ISTVÁN NAPJA 1931-BEN
ISTVÁN NAPJA 1931-BEN
A szentistvánnapi vendégek között megérkezett a fővárosba régen látott barátunk, Szindbád, és a helybeli viszonyokról tudakozódott az állomáson.
Szindbád, miután néhány esztendeje egy fogadalom következtében nem lépte át a főváros határát, nem volt teljesen ismerős a mostani viszonyokkal, azért régi szokás szerint idegenvezetőt fogadott egy nagy fogú, pirossapkás hordár személyében, aki a régi időkből maradt meg targoncájával a nyugati vaspálya előtt. Grubernek hívták a hordárt, és Szindbád felismerte abból az időből, amikor jogászkorában zsebóráját küldte véle a zálogházba.
– No, barátom, mely fogadó van most divatban a fővárosban, mert természetesen divatos helyen akarok megszállni, ha már Pestre jöttem – kezdte Szindbád oly bizalmassággal, amilyen bizalommal szokott lenni az úriember a hordárja iránt, akire titkait (és szerelmesleveleit) rábízza.
– Melyiket ajánlja a sok közül, barátom? A Tigrist vagy a Váci utcai Nemzeti Szállodát? A Budapestet vagy az Európát? Holzwarth-Frohner Continentálját vagy Marchall Angol királynőjét? Vagy talán a Párizst, ahol nászúton voltam valamikor?
Az idegenvezető kijelentette, hogy ezek a szállodák részint a múlté, részint más célt szolgálnak, mint azt, hogy nászutasok bennük megszálljanak.
– No, majd csak elhelyezkedünk valahol, a maga vezetése alatt – mond Szindbád, mert a régi időből tudta, hogy a pesti hordárban nem lehet csalódni.
– Nem fogja a jég elverni a nagyságos urat.
– Mindenesetre úgy kell intézkedni, barátom, hogy szemtanúja lehessek mindennek, ami hazánk fővárosában Szent István napján történik, és ne lopják ki a lóvonaton a Népszínház és Hatvani utca között az erszényemet.519
– Majd a csizmaszárba dugjuk.
– Nem jó politika, mert a sok járás-kelésben összetapossuk a bankókat, hogy azt még a Bankban sem ismerik fel.
– A hátára verünk a pénznek, hogy ne legyen vele gondunk.
– Ez is álláspont, de addig is, amíg a pénz tart, ott akarok lenni mindenütt, ahol a mulatságokat rendezik. Így tehát az Orczy-kertben is, ahol a Magyar Gazdasszonyok Egyesülete léghajózást és disznóversenyt rendez.
– Félő, hogy a léghajó elszökik, mint tavaly is, a disznót pedig nem lehet kihajtani a pocsolyából azoknak, akik a hátán lovagolni akarnának.
– De a vasparipa-versenyen mindenesetre ott akarok lenni. Azonkívül a gyaloglóversenyen is, amely arról szól, hogy ki megy tizennégy kilométert leghamarabb az ügetőversenypályán. És akarom hallani a telefont is, amelyből Blaháné éneke hangzik az Orczy-kertben, amint az Igmándi kispapot a Népszínházban énekli.
– És a Nemzeti Színházban nem nézi meg, nagyságos úr, „Bozóti Mártát”, Csiky Gergely színdarabját, amelyről az egész főváros beszél?
– Hallottam, hogy Podmaniczky Frigyes, az intendáns még az egyik ujját is összeroncsolta, amikor rácsapta a színházi portás a kocsiajtót a „Bozóti Márta” előadása után. Rossz ómen.
– De a színdarab mégsem bukott meg. Minden vidéki ember megnézi.
– Hát a fiákerversennyel mi van mostanában Pesten? – kiáltott fel Szindbád, mintha éppen evégett jött volna a fővárosba.
– A fiákerversenyt az idén is megtartjuk. A fiákeresek menyasszonyai foglalnak helyet a hintókban, és a vőlegények hajtanak. Minden évben Vampetics nyeri a fiákerversenyt 7-es számú bérkocsijával, ugyanezért tengernyi már a menyasszonyai száma.
– És a Budapesti-díjjal mi van, barátom?
– A Budapesti-díjat most már Szent István-díjnak hívják. Ötezer forintot jelent, és az ország legjobb lovai versenyeznek érte. De érdekesebb ennél a mezei gazdák versenye, akik ugyancsak a lóversenytéren,520 lobogó ingben, gatyában versenyeznek ugyanakkor a saját nevelésű lovaikkal.
– Kár, hogy nem lóháton jöttem a fővárosba, magam is beállanék a versenyzők közé. Ámde, ha itt már nem szerepelhetek, okvetlenül részt akarok venni a körmenetben Budán. Aki nem látta Simor János hercegprímást, az nem látott semmit Pesten. Fel Budára, barátom!
– És onnan le a Vérmezőre, nagyságos uram, mert a pesti mészároslegények fehér ruhában sütik meg az ökröt, amelyet a nép mulatságára leütnek.
Szindbád, aki már erősen fellelkesült a mulatságokra, amelyek rá a fővárosban várakoznak, most bizalmasan így szólt a hordárjához:
– Ez mind nagyon szép, barátom. Semmi esetre sem maradok el egyetlen helyről sem, ahol a vidékieknek megjelenni illik, hogy a fővárosi életet Szent István napján tanulmányozzák. Még a tanítógyűlésre is elmegyek, amelyet ilyenkor szoktak megtartani, miután a falusi tanítóság az aratásból megkapta a maga fizetését. Lemegyek a budai forrásokhoz is, ahol ingyen lehet Szent Istvánkor megfürödni. Felmászok a Városligetben a virslivel koszorúzott póznára, és részt veszek a lepényevésben is, amelynek közepébe egy körmöci arany van belesütve. Felmászok a Gellérthegyre, hogy közelről láthassam a tűzijátékot. Viszek fáklyát a kezemben, amikor fáklyásmenetet rendezünk a Vár alatt. Csak azt nem tudom, hogy hívják mostanában azt a hölgyet, akiért már ötven esztendő előtt illett rajongani Pesten, és aki ma is divatban van? Ki az a nagyra becsült hölgy, aki a szíveket megdobogtatja, akinek színét viselni illik?
– Mily furcsa kérdés! – kiáltott fel az idegenvezető. – Ki volna más, mint Pálmay Ilka, aki ötven esztendő előtt Szent Istvánkor ugyancsak a Lilit játszotta a színpadon, mint ahogy most is játssza. Ő az a hölgy, akiért Pesten lelkesedni illik.
Szindbád felvillant, mintha talált volna valamit.
– Köszönöm. Most már látom, hogy megérkeztem az én régi, szép Budapestemre.
[1931]521
