Az akasztott ember
Az akasztott ember
Akkoriban nem nagyon tudtunk aludni, mert mindig Szerecsenfő Szerafin arcára gondoltunk – én is, és ő is, sőt talán mások is, akiknek gondolatait nem ismertük, amint az idegen országbeli madarakat. Szerecsenfő kisasszony mindenkire gondolt darab ideig, és szeme úgy sugárzott, mint a magnézium, a szája drágalátos mondanivalókkal volt telve, és a hímzett táskájában mindig akadt egy jó szagú zsebkendő, amellyel a férfiak szenvedő, féltékeny, verejtékező halántékát megtörölte. Szép volt ez a lovagi torna Szerecsenfőért, kopjavetéssel és rókafurfanggal harcolni, mindig vívóállásban lenni, és fél szemmel aludni, gyötrődni érzésektől, amelyek addig tán egy öngyilkosé voltak, aki nem bírt el az éhes csókákkal, és szenvedni a nőért, mint a rőt szakállú, cirkuszló-nyugalmasságú, meglett férfiak, ha egyszer egy kontyszalagot találnak az élet őszi mezőjén a madárijesztőre kötözve, s azt képzelik róla, hogy ez a jeladás az élet újból való megkezdéséhez.
Hogy Szerafin mit gondolt magában, azt bizonyosan senki sem tudta. De hiszen az mindegy, hogy a nő mit álmodik, mondják az elefántbölcs, vaskezű férfiak, csak ébren hű és engedelmes legyen.
Szerafin hű és engedelmes volt, ezenkívül makrancos és rejtélyes. Ha lett volna erőm: egyszer hiába várni hagyni őt a bástyafalon vagy a lövöldekert sarkán, ahol találkozni szoktunk, talán másképpen fordul életem, megadja magát sorsának… De én négykézláb szaladtam, és hiába korholtam magam, hogy oly ostoba vagyok, mint tavasszal a hím kutya. Mit tudjuk, hogy mi az élet, amikor folytatjuk?
S azután, mikor elmúlt, úgy szedegettük össze Szerafintől maradt emlékeinket, mint zivataros éjszakán az országúton elhullajtott aranyainkat. A zseb lyukas volt, és a lámpás tévedt sugara csak néha238 mutatja léptünk nyomában a tündöklő pénzdarabot, szél fúj, eső csorog, a mezőn felejtett madárijesztők vad éneket fújnak az őszi éjszakában.
*
Ámde még akkor borpiros őszi napok jártak, csak a pókfonál volt még részeg, a fák és emberek csendesen mélázgattak az élet lakomázó asztalánál. Még nem kívántuk az olvadtvérszínű nehéz italokat, de a szentimentális vinkóból is elég volt. A Himfy-dalokat zengedező diákot és vándorszínészt kitessékeltük a szobából, az ellágyulást a háztetőre dobtuk, mint egy elrongyolódott báli cipőt, a bika lehajtott, kormos fővel állt, és azt nézte, hogy merre támadjon.
Ekkor határoztuk el, hogy megöljük Szerafint. Külön-külön végezzük ki őt, mi, megkínzott, álmatlan férfiak, akikből a Szerecsenfő kilopkodta az életkedv tüzet, a megelégedett énekesmadárkákat elriasztgatta vállunkról, és a szemünkbe pottyantotta lényét, mint fecske fészkéből, hogy megvakuljunk, s ne lássunk mást, mint őt, mindig csak barackvirágszínű arcát és kis keblét, amelyhez oly alázatosan kúszott a kéz, mint a templomrabló imádsága.
A Bohóc kezdte, aki évek óta úgy ült az asztal végén, mint egy holttest.
– Minden zöld legyet megfogdostam és megettem, amit a városban találtam. A patkányokkal cimboráltam, s megkérdeztem őket, hogy milyen szaga van a kanálisnak, amely Szerecsenfő háza alatt elvezet. A bábaasszonyt kérdezgettem, aki világra segítette őt, s megszorongattam az öreg dajka kezét, amely őt öltöztette. Papokat és kártyavetőnőket kérdeztem, hogy mi lehet Szerafin varázsa. Kinevettek, s vándorolni küldtek idegen városokba, hogy mutatványaimmal új nők ismeretségére tegyek szert, s felejtsem el Szerafint. De hiába álltam tótágast vénasszonyok és fiatal nők előtt, mindhiába törtem be alvó nők álmaiba, s meddő dolog volt megrakni a tarisznyámat útszélen, idegenben talált asszonyok szagával. A szívemből csak az ő illata áramlott felém, mint a betűzött virágszáré, amelynek kelyhéből lassan szálldos a csodálatos lélegzet. Most végre holttest lettem, és többé semmi sem akadályoz meg, hogy nagy, mutatványos orromat levágjam, amellyel folyton Szerafin után szaglászódtam.
Szólt a bohóc, és egy nagy konyhakéssel lemetszette orrát.239
– Boldog napok, nem érzem többé Szerafint – mondta, amikor zsebre vágta nagy orrát.
Darabig csendes irigykedéssel néztük barátunkat, aki emígy megszabadult a varázslattól. Bizonyosan tüskés vadgesztenye nő majd az orra hegyén, amely zöld lesz, és titoktartóan őrzi a belsejét. A Bohóc pedig ment tovább vándorolni, cigánykerekeket hányni messzi, szép városok idegen harangjainak déli csilingelésekor.
A költő sem habozott sokáig, mert a vér már szédítette fejét, és láthatatlan lányasszonyokba kellett kapaszkodnia, hogy helyén maradhasson. Öreg, kövér ember a gutaütéstől úgy tudott menekülni, hogy mindig a nagy lába ujját kezdte nézni, ha meglátogatták az örvénylő szédületek. Vén vadkan volt, aki még nem veszítette el agyarát, s minden fát tövestül akart felfordítani, amelynek lombja megsimogatta Szerafint.
– Azt a zsidószeműt!… – kezdte, de a lábujjára kellett nézni, hogy folytathassa. – Azt a duzzadt szájú Szerecsenfőt ma este végképp megölöm, mert ellopta a nyugodalmas öregségemet. Lelocsolta a tűzhelyet, amelyen csendesen rotyogott a fazekában a világmegvetés, a csizmás bölcsesség és a nadrágszíjon lógó önzés. Elfújta a kis mécsest, amelyet dermedt kezemmel védelmeztem a sírhalmon, amely alá eltemettem lemondásomat, szatírámat, csúfolkodó világnézetemet. Kiszórta derékaljamból a keserű diófaleveleket, amelyek boldog és gonosz álmokat susogtak az emberekről s az életről. A földhöz vágatta azt a fétist, amelyet egész ifjúságomon át kezemből ki nem engedtem, a hazugság kis bálványát. Vénségemre igazmondó lettem, aki szajkó módjára kiabálja bele a világba a legtitkosabb érzelmeit. Mióta őt megismertem, mindig a szívemből beszélek, mint egy megtébolyodott komédiás. A szájam szélére ültettem a szívem barlangjaiban lakó piciny emberkéket, kiket eddig senki sem látott, és az emberkék torz mosollyal, lógó lábakkal, kétségbeesett karmozdulatokkal jelentik a világnak, hogy gazdájuk megbolondult, vén bakkecske lett, aki mekegve kéri füvét a kertészlánytól, és utolsó erejével szeretné szétdöfködni a vadkörtefa alatt ölelkező fiatalokat. Talán már az utcagyerekek is szaladnak utánam. Mi van a hátamra írva? „Ez az öregember szerelmes egy fiatal nőbe, s miatta álmatlanul tölti éjjeleit!” Pedig joga van az öregségnek… De mégis meg kell halni Szerafinnak, mert elvette ágyamból a keserű diófaleveleket!240
Az öregember ezután kivette szívét, és feldarabolta a Bohóc konyhakésével. Könnyei patakban ömlöttek, arca eltorzult a gyötrelemtől, de vagdalta a szívét, mint egy eszeveszett mészáros hűtlen kedvese húsát. Míg gyötrelmei elcsendesedtek, hörgése kihagyogatott, felemelkedett, hogy utoljára vizet loccsantson a világra, aztán az asztal alá esett, s összegörnyedt, mint az engedelmes halott.
Én csak ültem, ültem, gondoltam szépeket és szomorúakat, és csendesen levontam Szerafin gyűrűjét az ujjamról. Ebben a társaságban nekem kellett volna a legboldogabbnak lenni, mert hisz ez idő szerint én bírtam Szerecsenfő szerelmét, s úgy éreztem, hogy nálam boldogtalanabb ember nincs a tartományban. Az „Elefánt” tarka vendégei, vándormadár utazói, kalandos papagájasszonyai, teliholdas erkélyei, gitározó kandúrjai: mind egy másik világból való emberek, én vagyok a legszomorúbb ember a szállodában, holott enyém Szerafin, akiért orrt és szívet ölnek meg a pajtásaim. Szégyelltem a zöld orrú Bohócot, és irigyeltem az érzelemmentes hullát az asztal alatt. Fájt, mint a kés, hogy nekem boldognak kell lennem.
Szerafin csókját epedve, Szerafin ölelését kapva hercegnek kell érezni magam e nyomorék koldusok között. De én mégis boldogtalan voltam, mert meg kellett ölnöm Szerafint, különben ő ölne meg, mint barátaimat. Láttam magam egy elhagyott fán himbálózni, láttam magam ordítani a tébolyda vasrácsa mögött, láttam magam: bujdosni egy gyilkosság véres rútságában… A fejemhez kaptam, eltakartam a szemem, és az élet úgy fájt, mint a kígyómarás. Hogyan legyek most boldog, amikor holnapra akasztott embernek kellene lennem Szerafin miatt. Hogyan meneküljek meg a rablóktól, akik vándorutamon várnak rám, hogy szétverjék a fejem, amint Szerecsenfő szerelme többé nem védelmez? Hogyan szabaduljak a kígyótól, amely már alig várja az ágy alatt, hogy Szerafin hűtelen legyen hozzám?
Szerelmünk gyűrűjét borítékba zártam, és Szerafinnak ezen az estén visszaküldtem, amire Szerecsenfő valóban meghalt ezen az éjszakán, s én szerencsésen élve maradtam.
Többet sohasem veszek a szájamba bort – gondoltam magamban, midőn másnap halotti álmomból felébredtem. A mámor még az ágyam szélén üldögélt, mint egy halottvirrasztó. De már észrevettem,241 hogy kezeim nem véresek a gyilkosság után. Talán el sem követtem a gyilkosságot…
Olyan nehezen tértem magamhoz, mintha ólmot kellene felhúzogatnom a tenger fenekéről. Végre felkeltem, s a korai, őszi napba néztem, amely vörös volt, mint a szemem. Szél harsogott a vadgesztenyefák között, viharnak vagy halálnak hírnöke. Egy rongyos ruházatú, de végtelen jóságos arcú lovas lépett el az „Elefánt” előtt, öreg és szomorú volt a lovas, mintha elkésett volna valahonnan, hol egy rettenetes bűnt kellett volna megakadályozni. Tegnap este érkezhetett volna meg a városba, akkor tán még megvolna a Bohóc orra, valamint az öreg költő szíve. És teljes bizonyossággal tudnám, hogy még életben van eljegyzett mátkám, szép Szerafinom… A homlokomba szeget akart verni egy láthatatlan kéz. A városba menekültem, s a folyóparton Szerafinnal találkoztam. Kissé elcsodálkoztam fehér szoknyáján, magas szárú cipőjén, bús és játszi szemsugarán, füle mellett kibomlott haján, amely mindenesetre az életet jelképezte.
– Úgy látszik, rossz idő lesz – mondtam a felhős hegyekre mutatva.
– Pedig én délután kirándulni szeretnék a Varjú-erdőbe, ahol már annyi boldog órát töltöttünk – felelt Szerafin; szelíden s nem erőszakosan, amint rendesen kívánságait velem közölni szokta, hogy sohasem tudtam ellenállani akaratának. A szemébe néztem, s engedelmeskedtem, mint az állatszelídítőnőnek. Olyan komolyan és mélységesen nézett rám, mint a tenger a holdba. Ilyenkor azt gondoltam, hogy nem tudnék Szerafin nélkül élni. Mindennap látni kell őt, hogy meggyőződjek arról, hogy még életben vagyok. S mindennap eszembe jusson, hogy nemsokára meghalok, amikor majd Szerafint nem láthatom többé. – Délután a Varjú-erdőbe mentünk.
Ha jártál már kora ősszel erdőben, ahol mindig hegedülnek, nem sok szót kell szaporítanom a Varjú-erdőre. Minden erdőben ugyanazok a diákok haladnak a kanyargós ösvényeken, kis hegedűt szorítanak állukhoz, és a vonót középen fogják, midőn nótáikat hegedülik. Hajadonfővel mennek, s mindig hegedülnek, míg társuk azt mondja: trallala, trallala… Száz év óta, vagy talán már régebben. Az erdőszélen a kintornás foglal helyet, a földre állított kalapjába szívesen adakoznak a szerelmesek, mert ez a verklis már annyiszor játszotta ugyanazt az ódon keringőt, hogy megérdemelte az ajándékot242 a halottak, az elváltak, a csalódottak és a boldoggá lett jegyesek nevében is. Én legalább arra gondoltam mindig, midőn a Varjú-erdőbe beléptem Szerafin karján, hogy nemsokára jövök én majd ide egyedül is, és akkor szükségem lesz egy érzéketlen fatörzsre, egy vak muzsikusra, akinek vállára ráborulhatok magányomban.
S ezen a napon csak egyetlen ember ült a „Fácán”-nál, ahová uzsonnázni betértünk, miután úgy megnézegettük az erdő sárga falombjait, az eldugott padokat, szívfájdalom módjára könnyű ködben rengő erdei vágásokat, mintha holnaptól kezdve többé nem jöhetnénk e helyre a mai szívünkkel s a mai szemünkkel. Én tán rokkant, öreg katona leszek, Szerafin fehér fejkötős nagymama, és bolond szomorúsággal hajtogatjuk a fejünket. Élet, élet, mondjuk reggeltől estig, mily kár volt élni! – S az az ember a „Fácán”-ban ugyanazt mondta, midőn hosszadalmasan és egyedül üldögélt a hervadó kocsmaudvarban, félig elszáradt repkények, koporsószeg módjára kopogó vadgesztenyék és csalódott lombok alatt. A vörös bora mintha vér lett volna, amelyet vércse hozott, amely a közelben vijjogott. A szeméből kikönyökölt a sok álmatlan éjszaka, mint a muzsikus cigányokéból. A haja homlokába hullott, a kedve a földön ugrált együtt a verebekével, amelyek fázósan szedegették a kenyérmorzsákat, olykor megrázkódván hitvány ruhácskájukban az alattomosan hidegedő széltől. Talán negyvenesztendős volt, s az élettel leszámolt… Vajon lesz-e elég ereje vagabundnak megmaradni, amely pályára nyilván áhítozott, midőn itt egyedül ivott, és senkinek az érdeklődésére nem számíthatott?
Félelmetesen reánk szögezte vörös szemeit, amint egymást titkon átöleltük a „Fácán” udvarában, én százféle nevet gondoltam ki Szerecsenfő számára, és végeredményben mégis Szerafin illett reá leginkább. Mert nevében benne volt az ősz s a tavasz, a szomorúság és vidámság. Hajlott orra és zsidó szeme, ártatlan nyakszirtje és gondos, rendes, erősen megfésült barna haja, amely csaknem a sarkáig ért, midőn kibontotta. Ismétlem, nagyon szerettem őt, hogy szinte szégyenlem.
A csúf boldogtalan ember a kezével jeleket írt le a levegőbe, s halkan, alig érthetőleg mormogott felénk.
Szerafin megborzongott karomban, mintha egérre lépett volna.243
*
– Fogjon velem kezet utoljára valaki – szólott az idegen, midőn asztalunkhoz lépett, és kezét nyújtotta.
Ez a kéz egy fáradt, szomorú, koravén kéz volt.
Ványadt, ráncos, kis öreg kéz volt, amely arra látszott teremtve lenni, hogy egész életében halkan dorombolva dörzsölgessék őt a barátságos tűz előtt, mert odakünn keleti szél fúj, vagy az eső szakad a szomorú fellegekből. Még jóságos is tudott volna ez a kéz lenni, a maga módja szerint. Tudott volna diót és mogyorót adni egy mókusnak; alkonyattal a nap piros tüzébe tudott volna dobolni katonaindulót az unalom asztalán. Félénken megsimogathatott volna aranyhajú gyermekeket… De már az alkonyati köd ereszkedett le az erdőre, s a fáradt férfikéz nyugtalankodva remegett, hogy nem kapja meg az utolsó kézszorítást, amelyre még ez életből vágyakozott.
Kezet fogtam a szomorú idegennel, s ő jól megrázta kezem, mintha ekkor az egész eleven világtól búcsúzott volna.
– Élt negyven évet – szólt röviden, hetykén és elszántan. Megfordult, és csendesen menni kezdett a keskeny ösvényen, mely a „Fácán” udvarából az erdőbe vezetett. Le nem tudtam venni távolodó hátáról a szemem, és ez a hát pár pillanat alatt egy könyvre való mesét mondott. Hirtelen azt képzeltem, hogy az én hátam az, amely most végképpen eltávolodik az erdő felé: mégpedig fokozatosan, az ifjúságból az öregségbe. Egyik percben hetyke és vakmerő volt ez a hát, szinte táncra ringott, mint egy győzedelmes ifjú bálkirály háta, amely után könnybe borult szemmel nézek, az elhagyott nők zsebkendőt tépnek, és otthon sírógörcsöket kapnak. A hát pedig csak megy, anélkül hogy megfordulna új arcok, új hangulatok, új hangok felé. Vajon nem az én közönyös ifjúságomat példázza ez a hát, az elmúlt ifjúkort, amidőn annyi fáradságot sem vettem, hogy egy pillantást vessek a nő szemébe s szívébe, akit megöleltem? Majd váratlanul megrokkant a hát. A vőfélyek, az örökös vőlegények és előtáncosok háta a földre zuhant egy lépésnél, mint egy tarisznya. Hát ott ment soványan, görnyedten, szinte öregen. Nem láttam, de bizonyosan tudtam, hogy a boldogtalanság girhes macskája üldögél a vállon. Egy megtört, idejét múlt ember vánszorgott el, akinek fájdalmát már meg sem lehet érteni, mert oly távol áll tőlünk a megsemmisülés gondolata. Hol az a bölcs, aki meg tudná érteni az öregek kényszerű lemondását és az öregek égő, kínos szenvedlyét?244 Az öregeket a macskák és a gyerekek közé küldik játszani. Pedig a szívükben a dobverő éppen úgy játssza az indulót, mint a fiatalokéban… Az én hátam ment ott a sír felé… Az ölelő karok már lekapcsolódtak róla, a simogató kezek megtörtek, a forró ölelések helyén nem maradt már csak kietlen avar… Öregemberek s öregasszonyok. Mily csúf az ember, midőn megvénült!
A látomány eltűnt az erdőben.
Én mentem el innen. Én! – Az árnyék, amely helyemen maradt, már nem tud sikoltani.
*
Minden egyezett… Ő is negyvenéves volt, s én is. Tegnap nem haltam meg a bohóccal s az öreg költővel együtt, de ma már nem kerülhetem el a végzetet. Hűvösen és fázva néztem Szerafinra, sorsomra.
– Meg kell halnom, Szerecsenfő!
Szerafin csöndesen rám vetette a szemét.
– Ha mindenáron akarod… – felelt bizonytalanul. – Már nincs többé erőm téged visszatartani: az életben. Az idegeim elhagytak, az akaratom felmorzsolódott halni vágyásodon. Ígérem, megsiratlak, többet már nem tehetek érted.
Ezek a szavak voltak azok, amelyektől mindig rettegtem Szerafinnal való szerelmem éveiben. A válás, a belenyugvás, a lemondás csendes szava! Ezektől riadoztam fel éjszaka, mintha a viharban eltévedt madarak zörgették volna meg ablakomat.
Ezek a szavak bujdostak a párnába, amelyre fáradt fejem lehajtottam. Magányos sétáimon ezt kiáltotta utánam a szél, mint egy csúfolódó utcagyerek:
– Meg kell halnod!
Miért nem is haltam már meg tegnap a cimboráimmal, legbelsőbb barátaimmal együtt, a lelkemből való társakkal, akiket hagytam egyedül a másvilágra menni – mert titokban kegyelmet reméltem Szerafintól, holott ő még senkinek sem kegyelmezett… Most itt vagyok a meredély szélén, s többé vissza nem léphetek. Szerafin hangtalan búsan küld a másvilágra. Akaratának nem állhatok ellen, szeretem őt még a faágon is, amelyre öt perc múlva felkötöm magam. Hisz ezért hívott Szerafin a Varjú-erdőbe!
De előbb nézzük meg az öngyilkost, aki innen előrement.245
Az ösvényen félve haladtunk az őszi alkonyatban. A fák gáncsot vetettek, a bokrokon tüskék nőttek. Szegény ember, erre kellett elmennie! Egy helyen végre a fű letaposva, és a levegőben két kopott és szomorú lábszár lengett. Olyanok voltak ezek a cipők, mintha a világ végéről jöttek volna! S most itt késő időkig lógnak, lengenek az erdőn átfutó széllel, megriasztanak ifjú szerelmeseket, és táncolnak, táncolnak a legnagyobb bálon.
– Isten vele – kiáltott Szerafin.
Eltakarta az arcát, és elfutott. Egyedül hagyott az akasztott emberrel, hogy kövessem annak példáját, akinek arcát eltakarták előlem az őszi lombok.
*
Talán, ha Szerafin még ott marad vala, jelenlétében szívesen elkövetem az önhóhérolást, de egyedül s fázékonyan minden kedvem elment a haláltól.
Sietni kezdtem az úton, hogy utolérhessem a muzsikáló diákokat, a vak verklist s az élet többi szerelmeseit, miután az akasztott embert szerencsésen hátrahagytam az erdőben. Csak annyi időt vettem, hogy egy cédulát kössek a halott lábára. Ezt írtam fel: „Meghalt Szerafinért, akit nagyon szeretett.” – Most aztán nyugodtan élhetek tovább, a másvilágon, ahol nem ismernek, engem írnak be a halottak könyvébe.
(1918)246
