HOGYAN LEHET MEGSZABADULNI A KÍSÉRTETEKTŐL?
HOGYAN LEHET MEGSZABADULNI A KÍSÉRTETEKTŐL?
– Nem akarok madárijesztőnek a kertbe kerülni, mint ahogyan az orosz közmondás szerint az öregembereknek dukál. A kályha mellé sem akarok leülni, hogy aztán egész életemre ottmaradjak – mondá Szindbád egy napon, amikor az alig háromszáz lépésnyire álló tornyot sem látta már az őszi ködtől, a park virágai olyan pirosak lettek, mint az utolsó szerelmeiket élő asszonyok, a madarak méla gondolatokként, céltalanul szálldostak. Szóval ősz volt, amikor Szindbádnak mindig mehetnékje támadt, mintha a halál elől menekülne valamely olyan tájra, amelyen őt meg nem találhatni.
Hová menjen egy olyan korabeli férfiú, aki a táncosnők varázslatától már mentesítve érezte magát, az asszonyságok hajfürtjei mögött hazugságokat keresett, és a férfiak barátkozásaiban ravaszságokat fedezett fel? Szindbád ez idő tájt, akármint tagadta: őszi ember volt, a valóság helyett álmában keresték fel a régi szeretői, minden éjszaka másik, mégpedig olyan gyötrelmes szemrehányásokkal, hogy alig várta a hajnali harangszót…
Némelyik régi hölgy az ágy szélére kuporodva: boszorkány-nyomást is tudott gyakorolni a tehetetlen Szindbádra, egyenként húzogatta a férfi hajszálait, elzsibbasztotta a karjait, görcsöt kötött a lába inára, hogy ki ne ugorhasson az ágyból, tüzes patkót ütött a sarkára, megnövekedett, farkashosszú nyelvét dugta a torkába (amitől fuldokolni kell), az agyvelejébe paprikát hintett, a szemét lekötötte egy olyan vastagszárú kendővel, amilyennel a ravatalokat szokás befödni, az orra felé rossz illatokat legyezett, a fülébe sustorgó vizet öntött, és amikor így végképpen tehetetlenné tette: hollókarmokkal vájkálni kezdte a szívét. Mintha azt a szívdarabot keresné, amellyel őt valaha Szindbád szerette… Hiába hallott álmában Szindbád kakas-kukorékolást, nem lehetett megmenekedni addig, amíg az éjféli látogató ki nem tépett vala egy darabot a szívéből. Akkor aztán szólhatott463 a megváltó hajnali harangszó, amely után a csendes szendergések következnek.
Hová menekülhet az ilyen szörnyű éjszakájú férfiú megszokott otthonából, ahová az éjféli órán, az ajtót sarkáig kivágva, mintha hazajönnének: lépkednek be a múlt idők emlékei? Hová menekedhet az ilyen Szindbád-formájú gonosztévő, aki azért nem mer imádkozni az éj kísértetjárásai ellen, mert attól fél, hogy imája őszinteségében kételkednének a megfelelő helyen? Hová menjen a megcsalt nők elől, akiknek lágy ember létére mindig igazat adott az önvád idején? – Elhatározta, hogy elmegy szüretelni. Leszüreteli azt a kis szőlőt, amely valahol, valamerre még termett az ő részére.
Útja természetesen vendégfogadókon át vezetett.
Remélte, hogy ezekben a vendégfogadókban nem találják meg a szokott kísértetek, mert lehetőleg olyan vendégfogadókban telepedett meg, ahol az utasok egész éjszaka csapkodták az ajtókat, a közelben a vonat is hallatta bús éji füttyeit, néha valahonnan, valamerről, talán a kéményből női viháncolás is hallatszott, a portás mindig helyén volt, és ha le is feküdt valaki valamelyik szobában: először hosszadalmas káromkodásba kezdett valamilyen rendetlenség miatt, miközben összeszidott mindenkit, akit ismert vagy nem ismert a világon: majd saruit olyan lármával dobta az ajtó elé, mintha verekedésre készülődne… Ilyen vendégfogadó volt például a Fehér Sashoz címzett is.
Budán egy mellékutcában állott a fogadó legalábbis száz esztendeje, és amióta a gyorskocsi járatok beszűntek, azóta leginkább csak olyan utasok fordulnak meg benne, akiket más kvártélyon nem tűrnek vala. Olyan szaga volt az egész fogadónak, mint a szerb konyháknak szokott lenni. A lépcső egyik fordulójánál paradicsomszag, a következő lépcsőn vöröshagymaszag volt észlelhető. Paprikás levek, sült húsok és kivörösödött arculatú, kigombolt mellényű vendégek jutottak az embernek eszébe, ezek a vendégek mindig éhesek, mintha tengelyen utaztak volna a félországon át. A maguk bicskáját használják az evéshez, és sohasem szomorúak. Úgy járnak-kelnek a fogadóban, mintha az övék volna. Végigzörgetnek valamennyi464 ajtón, ha egy cimborájukat keresik. „Itt vagy, Lukszics?” kérdezték Szindbádtól is, és a kulcslyukra szegezték a szemüket, amikor régente Szindbád ebbe a vendégfogadóba szöktetett egy pesti úriasszonyt.
De most, mikor újra eljött a Fehér Sasba, már nem kérdezte tőle senki, hol van Lukszics, a vörösbajuszú portás úgy unatkozott, mint az őszi pók, a hagymák és paprikák vértforraló szaga helyett valamely ódon szegényszag terjengett a lépcsőkön, amely szag az ócskaruhák piacán észlelhető. Szindbád elfoglalta szállását a numero négyben, mert úgy emlékezett, hogy ebbe a szobába szöktette mindig a pesti úrnőt, amikor annak kedve kerekedett a kalandozáshoz. Télen, a gyorsaság kedvéért, rendszerint némi kőolajat is öntött a rosszkedvű szobalány a tüzelőre, emiatt petróleumbűz volt a szobában… Most, amikor Szindbád magányosan elterpeszkedett a hideg ágyban: szívesen vette volna a petróleumszagot is.
Az úrnőnek olyan mély zengésű hangja volt, hogy senkivel se lehetett volna összetéveszteni Pesten, ezért csak ritkán szólalt meg a szöktetés alatt. A szeretők némaságával fogadta mindazt a hódolatot, amelyet Szindbád bemutatott. Hálás volt szeretetért, gyöngédségért, szép szóért és simogatásért. „Szeretném látni új esztendő éjszakáján” – monda Szindbádnak. „Mert hiszen babonás vagyok… ” De Szindbádot más dolgok tartották vissza ezen az éjszakán a hölgy társaságától. És ezzel megszakadt a boldognak indult ismeretség.
– Vajon idetalál-e Irma, a Fehér Sasba, ha erősen rágondolok? – kérdezte magában Szindbád, amikor a plafonra meresztette a szemét, és a plafonon észrevette azt a tizenöt esztendő előtti pókot, amelyet kegyeletből tartottak a szobalányok.
És Irma valóban megérkezett.
Éppen olyan sűrű fátyol alatt, mint valaha. Fekete ruhában, félcipőben, frissen, illatosan, ahogyan szerelmi légyottokra szokás menni. Még a lépése is olyan félénk, a kopogtatása habozó, és oly meghatottan lép be, mint a karácsonyi ünnep köszönt be. Csak hosszas kérlelés után teszi le kalapját, mert ezt tartják a nők a legfontosabbnak.465
És akkor, mint valami váratlan látomás, megmutatkozik szürkülő hajzata, fáradttá vásott egykori szenvedélytől lüktető arca, bocsánatkérő mosoly az egykori öntudatos ajkakon, kalendáriumi emlékek a homlokon, csak fekete szeme néz még azzal az örök nyájassággal, amely őszintén, egyszerűen, probléma nélkül bevallja szerelmét.
– Kár, hogy már nincs petróleumszag a szobácskában – mondja a mély zengésű hangon, mert a hang az, amely legtovább elkíséri az embereket az életben.
Szindbád erre a hangra vidul és derül, mert eszébe jutnak a téli utcák, amelyeken át bandukolt, amikor ezt a hangot hallotta, vőlegénynek, szeretőnek, irigyelt fiatalembernek képzelte magát, mint már ilyenkor szokás. – És a drága hölgy most is a régi anyáskodással helyezi homlokára a kezét:
– Sohasem kértem magától semmit, mert szerelmem önzetlen volt. Most özvegy lettem, arra kérem, vegyen feleségül.
– Igen – felelt Szindbád. Magában pedig azt gondolta, hogy ettől a hölgytől is megszabadult örökre. Nem jön el többé kísérteni az álmaiba. Meglehetős nyugodt éjszakát töltött a Fehér Sasban, szellemek nem zavarták.
A második éjszakát kis utazótáskájával Szindbád abban a vendégfogadóban töltötte, amely egy forrás közelében van. A Régi Fejedelemhez van címezve, és piros, tükrös folyosóin a köszvényes öregurak elfelejtették testi fájdalmaikat, amikor itt hölgyükkel valaha megjelentek. Mert Szindbád gyöngéd, finom ember volt világéletében, a megszerelmesedett úrnőket mindig a város más negyedében fekvő vendégfogadókba szöktette. Isten tudja, miért tette ezt? Talán nem akarta magát kitenni a fogadói személyzet pletykálkodásának…
A Régi Fejedelemnél nyomban felismerte a szemüveges portás, mert ez a portás számon tartotta a betegeket is, akik a fogadóból, a forrás mellől elutaztak másfelé is gyógyulást keresni. Szindbádot is betegei közé sorozta a figyelmes portás, mégpedig a szívbajosok közé.466
– A tanácsos úr már jobban van! – kezdte a portás, mintha Szindbád tegnap utazott volna el a fogadóból.
– Az, aki mindig Kyralejzumot tette felelőssé a reumájért? – kérdezte Szindbád.
– Igen, már táncolni akart, amikor egy kis összejövetel volt Anna-napján az étteremben.
A Régi Fejedelemnél mintha semmi sem változott volna… A csizmahúzók a helyükön voltak, és az ablakfüggöny még mindig ugyanazon a helyen volt megakadva, ahol tizenöt évvel ezelőtt, sőt talán a szobaasszony is ugyanaz, mert íme, alig helyezkedett el Szindbád a numero tízben (amelyet egykor félesztendeig bérelt arra az időre, amikor hölgyének végre kedve kerekedik megszökni), már jött az őszi falevélhajú szobaasszony, és arra kérte Szindbádot: legyen segítségére egy szerelmeslevél megfogalmazásánál… „Én már nem tudok mit írni annak a türelmetlen embernek.”
Szindbád tehát diktált:
„Egyetlen, örök szerelmem, nem tudlak elfelejteni, akárhogy múlnak az esztendők. Nem találom én meg a boldogságomat senkinél, csak nálad. Gyere el hozzám a Régi Fejedelemhez, ahol éppen olyan szívdobogva várlak, mint azelőtt.”
A levél lediktálása után Szindbád körülnézett a fogadóban. Igen, az étteremben még mindig azok a vastag porcelán-tányérok, hatalmas kések, villák és tálcák vannak, amelyeket még a civódó házastársak sem tudnak összetörni. A pincérek olyan tiszteletre méltóan öregek, mintha valóban a régi királyságból maradtak volna itt. A folyosókon vastag szőnyegek, amelyeken nem hallatszottak azok a szívdobogva közeledő zergeléptek, akármennyire figyelmezett is Szindbád. Csak éppen a mosdó tükréből nézeget egy másik arc a régi, elbizakodott arc helyett. A homlokon gondterhelt varjak szólnak: „Vajon eljön-e a drága nő?”
Rea olyan pontossággal érkezett meg, mint mindig azelőtt. Olyan könnyed, tréfás mosollyal nyitott be az ajtón, mintha tegnap lett volna itt utoljára.
– Megismert a portás. Azt mondta, kezét csókolom, Szindbádné nagyságos asszony.467
– És nem fél, hogy elárulják? – kérdezte Szindbád a régi remegéssel.
Rea nevetett:
– Törődöm is én már valakivel: csak a magam élete fontos. Bolond, félénk, bujkáló, remegő asszony voltam, aki még álmában is a jó hírnevére vigyázott, mert nem mert erkölcstelenséget álmodni. Féltem egyedül járni az utcán, féltem férfival mutatkozni, egyáltalában mindig féltem. Hová lett az a régi gyermek? Engedd meg, hogy az öledbe üljek, egyetlen szerelmem.
Szindbád kissé megzavarodva nézett hölgyére. Rea nem sokat változott tizenöt esztendő alatt. Hajában csak egy-két hajszál vette föl a pókfonál színét. Arcának szívalakja volt, és ezek az arcok sokáig megtartják formájukat. Tekintete most is mellénygomb nyitogató, mint régente, mintha valamely állandó szenvedélytől hevülne. A kézfogása művészet. A kedve éppen úgy peng, mint az arany, amely tegnap került ki a pénzverdéből. Csalfa, csalékony, megejtő, mintha egyetlen csalódás sem érte volna az életben.
Mikor már Szindbád ölében ült, így duruzsolt:
– Tudtam, hogy vissza fogsz térni hozzám, mert engem nem pótolhat neked senki. Lehetnek fiatalabb, kedvesebb nők a világon, de én ismerlek téged legjobban a világon. No, valld be, hogy én ismerlek?
Szindbád száraz kortyokat nyelt.
– Tudom, hogy miért veszítettelek el darab időre – folytatta Rea. – Mert hencegtem, mert hercegnőnek adtam ki magamat, mert kevély és fölényes voltam, mindig azt vártam a férfiaktól, hogy előttem térdeljenek, fejet hajtsanak, imádjanak. És én ezért néha beléjük is rúgtam… Meg aztán olyan szemérmetes voltam, mint egy zárdaszűz! Dehogyis merészeltem volna veled karonfogva járni az utcán, csak erdők mélységében. Csak ritkán engedtem megcsókolni a szájamat, csak ritkán viszonoztam a kézszorításodat. De ígérem, hogy ezentúl másképpen lesz, mert nem akarlak többé elveszíteni; örülök, hogy újra megtaláltalak.
Szindbád csak hallgatott. Ezért a nőért ő valamikor komolyan öngyilkos akart lenni, álmatlan éjszakákon hentergett tartózkodása,468 illedelme, félénksége, szemérmetessége miatt. Boldognak mondta azt a napot, amikor Rea bokájából egy vonalnyit láthatott. Megnyugodott, ha a társaséletben Rea néha pillantását viszonozta. Úgy őrizte szívében Reát, mint egy titokzatos szentséget…
– Ezentúl konflison fogok idejárni, mert az út kissé messzi. Elhozom magammal egy pongyolámat, hogy kényelmesen lehessek. Majd bepakolok egy kofferbe mindenféle apró női dolgot, amelyre szükségem lehet. Mert gyakran fogok ide eljönni, akkor is, ha nem hívsz. Én most már a halálomig nem akarlak elhagyni. A szeretőd leszek. Nem titkon, de nyíltan.
Szindbád csak meresztette a szemét, hogyan vonja le kesztyűjét az elérhetetlen hölgy, mily nyugodtan nyitja ki a fogadói szekrény ajtaját, hogy abban felsőruháit elhelyezze. Aztán meghúzta a csengettyű zsinórját, sőt türelmetlenül ki is tekintett az ajtón, aztán így szólott a belépő szobaasszonyhoz:
– Jegyezze meg, kérem, hogy én nem tűröm a rendetlenséget. Miféle rongyos törülköző ez itt a mosdón?
Szindbád az ablakon nézett ki, amíg Rea pörpatvarát a szobaasszonnyal elvégezte. Mintha pofonokat is ígért volna a drága hölgy… „No, te sem fogsz többé kísérteni éjszakáimon!” – gondolta magában a szerelmi bánatokért gyötrődő férfiú.
Így szüretelt Szindbád régi szerelmeiből.
Így szabadulgatott a múltból visszajáró kísérteteitől.
[1925]469
