HÓNAPOS RETEK KALANDJAI
HÓNAPOS RETEK KALANDJAI
– Bármilyen mostohán bánik is velem sorsom, tavaszkor, minden tavaszkor azt mondja valaki, hogy: „szeretlek” – mond Szindbád (régi barátunk), és csendes megelégedéssel nézett az asztalterítőre abban a régi budai vendéglőben, amely nem messzire esett a Retek utcától.
Lélektudomány és a tapasztalat megállapítása szerint minden magányos vendég (mint Szindbádunk) asztalánál üldögél egy láthatatlan asztaltárs, akihez szavait intézhetné a magányos vendég: a láthatatlan asztaltárs a következőképpen válaszolt:
– Ez a szerelmet valló egyéniség bizonyára nem más, mint uraságod szabója vagy kalaposa, aki tavasz jöttével szíve érzelmeit elmondandja?
– Se nem szabóm, se nem kalaposom a tavasz, a tél elmúlásának kedves hírnöke, hanem „hónapos retek” őnagysága, mintha egy regénykönyv lapjairól lépne elém.
– Halljuk, mit mondott „hónapos retek” őnagysága? – kérdezte a láthatatlan asztaltárs.
– Azt mondta, hogy „szeretlek” – felelt Szindbád nem minden meghatottság nélkül. – Ugyanis a korai, tavaszi termények azok, amelyek leginkább elárulják érzelmeiket, mint akár a tapasztalatlan, fiatal nők elárulják magukat a szerelmi vallomásra.
Szindbád láthatatlan asztaltársa ekkor így szólt:
– Miután már megfelelő táplálékot szedett magába uraságod gyomra; levesek és húsok raktára lett: illendő, hogy a tavasz regényességeinek is áldozzunk, amely regényességek között (mint valamely évenként megújhodó „első szerelem”), a különböző ételszerelmek között, nagy szerepe van a „hónapos reteknek”.
– Annak a felejthetetlen piros bőrű „hónapos reteknek”, amely a koratavaszi kerti veteményeink társaságában az ő gyönyörűséges színével, ízével, friss, szűzies ropogásával úgy jön elénk, mint573 valóban az „első szerelem?” – kérdezte Szindbád láthatatlan asztaltársát.
– Igen – felek az asztaltárs, akit lehetne Emlékynek is nevezni –, a „hónapos retek”, különösen liptai túróval, puha sajttal vagy első sódarral keverve, mindig megteszi a maga szolgálatát. Én valamikor az élet gyönyörű körülményei, mint például a kirándulás alkalmával, mindig a „hónapos retek” (és hasonló tavaszi bolondságok) pártján voltam. Igaz, hogy a tavaszi időben nyúlványossá váló sajt sem ízénél, sem szagánál fogva nem csábít a csókolódzásra. Ámde, ha pici, piros, az életörömtől dagadozó életörömök vidám, kistermetű emberek életkedvéhez hasonlatos boldogságával fogyasztjuk a tavasz első hónapjaiban szokásos piros retket a garnírozott „liptói” túróval – „hónapos retket” vajjal, szalámival vagy egyéb társasággal, akkor észrevehetjük, hogy életkedvünk éppen úgy beköszöntött, mint a megnevezhetetlen, gyönyörű tavasz, a „hónapos retek” idénye.
– Sok szó férhetne ehhez a megállapításhoz – mond Szindbád. – Csak maradjunk most annál az egy megállapításnál, hogy a „hónapos retek” liptói túróval körítve: vajon miért igényel még különösebb fogyasztási rendszert az egyéb ételeknél?
– Nagyon egyszerű a dolog. Mert tavasz van – felelt Szindbád asztaltársa. – Amint én ismerem a világot, úgy tapasztaltam, hogy annak a gömbölyded, hosszúbajuszú, különös ízű jövevénynek, amilyen a „hónapos retek” (amely egyesíti magában az élet minden ropogós, piros színnel, frissen, gyönyörűen ígérkező élvezetét beköszöntő tavaszkor, amikor a fekete föld alól oly tündökölve jön elő, mint az új élet), annak a meglepő jövevénynek – a „hónapos reteknek” más célja is van a feltűnésen kívül. Igaz, hogy szeret csókolódzni; tavaszi hangulatot terjeszteni; szeret öreg kofaasszonyok sátraiban vagy tündöklő bolthelyiségekben, kerti földben vagy almos sárban, téltől tavaszig várakozni arra, hogy mikor jött meg az ideje. A nagyétű Szűcs Pátri vagy herceg Festetich Tasziló, Küry Klára mindig ropogós fogaival vagy az ország legnagyobb evője: bizonyos Földvári úr, akit sokan ismertek felejthetetlen cúgoscipőiben a legjobb és leggazdagabban főző pesti éttermekből574 – a nagyehető Hadik Sándor vagy a kisétű, de változatos Szemere Miklós idejéből.
– Nagyon egyszerű dolog, mikor hosszú, fehér tél után a fekete földből kijön a piros retek, életünk bús eseményeit a nagyhasú Szűcs Pátriba vagy a röpke, de zamatos Küry Kláriba vetett bizalmainkat még nem veszítettük el.
– A „hónapos retek”, amelyet ismerőseink eddegéltek – vajjal vagy kaviárral, sóval vagy fekete kenyérrel –, a drágalátos piros, egészséges, a tavaszt jelképező, az újonnan jelentő életet hirdető „hónapos retek” régi sajtjaival felvonul, olyankor mindig a „hónapos retek” barátjára, a tatai, a régi Esterházyra gondolok, aki így szólt a „hónapos retekről”:
– Szép volna, ha az emberek vágya teljesülne. De mit csináljunk a régi „retekkel”, amely tavalyról itt maradt, és mindig az elmúlt esztendőt jelképezi?
– A téli retket ki kell dobni – feleltünk a tatai Esterházynak.
[1933]575
