SZÖKÉS A HALÁLBÓL
SZÖKÉS A HALÁLBÓL
Budán, egy éjszaka egy téren, a lámpás alatt megtalálta Fánit.
Mélyen lefátyolozott arccal, ezerforintos ruhában, a márkizek napernyőjével kezében, lehajtott fejjel, céltalanul ment. Egy szelíd képű, szökés bajuszú rendőr lépkedett mellette, és halkan, tiszteletteljesen beszélt az asszonyhoz:
– Nézze, nagysága, ne tegye azt… Mindenki megbánta, aki eddig öngyilkosságot kísérlett meg. A halászok úgyis kifogják, partra húzzák, másnap megírják az újságba, és a szegény, ártatlan rokonok szégyenkeznek. Nagyságos asszony, kérem, jöjjön velem, majd én hazáig elkísérem, tiszteletteljes távolságból.
Fáni, mintha nem is hallotta volna az őrszem szavait, a földre szegezett tekintettel ment, talán a Dunát kereste, talán a vasúti töltést, vagy talán nem is gondolt a halálra.
Szindbád megérintette az asszony karját:
– Fáni, hová megy?
Az asszony megriadva emelte a fejét, aztán hangosan, furcsán, bolondosan nevetni kezdett.
– Tudtam, hogy megtalálom! – mondta az asszonyok fanatikus hitével. – Íme, férjem, barátom, szeretőm – fordult a rendőr felé, és oly hangosan beszélt, hogy a csendes téren megrezzentek a régen alvó ablakok. – Most már nyugodtan a sorsomra bízhat, biztos úr. Nem megyek a Dunába.
A rendőr titkon integetett Szindbádnak, hogy jó lesz vigyázni a hölgyre, mert valami nincsen rendben, aztán sokáig nézett a karonfogva tovasiető pár után.
– Hogy kerültél éjnek idején az utcára? – kérdezte Szindbád, midőn a harmadik utcába értek.
Az asszony erősen kapaszkodott a férfi karjába, mintha attól félne, hogy újra elveszíti.
– Nem… – mondta a gondolatainak –, félreértés volt minden,277 mi többé nem hagyjuk el egymást. Ugye, soha többé nem válunk el!
A könnyei bőségesen omlottak, mint a vetésre a meleg eső. Szinte zenéjük volt e könnyeknek, mint néha hallja az ember magános házban a hajnali esőt muzsikálni, amelytől fénybe és ifjúságba öltöznek napszálltakor a fák, bokrok, háztetők.
– Sohasem hagyjuk el egymást – felelt Szindbád. – Én mindig rád gondoltam.
– És én? – nevetett az asszony. – Az arcképedet néztem, néztem, a térdemre ültettelek, mintha a gyermekem volnál, és beszéltem hozzád, játszadoztam veled, nevettem és sírtam, mint egykor, midőn halott fiacskám az első telet töltötte a hideg temetőn. Ugye, a temetőben voltál már te is, és onnan jöttél vissza, mert nagyon hívtalak?
– Messzi úton voltam — felelt csendesen Szindbád. – Néha úgy éreztem, hogy sohasem térek többé vissza.
– Lásd, én tudtam, hogy visszajössz – nevetett az asszony, és felemelte a fejét, mint egy kis madár –, a párnáim mondták éjszaka, a fák zúgták az ablakom alatt, és az imádságaim, amelyek elhagyták ajkamat… És ma estve, midőn egyedül voltam odahaza, és céltalanul, összefont kézzel jártam fel s alá a lakásomban, halott szüleim arcképe előtt megállottam, és szentanyám a képről egyszerre megszólalt, olyan érthetően, hogy talán más is hallotta volna, ha a szobában tartózkodik. Azt mondta: „Ma látni fogod őt!”
Leborultam, és sírtam anyám képe előtt. Mikor mindenki elhagyott, mikor nagyon szomorú voltam, mikor azt hittem, hogy már vége az életemnek, a kacagásomnak, a szerelmemnek, a szépségemnek: az anyám kinyújtotta felém a kezét. „Ma látni fogod őt!” – csengett a hang, a szívemben orgonák nyíltak, mint falusi templomokban a szentek lábainál. Elhatároztam, hogy felveszem a legszebbik ruhámat.
A legszebbet, a legdrágábbat akkor varrattam, amikor veled megismerkedtem. Nagyon-nagyon akartam tetszeni. Azt óhajtottam, hogy én legyek a legszebb, akit látsz, a legfinomabb, legkívánatosabb… A szobaleányom távol volt, egyedül és ügyesen öltözködtem,278 végtelen örömet okozott, midőn egy gombostűvel megszúrtam az ujjamat… A vérem kibuggyant, és boldog lettem volna, ha akkor elvérzek, meghalok, midőn érted, neked öltözködtem. – Gyermekség – dohogott Szindbád, de tagadhatatlanul jólesett neki, hogy ily bolondokat gondolt az asszony.
– És mikor felöltöztem, mikor tükreim megmutatták, hogy nincs rajtam semmi kifogásolni való, szökve, loppal elhagytam a házunkat. Lehet, hogy többé már vissza sem jövök – ha nem talállak, ha nem beszélhetek veled, ha nem mondod, hogy éljek tovább a kedvedért, a szívedért, a gyönyörűségedért, a szerelmedért… Ha nem lelem fel a hangodban a reggeli falevelek illatát, a kezed szorításában az álom ölelését és a szemedben a fényt, amely a kelő napé, amint fénylő, fehér kócsagmadarakat küld előre a borongós felhők közé, míg alant hidegen, szigorúan hullámzik az éjszakai tó.
Elindultam, mintha tudnám az utat hozzád. Mentem az alkonyati utcán öntudatlanul, mint az idő tájt, midőn gyermekem meghalt, és a robogó kocsik alól rángattak ki jószívű járókelők. A lépésemet szinte láttam, mintha önmagamat követném a leereszkedő estében, s kíváncsian kérdezik, vajon hová megy lehajtott fejjel ez a szegény asszonyság? Egy boltkirakatból egy felhevült arcú, színházi páholyok lámpásainak tüzében fénylő szemű úrhölgy nézett velem farkasszemet… Hisz már nyár van, a nagyoperát bezárták, hová megy estélyi toalettben az idegen nő?
Bocsáss meg, Szindbád, hogy külsőségekről ennyit beszélek, mi nők, a legokosabbak és legostobábbak, egyformák vagyunk toalett dolgában. Ó, hogy szégyellem, hogy a kalaptollaimra is volt gondom, midőn a szívemben összeomlani vagy feltámadni készült egész gyönyörű életem, ifjúságom, nőiességem, célom, reménységem, midőn elindultam, hogy bárhol, bármerre feltaláljalak.
Ismeretlen utcákon mentem végig, sohasem látott házak állták utamat, különös szagok csapták meg az arcomat, és furcsa nők ténferegtek el mellettem görbe, gonosz tekintettel.
Valamely ösztön a Duna felé vitt, és szinte megkönnyebbültem, midőn megtaláltam a hidat, csöndesen, természetszerűleg áthaladtam a hídon, és nem gondoltam semmire, semmire… Sem arra,279 ami most jut az eszembe, hogy idegen férfiak megszólítanak – az embert nem szólítja meg senki, ha tisztességesen viselkedik –, vagy megtámadnak útonállók, mint az újságban olvashatni – átnyújtom ékszereimet, és bizonyos, hogy engednek tovább menni.
Meddig mentem-mendegéltem? Már nem emlékezem arra, hogy mikor indultam, az idő csendesen összezavarodik, mint a homok. Egy zöld kerítéses kiskorcsmát láttam valahol, ahol az udvaron cölöpön lámpás égett, mint a rémregényekben, és sötét arcú férfiak összehajoltak egy sarokban, és reám mutattak… Nem féltem, nem remegtem, csak valami ostoba szégyenérzet tartott lenyűgözve, hogy ne lépjek be a korcsmába, s pohár sört igyék, mint a kocsisok… Talán azt gondoltam, hogy a magányos nőt nem szolgálják ki szívesen e helyen, s nehéz szívvel tovább mentem.
Egyszerre megszólalt mellettem valaki. Halkan, köhintve vezette be mondanivalóját. A rendőr volt, arra kért, hogy mondjak le az öngyilkosságról, még boldog lehetek életemben… „Boldog, boldog, boldog!” – ujjongott a szívem, mert már éreztem, hogy közeledsz felém, valahol hallatszanak a lépteid, amelyeket annyit hallottam csendes éjjeleken az ablakaim alatt; nyílt, bátor tekinteted kiválik a sötétségből, és választékos hangon megszólalsz…
Szindbád talán még sohasem figyelt úgy nőre, mint Fáni szavaira. A fekete hajú, sötét szemű, virágszál lábú asszony másfél esztendő óta töltötte el a szívét és életét. És másfél esztendő alatt mindig hazugságon szerette volna csípni. Érezte, hogy valahol, valamerre nem mond igazat Fáni, csak azt nem tudta, hol végződik az igazság rétje szavaiban, s merre kezdődnek a hazugság színes mezőségei. „Ah, hisz a nők mindig hazudnak” – gondolta, midőn könnytől ázott csókokkal arcán, a hajában az asszony finom ujjainak érintésével, a bajuszán a parfőmmel hazafelé ballagott. A lámpaoszlopokba karolt, és merően bámult maga elé. Hol hazudott Fáni?
A főutcái templomnál haladtak el.
– Megesküdjek itt a templom küszöbén, hogy többé sohasem hagylak el? – kérdezte Szindbád, és erősen a nő szemébe nézett.
– Én tudom, hogy te már nem fogsz elhagyni engem – felelte280 furcsa bizalommal az asszony, és mosolyogva nézett Szindbádra. – Ma éjjel meghalunk együtt.
– Meghalunk – ismételte Szindbád gépiesen.
– Mikor nagyon szerettél, mikor mindened én voltam, mikor a lábaimnál térdeltél, és reggeltől estig együtt sírtunk vagy nevettünk vagy mentünk, s egymás kezét fogtuk, mikor tudtuk a gondolatainkat, és boldogan néztünk egymásra, meg nem unt szerelemmel… mikor az életünk úgy múlott el, mint a madarak élete… sohasem hallott kedves szavakat találtunk ki egymás boldogítására… csókokat váltottunk, amelyeknek sohasem volt végük… és mikor a legközönségesebben viselkedtünk, azt hittük, hogy mi vagyunk a kiválasztottak, az egyetlen szerelmesek, Istennek gyermekei, a napból, holdból való lelkek: akkor azt ígérted nekem, hogy majd együtt halunk meg.
– Meghaljunk? – kérdezte Szindbád, mintegy önmagától. – Én ismerem a halált. Nőknek való.
– Jer hozzám. A háznépet elküldtem hazulról, és majd elbúcsúzom anyám arcképétől. Csöndesen, meggondolva megölsz, hogy lássalak az utolsó percig, a szemem lezárásáig, hogy a homlokomon érezzem az ajkad, hogy a kezed fogja a kezem, midőn elindulunk a nagy útra… Tudom bizonyosan, hogy utánam jössz, nem hagysz egyedül a nagy ismeretlenségben…
– Utánad megyek – rebegte Szindbád.
– Ha élve maradnánk, megint elválnánk egyszer, sírnánk, zokognánk egymás után, mérhetetlenül szenvednénk, és ki tudja, hogy találkoznánk-e újra olyan szerelemben, amelyet megérdemlünk.
A férfi lehajtotta a fejét.
– Szerelem – sóhajtotta, mint egy fáradt kártyás, midőn hajnalban mindenből kifosztva hazafelé ballag.
– Meghalunk, Szindbád. Együtt, boldogan, drága érzelemmel a szívünkben. Mindegy, hogy reggel felkel a nap. Mi már nem vagyunk kíváncsiak a hajnalra.
– Pedig hajnalodik.
Az asszony megrázkódott. A Duna felett szürke fátyolukat húzták a másvilágról hazatérő leányok. Egy sirály, mint egy kósza lélek,281 amely az éjjel haldokló gyónását hallgatta, elkeseredve repült Pest felé.
– Hajnalodik – mondta szomorúan az asszony –, és nappal már nem tudok többé meghalni. A tejes jön, s az uram megérkezik az első vonattal, a cseléd felkelt a piac miatt, a posta meghívót hoz barátnőmhöz, nyáron a zöldbe költözünk, és délután a kórházba megyek beteg öcsém látogatására. Majd máskor, Szindbád… Ha egyszer újra találkozunk egy éjszakán…
Fáni kocsiba szállott, és lemondással intett búcsút Szindbádnak. A kocsi lassan eltűnt egy utcakanyarulatnál. Szindbád nagyot lélegzett.
– Istenem – gondolta –, Bánatváriné még mindig az utazó-ládán ül, s engem visszavár.
Sietni kezdett, s lihegve, izzadt homlokkal futott fel a Kalap utcai házba a lépcsőn.
Az asszony valóban az utazó-kosáron ült.
– Tudtam, hogy visszajössz hozzám – mondta egyszerűen. Szindbád a kanapéra dőlt, s elalvás előtt csendes mosollyal
gondolt arra, hogy a nők milyen biztosak a dolgukban.
[1915]282
