Három ezüstlakat
Három ezüstlakat
Lordok és baronettek, grófok és költők, versenyparipák és macskaképű, kék szemű ladyk arcképei között, Alvinczi Eduárd budapesti kvártélyán, egy félig kopasz, zexeres hajviseletű, vastag, deres bajuszú, fehér nyakkendős, Kisfaludy-dolmányos, idős magyar úriember olajfestményű képe is helyet foglalt.
(Vándorpiktorok járták a felvidéket, és a ház urát kipirosított arccal a vászonra mázolták. Temérdek holdkóros képű, feszes magatartású, régi úriember maradt fenn a családi festményeken a múlt századbeli magyar világból; naplementeszínű arcuk tétován fordul az unokák felé.)
Alvinczi régi magyarját Jeromosnak hívták, takarékosan gazdálkodott, a konyhával, cselédekkel, parasztokkal bajlódott, megtöbbszörözte a vagyonát, vaskereskedővel, gyapjússal alkudott, és egy álmos télen a festő elé ült. S halála napjáig nem vetette le a Kisfaludy-dolmányt, amelyben megörökíttette magát.
Sok ilyen régi magyar élt ez idő tájt szenvedély, fájdalom és öröm nélkül, talán mindenki ilyen volt Magyarországon. Jeromosnak azonban egy tanyája volt, „Rózsás”-nak hívták, halastó, nyírfás liget és nedves rétek közepén, itt három ifjú asszonyszemélyt tartott, elrejtve a világ elől, fegyveres emberrel őriztetve, a nagy kutyáknak pattantott ujjával, midőn néha, estenden, leszállott a kocsiról a tanyán.
(Ez is szokásuk volt nagyapáinknak, akik vizes kefével simították a hajukat, és a megyei gyűlésen szenvedélyesen agitáltak a közügyért. Hófehér ingük volt, nagy imádságoskönyvük, a templomban az első padsorban üldögéltek, és olykor világfájdalmat éreztek az emberek rosszaságáért.)
A három asszonyszemély neve fennmaradott.
Rózsi, Ilon és Erzsi: ez a három név volt az ezüstlakatokra vésve,30 amely Jeromos hagyatékából Alvinczire szállott. A három ezüstlakat egy sarokban feküdt, régi buzogányok és török kardok társaságában, csiklandós faragványú nagy pipák, dohánysziták és pipaszurkáló tűk között, amely holmikat szokásban volt örökölni.
Míg egy esztendőben Alvinczi Eduárd hátulról előre kezdte fésülni a haját, mint a legtöbb Alvinczi ötvenesztendős korában, és még ebben az évben felhasznált két lakatot Jeromos új hagyatékából, miután ékszerészével megjavíttatta szerkezetét, új nevet vésetett a régi helyére.
A harmadik ezüstlakat évekig gazdátlan volt. Finom művű lakatosremek volt. A szíjazata puha, mint a bársony, és a Bibliából való mondatok voltak aranyfonállal reáhímezve.
(A két ezüstlakat tulajdonosnője ekkor már kis kertben lakott, a főváros határában. A lakat kulcsát ajándékul visszakapták a nobilis Alvinczitól, aki hópénzt is rendelt a számukra. Olykor meglátogatták egymást, hosszú utazással a villamoson és társaskocsin, jó barátnők lettek, és lassan kávéztak, vagy a múlt időkről, férfiak bolondságairól beszélgettek. Egyforma rossz véleményük volt egymás erkölcseiről, s így sohasem perlekedtek. Csak a polgári nők között szokásos csókolózást mellőzték, midőn elváltak egymástól, Rákosligetre vagy a Zugligetbe utazván, ahol házikójuk körül tavasszal öntudatlanul virítottak a fák.
„Eduárd vajon kinek ajándékozza a harmadik lakatot?” – tűnődtek téli estéken, midőn vendégül látták Alvinczi öreg titoknokát, Szilveszter urat, aki hében-hóban, gazdája megbízásából, déligyümölccsel, ananásszal, aszúborral kereste fel az egykori barátnőket. Szilveszter titokzatosan csóválta a fejét, a hallgatás jeléül a szájára helyezte a tenyerét, míg a régi barátnők jobbról-balról megsimogatták, és hízelegve mondogatták, hogy Szilveszter orra már nem is olyan piros, mint tavaly ilyenkor volt. A járása délcegebb. A versei furfangosabbak. Nem ártana egy jó házasságot kötni. Mire Szilveszter ezüstfejével vígan bólintott:
– A Kapás utcában. A „Három Kastély”-ban.)
*
Az idő, amely a virágot elhervasztja, a fájdalmat csillapítja, és a legszebb tavaszokat felejteti, a harmadik ezüstlakatnak sokáig nem szerzett tulajdonosnőt. Irma jegyben járt egy nyugalmazott nótáriussal,31 Ráchel szülőföldjére, egy kis, bakonyi faluba készült elköltözni: amint Alvinczi behunyja a szemét. Csupán a hópénz miatt maradtak még helyükön, mint a párkák, akik Alvinczi élete és halála felett őrködnek a város végeiről. A penzionált jegyző esténkint hódolattal kezet csókolt Irmának, és elvonult az utca túlsó sorára. Ráchel minden héten becsomagolta az ezüstjét, szalma közé dugta a porcelánját, új ruhát nem varratott, hisz falura úgysem kell. Szilveszter úr felleghajtó köpenyegében, hosszú léptekkel jött, mintha mindig a gyászhírt és a végrendelet másolatát hozná, holott egy májusi estén töredezett kis pálcájával megkopogtatta Ráchel ablakát, és midőn a hölgy kidugta fejét, hetykén, félrecsapott kalappal fején, így szólott:
– Van már úrnőnk. Van már ideálunk, boldogságunk, rajongásunk. Verseimnek királynője. Szegény poéta pártfogónője. A lakat gazdát talált.
Ezután fütyörészve továbbment a vörös arcú Szilveszter, akinek szemében végtelen jóság, rajongás és pincényi hegyvidéki borok emlékezete lakott.
Ráchel nyomban barátnője felkeresésére sietett, amint csak nők tudnak sietni, ha a belső indulat lámpása felgyullad elsötétedett szívükben, és a régen nem ismert szenvedély, mint egy gonosz tekintetű vándorlólegény, éjjel csóvát tart az eresz alá. Féltékenység, harag, elkeseredés ébredt fel elaludott szívében. Alvinczi a családi sírboltban való megpihenés helyett új foglalkozást talált magának. – Irma mindenben osztotta Ráchel aggodalmát:
– Kijátszanak, megcsalnak. Sohasem hittem a vén Szilveszternek az őszinteségében. Irigyelt tőlünk minden krajcárt, minden szál virágot, urának mosolyát, szép szavát és jóságát.
Először arra gondoltak, hogy meglátogatják Alvinczit kvártélyán, hol egykor szabad bejárásuk volt. Elájulások, könnyek, a múlt idők emlékeinek felidézgetése bizonyosan megtenné hatását e rideg, dölyfös úrra.
Majd jobbnak vélték, hogy a harmadik lakat új tulajdonosnőjét veszik megfigyelés alá.
Csakhamar megtudták, hogy Beatrixnak hívják, évekig társalkodónő volt egy grófi kastélyban, ő írta a leveleket a grófnő mindennapi állapotáról Szilveszter úrnak. (A grófnő iránt húsz esztendő előtt komolyan érdeklődött Alvinczi, és élete végéig maradt valamely32 illat a szívében, a magányos órájában, B. M. grófnő tenyeréből, szavából, mosolyából.) Szilveszter – e ravasz kópé – mindennap jelentette urának a vidéki városból érkezett levél tartalmát, és a csendes délutánokon nem kevésbé hosszadalmas válaszokban számolt be – Beatrixhez, a társalkodónőhöz intézve a leveleket – Alvinczi állapotáról, cselekedeteiről, egészségéről, esetleges betegségéről. Míg a hűséges két cseléd így levelezett egymással, az esztendők repültek, Alvinczi csodadoktorral kezeltette muladozó étvágyát, javasasszony teájával mosta a haját, de legszomorúbb napjain is érdeklődve emelte fel a fejét, midőn Szilveszter jelentette, hogy a dunántúli városból megérkezett a mindennapi posta… Míg egy napon B. M. grófnő eltávozott az élők sorából – egy hónapig tartó levelezésnek anyaga volt a grófnő betegsége, utolsó órája, temetése –, és Beatrix bizonyos idő múltán megjelent Pesten.
Alvinczi Eduárd Szilveszter társaságában fogadta a hölgyet, miután legényember létére nem óhajtotta kompromittálni Beatrixet. Sugár, finoman hervatag, tiszta homlokú, nyílt szemű, igen finom hajzatú és barnás külsejű hölgy volt Beatrix. Elzárt házakban, a világ mindennapi zajgásától távol eső szobákban, antik bútorok, régi mesterek képei között, beszélő porcelánok, üvegházi virágok, halkan kongató faliórák és puha szőnyegek társaságában lesznek ilyenek a művelődéssel, zenével és imádkozással foglalkozó nők. Akik igen komolyan gondolkoznak az életről és saját cselekedeteikről; összeráncolt homlokkal írják leveleiket, és a bőrbe kötött olvasmányos könyvekből kijegyzik a szép gondolatokat; a rokokó pásztor oly ismerősük a finom porcelánokon, mint a régi fejedelmek az arcképcsarnokokban; mindig halkan járnak, csendes inasokkal érintkeznek, jó szagú ruhát viselnek, és a kezük oly fehér, mint az elefántcsont.
– Természetesen, nyugodt lehet, kisasszony, jövőjéről gondoskodom, miután annyi esztendőt hűségesen töltött a boldogult grófnő mellett.
Beatrix egy bágyadt fejmozdulattal emelte fel zöld szemét:
– A grófnő, aki az utóbbi időben barátnőjének nevezett, végrendeletében nem felejtkezett el szívére hallgatni. Életem gondtalan. Csupán annyit óhajtok önnel közölni, uram, hogy a mennyekbe költözött úrnőm utolsó órájában is önre gondolt… E kis feszületet küldte.33
Alvinczi, aki ekkor már hatvanesztendős volt, mély meghatottsággal vette át a feszületet. Hosszadalmasan felejtette a szemét Beatrix kisasszonyon. S midőn eltávozott, Szilveszter vállára tette a kezét:
– Sajátságos, hogy hasonlít e nő a boldogult grófnőhöz.
Szilveszter okoskodva csóválta a fejét.
– Tíz esztendeig éltek egymás mellett, éjjel és nappal. Ezenkívül, amint látom, a grófnő ruhája, kalapja és cipője igen ráillik Beatrixre.
– Gondolod? – mormogta Alvinczi, és hosszú, elgondolkozó léptekkel mérte a szállását. Fürkészve nézett Szilveszter arcába.
– Nem lehetséges az, hogy Beatrixot az isten küldte nekem, kárpótlásul ama régi, hűséges, soha el nem múlott szerelmemért, az elérhetetlen grófnőért?
Szilveszter ájtatosan bólintott:
– Valóban: őt az isten küldte nekünk.
– Vedd tehát az utolsó lakatot, régi barátom, és mondd el Beatrixnek, hogy mely célból tartogattam az utolsó nagyapai örökségemet… A nőnek, aki életem alkonyát megaranyozza… Kérd meg nevemben, hogy ne sértődjön ő ezért. Bizonyosan tiszteli a hagyományokat, hogy régi házban él.
Szilveszter fürgén forgatta az ezüstlakatban a kulcsot.
– A másvilágról a grófnő küldte őt. Bizonyosan kapott rendelkezést is. A hűséges cselédek a gazdájuk holta után is teljesítik a parancsokat.
*
Estére Szilveszter jelentette, hogy Beatrix vállalta a szerelem lakatját. Hűséges, tiszta, nemes életmódot fogadott. – És a ház előtt a két öreg nő, Ráchel és Irma álldogálnak esőverte kalapban, lompos szoknyában, kijárt cipőben, esernyő alatt, mert az eső megeredt…
Alvinczi rövidet káromkodott.
– Mondd nekik, hogy kutyákat uszítok rájuk.
…Ez estére Budán fogadás volt a Várban. Őfelsége meghívta magyar urait. Alvinczi Eduárd zöld zrínyiben és sastollas süvegben helyezkedett el a vörös postakocsiban. Lobogó, pengő huszár ugrott a bakra, mint a történelemből visszapergő dobszó.
A sírdogáló régi barátnők karja alá öltötte kezét Szilveszter, és a kocsi után intett az utcán:34
– Ugye, mily nemes férfiú! – kiáltott zajongva, és szeméből négyputtonyos hegyaljai bor különös vidámsága csillogott.
Ráchel és barátnője, mint a temetésekről jövő öreg asszonyságok, Szilveszter úrral a „Vörös béká”-hoz címzett budai kiskorcsmába vonultak, és lenn, a Vár alatt, a tündöklő ablaksor közelében régi bort ittak a megboldogult emlékezetére.
(1918)35
