SZINDBÁD ÉS A SZÍNÉSZNŐ
SZINDBÁD ÉS A SZÍNÉSZNŐ
Történt egyszer, hogy Szindbád tengelyen utazott… Késő éjszakára járt, és a telihold köpenyeg alakú esőfelhők mögött bujdosott. Szindbád hallgatagon ült a kocsiderékban, és a fuvarosa vállát bámulta. Néha a szél is végigsüvöltött a tájon, őszre hajlott, és Szindbád szerfelett csodálkozott magában, hogy ebbe a kalandba keveredett. Vajon miért kell neki éjszaka, mocsaras tájon, nedves szélben az országúton utazgatni, amikor nyugodtan aludhatna ágyában? – Ez az eset így esett:
Szindbád – akkor még csak százesztendős fiatalember volt – falura költözött egy barátja meghívására.
Szindbád mindig szerette a régi falusi házakat, ahol a falakról apja és nagyapja kortársai nézegetnek alá. A vén kályhák mellett üldögélve nagyanyja meséi jutottak eszébe, míg a hegyeslábú varróasztalka mellett szomorú szemű, szép édesanyja ül, és fehér vásznat varrogat a pirosló alkonyaiban. – A cselédek mintha ugyanazok volnának, akik gyermekkorában körülötte forgolódtak. A vén hajdú szakasztott János bácsi. Kár, hogy Miskának hívják. Ám azért bizonyos, hogy rokona vagy valami leszármazottja a hajdani János bácsinak, hisz a magyar urasági hajdúk mind egy nemzetségből valók.
A házigazda mulatós, víg cimbora, bizonyos Kápolnai. Reggel lóra ül, megjárja a határt, és délben jóízűen ebédel. Itt van a kántor is – a gyermekkori kántor… Az asztalvégen ül, és beborozva virágos dikciókat mond a háznépre, ha engedelem adódik. A kéményen gólyafészek, és a házőrző komondort Tiszának hívják… Szindbád sokszor elgondolkozott magában, hogy egy egész, elmúltnak hitt világ feltámadt előtte. Mintha századokról századokra semmi sem változnék a magyar vidéki életben. Az emberek kicserélődnek, de ugyanolyanok ülnek helyükbe. Mintha csak egy furcsa tréfa volna a születés, a halál, a menyegző. Az ősök ülnek155 most is az asztalnál. Asszonyban, gyermekben ismétlődnek. A szélkakas forog a háztetőn, az eső, a vihar éppen úgy beköszönt, mint százesztendő előtt, és sem a nyugatról közeledő felhő, sem a messze elterülő mező nem látszik tudomást venni, hogy a százesztendő előtti ember ül az ablaknál. A hó leesik, a kályhákban ropog az erdei fa. A mostani házigazda éppen úgy dörzsölgeti össze a kezét a kandalló előtt, mint az ősapja. Egészen bizonyos tehát, hogy a falon függő, festett nagyapák és ősapák nem mentek el innen. Tavasszal az eleven házigazda háta mögé állanak, és a fülébe súgják: repcét vess a Kállás mezőbe… És aztán úgy is történik.
Asszony is volt a háznál.
Fiatal, halovány, csendes asszony. De Szindbád nagyon jól tudta, hogy a fehér, vérszegény menyecskékből egykor pirosképű, domború keblű asszonyságok lesznek, mert hisz a nagyanyjuk is ilyen volt. És bizony képen teremtik a bérest, ha arra okot szolgáltatott. Majd ősz fejjel táncolnak az unokájuk lakodalmán, és aztán a falra költöznek, arany rámába, olajba föstve, hogy onnan figyeljék az utánuk következő asszonyok sorát, örömét és bánatát.
A vendég Szindbád tehát nem sokat törődött a háziasszony szomorúságával, haloványságával. Még nem volt gyermeke, és ugyanazért mindig gyermekfőkötőket hímzett.
Etelkának hívták, és észrevétlenül szokott eltűnni az ivóasztaltól, amikor arra került a sor, hogy a kántor csiklandós adomáit elbeszélje. A kántor, aki hűségesen ivott, a mulatság végén mégiscsak a cselédek gondjára maradt, akik aztán hazavezették. Egy ilyen alkalommal így szólott a házigazda, vendégéhez:
– Etelkát holnap próbának vetem alá. Estére a városba megyünk, a színházba…
Szindbád elgondolkozva szívta szivarját, és csendesen kérdezte:
– Talán színésznő volt a feleséged?
Kápolnai megcsóválta a fejét.
– Nem egészen, csak úgy félig-meddig. A szülei nagyra törő, bolondos emberek, elvégeztették vele a színésziskolát. Gondolták, a színpadon hamarább férjhez megy. Aztán én mégis egy majálison ismerkedtem meg vele. Sohasem láttam színpadon.156
– Hát aztán hogy volt tovább?
– Sokáig nem akart a feleségem lenni, mert borzasztóan vágyakozott a színpad után. Persze, erről hallani sem akartam. Félrevezették. Azt mondták, hogy tehetsége van. Világhírű primadonna lesz belőle.
– Aztán mégis a feleséged lett?
– Igen, mert megígértem neki, hogy amelyik napon nem akar tovább a feleségem lenni, elmehet színésznőnek. Én nem tartom vissza.
Szindbád nagyot szívott a szivarján. Körülnézett az enyhe, nyári éjbe borult falusi házon. A szél csendesen bujdosott a vadszőlő levelei között.
– Azt tanácsolom, hogy ne vesd alá a próbának. Maradjatok holnap itthon.
Kápolnai vállat vont.
– Már nem lehet. Megígértem neki.
Másnap este Szindbád a kántorba annyi bort öntött, hogy az magánkívül menekült el a házból, éjfél lett, és a háziak még mindig nem érkeztek meg. Szindbád elgondolkozva ült a verandán. Tudta, hogy a városban a színészek a Rip van Winklet játsszák ma este. Unalmában végiggondolt az operetten, a színésznőkön, akiket valaha Lizbeth tarlatán szoknyácskájában a lámpák előtt látott. Látta újra a kecses bokákat és mosolygó szemeket. A messziségből, mint egy éji lepke röpködése, a fülébe szűrődött a kardal: Sziklautakon – vezet el a nyom…
Gyorsan hajtó kocsi kerekeinek a pergése hallatszott az útról, megjött Kápolnai a feleségével a színházból.
A házigazdának feltűnően rossz kedve volt, de az Etelka arca piros volt, és a szeme úgy ráragyogott Szindbádra, hogy az szinte meglepetten lépett hátra. A férjét kétszer-háromszor megcsókolta, mielőtt szobájába vonult volna.
– Köszönöm – ismételgette hálásan.
Kápolnai elkeseredve hajtott fel egy pohár bort.
– Igazad volt – mondta torkát köszörülve –, kissé korai volt a próba. Még csak két éve a feleségem.157
– Nos, Hogy viselkedett?
– A lehető legfurcsábban. A színházban nyomban felfedezett ismerősöket. A nézőtéren ülő színésznőket és színészeket. Előbb a páholyba csődítette őket, majd elment velük a színpadra, vizitelni a primadonnához. Egy kopott, koravén komédiás arra emlékeztette, hogy milyen nagyszerű idők voltak azok, midőn az iskolában együtt játszottak. A pohos, sandaszemű igazgató felbőszítő arcátlansággal hazudta, hogy Etelka egykori szerződése még most is a fiókjában hever. Ráparancsoltam, hogy nyomban adja vissza a szerződést. A gazember nevetve jelentette ki, hogy nem adja, hátha szükség lesz rá még valamikor. Színész! Tudod, mi van ebben a szóban? Minden, ami aljasság, rosszaság, léhaság. És a színészek között jól érezte magát az én feleségem.
Szindbád hümmögött, nemsokára jóéjszakát kívánt. És másnap nem is csodálkozott, hogy Kápolnai és felesége feldúlt arccal ülnek az ebédnél. Délután hangos pörlekedést hallott.
Egypár nap múlva alkonyattal a mezőkön sétált, csak estére érkezett haza. A verandán Kápolnai kezébe rejtett arccal ült.
– Etelka elment színésznőnek – mondta csendesen, fojtott hangon.
Így történt, hogy Szindbád éjszaka utazott, fuvaros szekéren (a hintó Etelkát vitte el) felkeresni az asszonyt, és visszatérésre bírni.
A hűvös éjszakai szél ellen mindenféle bolondos gondolatokkal védekezett. Többek között arra gondolt, hogy a szerelmes Kápolnai egyszer szintén felcsap színésznek, hogy együtt pályázzon a feleségével, ha az asszony vonakodna visszatérni. Igen jól állana rajta a lakkcsizma és a tollas föveg. Előbb tán a karban énekelne, és onnan lesné égő szemmel, hogy a felesége a nézőtérrel kacérkodik.
Reggel volt, amikor egy nagyon kis vidéki városba érkezett. A házak még félig aludtak, és a kapuk előtt fésületlen asszonyok mondták el egymásnak álmaikat. Egy hosszú-hosszú utcán döcögött végig a kocsi; az úton mély sár volt, de a sárban alattomos kövek leskelődtek a kerekekre. Mintha a vidékiek tiszteletére helyezték158 volna a köveket az útra a városka lakosai. Egy tanítóforma ember összefont karral ballagott az iskola felé, majd egy péklegény fütyült hegyesen, hogy hangzott belé az utca. A torony szinte álmából felébredve, ködös fejjel hunyorgatta szemét a hosszú utca végén. A kertekben frissen, zölden mutatkoztak a vetemények. Csak a jegenyefák álldogáltak elkeseredett mozdulatlansággal az utcasarkon, mint akiknek már minden mindegy. Egy-egy lehullajtott levelük Szindbád kocsijába esett.
A fogadó az „Arany Elefánt”-hoz volt címezve, és olyan sötét, szomorú volt, mintha valami régi angol regényből vágták volna ki. A fogadós, egy gyanakvó, szakállas zsidó tetőtől talpig végignézett Szindbádon. Szindbád az asszonyról tudakozódott.
– Utazó az úr? – kérdezte a fogadós.
– Nem.
– Azért – felelte fenyegetőleg az „Arany Elefánt” tulajdonosa. – Mert nekem hiába is mondta volna. Nincsenek kofferjei. Tehát nincs engedmény sem a szoba áránál.
Szindbád ismét az asszony iránt érdeklődött.
– Nálam semmiféle asszonyság nem szokott lenni – felelt a fogadós, és egy veszedelmes, girbe-görbe lépcsőn az emeletre vezette Szindbádot. A szoba dohos volt, alacsony volt, és Szindbád ijedten nézte az ágyat. A falon végre felfedezett egy képet. A felséges királyi ház tagjai függtek ott. Szindbád a főhercegekkel társalogva, lassan lehunyta fáradt szemét.
Délután, mikor az utcára lépett, az „Arany Elefánt” tömlöcszínű falán egy rikítóan piros cédulát fedezett fel. A színtársulat a városba érkezett, és estére az Elefánt nagytermében játszik. A nagyérdemű közönség pártfogását kéri Dunai Döme színigazgató.
– Ez az! – kiáltott fel Szindbád. – Itt van Etelka.
Egy darabig a kávéházban leskelődött, de csakhamar megunta a köpködő és pipázó vendégeket. Bolyongott a városban, a kirakatokat nézegette, amelyek olyan régiek voltak, mintha már Szindbád gyermekkora óta csalogatnák a vevőket. A fotográfus bódéja előtt gyönyörködött a helybeli tűzoltó főparancsnok arcképében.159
A cukrászda mályvaszínű függönyei mögött egy barna, nagyszemű és apró bajuszkájú asszonykát fedezett fel, amint fehér kötényben a krémes béleseket rendezgette. Besietett nyomban a citrom- és vaníliaszagú boltocskába, és hevesen ismerkedni kezdett a barna nőcskével, aki eleinte ijedten nézegette a sohasem látott idegent. Később megvallotta, hogy Irmának hívják… De Szindbádnak akkorára az üldözött Kápolnainé jutott az eszébe, gyorsan fizetett, és már el is ment, pedig szívesebben a cukrászdában maradt volna. Céltalanul őgyelgett tovább a városkában, sétálgató vidéki asszonyok és lányok szokás szerint kuncogva nevetgéltek a zsebkendőjükbe, és meggyorsították a lépteiket, midőn Szindbád mellett elhaladtak. Egy öreg, hivatalnok külsejű ember ellenséges szemmel vizsgálta Szindbád lakkcipőjét. Majd egy borbélybolt előtt a vörhenyes bajuszú gazda hangosan mondta a legényeinek, hogy az idegen úrnak a haja hátul szépen van nyírva… S így este lett. Szindbád elfoglalta helyét az első sorban, és kissé izgatottan várta, hogy a függönyt felhúzzák.
Lassan megtelt a terem…
És a harmadik jelenetnél, miközben egy zongora rekedt hangon megszólalt, a dobogóra kilépett Etelka. Igen, igen: rózsaszínű trikó volt rajta, és félcipője még az otthoni. Piros az arca a festéktől, és kis kard van az oldalán. Gyönge hangon énekelve jött elő a színfalak közül, és halkan, szívére szorított kézzel énekelt valamely dalt. Szindbád látta fátyolos, ijedt tekintetét. A nézőtérről megszólalt egy vastag hang:
– Hangosabban, kisasszony.
Morajlás, zúgás, pisszegés, ,,csendet!” kiáltások hangzanak fel nyomban. Az ének elakad, és Etelka ijedten, könnybeborult szemmel áll a dobogón. Reszket mind a két keze.
Szindbád hatalmasan összeüti a két tenyerét az első sorban. Mások is tapsolnak, és hangosan kiabál valaki hátul.
Az asszony tekintete most Szindbádra téved. Elsápad a homloka, és a tekintete olyan lesz, mint a meglőtt őzé.
Egy parókás színész siet elő a színfalak közül. Karját nyújtja Etelkának, és miközben elvezeti, a nézőtér felé kiált:160 – A kisasszony rosszul lett.
A zongorát két kézzel veri a karmester, lassan csillapodik a nézőtéri susogás, hogy helyet adjon a kacagásnak, mert a kövér komikus most négykézlábra ereszkedve jön be a színre…
– Hogy került ide? – kérdezte síró hangon az asszony későbben, midőn felöltözködött és az udvaron friss levegőt szívott.
– Magáért jöttem. Az ura küldött.
– Haza megyek, ha megígéri, sohase mondja meg senkinek, hogy engem trikóban látott.
[1911]161
