A SZAKÁCSKÖNYV ÉS A JÁTÉKOSBOLT
A SZAKÁCSKÖNYV ÉS A JÁTÉKOSBOLT
– Az ember jobban szereti otthonát, bármilyen szerény is, ha azt darab időre elhagyta – kezdte idősb Szindbád. – És ugyanúgy vagyunk nagy otthonunkkal: a hazával is. Menjünk egy darab időre külföldre, hogy ráeszméljünk arra, hogy mégiscsak a legjobb otthon lógatni a lábunkat, sehol sem árulnak olyan bajuszpedrőt, mint a Roykó-patikában, Tiszafüreden.
Az ifjabbik Szindbád eleinte nem értette, hogy miért ragaszkodik atyja a bajuszpedrőhöz, amelyet nem is használt, de engedelmeskedett atyja parancsának, mely szerint pakoljon be az első számú utazóládába, amelyet valaha egy tönkrement miskolci csizmadiától vett, amelyre a magyar címer volt kivésve és kifaragva. „Legalább hivatalos embereknek gondolnak, amikor átkelünk a gránicon” – monda az idősb utazó a címert simogatva.
Szindbád saját vallomása szerint harminc esztendő előtt vásárolta az utazóládát, mikor először kezdett utazni, ám a ládának még most is csizmaszaga volt azoktól a lábtyűktől, amelyeket a miskolci csiszlik a vásáron nem tudott eladni.
– Mindegy: magyar szag – monda Szindbád. – Már láttam olyan embert is, aki szülőföldjéről való mindenféle füveket hordozott magával utazásaiban, hogy azokat szagolgassa, midőn esténként elborongott a gondolata.
– Talán vinnénk egy kis fokhagymás kolbászt is az útra! – indítványozta Szindbád fia, miután evés dolgában eléggé praktikus volt.
– Igaz, hogy magyar ember otthon sült kenyér és elemózsia nélkül nem szokott útnak ereszkedni; de már csak bízzuk magunkat a sorsra.
És éppen ezen a helyen tévesztette el Szindbád a dolgot. Valahol a lengyel határszélen volt az a fürdőhely, ahol Szindbád azt a nőt akarta megtalálni, akivel egy negyed század előtt456 polkát táncolt… Festett arcú nők voltak most is bőségesen a fürdőn, akik vékony selyemszoknyáikat a szél pártfogására bízták, de Szindbád nőjére már nem emlékezett más, mint a fürdőzenekar karmestere, az is csak akkor, midőn a második söröscsizmát állíttatta Szindbád a karmester széke alá.
– Verembe estünk – mondogatta az utazó a promenádon, ahol idegen nyelven beszélgettek körülötte öregasszonyok. „Talán még mindig Bem apót emlegetik” – gondolta magában Szindbád. És hogy némileg megsegítse magát letargiájában, elhatározta, hogy új kalapot vásárol, mert az új kalap rendszerint változást idéz elő a férfiak életében is. Újonnan be lehet gyűrni a kalapot, nem a régi egykedvűséggel állja a kalap karimája az esőt, sőt új tollat is lehet mellé tűzni.
Fenyőfa-szagú bazár volt a fürdőhelyen. A női házakra emlékeztető, nagyon szagos szappanok alig tudtak érvényre jutni a gyanta szaga mellett. A gyermekbabák tágra nyitották a szemüket skatulyáikban, és egy szőrevesztett hintaló ringatózni kezdett, mintha erre volna betanítva, ha vevő jön a bazárba. Tizenkilencedik századbeli bazár volt, a portékákat bizonyára már látta Szindbád nagyapja is, ha erre járt.
Szindbád mindjárt kiszemelt magának egy kalapot, amelyhez darab ideig nem mert nyúlni. Zöld, zergeszakállas, hatalmas vadászkalap volt, amelyet feltétlenül észre kell venni minden nőnek, akár lesüti a szemét a férfiak előtt, akár nem. Ferenc József fotografáltatta le magát ilyen kalapban, amikor tiroli vadásznak öltözött. Mikor Szindbád megpróbálta a kalapot, érezte, hogy még csak újsággal se kell kitömni annak bélését. Nagyon jól érezte magát a kalapban.
– Miskájer-kalap – mondá most Szindbád fia. Ilyen kalapban szoktak faluról falura járni azok az emberek, akiket a kutyák veszettül ugatnak, mert megérzik kezükön az állatvért. A nemüktől fosztják meg a szegény állatokat.
– Csak hagyjad – felelt idősb Szindbád a kalapot begyűrve. –457 Talán még rám gondol valamely asszonyság, aki kikapós férjét akarja féltékennyé tenni.
A bazárban egy fekete kötényes, barna, életkomoly arculatú nő volt az elárusító, aki most magyar nyelven megszólalt:
– Magam is azt hiszem, hogy kissé feltűnő kalap volna ez a tekintetes úr számára.
Szindbád nyomban letette fejéről a kalapot, és kijelentette, hogy ebbe a bazárba többé nem teszi be a lábát.
De másnap már újra ott volt, mert mérhetetlenül unatkozott. Kivallatta az igen komoly nőt származása felől; kitűnt, hogy az Debrecenben született, Violának hívják, egyébként nagyon szeretné foglalkozását, de a hölgyvilág errefelé még szappant sem vásárol. Az arcfesték pótol mindent. Szindbád, hogy föl vidítsa a hölgyet: vásárolt egy inges babát, amelyről kijelentette, hogy emlékül mindig a zsebében fogja viselni.
Harmadnap Szindbád már panaszkodott is Violának. Elpanaszolta, hogy az itteni nők leheletének kámfor-szaga van, egész éjszaka nem tudott aludni a kámfortól, mert egy nővel szóba elegyedett. Egész éjjel koporsóba képzelte magát…
– Igen – monda a komoly Viola –, mert a helybeli gyógyszerész a festéken kívül valamely saját találmányú cukorkát is árul, amelynek szopogatása elveszi a száj és a gyomor rossz szagát. Az itteni nők már csak ezért sem szoktak csókolózni.
– No, akkor szedem a sátorfámat – felelt Szindbád.
Viola nem mosolygott, nem mérgeskedett Szindbád szavain, portékáira nézett, és most már nagy fahuszárt ajánlott Szindbádnak megvételre, amely igen illeni fog az ilyen csókos férfi birtokába.
Szindbád megvette a huszárt.
Ezentúl délelőttjeit, amikor úgysincs vevő, jóformán a játékosboltban töltötte. Megszokta azt még Magyarországon, ahol huzamosabb időkig ácsorgott trafikosnék pultjai előtt, kalaposnék boltjaiban helyet foglalt, mintha ott randevúja volna egy hölggyel, virágkereskedésekben nézegette, hogy kötik a menyasszonyi csokrokat. Sőt volt olyan időpont az életében, mikor női hímzéseket és458 más haszontalanságokat is segített eladni, ha a tulajdonosnő erre megkérte.
Viola komolyságán azonban ez mit sem változtatott. Végzetesen komoly volt ez a nő hahotázó, bukfencező, tótágast álló játékszerei között. A kis négykerekes csacsikat olyan határozottsággal állította a maguk helyére, mintha azok felnőtt lények lettek volna. És a játékszerek láthatólag bánkódtak a szigorú nő felügyelete alatt, mint akárcsak megkötött ebecskék, amelyek nem mehetnek el játszadozni a gyermekekkel.
Szindbád már mindenfélét bevásárolt, amire szüksége lehet egy utazónak. Vett havasi gyopárt, amelyet majd Pesten tűz föl, és vett kis kézitükröt, fésűt, fogkefét, cipőgombolót. A nő még egykedvűbb volt, mint valaha, holott Szindbád bizonyos vonatkozásokat fedezett föl a testtartása, kontya, tekintete között ama régi nővel, akivel itt hajdan polkát táncolt…” Mikor a táncterem még a fürdőhely másik oldalán volt.” – Arra itt már nem emlékszik senki – felelt az elárusítóné.
Egy nap azután lelkendezve jött Szindbád a bazárba, és meglehetős hevülékenységgel közölte Violával, hogy a promenád déli sarkában fölfedezett egy nagy fát, amely már „az ő idejében” is itt volt.
„Magyarok fájá”-nak nevezték e platánt, mert a magyarok gyülekeztek alatta, hogy naponta halálosan összevesszenek.
– Ismerem azt a nagy fát! – felelt Viola. – Magányosan áll, ugyanezért az idevalósiak nem szeretnek alatta leülni, mert magányos fába könnyebben bevág a mennykő.
– No, hát mi majd ezentúl minden este ott fogunk ülni, föltámasztjuk a „Magyarok fájá”-t. A fiam elég mulatságos fickó. Eljöhetne a társaságunkba.
Viola mit sem felelt, de estére, midőn boltját bezárta, útja véletlenül a „Magyarok fája” mellett vitt el, és letelepedett Szindbádhoz és fiához. Minden zavarodottság nélkül hallgatta a két férfi udvarlásait, magáról lehetőleg keveset beszélt, nem panaszkodott459 és nem dicsekedett, csak egyszer jegyezte meg, hogy már öt esztendeje nem beszélt annyit magyarul, mint ma este.
– Szívem – monda idősb Szindbád nekimelegedve –, csak legyen minél többet a mi társaságunkban, hogy el ne felejtse teljesen a gyönyörű magyar nyelvet. Azt a világért se tegye. Én azok közé a férfiak közé tartozom, akik nyáron szürke napernyőt hordanak, hiába mondják, hogy ez már nem divat. Szóval én régi ember vagyok, szeretem hazámat és fajtámat.
Viola kicsinyt elgondolkozott:
– Milyen messzire van Magyarország! – mondá, de sóhajtását visszafojtotta.
– Itt van a zsebemben – felelt hirtelen az idősebb Szindbád. – Miután az itteni kosztot nem tudom enni, egy magyar szakácskönyvet hordok magamnál, amelynek olvasgatásánál mindennap jóllakom. Igaz, hogy csak Rézi néni írta a szakácskönyvet, nem pedig valamely nevezetesség, de én igen kedvemre valóan ebédelek meg vacsorázom ebből a könyvből. Ma estére elolvasom azt a fejezetet, amelyben a paszuly-levesek különböző elkészítéseiről van szó. Mert nagy különbség van a zöldbab és a tavalyi paszuly elkészítésében. Mikor olvasok: mindig hallom a hazai szelet, amely a padláson bogarászik, ahová a paszuly száradás végett van kiöntve. Egy ilyen szakácskönyv a legjobb barát külföldön.
Viola most mintha elmosolyodott volna.
– Tehát nem állják az idevaló kosztot?
– A pisztrángot még csak megeszem… De hát mi az a pisztráng a mi kecsegénkhez mérten! Valóban sorsüldözöttnek hiszi magát az ember, ha elgondolja, hogy milyen másképpen muzsikálnak otthon a cigányok, milyen szenvedélyesen, vértforralóan szólnak a hegedűk – milyen Duna-mélysége van a nő szemeknek, és milyen illata van a konyhának, ha az embernek éppen arra van dolga – monda elkeseredve Szindbád. – Nem látok semerre egy asszonyt, aki hosszúszárú lábbelieket meg tarka alsószoknyákat teregetne a kötélre… Idegen nyelven ugatnak a kutyák. Erre tán még felhők sem jönnek Magyarország felől.460
Viola fölállott, mert az előadást arra használta föl Szindbád, hogy a hölgy kezeivel ismeretséget kezdjen.
– Holnap várjanak itt rám. Elviszem magukat magamhoz, ha éppen vacsorázni akarnak.
Viola, mint afféle magányos, elhagyatott nő, a fürdőhelyen túl lakott egy kis házikóban…
– Ez is hozzátartozik a meséhez – monda Szindbád, amikor a szemöldökfában megütötte a homlokát.
Csak egy kis marhapörkölt került az asztalra, de amúgy magyarosan elkészítve, zöldpaprikával, paradicsommal. Viola egyszerű, csöndes kis otthonában most már bőbeszédűbb volt:
– Ne csodálkozzanak azon, hogy így élek. Öt vagy hat esztendő előtt – mert az évfordulókat szeretem elfelejteni – bizonyos szerelmi csalódás ért hazámban, a férfi, akit szerettem, méltatlannak bizonyult szerelmemre. Igen jó családból származtam, és a szégyenérzet világgá hajtott. Ne kérdezzék, hogy és miként: erre a lengyel fürdőhelyre kerültem, ahol a bazárt berendeztem. Találhattam volna jövedelmezőbb foglalkozást is, de nem áldoztam föl függetlenségemet, szabadságomat. Most már tudnak mindent, ami reám vonatkozik.
Viola igyekezett egyszerűen és mindenféle színészkedés nélkül elmondani azokat a szavakat, amelyek láthatólag a szívéből jöttek, de éppen ez a körülmény volt az, amely savát-borsát megadta a marhapörköltnek, amelyet a két Szindbád meglehetős jó étvággyal elfogyasztott.
– Ha megengedi – mondta most Szindbád –, én szeretem bicskaheggyel kipiszkálni a fogamat.
– Az apám is úgy szokta.
– Ha megengedi, én szeretem a mellényemet kinyitni evés után.
– Mind így teszik nálunk a férfiak.
– És szeretek bort inni… – tette hozzá félénken Szindbád.
– Van borom – monda most a bazárosné, és egy palack magyar bort helyezett az asztalra.
Darab ideig csönd volt a társaságban. A magyar hegyek nedve461 szótlanságot okozott. Mindenféle hazai képek tünedeztek föl. Mintha valahol egy búskomoly magyar dalt énekelnének…
– Mondok én magának valamit, Viola, kettő lesz belőle. Nekünk úgysincs semmi dolgunk ezen a fürdőhelyen, egész nap unatkozunk meg éhezünk. Már csaknem egymást esszük meg a dologtalanságtól… Mi átvesszük a maga bazárját, mi árulunk benne, maga pedig ebéddel és vacsorával vár bennünket. Ez lesz a dolga. Két segédje is lesz a boltban egyszerre. A jövedelem természetesen a magáé – monda Szindbád elmenőben.
– És meddig tart a szerződés? – kérdezte Viola, kezét nyújtva.
– Két hétig, három hétig, amíg itt vagyunk.
Ilyenformán történt, hogy az idősb Szindbád és fia darab ideig boltos-segédek voltak egy lengyel fürdőhelyen. Igen jól érezték magukat, a vevők is meggyarapodtak, amikor két jól öltözött úriember árulta a boltban a különböző portékákat. Az öregebb Szindbád az ölébe ültette a fürdőhely összes gyermekeit, míg az ifjabb elszántan udvarolt a legkülönbözőbb korabeli hölgyeknek. A kis bolt láthatólag nekilendült.
– Mit ne tenne meg az ember külföldön egy magyar nő kedvéért – vélekedett Szindbád, amint reggelenkint leporolta a játékszereket. – Csak még a trafikot kellene bevezetnünk, hogy kényelmesen élhessünk. Vittél haza már a piacról ebédre valót? – kérdezte most fiát, mire az a kosárral karján vásárolni sietett.
– Egyetlen nő, aki önzetlenül szeretett – monda Szindbád, amint ősz felé búcsút mondott a kis fürdőhelynek.
[1925]462
