A SZÍVALAKÚ HÖLGY TITKA
A SZÍVALAKÚ HÖLGY TITKA
191*-ben, tehát a háború előtt, voltak hölgyek Magyarországon, akik nemcsak bensőjükben viseltek jóságos, adakozó, kérésre-könyörgésre engedékeny szívet, hanem már külsejükben elárulták női gyengédségüket, soha meg nem hálálható, adakozó kedvüket, szívósságukat, amellyel szinte természetszerűleg megjutalmazták azt, akit bizonyos ideig (amíg megérdemelte) szerettek.
Ezek közé az érzelmes, bár látszólagos mindennapi életet folytató, de igaziban szerelem nélkül nem élhető (és hiányában unatkozó) hölgyek közé tartozott Musy, a felejthetetlen Irma, akit Szindbád úgy hódított meg, mint a legislegrégibb regényekben volt szokásos, ti. szemtekintettel. Szindbád ugyanis kertekben, sétányokon, cukrászatokban, vendéglőkben, a Duna partján bolyongván (amint még akkoriban szokása volt a ráérő úriembernek), egy csodálatosan fénylő, nyájas, hívogató, csak barátságos barna szem által éreztethető tekintetet érzett maga körül. Szív alakú asszonyka volt, aki a törvényes és törvénytelen utakon csavargó úriembert (Szindbádot) minden különösebb ok nélkül figyelgetni kezdte, amikor az itt-ott feltünedezett, hogy sört igyon a Korona vendéglőben, vagy a vaníliaszínű cukrászkisasszonytól tudakozódjon olyan dolgokról, amelyeket csak négyszemközött lehet megkérdezni. Musy (Irma) rokonszenves, anyáskodó, barátnős, megismerkedésre és a továbbiakra hajlamos szemtekintete jóságosan követte Szindbád mozdulatait, amikor az a megfelelő helyiségekben körített liptai túrót kenegetett kenyérszeletekre, vagy erdei málnát szagolgatott a nyári kertben, amely málna tudvalevőleg későbben érik, mint a kerti málna. Musy – vajon ki adta neki ezt a nevet? – csak egy szívtolvaj lehetett az illető – fehér pongyolában (sláfrokban) kisétált nyaralója kertjéből, ahol gyermekeit ozsonnával traktálta és hajadonfővel, csak egy 191*-ben szokásos csipkekendőcskét vetvén vállára, fehér harisnyában, fehér félcipőben, ismétlem, boldogan576 repkedő és jószága hajadonfővel követte Szindbádot, amikor az a kert alatt sétálgatott vala, mintha valamit mondani akarna a kert lakójának. Üzenetet egy távoli csillagból vagy álommagyarázatot az elmúlt éjszaka álmáról; sürgönyt hozott a fővárosból, vagy kedves mondanivalót egy régi ismerőstől. Musy szívalakjában – drága vállaival, keblével, mindig kicsit fűzőbe szorított derekával, lefelé mind karcsúsodóbb, finom bokában végződő lábszáraival, szívvéghez hasonló cipősarkaival kijött a kertből, hogy szinte a végzet, a felettünk rendelkező sors akaratából induljon el a gyalogösvényen, amelyre Szindbád tiszteletreméltóan, kicsit meghatottan, bizonyos fokig izgatottan és a jövő ismeretlenségétől való szívdobogással hívogatta. „Vajon mi lesz ebből a dologból, a hölgyből, akit néhány odavetett pillantással magam után hívtam?” – kérdezte magában Szindbád, mert nem volt egészen lelketlen ember, aki a „későbbre” ne gondolt volna. Megérezte ti., hogy e szokatlanul önfeláldozó, minden társadalmi szokásokkal (és női hiúságokkal) dacoló, csupán naturális érzelmeitől irányított hölgy jön mögötte, aki bizonyára rábízandja majd lelkét, gondolatait, sőt szív alakú, szépkeblű, Vénusz-derekú, átölelésre hajlamos térdeiről ne is beszéljünk.
„Nyilván örökbe fogad, ha jól viselem magam!” – gondolta magában Szindbád, amíg mindig előrement a gyalogúton, kissé megijedt nyakával és szürke nyári nyúlszőrkalapjában, amelyről úgy érezte, hogy másvalaki tette a fejére, nem nézte meg magát a tükörben, mielőtt elindult. „Én bizonyosan a végzet embere vagyok, akire megcsalódott, vagy valamely ok miatt boldogtalanságot érző nők rábízzák titkaikat” – mond Szindbád, amikor hirtelen végiggondolt korabeli nőismerősein, ezen a hét-nyolc tagú galambcsapaton, amely szüntelen keringett feje fölött, mint a napsütésben, hogy a rosszindulatú felhőket nem is lehetett látni miattuk.
Íme, Musy (Irma) is beáll a galambok csapatába, akik karikában mindig azon hely felett repülnek, ahol tanyámat felütöttem! „Ó, ha hozna fején piros, fekete-bojtos török sapkát, vaníliaédességet, délutáni álmot, töntörögtette mesemondását!” – fohászkodott Szindbád és a gyalogút végére érve, egy fapadra leült, amely577 1862 óta állott e helyen, miután egy környékbeli uraság nagyon szerette innen végignézni a hegyeket és felhőket. Az öregúr elment, de az ódon fapad a helyén maradt, mohos zöld szakállt eresztett, itt-ott felvette hátrahagyott emlékiratait is látogatóinak, akik szív alakú vonalak közé monogramjaikat véstek – ki tudná manapság minden betű történetét? – most magányosan merengett, mint egy jobb időket is látott ember, akinek azonban alkalomadtán mindig hajlama van a kedveskedéshez, s ugyanezért szólította meg Szindbádot, hogy itt van az ideje a letelepülésnek és a szív alakú hölgy bevárásának, aki barátságosan, mintha alkonyati sétáját végezné, a konyhai és családi gondoktól darabidőre szabadulva, bizonyos andalgó szerelemtől ösztönözve, mintegy félálomba, alig hallható zengzetekbe mélyülve, és azokon merengve: jön utána a kígyó alakú, itt-ott rozsvetéssel, napraforgóval, de a mindenütt imádott vadalma- és vadkörtefával szegélyezett gyalogúton.
Olyan vidéki illata van a tájnak, mint egy vőlegénység legszebb emlékezetének. (A kisasszony zárdába ment inkább.) A távolban már frissen kaszált szénaboglyák álldogálnak, mintha a szerencsés vándorlegényt várnák, aki először beléjük fekszik. (Négykézláb, az emberek megvetésével és ugyanezért embereket bolondító hazugságok kitalálására felkészülve.) A nap éppen lemenőben volt, mint Petőfi versében. Bár senki sem énekelt, mégis mintha ének ment volna által az ébredő szerelemről. Musy (Irma) a legkomolyabban, alig picinyke igézettel, szokatlan és a hevékeny szívet elgondolkoztató alt hangjával így szólt a padon, ahová természetes egyszerűséggel leült Szindbád mellé: „A jövő héten Pécsre utazom a gyermekeimmel; ha van kedve: elkísérhet” – mond, amint a békebeli úrnők megtartották a szerelem fejlődésének szabályait, nem siettek, még ha a szívük is belefájdult, nem rontották el dolgukat egy visszatarthatatlan érzelemből adott kézfogással, vagy egy leplezetlenül felkínált kézcsókkal. Mindennek megvolt a maga ideje, amelyet meg kellett várni, akár az érzelmetlennek látszó, akár a szív alakját már külsejében viselő úrnőnek. „Ó, úrnőm, Kamcsatkába is elkísérném, ha erre engedélyt adna!” – felelt Szindbád, mert más feleletet az emlékezetében megörökített kis padon, szemben578 a visegrádi felséges hegyekkel, a tájon lappangó nőies délutánban: nem is lehetett várni tőle. „A szüleim látogatására megyek Pécsre, gyermekeimmel, nagyapóhoz és nagymamához. Kedves volna kísérete…” – mond Musy (Irma) álmodozva, elgondolkozva, azon az érzelmes alt hangon, amely aztán a legkülönbözőbb helyzetekbe sodorta Szindbádot. Még a vándorlegények szénájára is. De a történet további része nem tartozik tollunkra. Szerelemmel és szeretettel végződött.
[1933]579
