AZ ÉLETMENTŐ KÉKFESTŐ
AZ ÉLETMENTŐ KÉKFESTŐ
Régi templomok gyóntatószékeinél könnyebben megy a gyónás, mert nagy vigasztalásunkra szolgál már az is, hogy a gyóntatószékhez vezető úton, kimélyedt, kikopott templomköveket ér lábunk, amely kövek bizonyára sokkal nagyobb bűnösök léptei alatt vájódtak ki, mint amilyen bűnösöknek mi érezzük magunkat. Ugyancsak megkönnyebbülésünkre szolgál, hogy a gyóntatószék rostélya olyan sűrű, hogy nem ismerni fel a rostélyon át sem a fejedelmet, sem az útszéli rablót; nem ismerjük meg a dúsgazdag polgár arculatát, valamint nem a hamispénzverőét sem: – legfeljebb bevallott bűneik mondják el csak kiről-kiről, hogy ki micsoda… Habár a bűnök között sincs olyan nagy különbség, mint azt messziről hinnénk az áhítatosan meggörnyedt vállakról és a térdeplő-zsámolyról, amelyet tölgyfából faragtak szentéletű ácsok, hogy az le ne szakadjon a lelketrázó bűnbánat vonaglásai alatt sem. Szívesebben gyónok olyan helyen, ahol már előttem hercegnők és királyok gyónták meg bűneiket – ahonnan a bűnbánat már olyan jól tudja az utat az ég felé, mint a sas, amely az odvas toronyban lakik, mert hiszen a sas erős szárnyaira van szükség eme előkelő bűnösök bűneinek szállításánál, nem pedig a galambokéra, amelyek a városi templomok párkányain tanyáznak, és csak apró bűnöket bírnak el postaútjukon. – Egy régi kolostorba megyünk tehát a húsvéti gyónás elvégzéséhez – mondá Szindbád fiának, akit most már mindenféle csavargásaiban magával hordott.
– Inkább állok bíbornokok tanácsa előtt vádlottként, mint valami falusi bíró előtt – szólt még biztatásul Szindbád fiához, amikor az egykori lengyel határszélre megérkeztek, ahol az a bizonyos ódon kolostor kipillantgatott a hegyek közül, mint a hosszú útban halálosan elkeseredett utazók bizonyos menedéke, ahol már a fenyőfanagyságú kapustól gorombaságot vagy kupa bort kaphatnak… 351
A poprádfelkai fiákeres, aki olyan széles hátú volt még, mint azok a régi kocsisok, akik a tátrai fürdőhelyeket látogató kövér alföldi asszonyságoknak mutogatták az ostornyéllel az útközben feltünedező hegyeket, és ugyanakkor arról panaszkodtak, hogy milyen nehéz oda a feljuthatás, holott ők maguk talán soha életükben nem szállottak le a fiáker bakjáról… akik csak azért hívták fel a pasasérok figyelmét a különböző vereshajú tornyokra, amelyek a távolból közeledni látszottak, hogy ama bizonyos torony alatt fekszik egy kocsma, ahol egy késhegynyi túróhoz is nagy kupa sört adnak, és ahol majd meg lehet igazítani a kocsi szerkezetében előforduló rendetlenséget… A poprádfelkai fiákeres nagyot nézett, mikor Szindbád egy gyalogútnál, amely a hegyoldalon át kanyarodott, megállította a hajtást.
– Maga csak menjen P.-be, álljon meg a cókmókkal annál a fogadónál, ahol két legkövérebb asszony a határszélen a kocsmárosné. Mi majd gyalogszerrel megyünk, mint ahogy a búcsúsok szoktak. Ha meglát a toronyból a harangozó: legalább eszébe jut neki a vers, amelyet harangjaival játszania kell.
Aztán fiához fordult Szindbád, és így folytatta:
– Mert jegyezd meg magadnak, hogy a harangozás nem olyan könnyű dolog, amint mi itt a földön látjuk. A harangozónak pontosan kell tudnia, hogy milyen alkalomkor melyik harangját szólaltassa meg. Más harangot kell meglódítani ünnep előtti estéken, és több verset kell elmondani a haranggal, mint valamely közönséges estén. Másképpen folyik a harangozás búcsúnapokon, amikor már mindenki részeg, csak a harangozónak kell józannak lenni. És mást játszik a harang, például, a király nevenapján. Ezeket mind tudni kell az embernek, aki nem akar eltévedni az életben. Ha történetesen nincs kalendáriom kéznél, akkor is meg lehet állapítani a harangszó alapján, hogy mely táján tartunk az esztendőnek.
Szindbád egy darab ideig vezette fiát a kolostor felé, hogy Szindbád fia már azt kezdte gondolni atyjáról, hogy az az utóbbi időben valamilyen bankócsináló bandába keveredett, és ilyenformán akar könnyíteni a lelkiismeretén. A kolostor bástyái előttük kerekre koptak, mint sokat használt vetőkártyák. A bástyákról352 lengyel királyok szobrai unatkozva nézegetnek alá, amely régi királyok azért faragtatták ki magukat szentek ismert ruháiba, hogy ilyenformán tán könnyebben beszökhettek a mennyország kapuján. (Tavaszodott; a folyó alant sustorgott, mintha összegyülekezett volna benne a sok mesemondás a téli csend alatt – no, lesz majd mit hallgatni a tutajosoknak, horgászoknak, rákászoknak és a partokon bámészkodó nyájőrzőknek, mire valóban beköszönt a tavasz. A nyárfa kérgének még eszeágában sem volt tündökölni; megviseltek voltak a fák, mint akár a télvizet járó bocskorok és a böjtölő emberek.) Szindbád itt a kolostor közelében, egy útszéli kápolnánál egy pillantást vetett a kápolna belsejébe, ahol olyan tündöklőnek, ifjúnak, gyermeknek látta meg Szűz Máriát, amilyen az Gyümölcsoltó Boldogasszony napja előtt szokott lenni: – és itt hirtelen magába szállott:
– Nem, mégse léphetem át ennek a kolostornak a küszöbét – mondta a fiának. – Valamikor, ártatlan gyermek- koromban idejártam a papok iskolájába. Mit szólna páter Göbi, ha éppen ő ülne a gyóntatószékben, ha mellette gyónás végett letérdepelnék? Mi lett az ártatlan fiacskából, akinek sohasem voltak bűnei?… Majd inkább megpróbálkozom a bűneim eladásával, mint gyermekkoromban tettem.
Így szólt Szindbád, és a hegyoldalban útját az alant elterülő városka felé vette. A mesemondásos vén fenyők közömbösen néztek utána. Az ő ágaik úgysem alkalmasak arra, hogy valaki felkösse magát reájuk.
A kolostorban – mint már ilyenkor szokás – harangozni kezdtek.
– Ó, már megint azért a Lubomirszkyért harangoznak! – kiáltott fel Szindbád, és babonásan nézett hátra a bal vállán. – Ez az öreg Lubomirszky már emberemlékezet óta nem tud meghalni, pedig a harangozók ugyancsak siettetnék a temetés alkalmából kijáró borporció kedvéért. Minden templomnak itt a határszélen ő, a herceg a kegyurasága. Nem mindig jó kegyúrnak lenni.
Szindbád fia feljegyezte ezt is ama többi tudományok közé,353 amelyeket atyjától utazásaiban elsajátított, és csendesen ballagott Szindbád oldalán P. felé.
A fogadó udvarán – amely tágas volt a sok határszéli csőcselék, csavargó és utazó miatt – a poprádfelkai már jó ismerősökre talált, és ama régi kocsisszokás szerint, fogata mellett álldogálva, sörözött cimboráival. Szindbád borúsan megjegyezte:
– Ez a jó ember nyilván azt hiszi, hogy már megkönnyebbültem bűneimtől a kolostorban, így tehát nyugodtan nekivághatunk a határszéli utazásnak. Pedig hol vagyunk még a megkönnyebbüléstől!
A fogadóban olyan alacsony, füstös, kis étkezőszoba volt, mintha darab ideig határzár lett volna, és a jámbor utazók itt hosszadalmas pipázgatással töltötték volna ráérő idejüket. A két kövér kocsmárosné (akiről Szindbád mindig lelkesedéssel beszélt) alig akarta felismerni az utazóban azt a bizonyos fiatalembert, aki állítólag valaha erre járt, és csaknem felgyújtotta a házakat és a szíveket. Az egyik asszonyság hosszában kövéredett, mint a tepsiben a dióspatkó; a másik nő úgy dagadt, mint a gömböc a fazékban.
– Ejnye – mondta a gömböc. – Akkoriban észre sem vettem, hogy sántikálni tetszik a bal lábával.
Szindbád zordon pillantást vetett az emlegetett bal lábra, aztán hozzáférhetetlen hangon kérdezősködött egy helybeli kékfestő, egy bizonyos Valentin nevezetű után.
– Üzletet akar Valentinnal kötni? – szólalt meg most a dióspatkó. – Lám, kegyed is megjavult vénségére, komoly üzleti dolgokkal is foglalkozik. Mikor legutoljára nálunk járt, akkor – úgy emlékszem – nem csinált semmit, csak a drága jó időt lopta.
– Kérem, hölgyeim – tiltakozott Szindbád szertartásosan –, most a fiammal utazgatok, és éppen arra akarom őt megtanítani, hogy hölgyekkel szemben mindig udvarias legyen.
A két kövér asszonyság szemügyre vette Szindbád fiát, mint a bábák szokták az újszülöttet. Még a haját is megtapogatták (mire Szindbád fia összerázkódott, mert félt a boszorkány-nyomástól).
– Nem valami jó koszton tartotta eddig a fiát – jegyezte meg az egyik asszonyság, mintha a másik helyett is beszélne. – Mi lesz belőle?354
– Matematikus – felelt Szindbád, és a söröspohárra szegezte a szemét.
A kocsmárosnéknak nyilván imponált a sohasem hallott foglalkozás, ezért bizonyos ideig hallgattak, majd így szóltak:
– A legényt elküldjük Valentinért, ha úgy parancsolja a nagyságos úr.
A kocsmárosnék ettől az időtől kezdve változott magatartást tanúsítottak. Mindenféle virsliket, túrókat, sajtokat hordtak elő, amelyeket Szindbád fiába akartak diktálni:
– Ne féljen a kolbásztól, mi magunk öltünk a télen.
Szindbád mogorván közbeszólott:
– Egy pohár jó borovicskát adjanak neki, és hagyják békében. Mit lengetik itt a harisnyakötőjüket, amely úgyis elfonnyadt már?
De már jött is a kékfestő.
Csak amúgy kötényesen, felgyűrt ingkarokkal és térden felül érő csizmában, amelyben vásznait szokta áztatni a Poprádban. (Az ismerkedésen hamar túlestek, mert Szindbád és Valentin valamikor iskolatársak voltak a kolostorban.)
– Gyóntál már a böjtben? – kérdezte Szindbád, amikor a kocsmárosnék visszavonultak a konyhájukba, hogy tanácsot tartsanak arról, mivel kellene Szindbád fiát megvendégelni.
– Még nem gyóntam. Én ezt mindig nagypéntekre tartogatom – felelt a kékfestő, aki olyan egyszerű embernek látszott, mintha azokkal az olajnyomatú szentképekkel volna rokonságban, amelyeket felvidéki vásárokon árulnak, és otthon az ágy fölé akasztanak, hogy legyen kire nézegetni a nagybetegnek. (Szindbád fiának az tűnt fel, hogy a kékfestőnek szőke szakálla volt, mint egy hittérítőnek, haja pedig természettől fogva hullámos volt, mint azoké a jó embereké, akikkel a kupecek biztosan megcsinálják a maguk üzleteit. Azonkívül nagy darab ember is volt a kékfestő, mint a gyolcsos tótok általában, akik néha értéken alul is adják a portékájukat, ha a vásár vége felé közeledik.)
Szindbád fia csodálkozva hallgatta, hogyan ért jó atyja az üzletkötéshez is:
– Nézd, Valentin, én látom a te kék szemedből, hogy az gyermekkorunk355 óta nem változott. Én pedig most is úgy ülök itt melletted, mint egykor a kolostorban az iskolapadban, bámulom a te nyugalmadat, életerődet… Most is olyan vagy, mint egy juhász, aki tavasztól őszig a hegyek között őrzi nyáját, egy krajcárért vendégeli meg zsendicével, juhtúróval a kolostor kiránduló diákjait, és nem fél a farkastól sem.
– Egy krajcárért – mormogta a kékfestő, mintha valamely távoli gondolat kezdene motoszkálni kemény homloka mögött, amely homlokot bizonyosan valamely templom-képről, egy apostol képéről bámult meg az anyja.
Szindbád tovább öltögette egymáshoz a szavak hímzéseit:
– Én sohasem tudom neked elfelejteni, hogy valamikor az életemet mentetted meg. Kihúztál a lékből, ahová bezuhantam. Fehér habsapkája volt a Poprád lelkének, az én sapkám fekete báránybőrből volt, és fennmaradt a lék tetején, hogy arról te megismerjed a helyet a partról, ahol atyádnak a vásznak áztatásánál segítettél. Nehéz korcsolyám miatt nem bírt elsodorni a folyó sebes árja, és te a jég alá nyúlva megragadtad üstökömet. Megmentettél…
– Igen – felelt a kékfestő, homlokát végigsimítva. – De a korcsolyáidat azután sem adtad kölcsön, pedig a korcsolyákat külön húztam ki a Poprád fenekéről. Pedig arra kértelek, hogy egy héten egyszer kölcsönözd a korcsolyákat.
Szindbád észrevette, hogy nem marad kellő vízfolyásban a beszélgetés, ha így folytatja, azért gyorsan rászólt a fiára:
– Matematikus, csókold meg a kezét a barátomnak, aki atyád életet megmentette.
Szindbád fia engedelmeskedett, mire Valentin zavarodottságában a sótartó helyett a paprikába mártotta azt a kenyérdarabot, amelyet majszolgatott.
Szindbád most a kékfestő vállára tette a kezét:
– Hát arra emlékszel-e, amikor bűneimet a gyónás idején vállaltad, mert neked nem volt meggyónni való bűnöd a jó páterek részére.
A jó Valentin felvillant:356
– Igen, de nem ingyen tettem. A vállalt bűnök darabjáért egy krajcárt kellett fizetned.
Miután a derék kékfestőnek sikerült magát ilyen bűnös színben is feltüntetni, megelégedetten dőlt hátra székében. Szindbád lelkendezve átölelte:
– És vajon megbocsátottad-e nekem valaha, hogy egyszer elloptam a zacskót a nyakadból, amelyben a vállalt és meggyónt bűnökért összegyűjtött pénzt a nyakadban hordtad? Hetvenöt krajcár volt a zacskóban, hetvenöt bűn, melyekért te vezekeltél, te mondtad el értük a jó páterektől kiszabott Miatyánkokat és Üdvözlégyeket, amely bűnöket nem te követted el, hanem én. És én elloptam tőled a zacskót.
A kékfestő nagyot nézett:
– Hát te voltál? – kérdezte hosszadalmasan.
– Én voltam – felelt Szindbád, és bólogatni kezdett, mintha szánná-bánná bűnét, száraz kortyokat nyelt, míg végre maga a kékfestő jött segítségére.
– Sok hetvenöt krajcárt elveszítettem én azóta… Igaz, hogy ezen a bizonyos hetvenöt krajcáron köténykét akartam venni a Marikának. Csak amolyan kis kötényt, amelyet az őszi vásáron árulnak.
A kékfestő, ha pipázó ember lett volna, most nagyot nézne a múlt időbe a füstökön át. De nem volt dohányos, azért csak a homlokán jelentek meg a vándordarvak vagy a csapatostul járó vadludak árnyképei, a ráncos elgondolkozások. Szindbád a zsíros terítékes asztal fölött két tenyerébe hajtotta a fejét:
– És most megint arra kérnélek, hogy a nagypénteki gyónásodba vennéd fel az én bűneimet is, mert nekem nincs lelkierőm ahhoz, hogy a jó pátereknek meggyónjak, miután gyerekkoromban mindig ártatlannak vallhattam magamat előttük, a te jóságod folytán. Vállald megint a bűneimet, Valentin.
A kékfestő egy darabig olyanformán üldögélt, mintha önmagával vitatkozott volna.
– Mindegy – mondta végre, nagyot nyögve, miután leküzdte magában az ellenkezés rossz szellemét. – Halljuk, mit vállaljak?357
– Csaltam, loptam, hazudtam, káromkodtam, nem tartottam meg a böjtöket, templomba nem jártam, mindent elkövettem az emberölésig – felelt daráló hangon Szindbád, mint gyermekkorában megszokta a gyóntatószék mellett.
A kékfestő, mint gyónási szakértő, feltolta ujjával a szemöldökét, és féloldalról nézett Szindbádra.
– Hát a paráználkodással hogy állunk?
– Az is volt – felelt Szindbád lesütött szemmel. – Mindenáron el akartam csábítani egy gyermekkori barátom kedves kis kedvesét… Talán el is csábítottam. És lopott hetvenöt krajcáron köténykét vettem neki.
A kékfestő mozdulatlan maradt:
– És mit fizetsz, ha mindezt magamra vállalom nagypénteken?
– Mit adhatok neked, aki már annyiszor megmentetted az életemet?
Valentin olyan csendes maradt, mintha kővé válott volna. Kimérten, lassan beszélt:
– Értesz az ördögűzéshez?
– Hogyne – lelkendezett Szindbád.
Valentin úgy rakta egymás mellé a szavakat, mint a kőművesek a téglákat:
– Nos, hát a fizetség az legyen, hogy kiűzöd Marikából, a feleségemből az ördögöt. Vagy te, vagy a fiad.
– Marika? – kiáltott fel Szindbád, és a torkában verni kezdett egy ütőér, pedig akkor még nem volt hajlamos a szívbetegségre.
– Igen, Marikát feleségül vettem – folytatta nagyon komolyan a jó kékfestő. – Húsz esztendeig elég csendesen éltünk. Néhány hónap előtt azonban egy új legény került a műhelyembe. A Tisza mellől jött, tilinkózik, és vasárnap verekedik a kocsmában. Marikával azóta nem lehet bírni. Szememre veti, hogy a nagyheti passiójátékban én játszom a Júdás szerepét – talán valójában én vagyok a Júdás a játékon kívül is… Az én csizmám mindig mocskos, de a legényé gyakran van kitakarítva. Nem engedi, hogy keresztet vessek a kenyérre, mielőtt azt felszelném, mert azt hiszi,358 hogy akkor nem adhatna másnak belőle… Te ismered Marikát, könnyen kiűzheted az ördögöt belőle.
Szindbád csippentett a szemével a fia felé:
– Marikából kiűzzük az ördögöt.
Már éppen kezet akart fogni az üzlet megkötése jeléül a derék kékfestővel, amikor felpattant a fogadó ajtaja, mintha lidérc nyomta volna le a kilincset. Hullaszínű öregasszony jelent meg, aki olyan félelmetes volt, mint az ábécében az x, y és z betűk, mikor az ember még nem tudja végig az ábécét. (Szindbád sem tudta.) A kékfestő a látományra mutatott, amely régi házak padlásairól, pincéiből, kéményeiből jöhetett elő. Megkozmásodott, mint a tűzhelyen felejtett étel. Összeszáradt, mint egy saru, amelyet nem von senki a lábára, legfeljebb a tavaszi kutyák hajigálják ide-oda a szemétdombok környékén. Kökény, amelyet bokrán felejtenek… A szája szélét nyilván valamely átokmondás tartja összehúzódva, azért nem tud mindjárt megszólalni.
De beszél helyette a jóravaló kékfestő:
– Íme, Marika, akiről az imént beszéltem neked.
A látomány közeledik az asztalhoz, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne Szindbádra vagy a fiára. Nem, ez a látomány nem érte meg, hogy olyan nagy bűnbe keveredett egykor miatta Szindbád… A jövevény a Valentin vállára tette a kezét:
– Latrokkal ülsz együtt, ahelyett, hogy vásznaidat áztatnád a folyóban?
Szindbád, aki darab ideig azt hitte, hogy ért az öregasszonyok nyelvén, erőt vett magán, és komédiás hangon szólt közbe:
– Egy ital bor a hazáért sohasem árthat.
Az öreg nő Szindbádra vetette tekintetét, figyelmesen, megvetőleg, hosszadalmasan nézte, mint az öreg koldusasszony az előtte elrobogó fogatot, amelyben valamely régi férfiismerőse ül.
– Nem engedem, hogy megrontsa ezt a jó embert – monda végül olyan hangon, mintha szeget vernének a koporsóba. És hóna alá nyúlt a kékfestőnek.359
…Amikor végre megint a kövér poprádfelkai háta mögött üldögélt Szindbád, és a kövér kocsmárosnék ételillatai, amelyekkel benépesítették már a házat, hogy úgy az öregnek, mint a fiatalnak kedvére lehessenek, elmaradoztak, így szólt a fiához:
– Mindig csak rosszul sülhet el a dolog, ha az asszonyok idő előtt az üzletbe avatkoznak. Nem, még az én bűneim sem érnek meg annyit, hogy ezért engem te megváltsál.
[1925]360
