SZÖKÉS AZ ÉLETBŐL
SZÖKÉS AZ ÉLETBŐL
Majd falura megyünk, amint kitavaszodik – mondta Bánatváriné, amíg a téli alkonyaiban Szindbáddal karonfogva sétálgatott a Kalap utcában. – Jó lovaink vannak, címeres hintók, hű cselédeink és szép úri házunk, mert hisz ami az enyém, az a tied.
Szindbád boldogan kapaszkodott az özvegyasszony karjába:
– Már régóta vágyom, hogy falusi földesuraság legyek. Gyorsan pergő kocsin bejárni a környéket, megtanulni a nép nyelvét, és a hűvös reggelektől dércsípte arccal várni a személyvonatot egy őrház előtt, a székvárosban hetivásár van, egy pohár sörre, egy kis politikára, egy kis traccsra elmegy az ember az úri kaszinóba. Be szép lehet a gondtalan élet, a mély, nyugalmas alvás, a lassú, uszály módjára úszó álom és a friss ébredés a nap első sugaraival!
– Elviszlek magammal – rebegte megindultan Bánatváriné. – Majd meglátod, hogy kezet csókolnak ott nekem az öreg asszonyságok. Minden gyereknek keresztanyja vagyok, és a férfiak még emlékeznek rá, hogy a forradalomban a nagyapám vezette őket egy kis vörös sapkában. A méhesben kedvedre álmodozhatsz, és délután eljön Samu bácsi egy kis kártyára, egy kis tréfálkozásra. Vagy Grózingernél a kugliparti áll, és vagyoni viszonyaink megengedik, hogy mindennap elveszíthessél egy hordó sert a falusi honoráciorok mulattatására. Különösen a fukar jegyzőre vigyázz, Szindbád, naponkint megkínáld szivarral a garasoskodó férfiút, a tanítónknak hangját dicsérd, a papné majorságát magasztald, Futraynak pikáns adomákkal szolgálj, és a B.-kisasszonyoknak arról beszélj, hogy anyjukkal táncoltál a redut-bálon, nagy férfibolond volt szegény…
– Mindenben megfogadom tanácsodat, őrangyalom – válaszolt állhatatosan Szindbád, a hajótöröttek kimondhatatlan hálájával, mert éjjelenként még bujdosó zokogás csuklott az álmában egy nő miatt, aki gonoszul viselte magát. Az utcán hirtelen megállott272 lehajtott fővel, az út közepén nem figyelt a vágtató kocsikra, és a kirakatok előtt ácsorgott, anélkül, hogy bármit is látott volna a kiállított portékákból. Utcákba került, amelyekben sohasem járt azelőtt, és az idegen házak között szívesen eltévedt, ismeretlen, messzi nagy városba képzelte magát, ahol céltalanul kóborol, míg a szállodában felbontatlan levelek várják. És a nő nevét sem merte már kimondani a fizikai fájdalom miatt, amelyet e névnek említése okozott, a torkától a térdéig rohant át testén az áradat, hőemelkedést mutatott a hóna alá dugott műszer, midőn néha elővette az ő arcképét, jóleső bánattal hajtotta két karjára a fejét, midőn egyedül volt. „Milyen jó volt őt szeretni!” írta egy papiros szeletre, amelyet a hídról a Dunába dobott. És a dereka kiegyenesedett, a szeme fölvillant, ostoba izgatottság hajtotta meg a szíve kerekét, mint a fűrészelő-játékot egy széllendülés a háztetőn, ha valakit valahol látott hátulról, akinek a járása az ő járásához hasonlított. F. Ez volt már a nő neve, a többi betűre nézve esküt tett Bánatváriné kezeihez, hogy sohasem mondja ki. F. A katonák sapkagombjában és a boltosok cégérén minden F betűt külön-külön megnézett Szindbád. A cukrászok és divatkereskedők F betűje hajlékony derekát hozta emlékezetébe, és a nő karcsú, sokszor mutogatott lába játszott őfelsége monogramjában a királyi lak tulipánjaiban, melyet ez idő tájt a főkertész F. J. alakjában ültet a főerkély kórnyékén. „Bizonyosan öngyilkos leszek falun” – gondolta magában Szindbád, amíg Bánatváriné anyáskodó meggyőződéssel vezette karjánál fogva a belvárosi utcákban.
És már a napokat számlálták, amikor elhagyják a fővárost, a „csúf embereket, akik irigyelik boldogságunkat” – mondta Bánatváriné. A babonás tárgyakat, amelyekkel életében körülvette magát: halovány arcú, frakkos, fodros hajzatú férfiak elefántcsontra festve, akikbe szerelmes lett volna Bánatváriné, ha véletlenül abban a korban születik, mikor a képecskéket festették, és a könyvek az éjjeliszekrényről az utazó táskába kerültek, Petőfi együtt utazott Benedek Aladárral, mert Benedek Aladár versei óta nem olvasott költeményt az úrnő, a nagy egyiptomi álmoskönyv és Gondolatok a Karthauziból, valamint a Kártyajátékok könyve (amelyre faluhelyen szükség273 van, midőn a játéknál fölhevült honoráciorok az asztal lapját verdesik) és egy csontkoponya együtt teszik meg az utat.
– A pisztolyomat sem felejtem itthon – mormogta a hervatag, drága, ábrándos nők hangján Bánatváriné. – Utolsó szerelmem ön, Szindbád, azután már nem érdemes élni, ha elhagyott.
Szindbád, aki zsebre dugott kézzel nézte az útikészülődést, mintha semmi köze sem volna a tátongó nagy kofferekhez, amelyeken a világvárosok szállodáinak cédulái piroslottak, arra gondolt, estve majd magához veszi Bánatváriné pisztolyát, és többé nem megy haza a falusi házba.
Egy ronggyá szakadozott levelet aranydobozban megtekintett, mielőtt a ládába jutott volna.
– Az a férfi írta búcsúzóul, aki legjobban szeretett – suttogta Bánatváriné, és keresztet vetett.
– Majd falun elolvassuk – dörmögte Szindbád.
Különös tükrök – amelyekben egykor, valahol, valamerre nagyon szép volt a ház úrnője –, csipkék, kalaptollak és varrótűk, amelyek a nőket mindenhová elkísérik – különböző gyűrűk, amelyeket egy babonás asszony összegyűjt az élet folyamán, betegség, szemverés, vízbefulladás, mindenféle szerencsétlenség, reménytelen szerelem és álmatlan éjszaka ellen való gyűrűk selyemfonálra fűzve, gombok, kabátra, ruhára való változatos gombok és ollócskák, amelyeknek csaknem nevük volt, egy húsz év előtt elkezdett oltárterítő hímzése, amelyet nyaranta folytatni szokás, Gróf Monte Christo története, és egy kis ezüstkulacs tea vagy forrásvíz számára: mind a ládákba vándoroltak. Bánatvárinénak mindegyikhez volt egy kedves szava, kedves emléke, de Szindbádról sem felejtkezett meg:
– Majd elmegyünk egyszer a kis lengyel fürdőhelyre, ahol e Mária-szobrocskát faragta számomra egy beteg úri ember a nyár folyamán… S egyáltalában beutazzuk az egész világot, mint első férjemmel, aki szenvedélyes utazó volt; Svájcban, Olaszországban a hotelportásokat keresztnevükön szólította, minden városban tudta a legjobb korcsmát és a divatot és a tájszólást… Elszöktetem, Szindbád, a gyönyörű, gazdag életbe.274
Szindbád mosolyogva bólingatott, s arra gondok, vajon tudja-e F., hogy talán örökre elhagyja most a fővárost?
– Két nyári hónapot falun töltünk, kibeszélgetem magam a hársfáinkkal, a barmainkkal, lovainkkal, macskáinkkal, Szindbád – folytatta álmodozva az asszony –, mert én szentimentális nő vagyok. A háztetőn van egy kémény, amely csak akkor duruzsol, szinte beszélget, ha az éjszakát én a tető alatt töltöm. Van egy elvadult macskánk, amely az erdőben kalandozik vad társaival, de érkezésemet megérzi, és visszatér a házhoz. Szomorú, öreg lova nagyapámnak nyugtalankodva emelgeti a fejét, midőn a vonat, amely engemet hoz, fütyül az állomáson, és a vénasszonyok, cselédasszonyok hosszúakat, furcsákat, alig megfejthető dolgokat álmodnak a tiszteletemre, amely álmok megmagyarázása az én hivatásom. A régen lezárt szobák napfényben úsznak, megifjodnak a poros tükrök, amelyekben csupán a kísértet nézegeti magát távollétemben… A beteg fákat meggyógyítom, és megismer a fecske az ereszen. Jó lesz, Szindbád?
Szindbád lelkesen bólintott:
– Minden nagyon jó lesz – sóhajtott végtelen megadással, mintha már látná magát egy folyóban úszni, fénytelen szemmel a napba bámulni, a halak megszólongatják, és a legutolsó divatról tudakozódnak. Hát valóban vége volna azon gyönyörűséges, nagyszerű életnek, amelyet F. oldalán élt? Falusi gavallér leend mától kezdve egy kedves, ábrándos, régi hangjegyfüzet hangú, babonás asszonyság oldalán, aki azonban korántsem tud úgy kancsalítani a szemével, mint az a régi, nőstény hangú, a bugyborékoló nevetésű, aki az élet csendes szépségei helyett a halálra, az elzüllésre, a megsemmisülésre hívta fel Szindbád figyelmét; táncolni a végkimerülésig az élet báljában, és az álorcás vendégeknek hazudni, csalni, lopni, öreg embereket a sarokba szorítani, fiatal, tapasztalatlanokat félrevezetni, mindig hazudni, és otthon, egyedül mindig sírni...
– Van egy kis templomunk, amelynek alapítványt hagyományoztam a végrendeletemben, ahol eddig mindenki megtanult imádkozni. Ne felejtse el, Szindbád, az alapítványt, hisz midőn magával275 megismerkedtem, új végrendeletet csináltam… Minden a magáé, pedig szép vagyonom van.
Szindbád elfordította a fejét, s arra gondolt, hogy mily jó volna ezt a bizonyos vagyont ama másiknak ajándékozni, egy levélborítékban a kezébe csúsztatni, és elszaladni…
– Szegény nagyatyám sírját majd együtt meglátogatjuk – szólott Bánatváriné a ládán ülve. – Ugye, maga is szereti az öreg urat? Mily kedves, finom arca van a róla maradt képeken! És hogy szeretett engem, mindent megbocsátott, és a hajamat sohasem húzta meg, hanem mindig simogatta.
– Szeretem az öreg urat – rebegte Szindbád, és fulladást érzett a torkában – Mindjárt visszajövök.
Csendesen kisompolygott a szobából. Az ajtóból félénken visszanézett. Bánatváriné utazó köpenyegében, fátyolos kis kalapjában, tágra nyitott, rémült tekintettel állott a szoba közepén, a karja félig felemelkedve, mintha valamely angyalnak a kezét keresné a magasban… Az orra elpirult, mint a gyermekeké sírás közben, és furcsa, zokogó hang tört fel a melléből.
Szindbád lefutott a lépcsőn. Az utcán bolond módjára hangosan kacagni kezdett… Az emberek elől egy sötét kapu alá menekült, a homlokát a falnak támasztotta, és hangosan, sokszor mondta:
– Fáni!
[1915]276
