TÉLI ÚT
TÉLI ÚT
Az esti és éjjeli órákban, midőn Szindbád a fejét az ágy párnáján elhelyezte, és a gondolatok mint búcsúzó vándormadarak mind ritkábban, mind messzebbre szállongtak körülötte; vagy a reggeli heverészéseknél, midőn az éj kedves, meleg, csókos álma még félig ott volt az ágy takarója alatt, a puha párnán, a szőnyeg bolyhos lágyságában, és mintha még a küszöbön állna a fekete selyemruhás, pirosálcás úridáma, az álmok dámája, kis lakktopánkájában és finom selyemharisnyájában, amilyent az udvarhölgyek hordanak hercegnőik tudta nélkül – ebben az időben Szindbádot, a hajóst magányos szobájában gyakorta felkereste egy kis fekete színésznő, fekete ruhában, fekete selyemharisnyában, sastollas kis kalapban, és a haja a füle mögött lágy volt, omlatag volt, de frissen fésült, mint ahogyan Szindbád a kis színésznőt egyszer, utoljára látta.
Addig járogatott Szindbádhoz az ábrándok és félig sejtett, félig átélt kéjek óráiban a színésznő, amíg Szindbád, a csodahajós egy napon elhatározta, hogy utánanéz a kis hölgynek, aki álmodozásaiban jelentkezik.
Elmúlt éveiből, búbánatos, kalandos ifjúságából ugyanis emlékezett arra, hogy vannak rejtélyes álmok, álmodozások, amelyek egyszerre két szívet keltenek fel, mint egy fészekből való fecske testvérek, amelyek egymástól messzire röpdösnek.
Egy napon lehetségesnek látszott előtte, hogy valahol, valamerre a kis színésznő – akit pedig már egyszer elfelejtett – éppen olyan furcsán, titkon, csak az ágytakaró alatt bujkáló gerjedelmekkel gondol raja, mint Szindbád, amidőn a kedves szívalakú arcocskát csaknem egy hüvelyknyire látja a párnán maga mellett.
Lehetséges, hogy a kis színésznő valamerre óhajtja őt, mert a szíve üres, szabad, és az elmúlt dolgokkal édeskedik; messzitűnt166 férfiú feje körül borong, mert a jelenben egyetlen bajusz, sem szakáll nem látszik a kis szív tükörén.
Miután ezen dolgokat egynéhányszor elgondolta Szindbád, felkerekedett, útnak indult – bár a haja már szürke volt, mint a zajló Duna felett csapongó jégsirály szárnya.
A nyomok a nagy téli időben Eperjesig vezették.
A városkát öles hó sáncolta körül, és a hófúvásban a régi házak olyanformán zárkóztak be, mintha ellenség közeledne a város felé. Az emberek a mellényük zsebébe dugták az orrukat, hosszúszőrű lovacskáik mellett bandukoltak a faszállító tótok, mintha Andersen meséiből megindulnának egyszerre a hóemberek. Szindbád csak nehezen talált egy értelmes szemű, rablóképű kocsmárosra, aki pontosan tudta, hogy a vándorszínészek csapata (amellyel Paula pályázott) Eperjesről hová és merre vette útját. Túlmentek a nagy hegyeken, amelyekre egy kis vonat kapaszkodik. De most hófúvás van a hegyek között, és a kis vonat talán már nem is kapaszkodik.
Valahol, valamerre a Verhovinán, vagy talán még messzebb is menének a színészek, akik egy királyi palástot és két pár lovagcsizmát hagytak zálogban a fogadósnál.
Szindbádnak szinte jólesett, hogy nem találta meg nyomban Paulát, amint utána indult. Így szinte becsesebbnek látszott előtte a kis színésznőcske, mint a színestollú madár, amely az erdő mélye felé menekül a közelgő lépésekre.
– Utánamegyek! – mondogatta magában, amint a hófúvásos városkában bolyongott, és benézegetett az ablakokon, ismeretlen nők után szaglászódva.
A hóval vastagon fedett pohos torony környékén, ahol láthatatlanul károgtak az elrejtőzött varjak és csókák, a havak közé ásott gyalogúton végre egy orosz sapkás, rövidbundás úrihölgyet látott közelegni. A dámának formás cipője volt, divatos, szűk szoknyája, de amint Szindbád őt megközelítette, kiderült, hogy arca hervatag és fáradt. A hajdan finom orrocskát pirosra marta most a hideg és régente a festék; a száj körül keskeny, kedvetlen ránc vonult el. Csak a nefelejcs-kék szempár tekintett üdén és fiatalosan Szindbádra,167 aki kalapját megemelte. (Idegen városokban Szindbád mindig köszönt a papoknak és az úri hölgyeknek, mert szerette, ha ismeretlenül is udvarias és vallásos embernek vélik.)
A dáma továbblépkedett, Szindbád utánanézett. Ruháját, cipőjét, hosszú lovagkesztyűjét még egyszer megvizsgálta, és azt gondolta:
– Valami öreg bárókisasszony… Ha Paula nem volna, most utánamennék, és Eperjesen maradnék!
Később nagy ostobaságnak minősítette Szindbád véleményét, mert ebéd utáni feketekávéját azon trónus mellett fogyasztotta el, amely trónusból a bárókisasszony uralkodott a kávéház felett.
A kávés felesége volt ő; egykor kaszírosdáma Pesten, de most figyelmesen olvasgatta a képeslapokat, karpereceit csörgette kövér csuklóján, és az idegen úrra rideg előkelőséggel nézett, mint férjezett hölgy, aki már nem kíváncsi az idegen urak mondanivalóira.
Később a cigányok jöttek, furcsa, világosszínű kemény kalapjaikban és gavalléroktól levetett kabátjaikban. A festett bajuszú prímás kezet csókolt az asszonynak, és a sarokba rakott hangszereket kérte valamely délutáni lakodalomhoz.
– Jól van. De ne igyák le magukat, Zsiga – mondta komoly, anyáskodó hangon a kávésné.
Szindbád később francia konyakot rendelt, és emígy magára hívta a kávésné figyelmét, sikerült nemsokára bizonyos egyetértő, meleg és jelképes pillantást váltania a szigorú dámával. Egymásra néztek, majd az asszony titkon, csendesen megrázta a fejét: „Nem, nem lehet… legalábbis itt nem lehet…” „Pedig maga tetszik nekem, és máris szerelmes vagyok” – felelt Szindbád a szemével. „Igazán?” – kérdezte az asszony. „Igazán – mondta Szindbád dióbarna szeme –, de kérem, ne haragudjon ezért reám.”
A kávésné egy darabig a cukortartóban babrált. Majd felvetette csendesen a tekintetét. „Nem haragszom!” – mondta neki nefelejcs-kék szeme sugaraival. Később titkon megigazította a fésűt hajában, a háta mögötti tükörbe pillantva.
A nagy hegyekre kapaszkodó kis vonat indulásának órája elkövetkezett,168 Szindbád tehát, anélkül, hogy az asszonyra többet ránézett volna, elment, mint aki dolgát jól végezte.
A hófúvásos éjben, a jéghideg vasúti kocsiban, miközben a beláthatatlan, sűrű éjszakában alatta csikorogtak, nyögtek, visongtak, mint megannyi kölyökkísértetek, a kis vasút felfelé kapaszkodó kerekei, a láncok csörgése és a mozdony fulladt pöfögése elandalították a bundában Szindbádot. Megnézte az óráját. Tízre járt. A kávés már feltette fekete sapkáját az eperjesi kávéházban, és a kávésné most fekszik le magányos ágyába. Most húzza a harisnyáját, és a vaskályhából a parázs úgy villog, mint valamely állatnak a szeme. Most a dunna alá dobja kövérkés testét, a gyertyát elfújja, és míg kinyújtózik, egy másodpercig – vagy talán tovább is – keresztüllibben a gondolatain a délutáni idegen úr, amint szerelmes odaadással nézett reá a kávéházban.
Vajon elutazott már az az úr?
A kis vaskályha felől nesztelen lépéssel jön közelebb a köpönyeges, strucctollas kalapú vitéz, akinek gondja a női szobák álma. A fehér asszonykar csendesen, dédelgetve átöleli a párnát, mintha a Szindbád nyaka volna.
A vonat jéghideg, szeles fennsíkon gurult olyan lassúdan, mintha szerte a hó alatt halottak feküdnének, akiket nem jó felébreszteni. Gurultak a kerekek talán már órák hosszáig, amidőn Szindbád végre halkan elnevette magát, és elbúcsúzott az első álmát aluvó kávésnétól.
Az állomáson egy darabig megállottak.
A hó úgy röpködött az ablakok mögött, hogy bizonyosan lehetett tudni, hogy valahol nem messzire, az országúton farkasok kullognak lehajtott fejjel és egymás háta mögött a falu felé.
Egy lámpást vittek végig a sötétségben, a vasutasok messziről olyan tompán beszélgettek, mintha összeesküvést szőnének.
A láncok végre megzörrentek, a fagyos kerekek nagyot visítottak, a kis vonat döcögve megindult.
Szindbád a soványkás, kis fekete Paulára gondolt, miután a vonat elhaladt az út közepét jelentő állomás előtt.169
Vajon hol és merre találja? Milyen állapotban van egykor nagyon kedves kis félcipője, benne a friss szalagbokrétával? A haja üde és jószagú a füle mellett?
A téli délután, mintha tudomásul vette volna, hogy pirosbetűs napot jelentenek a kalendáriumok, aranypiros sugaraikkal fényesítette be a kis határszéli várost, amelynek havas háztetői alatt, a fagytól kopogó fahidakon és kuckóikból kipillangató kőszentek között Szindbád egy Paula nevű kis színésznőt keresett. Igen, itt tanyáz a vándorszínész-trupp, és esténkint a Nagy Bercsényihez címzett fogadóban vidítják vagy búsítják a kedélyeket. Paula a társulat szendéje, hősnője, drámai anyája, és szerepét most egy napfényes kertben sétálgatva tanulja, a város végén, ahol valamikor a vártemplom állott, és a kastélyból nyergeslábú dámák, elszánt arcú főurak sétáltak alá a városkába. Ez Paula kedves tartózkodási helye délben, mert ő nem szokott a kocsmában ebédelni – jelentette Pápai, a súgó, akit Szindbád körülbelül háromszáz esztendő óta ismert, midőn ifjú gavallér korában a vidéki színtársulatok után gyakran utazgatott, és az első páholyt megvásárolta az előadáshoz. Pápai köhögött, selypített, nagy baboskendőbe fújta az orrát, felire vágott szivart nyomott az agyarára, és egy régen használt gyufaskatulya oldalán idegen gyufát próbált meggyújtani, de többet nem mondott Pauláról.
Csak a beszélgetés végén jegyzett meg ennyit:
– Igazán benőhetett volna már a fejelágya az úrnak. Mit akar mindig azokkal a színésznőkkel?
Aztán megmutatta az utat a kert felé:
– Három kocsmát számoljon odáig. A negyediknél forduljon be a gyalogútra.
Egy domboldalon valóban ott volt a régi kert, most fehér a hótól, mintha hajdani szüzességével kacérkodna hervadt dáma. A fák fösvénykedve rejtik a hó alá megritkult gallyaikat, a bokrok kopaszok, koravének, áhítatosan tiszták, és a behavazott utakon sűrűn látni a rókák, nyulak és más ártatlan látogatók lábanyomait. Mintha itt sohasem lett volna nyár és pázsit, rejtőzködő bokrok és170 eltakaró lombos fák! Mintha mindig csak a nyulak vándoroltak volna a kanyargós sétautakon, az ódon kastélyból sohasem jártak volna ide a szarvasbokájú delnők rózsaszínű arcú lovagjaik karján, sem az alant fekvő városkából a varróleánykák izgatott lépésű diákokkal és a tilosban járó menyecskék rejtve, félve, de boldogan, míg a vártemplom árkádja alatt bajuszát pödörgeti a várakozó férfiú.
Minden csendes, tiszta, szűzies volt, egy öreg varjú lomha, fekete szárnyaival barna árnyként repült el a hó felett.
Szindbád csendesen nézelődött jobbra és balra, a kert néptelen volt, a romba dőlt kastély a hó alatt úgy terült el, mint az örök enyészet.
Majd egy fekete árnyék bukkant fel a kastély mögött. Hosszúkabátos hölgy volt, fején kis sastollas kalap, és valamit evett, eszegetett egy barna papiroszsákból. Amint Szindbádot megpillantotta, a papiroszsákot nyomban a táskájába rejtette.
– Ez Paula – gondolta Szindbád, és gyorsan megindult a hölgy felé, aki fázósan, ijedten, mozdulatlanul állott meg az út közepén. A szívalakú arcocskán komoly aggodalom tükröződött, a barna szempár kegyelemkérő tekintettel szegeződött Szindbádra, hogy szinte könnyesnek látszott a szem. Aztán egyszerre gyáva, reménykedő mosoly csillant végig az arcocskán, a szemben szentjánosbogarak emelgették meg szárnyacskájukat, és egy lépést előre tett a hosszúkabátos dáma.
– Úristen, hogy került ide? – kiáltott fel, és tetőtől talpig végignézett a férfin.
Szindbád elkapta a kezét, megszorongatta, a kesztyű megett megcsókolgatta, majd az álla alá nyúlt félkézzel, és hosszasan nézett a szenvedő, gyöngéden hervadó arcocskába, amelynek színe olyan volt, mint az emlékkönyvbe préselt virágnak a színe.
– Hát nem várt? – kérdezte Szindbád. – Nem álmodott velem?
– Egyszer álmodtam, a múlt héten vagy tegnap. De én sok bolondot összeálmodok. Most már emlékszem: együtt játszottunk valamit a színpadon, kegyed frakkban volt, a frakk baloldalán egy nagy csillag. Hogy került ide?171
– Azt álmodtam, hogy maga álmodik velem, hát útrakeltem.
– Mindig udvarias ember volt – felelt halk, gördicsélő nevetéssel a színésznő.
– Kíváncsi lettem, hogy mit csinál, hogyan él, mióta nem láttam. Egy éve már. Emlékszik? Hajón utaztunk a Dunán, a csillagok ragyogtak, és a partokon a mélységes baranyai erdők. A rác hajóskapitány szerelmes volt magába.
– A Gyokó.
– Remélem, nem hiába?…
– Kérem… Sohasem láttam többé. Hisz akkor a magáé voltam.
– Nagyon szerettem.
Paula kissé meghajtotta a fejét, és a hóra nézett.
– Boldog ember, milyen könnyen mondja. Ha mi, szegény nők így tudnánk gondolkozni!
– Hát nem elég, hogy itt vagyok? Eljöttem magához, mert a kezét akartam megcsókolni!… Lássam. Forduljon meg. Hadd nézzem meg tetőtől talpig. Hm. Semmit sem változott.
– Pedig beteges vagyok néha.
– Alakja a régi, kedves és finom… Hadd szagoljam meg a haját! Mutassa a cipőjét, a harisnyáját. Kesztyűt jobbat kell hordania. Ez a kis szalag nagyon bájos a nyakán.
– Nincs senki, aki törődne velem.
– A szívecskéje üres volna?
A színésznő félig lehunyta a szemét, aztán anyáskodva megcirógatta a Szindbád karját.
– Bolondos fiú. Hát lehet magát olyan könnyen felejteni? „Kígyó, kígyó! – kiáltott magában Szindbád. – Hazug kígyó! Ó, hányszor felejtettél el azóta!” De azért mégis jólesett neki a Paula érintése, valamint igen kellemes megelégedést érzett a szívében, midőn félcipőben, friss szalagcsokorral és könnyű harisnyában látta a nőt, akinek kedvéért egykor a Dunán Pancsováig utazott. Hajának üde illata olyan volt, mint a fehérnemű között őrzött sarjúé, és finoman hervadó, apró madárkörmöcskék kusza, alig látható nyomaival megjelzett arca elbúsította, egyben felmelegítette172 a szívét. Mintha álmatlan, ábrándozással töltött éjszakák csöndes emlékei gyanánt maradtak volna a szem körül a halovány gyűrődések, és az ajk körül hervadó bársonyon Szindbád csókjainak nyoma látszik, mint szerelmes aratóleány testének körvonala a rét virágai között, a pázsit gyüremlésein. A fehér nyak, amely olyan kíváncsian nyúlott ki a fekete ruhácskából, mint egy kis madár nyaka, a fekete bársonyszalag alatt tündökölni látszott, a kabát zsebe macskabőrrel volt bélelve, és meleg volt, mint egy fészek, midőn Szindbád a kezecske után oda benyúlott.
– Nagyszerű tervem van délutánra – mondta a színésznő, mialatt vállával könnyen megérintette Szindbád mellét –, jöjjön el velünk a pincébe. Kápolnai – egy itteni öreg tanár – a társulat tagjait pincéjébe invitálta délutánra. Ott jó borok vannak, és itt nagyon divatos a pincézés. Majd gondoskodom, hogy az öreg tanár meghívja.
– Délután a cukrásznál leszek.
– Helyes, majd ott felkeressük – most pedig kísérjen haza, nem messzire lakom.
A cukrászbolt mályvaszínű függönyei mögött még javában elgondolkozva üldögélt Szindbád, midőn az őszhajú, pirosképű és recsegőhangú tanár nagy lármával jelentkezett, megölelte Szindbádot, legjobb barátjának nevezte, és biztosította, hogy külön pipája van a pincében.
– Nacsak, bicsak! – mondta víg életörömmel. – Induljunk, mert nagy hó van a pincéig.
A színtársulat a cukrászbolt előtt táborozott, jókedvű, kopottas, fiatal színészek, két színésznő: Paula és az énekesnő, egy kövérkés szőke, aki nyomban hosszadalmas, vizsgálódó pillantást vetett Szindbádra, mint aki már úgyis tudja, hogy az idegen férfiú miért tartózkodik a városkában.
Hátul Pápai súgó pipázott, és a színészújságot olvasgatta, mint akinek semmi köze sincs az egész dologhoz.
– Menjünk, gyerekeim – kiáltotta a jókedvű tanár, és a kabátja belső zsebére ütött, ahol a pincekulcsok csörögtek.173
Paula titkon, melegen szorította meg a Szindbád kezét.
– De örülök, hogy ismét együtt vagyunk.
Amint a városból kiértek, és egy kis kanyargós úton a hegyoldalba fordultak, hirtelen öles hóval találták magukat szemközt.
De a hegyoldalból idáig látszott a pince fekete, kormos bejárója, és a fiatal színészfiák hangos kiáltozással vágtak neki a hómezőnek.
– Na csak, bicsak! – biztatta őket az öreg tanár.
Paula a Szindbád karjába kapaszkodott, és boldogan, büszkén simult a vállához.
– Segítsen, Szindbád – mondta csendesen.
Hátul jött Pápai, és recsegős hangon a színésznőre kiáltott:
– Ugyan, nem várhatsz addig, amíg besötétedik? Nincs puhább pamlag a hónál!
– A szemtelen – mondta halk, duruzsoló nevetéssel Paula.
Szindbád a magas, puha, szűzies hómezőre nézett, és magában igazat adott a vén súgónak.
[1912]174
