Újhold
Újhold
…Ő, mint egykori kicsapott diák és boldogtalan szerelmes: megszokta a kutyagolást. Gyalog járt Nyirjesről Fürjesre, a nyírfáktól a fenyőkig, a kopoltyúktól a farokig, a gazdag özvegyasszonyságoktól a bogáncsos hajú cigánylányokig, a boldog részegségtől a gyötrelmes józanságig, a fityingi kántortól a szatmári püspökig, a bölcsességtől a butaságig, a csillagtól a faluvégi trágyadombig, Nyíregyházáról Debrecenbe. Néha harkálytoll volt a kalapjánál, máskor zöld papirosra nyomtatott kortesnóta; imádkozott együtt máriapócsi búcsúsokkal, és ördögöt idézett a babonás kincsásókkal; néha sántán, vakon, görnyedten állított be abba az országúti csárdába, amely Újfehértó felé azon a keresztúton állott, ahol a futóhomokot felváltja az állóhomok, az akácfát a nyírfa, a kurjantó, karikás nótát az őszi darázsként dúdolgató ének, ebben a csárdában, a „Varjú”-ban, hiteleztek neki Magyarországon, de mesélgetése szerint egyszer fellépése és úri modora folytán adós maradhatott a szép Sachernénak is Bécsben; máskor elfelejtette, mintha a világon sem volna; a „Varjú”-t, a „Varjú”-beli öregasszonyt (aki annyira szerette őt, hogy még fiatal szolgálóleányt is tartott kedvéért a csárdában), ott hánykódott, dagadozott, ahol az úri önérzet, a városi „Biká”-ban vagy a „Kék Macská”-nál, bankót és ezüstpénzt dobott a cimbalomba, hogy a kis Kacsári sem találta a hangot a turbános pálcikákkal, zsidóasszonyszemű papirost vetett festett arcú lányoknak, akik a fülébe rikácsoltak, és megdicsérték úri magaviseletéért, agárra alkudozott, szarvasbőr mellényt vásárolt, talán kupecekkel kártyázott a vonaton, vagy számokat álmodott, amelyeket kihúztak a linzi lottón; aztán minden átmenet nélkül ismét csak beleesett a boldogtalan szerelembe, a szegénységbe és a „Varjú”-ba, ahol a nadrágján lévő lyukat és arcán való barázdát, a lelkén görcsösödő bütyköt és ereinek megolvadt vérét azzal indokolta, hogy húsz esztendeje szerelmes valakibe, aki tudomására adta, hogy holta napjáig sem hallgatja322 meg. Ezt a kegyetlen hölgyet néha Boriskának hívták a madárijesztők útmesterének a fedele alatt, máskor Szilvia volt ő, s egy pesti tőzsér egyetlen lánya. Majd barna volt, mint a fonó mesemondásaiból való királyleány, másnap vörös lett a haja, talán a királyné vizétől vagy Pisztoly csapongó képzeletétől.
A „Varjú”-beli csárdásné, aki Pisztolyt még abból a korból ismerte, amikor verseket írt hozzá (Fánihoz) az Ébredjünk című újságba Nyíregyházán: nagy megindultsággal hallgatta a vándor keserveit boldogtalan szerelmeiről, mint minden olyan nő, aki regényes kastélyban született, ámde gyermekkorában elcserélték (P. kitalálása), grófok és színészek helyett hagymaszagú kupecekkel, más vármegyék tájszólását és sarát csizmájukon viselő fuvarosokkal kénytelen érintkezni. Pisztoly mindig annyi mondanivalót hozott a „Varjú” kocsmárosnéjának, mint egy csavargó lantos, akinek karikát vet a szeme az éhségtől, miközben a vár alatt megpendíti hangszerét. Különös sikerük van a daloknak, amelyek a szerelem boldogtalanságáról zengenek. Fáni húsz esztendő óta Pisztolyba volt szerelmes. Akkoriban a parasztok igen elkeseredett hangulatban voltak ezen a környéken. A halálfejű lepke kiszítta a teheneik tőgyét, gyakorta vonult el jégeső a határ felett, asszonyok bajuszt növesztettek, és mély hangon beszéltek, öregemberek legurultak a kuckóból, és a lányok szoknyájába kapaszkodva húzatták magukat a mezőkön át, a veres kakas jött meg a szél szárnyain, hathónapos gyerekek emberi nyelven megszólaltak, módos gazdáknak eltűnt a derék étvágyuk, hervadó falevél tapadt a legszebb asszonyok arcára, a kincskeresők hiába gázoltak derékig az ingoványba a lidérc után (a kis Bunári oda is veszett), a házőrző ebek mindig holtat láttak, vízibornyút nyelt éjjeli italában a híres kántor, és többé nem tudott énekelni, csak böfögött, mint mikor a vízbefúltból megy ki a levegő. Ezeket a dolgokat természetesen valaki okozta, Garabonciás ment át tán a keresztúton, vagy megint visszatér a régi boszorkányvilág? Pisztoly, hogy a gyanút magáról elterelje, segédkezett a parasztoknak egy öregasszony holttestének a kiásásánál, a vénasszony valóban a hasán feküdt a koporsóban, haja kitépve, mint a tetszhalottaké. Az öregasszonyt visszafektették a hátára. A „Varjú”-ban nagyot ittak az emberek a munka után. A legöregebbek beszéltek, és kiélvezték a tiszteletet, amely e napon kijárt bölcs tanácsadásukért.323
*
Egy furmányos ember érkezett a csárdába, aki távoli földről jött.
Már messziről látszott, hogy nem erre a vidékre való. Kis termetű, hosszú szőrű lovai voltak, az egyik egérszínű, a másik deres. Az idevaló lovak olyan barnák, mint a homok. Hetyke, kék szemű, gólyalábú ember volt a fuvaros, csizmája és szűk nadrágja volt, mint egy ispánnak, jól bélelt bekecse volt, kalapját mintha lopta volna, úrféle volt ez, akárki mit mond, nem állt a keze az abrakostarisznyához, hosszasan, mosolygósan, megejtően mosolygott a Fáni szemébe, mintha lopni jött volna. Pisztoly az útra néző ablaknál gunnyasztott (Katalin felé járt az idő, deres, fagyos, ősz szakállú a mező, a szélmalom tetején hó van, az országúton mély nyomot vágnak a szekerek, hogy a gyakorlott szem nyomban felismerheti, melyik szekér kasfarában volt a lopott disznó, a kezén nézegette, mint fa kérgén a vénülést), amikor a fuvaros a házba fordult. Pisztoly úgy érezte, hogy valami gonosz áll meg a háta mögött. Hátrakapta a fejét, mintha repülő egér surrant volna el a füle mellett. Akkor nézett éppen lelketlen, kék szemével az idegen a Fáni szemébe. Oly bizalmasan mosolygott rá, mintha évek óta a szeretője lenne.
– Ki ez a kamasz? – kérdezte közömbös hangon Pisztoly a tüzet piszkálva.
– Valami utas – felelt Fáni. Később indulatosan tette hozzá: – Azt hiszi, hogy minden lacibetyárnak tudom a nevét?
Pisztoly egy görcsös akácgyökeret sokáig nézegetett, mielőtt a tűzre vetette volna.
– Ha jól tudom, ma szerda van – dünnyögte.
Fáni felkapta a szót, mintha perlekedő kedv szállotta volna meg.
– Ezek a mostani szerdák se olyanok már, mint a régiek. Megkoptak, meghitványodtak a szerdák, akár a mai emberek. Kétszáz pengőt is jelentett egy régi szerdai hetivásár. Ma kong a fiók. Ha kend nem volna a világon, akár be is zárhatnám a csárdát. De kend meg haragszik a véletlen vendégre. Pedig kendnek már csak lábszára van. Az a kis ész, ami kendben maradt, zöld, mint a vén kos körömnyomában az esővíz.
Pisztoly bölcs ember módjára belátta, hogy ügyei rosszul állanak, ugyanezért vette a bundáját, és kis sétát tett a környéken, hogy háborgó indulatait csillapítsa. Katalin táján mindig igen jó a levegő arra, hogy a forrongó fejet lehűtse, a lángot, amely kicsap a kormos kéményből, elfojtsa, és megrozsdásítsa a disznóölő késeket, amelyeket324 zsebében hord a mérges ember. Pisztoly úgy mendegélt a deres réteken, mint egy csősz, aki apróra megnézegeti a rábízott napraforgókórókat, fagyos kukoricaszárakat, megvénült madárijesztőket, amelyek megannyi jelképei az asszony nélküli, magányos férfiaknak. A vércse éppen bejárta a birodalmát, a rőt nádast. A láp felett köd állott, mintha örökre eltakarná az embereket, akik a nádat vágják. A tél korán köszöntött be, és ősz szakállt nevelt a kan verebeknek, amelyek az úton Szent Péter citromai között ugrándoztak. A messziségben egy kukoricakunyhó látszott, ahonnan nyaranta a dinnyepásztor lesi meg a tolvajokat és a dinnyék között gömbölyödő parasztmenyecskéket. A kunyhóba vette magát Pisztoly, mint egy sebesült borz. Itt üldögélt a vénülő ember, veres karikás szemével a mező ősz hajszálait hosszasan figyelte, valamint a szelet, amely megtáncoltatta a néma táj kilógó gatyamadzagait. így változik minden a világon, így jön komorság és szívtelenség az élet házába, amelyben tegnap mindig csak daloltak, és a fehér gyékénnyel borított szobákban mezítláb jártak-keltek az élet játékos kedvű, tizenhat éves szolgálóleányai a nagymellű Pisztoly úr körül.
Félig-meddig kifújt bánattal tért vissza alkonyi időben a kocsmához Pisztoly úr. A kostökös, bajuszpedrős csendbiztos ült pandúrjaival az ivóban, és rabvallató, szalonnás hangon kérdezte Pisztolyt: vajon nem tudná magyarázatát elkötött lovaknak, amelyeket a „Varjú” istállójában talált a nyomozó hatóság? Egy egérszínű meg egy deres…
– Ki mondta, hogy én tudok a lovakról? – hördült fel Pisztoly. A csendbiztos úgy nevetett, amint akkor szoktak a férfiak, ha fehérmájú asszony féléről beszélnek egymás között:
– A Fáni ténsasszony mondott valamit a szemével.
– A szemével mondhatta, de a szájával: nem – felelt rövid gondolkozás után Pisztoly. – Én nem tudok semmit a lopott lovakról.
A „kamaszt” néhány napig a padláson rejtegette Fáni, ahol talán már az anyja is dugdosta Zöld Marcit. Pisztoly mindig csak a tüzet rakta, amikor Fáni a köténye alatt enni vitt a lókötőnek. A kormos falú, háromiccés orrost néha kétszer is megtöltötte napjában a tavalyi borból (Pisztoly úr borából), amikor P. úrtól kellett elkérni a kulcsra járó hordó csapnyitóját.
– Elég is lesz már ebből a lakodalomból – dörmögte egy napon Pisztoly (holott bölcs ember módjára napokig hallgatott). De ezen a325 napon senki se tisztította ki a pipáját, dohányt senki nem vágott, bírósági végzést is hozott a pusztai katona valamely adósság miatt…
– Elég lesz már! – dörmögött Pisztoly különös bátorságot merítvén a bírósági kék papirosból.
Fáni előbb csendeskén, majd megadással felelt:
– Úgyis kivetette a kártya, hogy bírósággal lesz dolgom.
Ám térült-fordult, meghegyesedett a szívében a fullánk, amelyet minden szerelmes asszony a szívében hord. Fáni így szólt:
– Kend pedig ne beszéljen, kend zöld nyálú vénember. Tudom én, hogy kend már csak a meszelősovány kis pesztonkák után meresztgeti a szemét. A magamfajta derék asszonynak nincs keresnivalója a kend jóllakott álmában. Menjen innen istennek hírével, sohase lépje át a küszöbömet, mert ráuszítom a parasztokat, hogy kend a garabonciás, aki kiszítta a tehenek tejét, befullasztja a kincsásókat. Menjen kend másfelé kontózni. Én már nem hiszem, hogy kend valaha is fizetni tudjon.
…Ő megszokta a kutyagolást, még kicsapott diák és boldogtalan szerelmes korából. Méltóságteljesen felemelkedett a kuckóból, ahol eddig megvonta magát.
– A nevét, a nevét akarom tudni ennek a kamasznak! – kiáltotta fogcsikorgatva.
– Penderinek hívják. Aki szép napokon bependeredik az asszonyok szívébe. Néha egy muzsikus, máskor egy lókötő. Bocsáss meg nekem, hogy már nem szeretlek, te bölcs öregember – felelt Fáni csendes, meggondolt hangon.
Éppen új hold volt, és a vándor megrázta üres erszényét a hold felé.
(1920)326
