„VALAMIKOR A BABÁJA VOLTAM!” • (Ódonságok városából)
„VALAMIKOR A BABÁJA VOLTAM!” • (Ódonságok városából)
– Már sokat vitatkoztak arról, hogy mi a különbség férfi és nő között, nemcsak szorosan vett fizikai értelemben, hanem lelki dolgokban, így gondolkodásban és egyéb szellemi tulajdonságokban is. Hogyan érez a férfi és hogyan érez a nő? – kezdte történetét Szindbád azon az udvaron, amely a „Három Gesztenyefához és Ecetfához” volt címezve.
– Magam részéről jótékony hatásának vélek minden fajtájú vitatkozást, amely végeredményben az emberiség megjavítását szolgálná, amikor is a vitatkozás során kicserélt eszmék megkönnyítik közállapotainkat, amelyekről bevallhatjuk, hogy betegek – folytatta Szindbád, miközben az érdemes vendéglős házaspár, akihez szavait mindig intézni szokta, felfigyelt.
– Nézzük csak Carmen történetét, amelyről már beszéltünk.
Meg kell adni Carmennek, hogy még akkor megható volt, amikor (mint mondani szokták) szépségének már csak romjai maradtak: karcsú dereka mint a bajor Wittelsbach hercegnőké általában; csodálatos formájú keze, amelynek alapján rokonságát bármikor bebizonyíthatta volna a Teck (az angol uralkodó) hercegekkel, fenséges nyakszirtje, amelyen úgy volt elhelyezve feje, hogy legalábbis hercegnői korona illett volna a fejre…
– Murány gróf, amely álnév alatt tudvalevőleg egy király rejtőzik: volt a keresztapja! – mondogatták Carmen ismerősei, de Carmen csak legyintett, mert Óbudán sok álmában élő öregasszony élt, aki még különb ismerősökkel is dicsekedhetett, ha a két mankót letette két kezéből, és időt adtak, hogy az álmait, emlékeit összeszedje.
– Minden sánta öregasszony boszorkány volt fiatal korában, azért sántult meg – mondta erről az ügyről általában a pepita nadrágjában a hasa miatt alig beszélő építész két fal között, ti. egy522 sarokban üldögélve és fröccsét iszogatva. És az ecetfa illatát szagolgatta, amelyet a legkegyelmesebb esti szél egyformán fújt öregasszonyok és nagyhasú urak felé. „Most virágzik. Vajon megérem-e gyümölcsét?” – kérdezte az építész, hogy a vénasszonyokról a beszédtémát elterelje.
De Carmen ott ült, igaz a legutolsó asztalnál (holott régen mindig az első és a legfőbb asztalnál ült), és udvarló nélkül most sem volt, és az udvarló felelt az építésznek:
– Akkor minden öregasszony boszorkány volt Budán? – szólt feddőleg. – Mert mind fájdítja a lábát!
– A kövezet is teszi! – ismételte az építész, mert eszébe jutott, hogy haza is kell mennie, amikor az öregasszonyok még felelősségre vonhatják útközben, mint már mással is megesett Óbudán.
– A kövezet! – jelentette ki nyomatékosan a Carmen udvarlója, mintha tudomásul venné az építész bocsánatkérését.
De Carmen egykori szép szemével, amellyel oly megadással tudott nézni a férfiakra, amely megadással elismerni látszott, hogy a férfiak a teremtés urai, Carmen bogarászó hangon megszólalt az utolsó asztalnál:
– Lehetséges, hogy többé-kevésbé mind boszorkányok voltak azok, akik vitték valamire az életben, boldogsághoz jutottak, szépszámú családra tekinthetnek, áldozhatnak az ünnepnapoknak, és megmaradhatnak finomaknak, mert nem laknak közös mosókonyhás és közös gangú házakban. Én például azt szerettem volna, hogy fürdőszobám legyen az életben, amelyet egyedül én használhatok. Csak egy kis kamra, akkora, mint egy gyermekfürösztő teknő, akkora, mint egy ruháskosár. De nem… A szomszédban most is lakik egy leány, aki mindig akkor megy a mosókonyhába, amikor én akarok. Ez az elviselhetetlen életemben, a többit nem bánom…
– A többit nem bánja! – mondta ismét nyomatékkal Carmen udvarlója, egy házikabátos, barna arcú, szalmakalapos, francia szakállú, igen öreg ember, ki úgy jött a vendéglőbe, mintha a szomszédból jött volna. Pedig sokkal messzebbről jött, a hajó fenekéről, ahol fűtő volt negyven esztendeig, amíg teljes nyugdíjjogosultságát elérte, és hasznát kezdte venni az életnek, amely addig a hajó mélyén523 telt el, tűzrakás közben, szénporban és lángban, piszokban és koromban, anélkül, hogy a napvilágot a fekete füsttől valaha igazán látta volna negyven esztendeig, amíg szolgálati ideje letelt, hatvan esztendős lett, mire kedvére fehérre mosakodhatott, és ugyancsak hatvan esztendős lett, mire francia szakállt ereszthetett, amelyre egész életében vágyva-vágyakozott, de fűtői mesterségénél fogva álmát nem valósíthatta meg.
Igaz, hogy amint szakálla megnőtt, megbokrosodott, alakot és tekintélyt nyert: nyomban herceg is lett Óbudán az egykori hajófűtőből. Kis házikót vett a Duna-parton, amelyet a legkényelmesebben rendezett be, zöldséget is termelt, és méhészetet is berendezett magának, mert a méhessel mindig álmodott a hajó mélyében, miközben a kazánt fűtötte, és csak fekete kőszénfüstöt termelt méz helyett. Gyakran mosott házikabátban, igen fehér szalmakalapban járkált, kezét-lábát háromszor is megmosta, és a „Három Gesztenyefához és Ecetfához” járt udvarolni ifjúkori imádottjának, Carmennek, akire fűtő korában csak nagy messziségből a hajó fenekéről nézhetett.
A fehérszakállú herceg tehát „indignálódva”, mint ezt újabban megszokta, ismételte a nagyhasú építésznek:
– Hallotta? Egy lány elfoglalja előle a mosókonyhát.
…De az építész még mindig nem látta idejét, hogy visszavonja a boszorkányokról tett kijelentését. Fröccsöt ivott, és hozzá csettintett nyelvével. Carmen tehát folytatta:
– Az a fekete leány ellenben mást is tett. Ez az a leány, aki bepiszkította a pincémet. Mindenféle csúnyaságokat rakott le ott, ha a mosókonyhát zárva találta. Ott rakta le szennyes ingét, lyukas harisnyáját és egyéb holmiját, amit már nem használt. Nem is hiszik a férfiak, hogy egy felülről kifestett, kifehérített képű lánynak milyen szennyes szokott lenni az inge! És amikor megkérdeztem a leányt, hogy merte a rongyos alsószoknyáját az én pincémbe dobni, azt felelte, hogy én már öreg vagyok, és mossam ki, ha nem tetszik. Én mossak, takarítsak egy leány után!
– Ő mosson és takarítson egy leány után – ismételte az egykori hajófűtőből lett lovagias herceg, és reszketett a bal lába.524
De a nagyhasú építesz még mindig gondolkozott pepita nadrágjában, mintha nem akart volna elhamarkodott véleményt mondani a nagy fontosságú ügyben. Elgondolkozva forgatta meg kőmíves kezében immár kiürült poharát, és bele-belenézett.
– Azt a leányt kellene látni előbb! — mondta ki végre az ítéletét.
– Valamikor a babája voltam! És most a leányt akarja előbb látni! – szólalt meg Carmen az ítélet elhangzása után.
– Sok minden volt a világon – felelt az építész.
Csak a tegnapi hajófűtő maradt meg változatlanul a tárgyalás további folyamán Carmen oldalán, miközben lelkesen, lovagiasan védte Carmen igazságát a leánnyal szemben. De a végén ő is egy pengőt kért Carmentől, hogy a vendéglői bor- és szivarszámláját, amely pengő és tizennyolc fillért tett: kifizethesse.
Az építész maga fizette számláját, ugyanezért megengedhette magának azt a „luxust” – mint később mondta –, hogy szemügyre vegye előbb azt a bizonyos leányt, mielőtt ítéletet mondana felőle.
[1931]525
