3
3
Fifi ekkoriban annyi esztendős lehetett, mint Mária Valéria, Ferenc József legkedvesebb leánya, akivel egy napon s egy esztendőben született.
Erre a különös rokonságára néha büszke is volt Fifi, mert minden bölcsessége mellett mégiscsak asszony volt. Szőkeségét, kövérkésségét, nyakának gömbölydedségét, hajának hullámzását és frufruinak élénkségét – fülének és állának feltűnő rózsaszínűségét, vállának vajszínűségét, tenyerének fészekpuhaságát, bokáinak izmosságát, „turista”-szoknyájának rövidebbre szabottságát, valamint annak szorosságát, gumi harisnyakötőinek csinosságát, magas sarkú cipőinek kopogását, mindig frissen vasalt blúzainak testhezállóságát, a nyakán alkalmazott egyenruhás gallérokat, a pattogó kutyabőrkesztyűket – de nyakán fodorintott pelyheket, ajka felett alig észrevehető aranyszőke bajuszkákat, a derekán csatra járó bőrövet,486 a jobb kezén viselt rubintgyűrűt és pecsétgyűrűt – ám a nagyon fehér, szinte férfiasnak látszó fogazatát, duzzadt, húsos ajkát, vastag és hosszú veszekedő nyelvét, de még suhancos fütyülési tehetségét is, amely fütyülésre a fene ette meg a szobaleányait, mert tapasztalatból tudták, hogy ezután következnek a szobalányi kontyok megtépései, az olvasatlanul osztogatott pofonok, a rúgások, hogy boldognak mondhatta az a frájla, aki csak néhány nőies karmolás emlékével szabadulhatott az indulatos Fifi karmai közül – mondom, Fifi jó és rossz tulajdonságait szívesen írta Mária Valéria kontójára, akivel együtt ugyanabban az órában született Budán, igaz, hogy nem a palotában, hanem egy sárga földszintes házban, amelynek udvarán zöld szivattyús kút állott, és ezért a ház lakói sokáig megvetőleg beszélgettek szomszédaikról, akik a hatósági vízvezetéket engedték be házaikba.
Fifi belépése a kamrácskába bizonyos légáramlattal járt, amire egy régen csirizelt, félig-meddig elválóban levő garibaldista-képű úriember az arcképcsarnokban lengetni kezdte a hosszúra pödört bajuszát. Sőt megmozdult a deszkafalra akasztott zöld háló is, amelybe régi újságszeletek oly gondossággal, renddel voltak elhelyezve, mintha valamennyi újságszeleten bálinévsor lett volna, amely névsoroknak az elolvasása végett Fifi vállra vetett hárász-kendőjében bizonyos időre az emlékek kamrácskájába zárkózik. Asszonyságok: – kezdték a régi bálnévsorok a jelenlevők felsorolását. Lányok: – folytatták, mintha az újságszerkesztők erkölcsi bizonyítványt is árusítanának előfizetőiknek. A bálitudósítás végén Berkes vagy Radics zenekara „szolgáltatta” a talp alá valót, amióta a pesti prímások is új szavakat fedeztek fel. Fifi az ábrándok, ócskaságok kamrájában eleinte keserves arccal futtatta türkiszkék szemét az olvasmányon, mintha azon keseregne, hogy nevét nem találja a bálinévsorban. Vajon hol is járhatott azon az estén, amikor a Bölcsőde-bálon egy renegát magyar mágnás rendezte a francia négyeseket, aki állítólag pincér volt Párizsban, hogy a táncmesterek titkait elleshesse? Mily nyomasztó körülmény tartotta távol a bálkirálynőt ez estén a vigadói gázlángos kelyhek alól, hogy szívfájdalmat mutat egyébként nyugodt, fájdalom-ráncok ellen kitelt,487 kissé hízott arculata most is, amely arculat akkor szokott jelentkezni, amikor fehérre edzett bőrrel, s némi kappanhájjal kell küzdeni a szembe, homlokra, orra, ajakra ülő, ráncokat okozó szenvedélyek ellen. A Fifi-formájú nőkről nem gondolná a férfiember, hogy porcelánozott tekintetük valaha is könnybe borulna, virágvázává keményedett arcuk megmozdulna, tiroli szoknyába merevített alakjuk a fűző, halcsont, bőröv, szoknyakapocs felügyelete mellett, mint akár a katonatiszteké atilláikban: valaha is emberi fogyatékosságokat elárulna… Nem, ezek az arcok „képtelenek” a szenvedésre, az igazi érzelem kifejezésére. Hercegnői arcok ők, fodrász tanácsával kezelt frizurával és testápolónő hozzájárulásával létesített arckifejezéssel. És a szépségtapasz is divatba volt még a korban…
– Vajon miért szenved szegény Fifi, amikor az emlékkamrácskában a régi bálinévsort olvasgatja – kérdezte magában Szindbád, aki a maga korát, bármily előre haladott: szerette a bölcsesség, a mindentudóság aranykorának nevezni. Fifi a régi kamrában a derékfűzőjétől szabadította meg magát.
Az acélpántos, halcsontos, kőkeményre feszített derékfűző ugyan megtette a magáét, sok nagy ádámcsutkájú, gyérszakállú, mellbetegnek látszó férj köszönhette felesége ragaszkodását ama körülménynek, hogy segédkezett a fűző felvételénél, amikor már a cselédek sem tudták a fűzőzsinórokat kellőképpen megfeszíteni, húzni, markolni, kötni, s a férfi letette darab időre hosszúszárú pipáját, hogy a fűző felvételénél, a kapcsolásoknál, a kötéseknél megfelelő rendet csináljon.
Igaz, hogy félórákig tartott a fűzők helyes felvétele, elhelyeztetése, megkötése, a gombok, kapcsok csattintgatása, de annál gyorsabban ment a fűző levétele, amelyhez senkinek se kellett a segítsége. Egy bizonyos zsinórt kellett megrántani a háttérbe, a kebelnél kezdődő kapcsokat egyetlen rántással szét lehetett nyitni, pattogott, ropogott a felnyíló derékfűző. – A kamrácskában, miután a bálinévsort Fifi hátulról visszafelé is elolvasta, és arckifejezése mind szenvedőbb lett, gyors elhatározással levetette derékfűzőjét,488 ismerős ujjainak, erélyes kezének habozás nélkül engedelmeskedtek még azok az alattomos gombocskák is amelyeket minden találkozásnál hegyes tűvel és kemény cérnával kellett figyelmeztetni kötelességtudásukra. Fifi a gombok alját is körülcsavarta cérnájával, mert határozott jellemű nő volt. Ezért nem gurult el semmiféle tárgyacska a kamrában, midőn Fifi szinte egyetlen mozdulattal megszabadította derekát fűzőjétől. Összevont szemöldökei még az újságra szegeződtek, de lélegzése, szívdobogása, szenvedése láthatólag enyhült, pláne azután, hogy derekát körültapogatta. És a leslyuknál álló Szindbád, a szív tájékán ugyanolyan címeres, dámvadas, kékkel, zölddel, pirossal hímzett monogramot fedezett fel, mint az ebédnél használt szalvétákon. Miután minden férfi bolond némileg, a tapasztalt Szindbád megörvendezett a látványnak, mintha valamely államtitkot fedezett volna fel.
És most egymás után következtek a meglepetések, miután Fifi keserves arca a derékfűző összegöngyölítése után a régi, komoly megfontolt, mondhatnánk jó gazdasszonyos kifejezést öltött fel. A kezében tartott bálinévsort gyűrögetni kezdte, mintha eleinte férfias fidibuszt, majd utóbb gombolyagot gyúrna a papirosból, mint valamely szerelmes levélből, amelynek írója régen a temetőben fekszik, ismételt esküvésekkel nem erősíti hazugságait. Emlékké, semmivé válott a régi névsor… Vannak házak, ahol a savanyúvizes vagy borosüvegek dugóit nem dobják ki az ablakon, hová jutnánk, ha meg nem tanultuk volna, hogy a levélborítékot ki lehet fordítani, mint a kabátot, és apró-cseprő ügyekben fel lehet használni? Azok a régebbi, jó emlékezetű asszonyságok, akik még vőlegényeiknek írt soraikat is szerették dugóhúzó formájúra idomítani, hogy megtakarítsák a levélborítékot – ők a megmondhatói, hogy mennyi kínlódás volt egy kuvertával, amelynek címzésére ügyelni kellett, spanyolviaszk-pecsétet illett hátára ütni, állami bélyeget ragasztani annyi mennyiségben, amennyiben az elkeseredett postáskisasszony megszabta… És Fifi mégis eltépte a meghívót.
Gyűrűs kezével most Fifi a tiroli szoknya huszárosán szabott zsebébe nyúlt, és onnan egy levelet vont elő, amelyről Szindbád az első pillanatra megállapította, hogy a levélborítékon az ő neve489 volt (Tekintetes Szindbád csavargó úrnak, Ibi-ubi, de leginkább Pest környékén, egy faluban, egy Lotti nevű nő házánál, amely nő Fifinek is szereti magát neveztetni), és a magyar királyi posta hűségesen kézbesítette a levelet abban a házban, ahol Szindbád elbujdosott. Talán az olvasó magától is kitalálja, hogy az említett levelet Szindbád egy hölgyismerőse küldte a javakorabeli, de még mindig féltékenységtől cikázó női szemek csillagai alatt bandukoló férfi után.
Fifi a kamrácskájában hajtűvel, körmöcskével, ügyességgel oly pompásan nyitotta fel a borítékot, hogy azt ismét le lehetett ragasztani. És e művelet után oly megelégedett sóhajtás hallatszott a kamrácskából, amilyent a nők akkor szoktak hallatni, ha hosszú fáradságok után komoly eredményt értek el.
Azt hitte a kamrácskájában ábrándozó, hogy valamely olyan titoknak jött nyomára – a falusi postás legény hanyagságából, aki még nem kapta meg a félig szívott szivarokat, amelyekért a vendégeket szokás reggel felkölteni –, valamint a helybeli postáskisasszony indolenciájából, akit még nem kérhetett meg Szindbád arra nézve, hogy esténkint érkező leveleit abban a „nem hivatalos” fiókban tartsa vissza, amely fiókban a postáskisasszony a törülközőt, szappant, fésűt, szőrcsíptető harapófogót és egyéb nőies dolgokat szokott tartogatni – igen, ebben a fiókban, ahol még az ügyvédek expresszleveleinek is mósusz-szaguk lesz darab ideig való tartózkodás után, amíg a címzett (Szindbád) krákogva, kedvetlenül, szinte csak kötelességérzetből ellátogat a postahivatalba, levelei után látszólag a legnagyobb közömbösséggel kérdezősködik, mintha legfeljebb egy debreceni disznóalkusz jelentését várná. A levelet, amint Szindbád leshelyéről szemügyre vehette: természetesen Lotti írta, akinek régi szokása volt az irgalmatlan levelezés, ha Szindbád darab időre kihúzta lábát a fővárosból. Lotti valamely rejtelmes összeköttetés révén mindig megtudta, hogy Szindbád hol és merre ütötte fel sátorfáját, ugyanezért nyomban leveleket kezdett irkálni a megfelelő címre. Tollforgató nő volt, stílusára súlyt helyezett, még ha napjában két, három levelet is kellett írnia, hogy Szindbád újabb „cselszövészet”-ét felrobbantsa. Mindig számított arra a körülményre,490 hogy Szindbád hanyagságából mások is elolvashatják levelét, polgári iskolát végzett szobalány vagy guvernánt, sőt esetleg a háziasszony is, aki érdeklődne a vendégszoba tisztasága iránt, már azon idő alatt is, amíg vendége a szennyes fehérneműeket, orvosságos üvegeket, drogista-felszereléseket nem zárta volna utazóbőröndjébe… Lotti levele szokás szerint becsületsértéssel kezdődött: „Gazember, sorsát nem kerüli el a pestvidéki törvényszék előtt sem, mert ismerőseim ott is vannak a bírók között, akik a szerelem vén szélhámosait számon tartják… De hát miért is mentél el mellőlem, amikor minden kérésednek eleget tettem?”
– Lotti! – mondta magában végtelen elkeseredéssel Szindbád, aki leshelyéről darab ideig együtt olvasta az érkezett levelet annak elkobzójával.
Bölcs embernek hitte magát, ugyanezért Lotti levelét már nem is kísérte tovább figyelemmel, ezt a figyelmes érdeklődést átengedte Fifinek, akinek látszólag először volt szerencséje Lotti-féle levélhez. No, majd jönnek a szerelmi mámorokra emlékeztető sorok is, amikor Lotti minden kandi szobacica előtt kompromittálni akarná Szindbádot. „Emlékszik?…” kezdődnek ezek a passzusok, Szindbád már évek óta nem fordult hátra, hogy sarkantyúinak pengését keresse, mint a civillé vedlett lovastisztek se szokták tenni. Ellenben Fifi (mint ahogy ezt másképp várni nem is lehetett egy konzervatívtól, aki ecetvirág színű barchetszoknyáit még mindig térden alul szabatta, aki különös női erénynek tekintette azt is, hogy ujjain, körmein a konyhakésnek nyomai látszanak), aki Lotti levelét borítékába visszahelyezvén komolyan gondolkozni látszott azon a lehetőségen, hogy azt a címzettnek kezéhez juttatja, mert az emlékek kamrácskájában mindig becsületes volt Fifi, mint a legtöbb nő, amikor tennivalóival egyedül marad: ellenben Fifi komolyan felsóhajtott Lotti panaszain…
Lotti, mint mindig, leveleiben pénzt kért hat gyermekének, hogy cipőt vehessen nekik a téli időjárásban. Fifi elhatározta, hogy valamely úton-módon eljuttatja a pénzösszeget Lotti kezeihez, s midőn elhatározásában idáig jutott: látható megkönnyebbültséggel, bút-bánatot felejtve, az élet újabb fájdalmas viszontagságaira491 felkészülten hagyta el a kamrácskát… S alig várta, hogy kérőjének, a kipödrött bajszú Szindbádnak megmondhassa, hogy kénytelen kosarat adni, mert „véletlenül” a férfi múltját itt-ott homály fedi. De Szindbádnak a tapasztaltak után nem is volt többé kedve e házassághoz, és csendesen vette a sátorfáját.
[1929]492
