SZINDBÁD ŐSZI ÚTJA
SZINDBÁD ŐSZI ÚTJA
Hajdanában, amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a nőkre gondolni, újakra, ismeretlenekre, futólagosan megismert nőkre, akik úgy suhantak tova, mint az amerikai nagy folyam habjai a moziképeken; vagy másképpen: mint egy madártoll, amelyet az ember a negyedik emelet ablakából lát tovaúszni az utca felett, miközben azt találgatja, hogyan került a nagyváros atmoszférájába szarkatoll, holott a szarka csak falun szeret lakni, a sövényre felülni és benézegetni az udvarokba, ahol szép, megtermett és ringó-ringatózó parasztlányok, menyecskék felkiáltanak: „vendég jön!” Mert a szarka a sövényen azt jelenti. A villamoskocsik javában csilingeltek az utcán, Szindbád, amint figyelve kísérte a szarkatoll szálldosását a hotel ablakából (ahol öregségében meghúzódott), titokban és csendesen már falun volt, korai őszi nap volt, darazsak döngtek a vadszőlő pirosló levelei között, és a pincéből üres hordókat gurítottak felfelé, amelyek olyanforma hangon döngtek, mint a puzdori kálvinista pap. Nemsokára tehát útrakelt, hogy megkeresse azt a szarkát, amelynek tolla ablaka előtt elrepült, megkeresse az üres hordókat és egy nagy cigarettafüstös szobát, hol a falon vadászó eszközök voltak, a dívány előtt rókabőr, amelynek piros üvegszeme volt, és a kerek diófa asztalnál naphosszant a cigarettát töltötte Málcsi a ház úrnőinek és vendégeinek.
Utoljára diákkorában járt Puzdoron, amely rongyos falucskában a Zaturecky-kisasszonyok uralkodtak. A majálisról cigánybandával jöttek a diákok kocsikon nyári reggelen, és az öreges Zaturecky-kisasszonyok csaknem a bőrükből bújtak ki örömükben, amikor a cigánybanda megszólalt az udvaron, és a diákok táncra hívták az úrnőket. Régen volt, Málcsi akkoriban még rövid szoknyában töltögette a cigarettákat az úrnőknek – akiknek távoli szegény rokona volt –, és Szindbád atyafiságos csókokat váltván a144 Zaturecky-kisasszonyokkal, Málcsit sem hagyogatta ki a sorból. A diákok és a cigánybanda tovább vonultak, mert a környéken még más úriházak is találódtak, Szindbád ellenben ott maradt, és mialatt a Zaturecky-kisasszonyok a kálvinista pappal kártyázva, hatalmasan döngették a diófa asztalt, alkonyattal Málcsival az elhagyott, szomorú kertben sétált, ahol árva füzek között lopózott tova egy kis patak, mintha éppen olyan szegény rokon volna a háznál, mint Málcsi. A búskomoly vizecske partján egy rejtett padocska volt, ahol egykor a szelíd és félénk Zaturecky úr húzta meg magát, ha odabent a házban a kisasszony-lányai megbolondultak, ott ült, üldögélt, és botjával a vizet piszkálta, amíg vacsorázni hívták. Ezen a padon aztán örök hűséget esküdött Szindbád és Málcsi. Havas karácsonykor sok évekig megjött a fagyos nyúl Szindbád címére a puzdori házból, néha egy doboz finom cigaretta vagy egy névnapi levél volt Szindbád válasza. A kisasszonyok levelein egy félénk, halovány M betű jelentette, hogy a kis patak még mindig a kert alatt folydogál.
Tehát kora ősz volt, amikor utazni a legkellemesebb, midőn Szindbád az asszonyokat érett gyümölcs szagúnak érezte, és két kerek barna kart kezdett gyakran látni képzeletében, búskomoly szemeket, és a szélben érett mákfejeket hallott csörögni a zöldséges kertben. A szarka tarkán és fontoskodva barangol a megszedett gyümölcsfákon, és cseregve jelenti a közelgő vendégeket.
Körülbelül tíz éve nem járt itt Szindbád, és midőn a kopottas kocsi, amelynek bőrfedelét már régen nem lehetett felhúzni, végigdöcögött a falun, magában a nagyanyjának adott igazat, aki azt szokta mondani, hogy semmi sem változik a világon, még a pendelyes gyerek sem. Nem, nem, a kövér ló, amely valamikor a finánc komisszáriust hordozta, éppen olyan ravaszkodva hegyezgeti a fülét, mintha mindenáron azt szerette volna megtudni, hozott-e pénzt a vendég. A kocsis, egy mogorva öreg ember, akit látszólag a világon semmi sem érdekelt, csak a rudaslónak alattomos magaviselete, amellyel a kocsi vonását teljesen a nyergesnek szerette volna átadni, és ezen a betyárságon morgott, dörmögött egész úton, kiviaszkolt hosszú haját, amely a fülénél olyanformán állott,145 mint a szürke varjú szárnya, egyszer csak a kocsin ülő vendég felé libbentette.
– Rossz volt a termés. A kisasszonyoknak nincs pénzük.
És Szindbád ezután a kocsikerekek zörgésében, a fel-felsíró rugó nyögésében, sőt az útszéli fák integetésében is gyakran hallotta azt a mondatot: bizony, nincs pénzük a kisasszonyoknak.
A kovácsműhely előtt a kovács elszántan állott a tuskónál, és két kormos karját összefonta a mellén, mintha itt állana készen a kisasszonyok megvédelmezésére. De mégiscsak egy kántor-féle ember adta meg a jelt igazában, aki zöldre kopott kabátban és egy karima nélküli keménykalapban gúnyosan köhécselt a kocsi után, és a kezében tartott vesszővel a vendégre mutatva, láthatatlan szomszédjának vállvonogatva magyarázta, hogy ez is teljesen hiába jön a Zaturecky-kisasszonyokhoz, pénz az nincs. Csak az ócska, zöldre mázolt templom mellett (amely templom valamely régi képesújságból látszik kivágva, midőn halottak napján a harangot meglóbálják a törpe toronyban) álldogált egy barátságos képű, piros szoknyás parasztmenyecske, aki búzavirág színű szemével nem minden érdeklődés nélkül nézte az idegen urat. Kövér és piros szájú volt, a meztelen lába fehér, amint a szoknya alól kivillant. „Hm” – gondolta Szindbád, mert ha sokáig nem látott parasztszoknyát, különbnek tartotta e fajtát a legszebb színésznő ruhájánál.
A kisasszonyok háza csak annyiban változott, hogy kisebb lett valamivel. Sárga falaival, kis ablakaival és a sarkon homokkő oszlopokkal, többé nem látszott kastélynak Szindbád előtt. A kapu feletti omladozó kőcímer, benne a családi Z betűvel, aggodalmat keltett Szindbádban, hogy talán éppen az ő fejére zuhan a kődarab. De általában nemes és tiszta volt a ház, az egyik ablakon színes üveg is látszott, és az udvar közepén fehér rúdon egy zöld üveggömb állott hervatag verbénák között. Egy sovány és nyurga, bajuszos hölgy lépett ki a verandára, szürkülő haja féloldalt volt elválasztva, és fonnyatag arca régi dohányzacskó színű volt. A szájában hosszú cigarettát tartott, és sovány kezén temérdek régi gyűrű.146
– Isten hozott, Szindbád – mondta minden csodálkozás nélkül. – Akkora bajuszod van, mint a puzdori papnak.
Megrázta Szindbád kezét, hogy a karperecei összecsördültek, és ruháját, amely valamikor lovaglóruha lehetett, a karjára vetette. A cigarettán nagyot szívott.
– Pedig úgy tudom, hogy a nagyvárosi modern férfiak már nem hordanak bajuszt. Tisztaság szempontjából felesleges az a szőrcsomó az arcon. Elvégre csak a puzdori papnak van szüksége bajuszra. Mert egyebe úgy sincs.
A nagyszobában a régi cigarettafüst, csak a rókának hullott ki a szeme a kanapé előtt, valamint kopottabb lett a bundája. De a falon ott van a kékes-vöröses arcú férfiúnak a képe, aki összegöngyölített íráscsomót tart a kezében. A vadásszerszámokból egy nagy kürt maradt, és a kürt belsejéből száradó virágmagvak papírzacskói kandikálnak elő. A sarokban ott áll egy hosszú szuronyos puska, mellette a légycsapó és a kerek asztalon elszórt sárga dohány újságpapiroson.
– A néném? A templomban van, persze a pápistáknál, mert kitért – mondta a Zaturecky-kisasszony, elhelyezkedve a kanapén.
Szindbád szórakozottan nézett körül:
– Kitért? – ismételte.
– Bolond ez a Karolin – folytatta meglehetős szigorúan a kisasszony. – Mindig a vallásával van baja. Már volt luteránus is. De a pap tótul prédikált a városi templomban, hát azokat otthagyta. Most megint katolikus. De állandóan szidja a papot. Nem beszél kedvére. Már írtunk is a püspöknek, hogy küldjön ide más papot. Ez egyebet se tud, mint a bűnös emberekről prédikálni. Hol vannak a jó emberek? Az ember megutálja az életét, amikor csak a hét főbűnt vagdalják a fejéhez.
– Hát a kálomistákat otthagytátok?
– Ott – mondta a kisasszony, és erősen a sarokba vágta a cigarettacsutkát, miután annak tüzéről friss szivarkára gyújtott.
– Ott – ismételte. Egy darabig gondolkozott egy szón, amíg eszébe jutott: – Korporatíve.147
– Málcsi is? – kérdezte Szindbád, és a kék-vörös képű férfira nézett a falra.
– Ő gyón meg helyettünk, mert én csak nem megyek ahhoz a bolond paphoz, hogy fülébe sugdossak, mint a parasztlányok. Van eszemben – mondta a kisasszony, és kiegyenesítette a derekát.
Az udvarról kiáltozás hallatszott. Karolin kérdezgette a lépcsőn felfelé ballagva: „Hát megjött?” Hol vidáman, hol szomorúan, hol meg mintha mérgesen kérdezte volna valakitől: „megjött?” Aztán Málcsi társaságában a szobába lépett.
Karolin fején kéktollas, szürke kalap volt, amilyenben a vidéki asszonyok járnak a vásárra. Szűk, régimódi zöld ruha feszült meg kövér termetén, és mert kövérnek maradott, sokkal több hasonlatosságot talált Szindbád a mostani és a régi Karolin között. A száján még mindig ott volt az a félig bánatos, félig tréfás mosoly, amelyről egykor a diákok verseket írtak. Nem lehetett tudni, hogy sírni avagy nevetni fog a következő percben. Kár, hogy a szeme, amely egykor bohókás, nyájas mosollyal nézett a világba, mintha valamely vidám, mulatságos titkot rejtegetne, a szeme kissé megtörött, és olykor megzavarodva, bizonyos ijedelemmel tekintett egy láthatatlan pontra a levegőbe. A száján is elhallgatott ilyenkor a szó, és láthatólag erőfeszítésébe került, hogy a távoleső pont varázsától megszabaduljon.
– Szólt hozzám valaki? – kérdezte a szobába lépve.
– Ne járnál annyit a fekete Máriához – felelt szigorúan Tini, a másik Zaturecky-kisasszony. – Elveszi az eszedet a sok bolond imádkozás.
Málcsi – aki miatt Szindbád ide utazott – fekete ruhájában, leeresztett kézzel, kissé lehajtott fejjel mozdulatlanul állott az ajtóban, és Szindbád most csaknem olyannak látta, mint álmaiban szokta volt látni, amidőn az elmúlt dolgokon, nőkön, férfiakon magában elgondolkozik. Hervatag, búskomoly, csöndes és halk teremtésnek szokta elképzelni Málcsit, mint a hosszú őszi délutánokat, midőn a napocska már csak látogatóba járkál el a piros levelű lugas köré, ahol szép és hosszú regényt olvas egy szomorú ember. Olyannak képzelte, mint a magányos házat, messze künn,148 a városon kívül, ahol a bokrok között csörög a szel, de benn a szobában rozmaringillat van, és délután csendesen szól egy mélyhangú hegedű. Az álmaiban ott élt Málcsi együtt azokkal a vágyódásokkal, amelyek a nagyvárosból néha-néha csendes kisvárosi cukrászboltokba, a sötétes sikátorban varrogató leányokhoz és régi, bolthajtásos kőhidakra vezették Szindbádot, hol a folyó álmodozva siklik tova a híd alatt, míg a távolban, a tisztára mosott torony körül galambok repkednek karikába. Az ingaóra, amely a sarokban zengő, muzsikás hangon üti az időt, az időjelző házikó a baráttal és az elhagyott kert, pirosló sövényével: mindez Málcsi volt Szindbád részére, aki éjjel kártyázott, ivott, színésznők körül hentergett, és csak azt a nőt tisztelte, akinek selyemharisnya volt a lábán. És Málcsi mégis mindig élt, alig múlott el nap, hogy Szindbád ne gondolt volna a falusi kuglizóra, ahol a tanítóval, pappal és jegyzővel krigszpártit lehetne játszani.
– Talán nem is emlékezel Szindbád öcsénkre? – kérdezte a szigorú Tini.
Málcsi csendesen odavonta a tekintetét, ahol Szindbád ült. Barna szeme hálásan, szinte megadással tapadt a férfira, mintha Szindbád volna az egyetlen férfi, akit valaha látott. Az arca fehér volt és szabályos, mint a szentképeké. Barna haja simán kétfelé választva. És keble gömbölyű, valamint az álla is. A kezén kopottas kesztyű, amelyet valamelyik kisasszony lóhajtáshoz használt valamikor. A félcipőjén a keskeny szalag szigorú gonddal volt megkötve, mint a gyermekek cipőjén, hogy játék közben fel ne bomoljon. Csíkos harisnyája alatt erős boka látszott, az imádságos könyve kicsiny és rongyos volt. Csakhamar egy fekete, melles kötényt kötött fel, és a zsebben elhelyezte a kulcscsomót. A kulcscsomó fényes volt, mint a Málcsi szeme.
– Tedd el a kalapot – mondta Tini, mert Karolin még mindig némileg megzavarodva állott az asztalnál, és furcsán nézett Szindbádra.
Málcsi gyöngéden kivette a kalapot a Karolin kezéből, a szekrényben gondosan elhelyezte, aztán csendesen Szindbád felé tartva halk, puha hangon, mintha valami titokról szólna, megkérdezte:149
– Szereti a nyúlpecsenyét? Az lesz ebédre. Komoly, hosszú léptekkel kiment a szobából.
– Képzeld, nem tudjuk férjhez adni! – kiáltott fel egyszerre Karolin, mintha csak most tért volna magához. – Vettünk már neki hálószoba bútort, kelengyét. Mind gazemberek a férfiak, csak leszakítani szeretnék.
– Ugyan hallgass már – szólt mogorván Tini. – Ugyan mit csinálnánk a leány nélkül?
Karolin zavartan, szemével hunyorgatva intett Tininek, mintha belátta volna nénje igazságát. De aztán öklével tenyerébe ütött és gyermekes makacssággal ismételte:
– És én mégiscsak azt mondom, hogy a lány sorsa egy jó emberhez férjhez menni. A férj legyen mindene, csillaga, boldogsága, álma, mint nekem lett volna, ha férjhez mentem volna.
Tini csak legyintett kezével, és később dörmögött magában:
– Mégiscsak eltétetem innen azt a papot!
Szindbád délután jutott ahhoz, hogy Málcsival négyszemközt maradhasson. A kisasszonyok szokás szerint leültek kártyázni. Ilyenkor meghalt számukra az egész világ. Szenvedélyesen kártyáztak, Szindbádnak gorombaságokat mondtak, midőn nem akart velük játszani.
– A nagybátyád katonaszabadítással szerezte a vagyonát – mondta Tini megvetőleg. – Ez meglátszik az egész famílián.
A vendégségben levő kis patakot csak hosszas keresgélés után találta meg Szindbád, pedig mennyit gondolt erre a patakra. A híd helyén egy korhadt deszkapadló volt, és a padocska csaknem a földbe roskadt, mintha megunta volna a tétlen ácsorgást a fűzfák alatt. Itt üldögélt Szindbád, mert biztosra vette, hogy Málcsi ezen a helyen keresi majd, ha a házban nem találja.
Valóban jött is nemsokára Málcsi. Óvatosan, hátra tekingetve, aztán gyorsan Szindbád mellé surranva, szokatlan élénkséggel megrántotta a kezét:
– Jöjjön innen. Nem ülök erre a helyre.
Előresietett, túl a patakon – midőn a pallón átkelt, Szindbád150 erősen szemügyre vette bokáját –, megállott egy helyen, ahol törpe, régen halott füzek hevertek egymásra borulva, mintha elmúlott életüket siratnák. „Itt jártam” – gondolta Szindbád minden lépésnél – „vajon a fák emlékeznek-e rám?”
Málcsi a szoknyáját kissé felhúzogatva, leült egy fatörzsre, és Szindbád kezét kezébe véve, alulról csodálkozva, melegen és bizalmasan nézett Szindbádra, mintha csak tegnap váltak volna el.
– Azt hittem, hogy már soha többé nem látom az életben, aztán egyszerre itt van! Ugyan mi jutott eszébe, hogy minket felkeressen, hiszen mi szegények lettünk azóta? – beszélt Málcsi, mintha még mindig nem hinne szemének, hogy az egykori Szindbádot látja maga előtt. Még a ruháját is megtapintotta, és annak finomsága felett elismerőleg bólintott.
– Én nem pénzért jöttem – kezdte Szindbád.
Málcsi furcsán mosolygott.
– Igen, de a néniék ezt nem hiszik már el magának se. Az utóbbi években sokan jöttek ide, akik mind így kezdték: Kezét csókolom, nem pénzért jöttem ám – aztán mégiscsak pénzt kértek a néniktől, mert valahogy úgy van, hogy a néniékről azt hiszi az egész világ, hogy bolondok. Például tavaly egy tanító is… Szép szőke ember volt, és Karolinnak nagyban csapta a szelet. Végül elvitte a vadászfelszerelést. Hát a kománk, Beretvás kománk! Az meg Tininek adott éjjeli zenét, pedig nagy gyerekei vannak. Mit gondol, mit akart a koma? Semmi mást, mint a régi, családi iratokat, így vagyunk mi itt a férfiakkal. A pap volt az első, a hordóhangú pap. Mályvai Ferkó.
Málcsi furcsán, gyorsan és szemével hunyorgatva beszélt, mintha nagyon régen el akarta volna mondani mindazt, ami most sebesen folydogált száján.
– Hát a pappal mi volt?
– Jaj, még azt sem tudja! Hisz azért tértünk ki. Azért lettünk először luteránusok, tótul imádkoztunk, majd a görögökhöz léptünk be, ott meg oroszul énekeltünk. A néniék szidtak, káromkodtak, hogy az ember nem maradhat meg a saját vallása mellett. Nemrégen katolikusok lettünk. De nem sokáig leszünk már azok151 se. A pap a gyónás után mindig csalogat a kertek alá. De már éppen elég volt a papokból.
– Hát mi volt a papokkal? – kérdezte Szindbád.
– Idáig csak egy pappal volt baj, a puzdori pappal, Mályvaival. Ez özvegyember volt, és tán emlékszik, hogy segített mindig bort fejteni a pincében, pedig akkor még nem is halt meg egészen a felesége. Mély hangja volt, nagy bajusza volt, és görcsös, vastag botja úgy kopogott a köveken, hogy mindig már messziről tudtuk, hogy mikor jön. Nagy kártyás volt, az egyik szemét behunyta, amikor a kártyát nézte, a másikkal meg a Tini nénire meredt, hogy majdnem keresztül szúrta a szemével. Itt volt ebéden, vacsorán, még aludt is délután a díványon, mert akkoriban úgy volt, hogy majd a Tini nénit veszi el. Egyszer aztán egy estve elment a pap, és a néniék nagyon összevesztek a papon. Tini néni még a vadászfegyvert is lekapta a falról, alig bírtuk kicsavarni a kezéből. Hogyne, hiszen a fegyver mindig töltve volt. Akkor azt mondta Tini néni Karolinnak:
– Nekem már elég volt a papból. Legyen a tied, vigyen el benneteket az ördög.
Egy hétig bezárkózott a szobájába, és ezalatt Karolin meg Mályvái Ferkó szépen megbarátkoztak. Most már úgy volt, hogy Karolint veszi el a pap. Tovább kártyáztak, azzal a különbséggel, hogy a pap most a másik szemét hunyta le. Csak néha-néha veszekedtek a néniék, de a vadászfegyverben nem volt patron. Én kiszedtem belőle.
Egyszer aztán a pap már nem mondja nekem, hogy „te béka, hozz bort a pincéből”, hanem azt mondja: „kisasszonyka, drágám”, „lelkem, Málcsikám”, ,,maga kis töltött galamb”, meg hasonlókat, amelyeket azelőtt nem hallottam tőle. A néniék bezárkóztak a szobába, és úgy veszekedtek egymással. De én kihallgattam, hogy miről folyik a perpatvar. Hát arról veszekedtek, hogy most már vegyen el engem a pap feleségül, mert kárba menne a sok idő, étel, ital, amit a pap az esztendők alatt a házban elfogyasztott. Eleinte elfordították a fejüket, amikor a pap megsimogatta az arcomat, de aztán ők maguk küldtek a kertbe sétálni a pappal…152 Azért nem akartam én magával arra a padra ülni. Ott ültem a pappal, Mályvai Ferkóval.
Szindbád visszafojtott lélegzettel hallgatta a leány vallomását. Sebesen peregtek a szavak a lány ajkáról, csak néha homályosították el a könnyek a szemét, főként, mikor a nénjei rémületes veszekedéséről beszélt. Szegény kis bogár, a nénjeit sajnálja még most is.
– Azután?…
A leány lehajtotta a fejét. És mind a két kezével a Szindbád kezébe kapaszkodott.
– Aztán kitértünk korporatíve, mint Tini néni szokta mondani. Luteránusok lettünk. A pap egy szomszéd falubeli özvegy ügyvédnét vett feleségül.
– Szerette maga a papot?
– Nem tudom már… Szépen beszélt velem, nagy gazember volt. Sok ideig mindig arra ébredtem fel álmomból, hogy a sírás, zokogás fojtogat. „Ne bőgj a cselédek előtt” – intett Tini néni. Hát bőgtem ott, ahol senki sem látott.
– De már nem fáj a szívecskéd? – kérdezte Szindbád, és megsimogatta a leány erős nyakát, ahol a hajszálak természetesen göndörödtek.
Lehajolt a leányhoz, és a göndörkés fürtöket simogatta a nyakszirtjén. Hirtelen dohányszagú pikáns újságok jutottak eszébe, amelyeket az apja dohányos szekrényéből kicsent, és titkon olvasott. Igen, azokban az újságokban volt a képeken ilyen göndör hajuk a nőknek. Heves vágyak kezdtek motozni az ujjai hegyében. Hirtelen megcsókolta a leány nyakát.
– Hát ezért jött? – mormogta Málcsi lehunyt szemmel. – Furcsa, hogy én is gondoltam magára mostanában. Milyen jó volna, ha eljönne! Aztán most itt van.
Nem védekezett. Lehajtotta a fejét, mint aki előre tudja a sorsát. A kezével csendesen átkarolta a férfi nyakát.
– Csak meg ne lásson senki – mondta csendesen.
A kisasszonyok még javában verték a kártyát, amikor Szindbád jelentette, hogy tovább utazik.153
– Be kár – mondta Karolin, és barna, egykor epekedő szép szemével hosszasan, megzavarodva nézett a Szindbád arcába.
– Kényelmes vendégszobánk van – szólt közbe szinte nyersen Tini. – A pincéből bort hozatok.
De Szindbád már nem akart maradni. Felszállott a kopott kocsira, amelyben a lovak fülüket hegyezve álltak, mintha a vendégre leskelődnének.
A sarokban megpillantotta Málcsit. Ott állott nyugodtan, csendesen, mosolyogva, csak mintha a szeme kancsalított volna egy kissé. Lehet, hogy már sírt vagy ismét sírni készült.
Későbben Szindbád, ha érett gyümölcsöt érzett, önkéntelenül visszagondolt a kedves falusi házra, a vendégként megvonuló patakra és a göndörkés hajú Málcsira. Azután tovább élte napjait. A szarka madár tarka tolla nem szálladozott el többé ablaka előtt.
[1911]154
