Hazugság az őszről
Hazugság az őszről
Jöjj, szép emlékezet, és idézd fel a novemberi ködben – a bánkódó kerti fák alatt, a kerítés mögött öreg zsellérember módjára ballag az ősz – drága haját, szemét, alakját, a fürtöket kis fülén és a fehér tüzeket homlokán Máriának, aki őszidőben felújította régi szerelmét – csak ősszel, midőn bánatos lett, fázékonyan, Liberty selyemben üldögélt az ámbituson, csak szomorú könyveket olvasott, és fiókokat húzogatott ki, amelyeket más évszakban sohasem bántott. A hosszú, falusi délutánok, mikor céltalanul csereg a szarka a kert alatt; az olló hegyével megáll a pádimentumban, de már nem jelent vendéget; a bal szem viszketegsége és lehulló szempilla mit sem jövendöl: Mária lóra ült, és óra hosszáig ügetett, amíg egy sárga, természetesen régen festett házban, könyvei között megtalálta azt, aki minden ősszel eszébe jutott.
Hajdan lovag, pártütő és szerencsejátékos volt, félvilági nőket szeretett, és tisztességes nők bolondultak utána. Az asszonyok vallomását lehunyt szemmel hallgatta, mint a gyónásokat, sok megzavart, drága főt tartogatott a kezében, és olvasott szemekből szenvedélyt, önfeláldozást, hűséget és jóságot. Kezek simogatták, amelyeket briliánsgyűrűvel díszítettek; kezek, amelyek oly finomak voltak, hogy az ékkő már felesleges volt a kéz finomításához. A nyakát, az arcát, a haját, a homlokát sok nő megcsókolta oly áhítatosan, mint utolsó szerelemben. És sohasem tévesztette el a nők keresztnevét, szeszélyét, szokását, furcsaságát. A hadseregnél szolgált, később költő lett Pesten, és feszes gérokkban, keménykalapban, fodros ingben ment végig a Hatvani utcán, majd zenével próbálkozott, és az ingére csipkét varrt, zongorázó asszonyok mögött forgatta a kottát, kellemes baritonján kísérte a házikisasszony énekét, kicsit gordonkázott, és Schumann érzelmes dalait ismerte. Legvégül jó barát lett, hűséges, kitartó, mindenre használható cimbora, a házigazdának segédkezett25 vendégei fogadásánál, az asszonynak konyharecepteket hozott előkelő házaktól, és legelsőnek kiáltott fel a pecsenyénél: „a legjobb falat, amelyet éltemben elfogyasztottam”; párbajsegéd és reggelig ivó pajtás, a kártyázó öregasszonyságok pártijában kisegített, a trikket felírta a dámák helyett, a gyermekeket a vállára ültette, és évekig ígérte a meséskönyvet, amíg végre egyszer elhozta… Öregségére falura vonult, filozófus lett, s német nyelven tudományos munkát kezdett írni a női divatról. Hívták Pankotainak, és a ledér nőkkel utcai afférje volt az erkölcs nevében, ha télen a múzeumi könyvtárba Pestre utazott.
A múltat eltakarták a falevelek, de őszidőben véreznek a lehullott levelek, és Mária, bár egy kissé szégyellté a dolgot, a lovaglóostor gombjával megkopogtatta a sárga ház erkélyablakát. Pankotai csakhamar kidugta taplósapkás fejét, és a tollat és az okulárét kezében tartotta.
– Hányadik oldalnál tart, barátom? – kérdezte az asszony. Pankotai vadászzekét, félcipőt és magas harisnyát viselt otthon, mint a könyvtáros egy régi csehországi várban.
– A 347-ik oldalt írom – felelt –, a vállfűzőről s az ezzel kapcsolatos szalagokról.
– Volna kedve egyet sétálni a parkban?
Pankotai bő köpenykabátot borított vállára, elefántcsont fejű fekete pálcát vett a kezébe – egy doktor botja volt a régi Velencében –, a burnótosszelencét hímzett mellényébe dugta, bár sohasem tubákolt, csak társaságban.
– Mindig stílszerűen éltem… Mikor lovag voltam, a sarkantyúimat pengettem a hölgyek oldalán; most bölcsész vagyok, csupán burnóttal kínálhatom meg a szépvilág személyesítőjét – mondta odavetőleg.
A paripát ügyetlenül egy fához kötötte, mintha sohasem lett volna a kezében kantár. A pálcát fontoskodva vitte kezében, mint valamely szimbólumot.
– Néha határozottan érzem ama régi velencei doktor kézszorítását az elefántcsontban …
Mária szerette a sárgásbarna kelmét, a bőrkalapot és a férfias kabátzsebet ruháján, ahová kezét feszesen bedugta.
– És mi lesz a nősüléssel, tisztelt barátom? – kérdezte, mintha tegnap beszélgettek volna utoljára. – Csaknem húsz esztendeje annak,26 hogy házasságot ígért nekem. Türelmes voltam, vártam, és sohasem vétettem a hűség ellen.
Pankotai szórakozottan játszadozott a szelencével:
– Nem parancsol? – kérdezte.
Az asszony nevetve csóválta a fejét:
– Már ismerem ezen fogását; öregségére akarja terelni a szót. Mielőtt hosszadalmas és már gyakran hallott védekező beszédét elmondaná, kijelentem, hogy én önt nem tartom magamhoz mérten öregnek; sőt tökéletesen összeillenénk.
Pankotai lehajtotta a fejét, mintha az őszi avarhoz beszélne:
– Nagyon szerettem a nőket, és sok könnyelmű ígéretet hagytam náluk. Ha egy napon mind előjönnének, és az ígéretek beváltását követelnék, valóban nem tehetnék egyebet, mint a másvilágra szökni, drága, felejthetetlen szerelmeim elől.
Máriának kissé elpirosodott az arca, mielőtt a következő furcsaságot kimondta volna:
– Azt állította, hogy csak engem szeretett igazán… Hazudott volna?
Pankotai összekulcsolta a kezét, mély töprengésbe merült, és percekig szótlanul lépkedett az asszony oldalán. Nagyot sóhajtott:
– Igen, mindig magát szerettem, Mária… Ha magához hasonlatos nőt láttam valahol bolyongásaimban, nagyot dobbant a szívem. A cipősarkának a mása, hajfodrának párja, kedves orrának a hasonlója: mindig zavarba hozott. Idegen, messzi városokban sohasem látott nőknek bemutatkoztam; mintha ők önnek a legközelebbi rokonai lennének, kegyedre hivatkoztam… Hangokat hallottam valahol éjszaka egy ablakban, és erre reggelig sétáltam a ház előtt, mint egy őrült. Piros toll lengett egy vasúti kocsi ablakában, amilyen toll az ön kalapja mellett volt egyszer, Mária. A vonat után futottam, mintha elérhetném azt… Magát, első igaz szerelmemet.
– Nos? – kérdezte meghatottan az asszony, és egy vén fának vetette a hátát.
– Azt most mind el nem mondhatom, hogy mily hóbortos voltam, amíg évekig nem láttam. Bécsben hónapokig néztem egy asszonyt a cukrászdában, mert úgy ült le a székre, mint maga. Füreden a hajnalokon mindig arra ébredtem, hogy cigányok muzsikálnak valahol, és maga halkan énekel a nagybőgő mellett… A színházban27 válla fehérlett a páholyokban, és a pálcámmal a falakat csapdostam, midőn hazafelé mentem.
– Szegény első férjem még élt, s nem válhattam el tőle, mert betegeskedett – igazolta magát Mária.
– Pedig úgy lett volna igaz, ha egyszer megszökünk… Amint terveztük, hittük, álmodtuk: Svájcba, egy rejtett faluba menekülünk, senki sem tudja, hová lettünk, nyomunk elveszett, amíg idehaza elfelejtenek… Én magát mindig úgy láttam az ideáljaim között, hogy az ölemben viszem át megdagadt hegyi folyam árjában… Éjszaka az ölébe hajtom a fejem a vasúti kocsiban, szívdobogva figyeljük, hogy közeledünk az országhatárhoz, hol útlevelünket kérik, és hideg eső verdesi az ablakot… Elhagyott parkban órák hosszáig várom, amíg könnyű léptei felcsendülnek, egy csók s egy kézfogás, és már ön tovább is ment… Ideál volt, asszonyom, hogyan vehessem feleségül az ideálomat?
Mária félig tréfásan, félig komolyan néhány könnyet törölt ki szeméből:
– Pedig nem fog addig meghalni, amíg ígéretét be nem váltja. A felesége akarok lenni. Az egész világ tudja, hogy az öné voltam; mindenki látta, hogy a páholyban a hátam mögött állt, és asztalomnál jobb kéz felől ült. A leveleim, a hajam, az arcképem, imádságoskönyvem, a zsebkendőm és a harisnyakötőm magánál vannak. Követelem, hogy boldoggá tegyen, mert nekem ahhoz jogom van.
Pankotai szelíden legyintett, az asszony karjába kapaszkodott.
– Nézze, milyen szép nálunk az ősz. Sehol sincsenek ilyen fellegek… Hallja messziről a kovács kalapálását?
– Én boldogtalan vagyok, Pankotai.
– Az élet még hosszú, hisz édesanyja még most is él… Nem szabad erőszakos, finomtalan mozdulattal, szóval elrontani eddigi harmonikus, tiszta, szép életét. Még lesz október, s ön újra lóra ülhet, Mária, hogy öreg barátját meglátogassa. Elhozza az emlékezet, a gyönyörű óráknak, napoknak, boldog esztendőknek az emléke hozzám, hogy újra elmondjuk egymásnak, végtelenül szeretünk, amint a kiválasztottak tudnak szeretni, és nagyon meg vagyunk elégedve, hogy találkoztunk, és megértettük egymást… Ha elvenném, többé nem lovagolhatna hozzám őszidőben, kétségeskedő szívvel, fájó reménnyel, nőies szemérmetességgel… Hová lovagolna akkor? És mit csinálna tavasszal, amikor kegyed napfényt és28 ibolyát keresi, hazug fiatalemberekkel sétálgat a korzón, Buda felé… És a nyár, midőn az éji zene szokott felcsendülni az ablaka alatt a fürdőhelyen, a platánok között a kismadarak bujkálnak a levelek alatt, mint a szívben a szerelmes vágyak… Itt a tél hosszú, ájtatos, mint egy zsoltár. Későn jön fel a nap, és rövid ideig énekel a cinke a kertben. Az este, mint egy öregember, biceg, holott még alig múlt három óra. Az újságok mind hazudnak, a könyvek fárasztók, a versek unalmasak… Künn a határban köd van, és a vadászok bajuszán zúzmara. Mit csinálnánk téli estéken?
Mária biccentett fejével:
– Majd gondolkozom a dolgon… Most pedig mondja el nekem, hogyan szeret, mit szeret rajtam a legjobban?
Egy kis padot találtak a bágyadtan ásító park végében, ahol öngyilkosok szoktak lenni a bűnbe esett lányok, csalódott férfiak. Piros bogyók a bokrokon, mint elvérzett vadgalambok nyomai.
Pankotai megigazította taplósapkáját, megfogta az asszony kezét, és hazudni kezdett.
(1916)29
