2
2
Szindbád a vendégszobában keresgélve a „nőies” dolgok után (amelyeknél fogva megállapíthatná az egykori Fifi mostani lelkiéletét, amidőn nem táncol többé korcsolyán a Jégkirálynő keringőjére), elfelejtette darab időre a zöld cserépkályhát, amely amúgy is inkognitóban húzódott meg a sarokban, miután valamely rejtekhelyről,479 bizonyára az üveges folyosóról fűtötték, mégpedig oly nesztelenséggel, hogy a kályhafűtő külön dicséretet érdemelne. Korántsem ijesztett rá a vendégszoba lakójára, mintha rablók ereszkednének lefelé a kürtőn, zajtalanul helyezte el a fahasábokat a kályha belsejében, a vendég bizonyos lehetett, hogy éjfélkor, ha esetleg megered a hófúvás: a zöld cserépkályha nem marad készületlenül. És midőn a kályhát Szindbád átölelte volna, hogy tartózkodási idejére jó barátságot kössön vele, a kályha mögött, a sarokban észrevette azt a tárgyat, amely eddig figyelmét elkerülte.
Egy piszkafa volt ez.
Sokkal magasabb Szindbádnál, karcsúbb minden gavallérnál, hegyesebb minden bajusznál, amelyet nők kedvéért valaha kipödörtek Magyarországon. Feketén, komoran, porzsolt heggyel ácsorgott a sarokban, mintha olyan átváltozáson ment volna keresztül, hogy végleg elfelejtette volna az erdőt, ahol hajdanában ifjúságát töltötte. Megtagadott minden atyafiságot bármely fával, gallyal, ággal: Szindbád még fejtörés után sem jött rá, hogy miféle fából szokták faragni a piszkafákat, amelyeknek hivatása leginkább a falusi kenyérsütő kemencék körül érvényesül. De annál gyorsabban eszébe jutottak Szindbádnak azok a mesemondások, amelyeket a hölgyek és a piszkafa kalandjairól szoktak olyan öregemberek emlegetni, amely öregemberek már nem tudnak haladni a korral, és a piszkafának, a hölgynek különösebb jelentőséget tulajdonítanak.
– Hát mégiscsak megcsíptem Fifit – szólalt meg félhalkkal Szindbád, mint akár valami régi regényben.
– Gyere csak elő, barátocskám – mondta ugyancsak a megelégedett kedély hangján a vendég, amikor a piszkafát a sarokból előkotorta, és két kezébe véve azt: végig nézegette, mintha a nyerget keresné rajta, amelyben az egykori Fifi üldögélni szokott, hogy hosszadalmas utazásait elintézze.
Mert a piszkafa láttára Szindbád is olyan lett, mint a legtöbb tévelygő férfi, aki sehogy sem akar hinni az asszonynak, mert különben egész világbölcselete meginogna.
Hát persze hogy megmaradt a boszorkányok rendjében Fifi is,480 akármilyen dámvadat, koronás címereket hímeztet az asztalkendőkbe, hogy a férfiak már az asztalkendő használatakor is lemondjanak az ordináré reménységekről, amelyek minden férfiban felébrednek, ha egy asszonyság közelségét élvezhetik. Nem, csókolózásról szó sem lehet az ilyen asztalkendő-tulajdonosnénál – arra való volt a piszkavas a vendégszobában, hogy kiábrándítsa a vérmes vendéget, aki darab ideig tán abban reménykedett, hogy mindenféle jószagú emlékeket vihet el magával a házból, amely emlékek felidézésekor titokzatosan mosolyogni szokás. – Ez a piszkafa még Szindbádnak se ígért valamely olyan álmot, amely után majd későbben is kinyújthatná a kezét szendergésében, mikor azt képzelné, hogy a vendégszoba ajtaja éjszaka halkan felnyílott, amikor már véglegesen elcsendesedett a ház… A vendégszoba ajtaja a háziasszony kezének nyomintására nyílna fel, és a háziasszony az ágy szélére telepedve, sokáig mesélgetné élettörténetének ismeretlen részleteit, és az elbeszélésnek azzal vetne véget: „Tegyük el magunkat holnapra, bizonyosan történik még valami az életben, aminek kedvéért ittfelejtett a sors.” – Nem, ez az éjszakai látogatás nem fog megtörténni, miután Szindbád a piszkafával találkozott.
A vendég tehát csak ült, üldögélt a vendégszobában, mégpedig nem is éppen a legkényelmesebben a keskeny kanapén, amelyet nemigen szabhattak a vérmes, egészségtől fulladó vendégek terjedelméhez, akik ebéd után szeretnek horkolni, hogy ugyanannyi idővel megrövidíthessék az éjszakai nyugodalmukat. Ebből a házból hiányzott az a bizonyos kanapé, amelyről még az elkomolyodott urak is azt énekelték, hogy egyetlen tárgy leend, amelyet sírjukban nélkülözni fognak.
„Csak az a bánatom, ó-juhhé,
Hogy a sírban nincsen kanapé.”
Hogy a sírban nincsen kanapé.”
Mint az akkori nótákban énekelték.
Asszony-gazdálkodás volt a háznál, amely asszony-gazdálkodásnak megvoltak a maga rövideszűségei, makacsságai, sőt apró gonoszkodásai481 is. Ez az asszonyi gazdálkodás azt mondta a kanapéról, hogy a kényelmességével megrövidítője az életnek, a nappalnak, az éjszakai nyugalomnak… Vannak bizonyos dolgok, amelyeket a legbölcsebb asszonyok sem tudnak megérteni, még ebben a barátságos házban sem rendezkedtek be azokra a férfiakra, akik az ebéd utáni álomból, bőséges hortyogásból, a gyomor pihentetéséből, a máj, vese és belek sziesztájából krákogva, köpdösve, de friss erőben, új vállalkozási kedvvel ébrednek. Nem, még ebben a komplett vendégszobában se lehetett kétszer felfrissülni naponta – az éjjeli nyugodalom után, reggel, amikor a pálinkának jött el az ideje, hogy az ember néhány korttyal feledtesse önmagával az éjszaka ízeit, amúgy is megfejthetetlen álmait, sőt különös éhségét is, aminthogy az egészséges ember álmában is eszik, mégpedig sokkal nagyobb étvággyal, mint a valóságban – és felfrissülni másodszor, alkonyattal, verejtékes nadrággomb pattogtató, nyugtalankodó délutáni álom után, amelyhez voltaképpen még a legokosabb ember se vetkezik le, és ruhába öltözötten kínozza magát (még a sláfrokosok, a papucsosok is ritkák), alkonyattal felfrissülni, hogy bizonyos sétát is tehessen az ember vacsora előtt, megállhasson a házipince gádora előtt, ahonnan ilyenkor hozzák fel nagy kancsókban a vacsorához való friss bort, mert mégiscsak az a legjobb bor, amit a pincéből hoznak lehűtve, meglassítja lépteit a konyha nyitott ajtaja előtt, ahonnan olyasféle sistergés hangzik, mintha először főznének itt vacsorát, lelkesen, zajongva, ideálisan, mintha egyetlen vacsora se számítana már többé a világon, amelyet ezen a konyhán főztek... És az állongó vendég néha szinte zavarba jön nézelődésében, mert a főttkrumpli hámozásánál észreveszi azt a tagos szolgálóleányt, aki délutáni álmában százráncú szoknyájában a piszkafán repült. „Töltött káposzta lesz” – mormogja megzavarodva a vendég, mintha nem érezné azt szagáról teljes bizonyossággal. És ha elég bátor ember a vendég, be is kukkant a konyhába, hogy a szakácsné kopogós papucsa, mezítelen lábszárai, fehérpettyes piros kendővel bekötött haja, egészséges keblei után tett lépéseit azzal álcázza, hogy voltaképpen vacsorai étvágyát akarja gerjeszteni, amikor a cserépfazekak legnagyobbjában szortyogó káposztát is megtekintené.482 Nem kellett panaszt tenni a nyugtalankodó káposztás-fazék tartalma ellen: vannak benne nagy töltelékek, amelyek hatalmas, fejlett, izmos káposztalevelekbe vannak burkolva, amelyek olyan keményeknek látszanak, hogy verekedni is lehetne velük, ha volna olyan bolond ember, aki már a töltöttkáposzta tálalásakor is verekedni akarna a szomszédjával, de vannak itt apró töltelékek is, melyek olyan kicsinyek, mintha a nagy töltelékek gyerekei volnának, gyenge zöldlevélbe vannak pólyázva, mint a kisbabák, és szelíden viselik hivatásukat, hogy egyetlen harapással elfogyaszthatók legyenek, és egyetlen nyeléssel elmenjenek oda, ahová már annyi káposztatöltelék ment. Amint nem lehet kifogásolni a káposztás fazekat az alkony nézelődésében, úgy nem lehet igazándiban panaszt tenni a szakácsné magaviselete ellen sem, készségesen bevallotta, hogy Nagykállóban született, az 18**-ik évben, atyja állami szolgálatban volt, az odavaló börtönnek volt az őrmestere, szerelmes csak egyetlenegyszer volt életében, mégpedig egy fiatal fogolyba, s azzal is csak egyszer találkozott a szilváskertben – s miközben Szindbád kérdéseire felelt, a bal szemével valahová messzire, elgondolkozva, megilletődve, szinte ájtatosan nézett, míg jobb szemét nem vette le a fazekairól.
Az erős, olvadékony, semmirevaló időjárás ugyan a kanapéhoz kényszerítette Szindbádot, amikor törhette a fejét naphosszat azon a problémán, hogy Fifi miként helyezkedhetett e kanapén abban az időben, amikor testi terjedelmét még tűzvérrel is nevelte. Tudniillik nemhiába gyanúsították egykor Fifit, hogy bizonyos balerinavér is csörgedez ereiben – a jóisten tudná pontosabban ezeket a dolgokat annyi esztendő múlva. – Fifi a korcsolya-valcerek, vigadóbeli szuppécsárdások, zugligeti gyaloglások mellett is kedvére lehetett a férfiaknak, akik a nőben a komoly, terjedelmes elemet keresik. Súlya már Fifi korában se esett messzire a nyolcvan kilótól, szavahihető atléták mondták ezt, akik a testgyakorlók bálján a táncosnőket darab időre a levegőbe emelték. (Ó, hogy riadoznak ilyenkor az ezerráncúra vasalt tarlatán szoknyácskák a maguk rózsaszíneiben, amíg a bálok női öltözőiben tetten nem érnek egy bizonyos483 pesti gavallért, akinek az volt a szenvedélye, hogy minden tarlatán-szoknya előtt letérdepelt, és zavaros helyzetbe hozta a hölgyeket.) Mondom, az olvadékony időjárásban Szindbád ráért a légsúlymérőről a kanapéig tartó sétára, de amint egyszer, egy hajnalon, fél három óra tájban, amikor a tizenhárompróbás álmatlanok is megtalálják végre a fekvésnek azt a módszerét, amellyel nyugalomba ringathatják bősz vagy szenvedő szíveiket: láthatatlanul havazni kezdett, nem remélt másvilági üzengetések érkeztek a pestkörnyéki házba, a meggyfa, a fenyőfa, a hársfa az ablak előtt, amely nyár végeztével inkognitóba rejtőzött, mintha többé semmi köze se volna az emberi élethez, még csak annyiban sem, hogy ruhaszárító köteleket feszítsenek rájuk, mondom, a meggyfa fehér kabátban állott a vendégszoba ablaka alatt, és ugyanekkor csillogós és csendes időjárás keletkezett, amikor nagy messziségből lehetett hallani a favágó fejszéjének döngését, Szindbád elhagyta a filigrán kanapét, mint valamely nyálkás, bátortalan, szemrehányásos, gyáva ifjúkori emléket, és kedvét, jelenét, nadrágszíjjal is fékezett temperamentumát a vendégszobán kívül eső, vadas, szilajas életbe vetette.
A vendégszobából kilépve most az első pillantásra megállapította, hogy sok minden hiányzik itt a háztartásból, hiányoznak például megzsinegelt nyulak, a fácánok nem lógnak a kellő helyeken a fagyos reggelen, nem találja azt a helyet sem az udvar végében, ahol a hóban fekete, kormos, pernyés küzdőtérnek nyoma látszanék, ahol a hentes az első reggeli órákban birokra ment a disznójával.
Nem, semmi sem emlékeztette az eddigi barátságos házban a beállott télidőre, fenyőfa gyanta-szagát hiába szimatolta az előre készített tüzelőben, csak akácfa szerénykedett ott, amelynek sírását, könnyezését, nyögdécselését szívesen hallgatja a vendég esős, késő őszi időben, de télire mégiscsak azok a vén fagyökerek, tuskók, görcsök tudnák a tennivalóikat, amelyek nagyot durrantanak a kályhában, hogy kedve kerekedjen az embernek az élethez.
„Látszik, hogy asszony ül a nyeregben” – mormogta Szindbád, amikor vadkacsa után keresgélt a konyhán, hogy a vadkacsának tollat kalapja mellé tűzhesse. Vadkacsát nem készítettek ebédre,484 ugyanezért Szindbád meglehetős elégedetlenséggel jegyezte meg: „Vadkacsa nincs, de légy még mindig van a házban.”
…Téli kedvét azonban már nem fékezhették az efféle apróságok, amikor ropogni, válaszolgatni, szinte káromkodni látszott a fagyos út léptei alatt, önfeledkezett találékonysággal kereste a hóban azokat a helyeket, amelyekre még senki se lépett rajta kívül.
Szép, kiadós lábnyomokat helyezett el szorgalmával a kertben, amely bizonyára azt hitte már, hogy többé senki se bolyong útjain. Kétszer is körüljárt egy szomorú kőrisfát, amelynek az a legendája, hogy nyári bogaraival eszeveszetté teszi a nőket.
Elment a bozontos sövényhez, a kert végében, és szemügyre vette azokat a helyeket, ahol az emberi számítás szerint a rókák járnak a házi tyúkok látogatására, de néha legény-nyomot is találni az ösvényen, amelynek végét voltaképpen senki sem ösmeri. Se róka, se legény nem ólálkodott a sövény körül, mióta megszakadt az égi dunyha.
A filagória fehér-pirosságában, a kert álmodozó helyén olyan ártatlannak mutatkozott, mintha fennállása óta egyetlen élmény se fűződne történetéhez. Sohase öklendeztek itt férfiak bortól vagy szerelemtől. A nők pedig, akik idevetődtek, céltalanul nézegették, hogyan terebélyesedik lábuk a fehér harisnya alatt. Tél van, felejtsünk régi bohóságokat, amikor a csalitban nyomtalanul lehet járni madárnak és embernek. De Szindbád minden kegyes elhatározása mellett is észrevette, hogy egy fagörcs az időjárás folytán kibukott helyéből, a filagória deszkafalából, és egy lyuk alakult a helyén, amely deszkalyukból félhomály szűrődött. „Gazember volnék, ha be nem néznék a lyukon, ha már erre járok” – gondolta magában Szindbád, és a lyukhoz lépett.
A lyukból egy félhomályos padláskamrácskába lehetett látni, amely kamrácska a tetőzet közelébe vágott kerek nyíláson át nyerte világítását, ócskaságok, lim-lomok, régi bútorok hevertek itt, éppen Garibaldit pillantotta meg Szindbád egy fametszet alakjában, a fametszet egy régi képesújságból volt kivágva, és a kamrácska deszkafalára ragasztva. Már régebbi gavallérok és úrnők képei is voltak485 a karnrácska falára ragasztva, itt volt például III. Napóleon olyan kipödrött bajusszal, amint a Vasárnapi Újság fametszője elképzelte őt. Nyájasan rengette a szakállát Lesseps Ferdinánd, és okos tekintetével egy divatkép turnéros hölgyére nézegetett, amely divatkép a híres mérnök baloldalára volt ragasztva. Máshol a török szultán turbános figurája mulattatta a kamrácskájukban üldögélőket. Bizonyosan volt valami ok arra nézve, hogy e kitűnő férfiak a képeslapokból a félhomályos kamrácskába kerültek. „Csak nem a török szultánba szerelmes Fifi?” – kérdezte némi megdöbbenéssel Szindbád, amikor végignézegette leshelyéről a kamrácska képtárát. Azonban még el sem készülhetett az arckép-csarnok szemügyrevételével, amikor siető lépések hangzottak a kamrácska felé, az ajtó zárja pattant, és bolyhos vállra vetett hárászkendőjében megérkezett az egykori Fifi, aki annyi emléket hagyott maga után a férfiak szívében, amint ahány nyolcast vágott korcsolyájával a városligeti tó jegén. Fifi helyet foglalt a kamrácskában. Az ábrándozások, a régiségek kamrájában.
