Krisztina ismeretsége
Krisztina ismeretsége
A határszéli kastély olyan régi volt, mint a földbe ásott tallérok valamely elmúlt király fejével díszítve, és a lámpások benne úgy világítottak, mint bizonyos imádságok vagy régi esküvőről maradt angyalszárnyú eskük a bezárt várkápolna csendjében, hol égve maradt az örökmécses enyhe, rubinszerű lángja, és az orgona halkan végiglélegzik, és mint egykori sóhajtások visszhangja, fölreszket egy fohászból itt maradott dallam. A kastélyban egykor vadászó királyok tartózkodtak pihenő, hű ebeikkel, majd a királyfi ütött tanyát vidám és egészséges étvágyú főúri barátai társaságában, a cigányok hajnalig muzsikáltak, és messze nagy városokból jöttek a táncosnők, hogy a mulatság hevében az asztal tetejére ugorjanak. A velencei tükör rózsaszínű látóhatárában – tán a tükröknek is van emlékezetük – mind-mind elvándoroltak a dombok mögé a kastélybeli szalon régi vendégei, s láthatatlan távolságban eltűnt a királyfi tollas vadászkalapja, és ha hébe-korba egy régi főúr a vadászterületre vetődött, a velencei tükörben hiába kereste arcának fiatalkori mását, de még a táncosnők parfümjét is kiszellőztették már a házból.
A kastélyban egy Krisztina nevű hölgy lakott, oly finoman hervatag, mint az alapítványi hölgyek, a társalkodónője a legjobb angol regényből kivágva (a társalkodónő oly precízen játszotta a Haydnt az orgonán, mintha szívében a harmóniát csak a zene tartaná együtt, nem pedig az ószilvórium, melyet napjában többször kóstolgatni szokott), néhány hosszú szőrű agár tunyán nyújtózkodott, és az ebédlőben, a régi lovas sportképek szomszédságában, enyhe csendéletfestmények foglaltak helyet, a kastély úrnőjének keze munkája. A szilvák a képeken oly nemesen hamvasak, mint jó magaviseletű nő haja, az almák piros egészséggel nevettek, mint meztelen lábú parasztmenyecskék az almafa gallyain, a szőlők enyhén kékültek, mint az erdészház fedele a messziségben, és a kökénygallyacskán36 hegyvidéki reggelek könnyű, felszálló ködje borongott. Krisztina is művésznő volt tehát a festészetben, mintha sohasem merült volna el jóságos, barna tekintete a távoli fasor tetőzetén, hol az ősz furcsa ködsapkákkal ruházza föl a vadgesztenyék bozontos fejét.
A medvebőrök és szarvasagancsok, amelyek az elmúlt időkben szinte korlátlan tiszteletben részesültek a házban, a zsírral kent vadásztarisznyák, amelyek leginkább a rózsaszínű markízekkel berakott, aranyozott lábú asztalkán szerettek heverészni, téljáró bagariák és vadvértől foltos subák a szellős folyosóra száműzettek, ahol hosszadalmasan elgondolkozhattak a régmúlt időn, midőn deres bajuszú, dércsípte, egész napi vadászattól átfázott gavallérok teli tüdőből kurjantottak a kastély környékén, sikongó, domború falusi szobaleányok mezítláb futkostak, és széles vállú, szélmart arcú vadászlegények üldögéltek a konyha előtt, a fahasábokról leröppenő lángnyelvek vitézi fényében.
A vadászkastélyban szívesen látott vendég volt Priknyei, a falusi plébános, aki háromórányit gyalogolt a hegyek között, amíg célhoz ért, borostás, viharvert arcán fiatalkori áhítat lebegett, amint néha hegedült a hölgyeknek.
*
Egy őszi napon csukaszürke ruhás kapitányok érkeztek a hegyek közül, és a vezetőjük, egy ősz hajú óriás, sapkáját levéve komplimentírozott a ház úrnője előtt:
– Asszonyom, háború van, és nekünk szükségünk van az ön kastélyára. Bizonytalan időre elfoglaljuk. Természetesen nem ingyen kérjük.
Krisztina fázósan burkolódzott hárászkendőjébe:
– Én tudom a kötelességemet, ezredes úr. A kastéllyal ezennel rendelkezhetnek. Én majd meghúzom magam egy zugban.
– Köszönjük a harcoló sereg nevében – felelt az öreg katona.
A kastély egyik tornyát lakható állapotba hozták, s Krisztina idevonult társalkodónőjével – a falba épített szekrény fiókjából egy női fűző került elő takarítás közben. Krisztina messzire tartva testétől a fűzőt, megvizsgálta. Bécsi firma volt a fűzőben, és selyemmel gazdagon kivarrva. Talán a régiek közül valaki, talán egy színésznő itt felejtette. Krisztina elgondolkozott azon, hogy miféle lehet az, aki a fűzőjét elfelejti, aztán tűzbe dobálta a találmányt.37
A határszéli kastély hamarosan megnépesedett. Vezérkari tisztek mutatkoztak az udvaron, telefon- és távíró vezetéket építettek, tömérdek kocsi és automobil jött a hegyi utakon, és oly sürgés-forgás keletkezett, mint egy városban. Hatalmas bádoghengerekben térképeket szállítottak, s harmadik napon a toronyból látható lett egy csomó polgári öltözetű fiatalember, akik azzal mulattatták magukat, hogy Krisztina fehér agarait ugrani tanították. Krisztina nem merészelt kimozdulni a toronyból, látta, hogy a legkedvesebb kutyája, egy Evelin nevű nőstény agár, naphosszat egy macskanadrágos, zöld kalapos fiatalember társaságában csavarog a környéken. A tót szobaleányok énekelve sulykolták a ruhát a hegyi patak vizében, és az automobilok éjjel-nappal bőgtek a hegyi úton. A kastély szinte sarkaiból kifordult, ordonánctisztek ugráltak le párolgó lovak nyergéből, az ablakok mögött reggelig égett tömérdek lámpás, és hajnalhasadtával füstölni kezdett a kastély mögött a tábori konyha, mint egy lokomotív.
Krisztina a nyakig sáros katonákon csupán sajnálkozott, és nem féltette tőlük szőnyegeit. De a hűtelen agarat sajnálta. Ha még legalább egy valódi katonával barátkozott volna a komisz. Egy civil bagaria bakancsa körül szaglászódott, és híven hevert keresztbe vetett lábánál, mialatt az írómappáján írogatott a folyosón. Olykor próbált jelt adni, füttyenteni az agárnak a toronyból, de az ügyet sem vetett rá. Áhítatosan bámulta a civil uraságot, mintha sohasem simogatta volna Krisztina tündöklő fehérségű keze.
A határszéli hegyek, mint megannyi versenyre készülődő, óriási vasúti mozdonyok, oly bőséggel füstöltek, hogy elborították a szemhatárt, az égtől a földig húzódott a köd, és a sötét fenyves alján, mint régen megholt játékos gyerekek szemei, apró gyümölcsök piroslottak. A zöldkalapos néha mély alázatossággal felköszönt a toronyba Krisztinának, ha az úrnő boldog mosollyal körülnézett a tájon. Az agár ellenben tetten ért tolvajként a földre sütötte a fejét, és nem merészelt a toronyba nézni.
*
Krisztina egy napon lebátorkodott a toronyból, a zöldkalapos, a mesterségesen elvadult kertben – mint a skót regényekben – bemutatkozott:
– Nyirfai Oszkár haditudósító vagyok.38
– Kíváncsi vagyok, mivel babonázta meg Evelint, amely ezelőtt sohasem mozdult el mellőlem? – kérdezte a kastély úrnője, és hangjában szeretett volna közvetlen és egyszerű lenni, sajnos, nem sikerült neki a barátságos leereszkedést eltitkolni.
Nyirfai könnyű szívvel felelt:
– A legtöbb kutya titokban szereti a csavargókat. Minden kutya a csavargó kutyája óhajtana lenni. Mintha annak volna a legvidámabb élete a világon.
– Ön csavargó?
– Körülbelül. Mindig arra csavargok, amerre háború van. Már több háborúban vettem részt.
Krisztina, mintha egy gazdátlan medveházat nézne (amely még a gavallér urak idejéből maradt itt), titokban szemügyre vette a csavargót. Nyúlánk, harmincesztendős férfi lehetett. Szürke szemében gyermekes naivság csillogott, és talán, ha az ellenség elfogná, és puskacső elé állítaná, akkor is derülten, kissé szégyenkezve és ábrándosan nézne a szürke szem? Vajon mivel lehet elszomorítani?
– Van önnek felesége, édesanyja vagy nővére?
A hírlapíró nevetett:
– Tudtam, ezt fogja kérdezni. Az önhöz hasonló hölgyek mindig ezt szokták kérdezni. Megnyugtatom, mind a három van.
– És nem búsul utánuk?
A hírlapíró egy sárga virágot látott meg a kertben, mintha a kárpáti ősz gereblyéje itt felejtette volna a növényt. Keresztültört a vadmálna bokrokon, és a sárga virágot elhozta Krisztinának.
– Ez a virág azt hitte, amit a bűnös úton meggazdagodott emberek hisznek, miután sikerült többször a börtönbüntetést elkerülniök, hogy örökké fognak élni. Ugyanezt gondolják az elkényeztetett, kedves, ifjú nők is, hogy mindvégig hódítók és nagyszerűek maradnak, soha ráncot nem kap az arcuk, és a férfiak csak térden állva beszélhetnek velük.
Krisztina finom arcán könnyű pirosság szaladt át, mint a szélhajtotta dudaszó.
– Én nem vagyok elkényeztetve. Örökké sem akarok élni.
A sárga virágot meglóbálta, a málnabokrok közé vetette, és elbúcsúzott Nyirfaitól.
A szürkeszemű egy másodpercig a dáma után nézett. Olyan finom és törékeny volt a hölgy, mintha valamely régi imakönyvben39 lakott volna tegnapig, szentképecske alakjában. A kankalinszínű haja és arcának finom bánata, mint az üveg alá zárt virágoké, a nemes orra, amely mintha hervadt gesztenyefák illatát szívná magába, és ajka, amely mintha sohasem csókolt volna, csak szép és drága és jóságos szavakat mondott ki, esetleg imádságot vagy egy halk parancsot, egy leheletet a rózsafüzér keresztjére, és kedves gyümölcse az őszi som… De a cipője hegyes, franciás sarka, a bokája különös metszete és a szalag a lábán, amelynek csokra olyan kacéran volt megkötve, mint a táncosnők lábán, Nyírfai Oszkárt újabb gondolatokra terelték. Pontosan látta, hogy az úrnő a kastély melléklépcsőjén eltűnik, de az eltűnés után még egy perc múlva is látható volt egy szegély puha, teaszínű nagykendőjéből. És mintha gyöngén rizsporozott hajának fodra sem ment volna fel egyenesen a lépcsőkön.
*
A kastélyban nagy sürgés-forgás keletkezett. A bádoghengerek bibliai bőséggel foglalták el helyeiket a kocsikon, automobilok zihálva sorakoztak a hegyi úton – parancs érkezett a továbbvonulásra.
Krisztina sokáig álldogált a torony ablakánál, amint a gyors készülődést nézegette. Már elbúcsúzott az ezredes, a tót szobalányok vörösre sírt arccal kefélték a legények csizmáját, a kifogástalan angol társalkodónő egy rézvörös arcú sofőrrel halkan, angolul beszélgetett, szinte elállva az automobil útját. Az a neveletlen ember még tán el sem búcsúzik? Pedig az eldobott virág azóta a kertből valamely úton a Krisztina mellére került.
A vezérautomobil, köpenyeges tisztekkel megrakottan, búgva indult el a hegyi úton.
Krisztina előkereste a teaszínű kendőjét – ez volt rajta, midőn a virágot kapta. Kétszer-háromszor kinyitotta az ajtót, mindjárt elindul, hogy ő keresi meg a hírlapírót… De az már jött, rövid, zöld suba volt rajta, és báránybőr sapka a fején.
– Asszonyom, elbúcsúzom. Szép volt, és jó volt minden, nagyon sokat szerettem volna még önnek mondani. Azt hiszem, megértettük volna egymást, mert lelkileg rokonok vagyunk.
– Lelki rokonok? – felelt Krisztina, és sóhajtott.
– Azt akarom mondani, hogy vigyázzon az agarára. A kutyának az a rossz tulajdonsága van, hogy nagyon szeret csavarogni. Szeret40 gazos helyeken hemperegni, és bebújni minden rókalyukon, ami csak útjába akad.
– Vajon látjuk-e egymást valaha? – kérdezte Krisztina, és a sárga virágra nézett, a keblére.
– Itt nagyszerű lehet a tél. Talán olyan, amit a költők fenségesnek szoktak nevezni. Gyönyörűen hangzik a szélvihar. És most isten önnel, asszonyom.
*
Krisztina sokáig őrizte az őszi virágot. Gyakran, midőn hátrafont kézzel sétálgatott a vadászkastély termeiben, elgondolta, hogy és miképp lehetett volna… Mily ostobaság volt várni, míg az őszi virág elhervad. A hosszú, téli estéken, midőn csakugyan gyönyörűen zúgott a szél, ollót vett elő, és sárga virágokat vágott papirosból.
(1916)41
