VALAMELY SZÍVHEZ SZÓLÓ TÖRTÉNET
VALAMELY SZÍVHEZ SZÓLÓ TÖRTÉNET
– Amint a pulykapecsenye mellcsontjának a színe télidőben megmutatja a hideg időjárást; ugyanígy lehet olvasni a nők szájának, arcának, fejének alakjából is, anélkül, hogy megnéznéd kalendáriomjaikat, amelyekbe legbizalmasabb feljegyzéseiket teszik… Óvakodj a vízicsikó fejű nőktől.
Így beszélt Szindbád egy reggel, miközben fagyos csirkepecsenyét falatozott – amelynek íze legszebb éveit juttatta eszébe, és mellé piros bort ivott, amely oly áttetsző volt a reggeli napsugárban, mint valamely kellemetes emlék egy nőről, aki sohasem csalt. Kihez beszélt Szindbád? Senki máshoz, mint a törvénytelen fiához, akit bizonyos véletlen körülmények folytán feltalált, és most utazásaiban mindenfelé magával cipelt. Kacsafark-hajú, akácfa növésű, az élet bámulatában kerek szemű ifjú volt ez a törvénytelen fiú, akit Szindbád öregségére felszedett. „Már nem tudnám egyedül kimenteni a nőket az égő házból! Engedd, hogy a fiam is segítségemre legyen” – mondá Szindbád a fiatalember anyjának, aki nagy nélkülözések közepette nevelte fel gyermekét. „Félek, hogy rossz házakba cipeli el a fiamat, ahol majd a kiskakast nevezik el a fiamról, miután az öregkakast levágták” – felelt az egyetlen támasztékáért aggódó anya. „Énrólam is sok kakast neveztek el valaha az országban, mégse történt semmi bajom. Sokkal jobb, ha én ismertetem meg a madárijesztőkkel és vándor cigánylányokkal, falvak végén kapargáló tyúkokkal és leselkedő rókákkal, mintha ő egyedül indulna neki az életnek. Hagyj fel, Johanna, a sok hiábavaló női fecsegessél, tudod, hogy ezt nem szeretem” – felelé Szindbád, és bár a jobb vállán még elbírt volna egy búzás-zsákot, rigó módjára ugró fiát magával vitte, hogy az segítségére legyen az égő házakból a nők megmentésében.343
Így érkeztek el P.-be, ahol a fogadósné, egy kalendáriomi képecske módjára fakuló nő: Szindbád régi ismerősei közé tartozott. „Arcán az Égi Jegyekből a Halak képe van felírva. Jól főz őnagysága, mégpedig mindig libazsírral” – súgta Szindbád a fia fülébe. A fogadósné is végigmustrálta a fiatalembert:
– Nyilván olyan gazember lesz, mint maga! Már most is úgy kunkorodik a haja, mintha legalábbis valami nő pedergetné álmatlan éjszakáján – vélekedett a fogadósné.
Szindbád az utazásban elfáradva, ledőlt a fogadó pamlagjára, amelyen valaha annyit heverészett, míg sorsának jobbrafordulását várta.
– Menj a konyhába Vénusz után, és tudakozódj nála a hold járásairól. Tudományos fiatalembernek fog tartani – adá ki utasítását fiának Szindbád; ő maga pedig csakhamar kilépett a hátulsó ablakon, mert ott a csirkekaparásokon, kakas-sarkantyúk nyomain túl, a jégveremnél egy leányzót látott, aki nagyon hasonlított a kalendáriombeli Szűzhöz. „Legalább kikérdezem, hogy ki üt mostanában kilencet a kuglizóban!” – gondolta magában Szindbád, és úgy repült ki az ablakon, mint a vén vadlúd, amikor piros lábú társát a magasból megpillantja.
Vénusz serpenyőivel beszélgetett, zsírt sustorgatott, elgondolkozva tartott egy villát a kezében. Mérgesen felemelt meg visszacsapott egy fedelet a kis fazékra, amely olyan sokatmondólag pöfögött, mintha valami nagyon fontos közlendője volna:
– Tudom, tudom – felelt neki a fogadósné. – Tudom, hogy megjött a gazda.
Azután Szindbád fiához fordult, akit a konyha sarkában egy kőportól fehérlő székre ültetett le.
– Ez így tart reggel óta, mióta maguk megérkeztek. Megbolondultak a kutyáim; úgy szaladnak felém, mintha felborítani akarnának. A nagy kakasom, mely egyébként mindig körülöttem lábatlankodik, mint valamely féltékeny ember, most felrepült az istálló tetejére, és onnan kukorékol, mintha nem férne a bőrébe. A kerítésre ment sütkérezni az iromba kandúrom, pedig csak éjszaka szokott eljárni a háztól. Mondja, maga milyen égi jegy alatt született,344 hogy már az állatok is észreveszik megérkezését, akárcsak valamikor az apjáét?
– Október havában – felelt Szindbád fia.
– Persze, skorpióban, mint akár az apja, azért hasonlítanak úgy egymáshoz. Melyik asszonytól?
Szindbád fia kicsit zavartan monda:
– Anyámat Johannának hívták.
A fogadósné megint csak kénytelen volt lecsillapítani az örömében táncoló kis fazekat:
– Ez a legrégibb fazekam. Ez olyan régi, mint akár a poharam vagy a kávéscsészém. Még lánykoromból való. Ez részt vett életem minden bújában, örömében. Nem engedett szomorkodni, mert szomorkodni csak az unatkozó emberek szoktak. – Hallottam arról a Johannáról. Ibolyaszínű szeme volt. Volt egy fácántollas kalapja, amelyet felülről fekete kendővel kötött be, amikor a téli vásárra ment. Van nekem is egy lányom, most a szövetkezeti boltban van bevásárlás végett… Az ilyesmit nem bízhatom a cselédre, mert a segéd azt ír be a könyvbe, amit akar. Annak is ibolyaszeme van. De ne merje ezt megmondani. Neki még nem szabad szóbaállni a férfiakkal.
Szindbád fia erre mit sem válaszolt, mert apjától már annyit megtanult, hogy nem kell a nők minden szavára feleletet adni. (És talán ez a pillanatnyi hallgatás volt okozója a későbbi eseményeknek… )
Most valami kiáltozás hallatszott az udvarról, amelyhez segítettek a kutyák, tyúkok, kakasok. A tarka macska befutott a konyhára, mintha panaszt jött volna tenni.
– Mi az istennyila – kiáltott fel Vénusz. Kisietett az udvarra, ahonnan a zavarodottan nevetgélő Szindbáddal tért vissza.
– Hiszen már ismerhetné a természetemet! – hallatszott már kívülről Szindbád hangja. – Szeretek körülnézni a ház körül, ahol megszállok…
– Hogy tudjon tűzvész esetén merre menekülni – monda a kis fazéknak Vénusz, és kanalával rákoppintott.
– Szeretek megismerkedni az új borjakkal, a piros szemű kis345 csikókkal, lecsalogatom a gólyát a fészkéből, és barátságot kötök az eresz alatti fecskékkel. Látom, hogy már sok új hagyma, retek, miegymás van a kertben, hogy a salátabokrokról ne beszéljek. Sok ribizkéje lesz az idén, Vénusz.
Ezeknek a bókoknak hallatára valamiképpen megenyhült a fogadósné, de a kis fazékkal azért közölte csendes elhatározását:
– Azt a sáros lábú nőszemélyt nyomban kilököm a házból, ahogy más akad helyébe.
Szindbád úgy tett, mintha nem is hallaná; így folytatta:
– Hol vannak azok a zeneszerzők, akik mindenféle bolond dolgokat kottára szednek, csak a zöldségeskert szimfóniáját nem tudják muzsikába önteni? Milyen dalt lehetne írni a sárga lepkéről, amely legelsőnek bátorkodik ki a világba, és olyan bizonytalanul repdes el a kert felett, mint első bálján a leányka! Mily muzsikát lehetne komponálni az emelkedő fagallyakról, amelyek téli időben feketén és olyan mélyen leereszkednek, hogy megütik a kertész csodálkozó kalapját; míg tavasz felé mindig feljebb emelkednek, mintha a kipattanó rügyek, az első falevelek láthatatlan karocskáikkal az ég felé emelnék az elbúsult fagallyakat. Amint az első szerelem emeli fel az embert a földről…
– Te lator – monda Vénusz a kis fazéknak. – Mit érdemel az az ember, aki mézeskalács-szívekről való verseket mond a szolgálónak?
– És a tavasz füveiről milyen dalt lehetne írni! Bolondok a férfiak, amikor a tavasz első fűszálacskái helyett mindenféle női hajszálakat hordanak szívük fölött.
– Mutassa a bugyellárisát! – kiáltott fel hirtelen Vénusz, és lecsapta a főzőkanalat.
Szindbád hamiskodva csippentett a fia felé, mire Vénusz hirtelen jövő féltékenységgel karon fogta, és a szoba felé tuszkolta.
– Ne aggódj miattam, fiam – monda Szindbád a küszöbön megállva. – Mostohád a levéltárcámban már nem talál női hajból való koszorúcskát. Ajánlom, dobd a tűzre, ha ilyesmi volna nálad. Gyerünk, őrmester, és végezzünk a motozással.
A konyha tűzhelyén éppen az a nedves akácfatuskó kezdett pattogni,346 amelyet Szindbád fia már az előbb megfigyelt, hogy az késői téli vágás, tehát nem lesz kellő mulattatására a különböző fazekaknak és ibrikeknek. Egy nagy fazék máris csak párolgott, mint heves indulat után az ember. – Odabent a szobában, ahol a birsalma és befőtt szaga volt, mint a fogadósnék legbelsőbb szobájában szokott lenni: a falról mindenféle olyan régi fotográfiák tekingettek alá, mintha a lakó valamely tönkrement vidéki fényképész egész raktárát megvásárolta volna; a szekrények csukva voltak, de véletlenül nem azért, hogy átutazó kupecek holttetemeit őrizgessék, mint a legtöbb vidéki fogadóban, hanem csak azért, mert a fogadósnénak kulcskarikája volt, amelyen különböző neve volt minden egyes kulcsnak.
– Miért rontja a fiát, maga hétországra való gazember? – kérdezte fojtott hangon Vénusz.
– Azt akarom, hogy tanulja meg az életet – felelte ásítva Szindbád. – Én a szemléltető oktatásnak vagyok a híve, mert tudom, hogy fiatalembernek hiába beszél az ember, nem hiszi el úgysem.
– Mit akar neki megmutatni?
– A világot, a nőket… Magukat. Akiktől én valaha olyan nehéz leckéket kaptam, hogy csaknem ráment a fél lábam.
Vénusz elég bátor nő volt, hisz falusi fogadósné létére nem félt a betyároktól sem, ezért Szindbád szavaitól sem ijedt meg:
– Maga taníthatja azt a fiút, amire akarja, mégis azt teszi, ami majd jólesik neki. Egy atyának példát kell adni.
Szindbád felsóhajtott:
– Hisz éppen azt akarom tenni.
– A szolgálóval, a hajszálakkal, a beszédeivel?…
– Nem – felelt egyszerűen Szindbád. – Azért hoztam magammal, hogy átessen az első szerelmi csalódáson. Bizonyos, beleszeret majd a maga leányába, hiába keresztelte a szegény gyermeket az Orsolya névre. Akkor azután megmondom neki, hogy Orsolyát nem szabad szeretnie, mert az ő testvére.
Vénusz oly elszántan nézett, mint egy késpenge:
– És ha a leányom is beleszeretne?
– Annál jobb. Orsolya is megismeri a csalódást.347
De hát amíg az „öregek” beszélgetnek a fiatalok sorsáról: ezalatt a sors elintézi a maga dolgait, anélkül, hogy akár a bölcs Szindbád, akár a mindentudó fogadósné tanácsaira hallgatna.
A faluból megérkezett Orsolya… Lisztesen (mert azt is vásárolt), mint egy molnárleány és kopogósan, pirosan, tavaszosan, mint egy fogadósné lányához dukál, akinek anyját valaha a betyárok is felkeresték. Nem lépett rövidebbet, mint amilyen hosszúra a szarkaláb szára megnől, mégis olyanformán járt, mintha mindig táncolt volna. Virágozni látszott a haja, mint tavaszkor a Tisza. Az orrcimpája mozgékony volt, mint valami remegő kancacsikóé, amely még nem ismerkedett meg lovasával. A száján még a hívő mosoly, mellyel a falusi fonók, tollfosztókák mesemondásait hallgatta. A szemét talán az imént találta egy orgonafa alatt, ahol az első ibolya helyezkedett el trónusára. – Szindbád fia, atyja tanításaira gondolva, mégis másféle jegyet keresett ezen a leányarcon. Az Ikrek ölelkező képét látta ezen az arcon: csakhogy az egyik ikertestvérnek (a balfelőlinek) szomorú mesemondás volt az arcában, mintha egész életében mindig csak a ház előtti nagy nyárfa panaszkodását hallgatta volna; – míg a másik ikertestvér (a jobbfelőli) olyan betyáros tűzzel kancsalított, mint egy mindenkinek nótázó csárdáslány, akit nőisége miatt úgyis mindenünnen szabadon bocsátanak, ahol komisszáriusok és egyéb legények törölgetik a nadrágszárukhoz a kezüket. Ez a jobbfelőli arc volt az anyja, a Vénusz asszony arca… míg a balfelőli, a szomorkás, talán éppen Szindbádé.
– Maga mit árul? – kérdezte Orsolya Szindbád fiát a kancsalító szemével tetőtől talpig végigmustrálva.
– Lányoknak való pirosítót – felelt Szindbád fia, és elkapván a leányt, egy-egy csókot nyomott annak mindegyik arcára.
Orsolya birokra ment támadójával, ami nem járt minden székfelfordulás, topogás, dulakodás nélkül. Legurult a kis fazék a tűzhelyről, és mint egy hasznavehetetlen rokon, elbujdosott egy sarokba. A gyúródeszka és a gyúrófa ingadozni kezdett a falon. Egy földre hullott pohár vészkiáltást hallatott, amire Vénusz félrecsapott konttyal a konyhába léptet. Az ajtót még olyan heveskedve vágta348 ki, mintha duhajkodó vendégek közé lépne be, rendcsinálás okából. Talán már a száján is volt az ilyenkor szokásos káromkodás… De, amint a két kipirult fiatalt meglátta egymás mellett, amint lángolva tekintettek egymás arcába, így kezdett beszélni:
– Ejnye, nézze, fiatalúr, el is felejtettem kérdezni, hogy mi a kedvenc étele? Mit szokott otthon az anyjától kapni?
Szindbád fia mondott valamit… Vénusz elfordult, hogy ne lássák könnybe borult szemét. Csak darab idő múlva tudta rendbehozni a hangját, hogy az szigorú legyen, mint a tormareszelőé:
– Orsolya, takarodj ágyat húzni a vendégeknek!
– Én majd segítek – ajánlkozott Szindbád fia, olyan elszántsággal, mint azt bizonyos körülmények között atyjától tapasztalta.
A fiatalságra tehát a fogadósné vigyázott, hogy egymásban kárt ne tegyen: egy kis szerelem, az nem árt, hisz úgyis megtudják majd egyszer, hogy testvérek. Egy-két csókot, ölelést testvérek között nem lehet eltiltani. Meg aztán Vénusz szíve se volt más, mint női szív: jólesett látnia, hogy annak a férfinak (akit valaha legjobban szeretett az életben) a fia: milyen mézeskalács-arccal fordulgat az ő lánya felé… Nem is bánta már, ha úgy megszeretik egymást, hogy sohase válnak el az életben… mindegy az, hogy testvérek, csak szeressék egymást. – A nők az ilyen dolgokban engedékenyek.
Ellenben az öreg Szindbádnak szolgálati ideje letelt úgy a fogadósné, mint a szolgálója körül. Vándor cigánylány nem akadt ezen a tájon. Nyugtalankodni kezdett, mehetnékje támadt, pedig Vénusz, a megenyhült, már akkor sem tett szemrehányást neki, amikor a padlásra éppen akkor ment fel körülnézni, amikor a piros lábú szolgáló is ott időzött. A fogadósné elbágyadt a fiatalok szerelmétől…
– Mehetnénk már – mondta Szindbád egy ebédnél, amikor kevés paprikát talált a pörköltben. – Kifelé áll a szekerünk rúdja.
Vénusz sírva fakadt, pedig ez nem volt szokása:
– Maga mindenkit boldogtalanná tett eddig a világon. Most a szegény fián folytatja. Azt akarja, hogy ő is kísértetté váljon349 ebben a házban, mint egykor maga volt itt kísértet. Hát nem látja, hogyan szereti egymást a két gyerek?
Szindbád legyintett:
– Még sokat fognak szeretni. Senki se halt meg szerelemből. A mi életünk, férfiaké, végre akkor a legnyugodtabb, amikor kísértetekké váltunk.
A fogadósné olyan elképedve nézett Szindbádra, mint az árván maradt rózsakaró. Eltorzult az arca a dühtől:
– Hát nincs magában egy csöpp érzés sem a gyermekei iránt?
– Nincs – felelt egy kedvűén Szindbád.
– Akkor légy átkozott! – tört ki a fogadósnéból mind az a sok keserűség, amelyet évtizedek alatt magába fojtott. – Tudd meg, te cudar, hogy a szolgáló holdfeljövetelkor felköti magát a kamrában.
Szindbád a tenyerébe nézett:
– Nem hiszem. Több nő már nem hal meg értem.
… Fiát maga mellé ültette a szekérbe, és egész úton úgy rázogatta a lábát, mint az őszi szél nem hagyja békében a faleveleket.
– Miért nem udvaroltál néha egy kicsit a vénasszonynak is? – kérdezte fiát, amikor már messze voltak a fogadótól.
[1925]350
