Útszéli feszület
Útszéli feszület
…Pisztoly akkoriban már öregedett, mint a csizma, vagy a falevél …
Duhajkodásainak, napokig tartó mulatságainak bevégződése valamely elhagyott templomban volt, vagy kis temetőkápolnában, ahol a délutáni csendben a kopott padra hajtotta a fejét. Imádkozott, szendergett, álmodozott. Néha az jutott eszébe, hogy mily szép női homlokok, női kezek, térdek érintették valaha e padokat, talán éppen a délelőtti misén, vagy harminc esztendő előtt. A körmével megvakargatta a deszkát, mintha annak a csóknak a nyomát keresné, amelyet áhítatukban itt felejtettek egykori ártatlan nők. Felhúzott selyemszoknyákat, szarvaslábon megfeszülő fehér harisnyákat látott a padok alatt, pedig többnyire egyedül volt a templomban, amely a városka végén, egy kutyaszorító utcácska torkolatában állott, és négyszáz esztendő előtt építették. Kopaszra beretvált fejű barátok jártak-keltek mély meghajlással a fedett folyosóban egykor, a szél nagyot sikkantott, amint jobbról-balról megostromolgatta az ódon épületet, a torony azért volt oly alacsonyra és szélesre építve, hogy könnyűszerrel felkapaszkodjanak a magasságba a helybeli lelkek (amelyek zsíros húsoktól, böfögő dagadóktól, kövér asszonyok nyögésétől úgy elterpeszkednek ezen a környéken, hogy csak lassan mozogtak a keddi estéken, amelyek Szent Antalnak voltak szánva). Felültek a toronyra az elhízottak lelkei, onnan lomhán lógatták a lábukat, de vissza nem térhettek a földre, se felfelé nem emelkedhettek… Itt szeretett üldögélni a vénülő Pisztoly, amikor mulatságaiban kifáradt, a háta úgy fájt, mintha hozzáragadt volna a nagybőgő, a körmei alatt maradtak a fájdalmas dalok gombostűi, a feje elnehezedett, mintha részegségében kövekkel rakták volna meg a kalapját a tréfás cimborák… se füle, se farka imádságokat mondott, amelyek odafent (ha elérkeztek a címzetthez) bizonyosan azt jelentették,318 hogy Pisztoly örök javulást fogad, soha többé nem jár kertek alá, ahol a kövér asszonyok úgy illegetik-billegetik magukat, mint a cinegék, érzelmes szerelmet áhítoznak, és regényes öngyilkosságot terveznek… sohase jár többé kertek alól kertek alá, sikátorból sikátorba, vakablakos utcákon, ahol a falak vakolatából évszázadok óta hangzik az önfeledkezett zene, és a nőknek száz esztendőkön át ugyanazon arcuk van a festékek, pomádék alatt, mintha valamely örökké lévő bálványképről kölcsönözték volna félreismerhetetlen maszkjukat, hajuknak csigáit, szemöldöküknek magos íveit, szájuknak bélpiros festékeit, nyelvüknek és torkuknak hangjait, amit a papagájok és kajdácsok évezredek óta egyugyanazon nyelven beszélnek az őserdőkben, amíg az emberek egyéb hangokra nem tanítgatják őket… „Krisztus urunk előtt is ugyanaz a házasságtörő asszony térdepelt, akit napjainkban látunk” – gondolta magában nagyot sóhajtva Pisztoly, amikor végigfuttatta emlékezetét hölgyismerősein, mint az ujjakat szokás a tilinkón. „Rossz kutyák! – vélekedett. – Csak a férfiak ostobák, hogy századokon át hisznek az egyforma, egyszínű, egyazon hangú hazugságokban.” – S eszébe jutott a házasságtörő nőnek a sárgarépája, amellyel minden pénteken megkínálta az urát. Száz évek óta főzik a sárgarépát a férfiaknak, és ők nem veszik észre, hogy mit esznek… Csak eszik, kanalazzák, csámcsogják a sárgarépát, mintha édesebb volna a női szív, ha más is rajta felejti a keze nyomát.
*
Az öregedő Pisztoly nagy fogadalmakat tett a templomban, ahol bűnei teljében meghúzódott, mint az oldalba lőtt csikasz a bozótban. Bár ujjai imára voltak kulcsolva, mégis inkább az életével beszélgetett, amely úgy jelentkezett ilyenkor szemei előtt, mint egy őszi napraforgó a keresztúton, amelynek tányérjából az olajos magvakat kicsipegették a tájon áthúzódó vándormadarak, lotyogó, lomha bankák, kiöltözködött kis cinkék, lármás sármányok. De még áll a napraforgó megfeketedett, a különböző időjárásoktól megrepedezett szára, és elértéktelenedett fejével mind messzibbre láthat az őszi csendben összezsugorodott tájon. Látja, hogy mi van a megritkult bozótban, amely a nyár lengésében, tüzében, bujaságában oly titokzatosnak látszott, mintha minden bokrocska egy-egy külön titok volna. Látja, hogy milyen bágyadt, aluszékony és életunt319 az országút, amelyen tegnap még lakodalmas szekerek nyargaltak, és a lovak szerszámja mellé fehér kendőket kötöttek; nagyokat durrantak a vőfélyek mordályai, mint akár azoknak a vénembereknek szívei, akik minden ártatlan menyasszony körül leskelődnek. És látta az őszi napraforgó a fiatalságukban elérhetetlennek hitt, fatetőkön látományként libegő, napfényben fehérlő nőket visszafelé bandukolni a beiramodott úton, amint közelgő vénségükkel felszedegetik a gallyacskákat, ágacskákat, amelyeket eltapostak. Vén koldusként üldögél a keresztútnál az aggkori ifjú szerelem, és sebeit nem tudja elfödni megkopott rongyaival.
És látja a kopott hajú, kopott bundájú, vénségére földet csókolgató őszi tájon az útszéli területet is, amely mellett egykor oly gondtalan szívvel, hetyke bokával, félrecsapott fejjel mendegéltek el az emberek, a kis fazékban feldagadó szívek, az erőteljesen ég felé emelkedő gerjedelmek, kegyelmet nem ismerő indulatok, rókabőrű csalárdságok, pipiskeléptű vágyakozások – mintha soha többé nem kellene visszatérniök az élet zengő lakodalmából, a hegedűhúrnak a melódiáját végtelenül vonja az ifjúkor láthatatlan keze, a szőke bor sohasem őszül meg a pohárban, és a lábak nem ismerkednek a botlásokkal, amelyek nyomán tudvalevőleg tyúkszemek nőnek.
És most a csodálkozástól alig maradhat meg lábán az őszi napraforgó, amikor az útszéli területre veti tekintetét. Az őszi tájon nincs pókháló a bokrokon, amelyek az utat szegélyezik a feszület felé. A lengő ökörnyálat is felszedik a fejek, amelyek erre elballagnak. És a dűlőúton nincs ideje a gaznak, hogy ott kedvére elhelyezkedjék. Jól ki van taposva az út, amely a feszülethez visz. Akik egykor a piros kacajtól bekönnyezett szemmel haladtak el itt: egyszerre csak visszatérnek, és úgy keresik a feszületet, hogy az nem rejtőzködhetne előlük. A pörge bokréták kissé megsántulva bandukolnak elő valamerről, és a derekak megroppannak, holott azelőtt nem tudtak térdepelni. A mellét bűntudattal veri a sok kéz, amely tegnap még nem tudott csak játszani.
Az útszéli feszület körül pedig ott függnek azok a láthatatlan szálak – az ősz hajszálai –, amelyeket nem láthat emberi szem, nem tapinthat kéz, csak a lélekből kinyúló tenyér érezheti meg őket, amely hajszálakba óhajt kapaszkodni mindenki, aki e tájra vándorolt. Megkapaszkodni és fölemelkedni a magosba a földön bolyongó köd, békaképű göröngy elől.320
Jönnek a festett arcúak búcsújárásban, és hangjuk többé nem cincog, mint a denevéré. Jönnek a macskaképűek megroggyant térddel, holott tegnap még úgy ugrottak, mint a gumilabda. Pohosak és ösztövérek, szőrösek és szőrtelenek, lágy léptűek és kemény sarkúak, lógós fejűek és elbizakodottak, büszkék és megalázottak jönnek az őszi táj minden részéből, és itt, mire idáig érkeznek, valamennyien egyformák lesznek. Összeteszik a kezüket, mint a gyermekek vagy aggastyánok, nagyot hallgatnak, nagyot gondolkoznak, nagyot merengenek… A feszület körül. És kétségbeesve nyújtják ki kezüket az égből lecsüngő hajszálak után.
*
A vénülő Pisztoly felszedelőzködött a templomban, ahol nem nyughatott (mert éppen délutáni litániára jöttek a környékbeli asszonyok, lányok), és útját ama messzi feszületnek vette, ahová mindenki elmendegél élete lefelé hajlásával. „Elmegyek oda, ahol az asszonyszemeknek már nincs tükrük, hogy meglássam bennük ragyás arcomat” – mondta.
(1920)321
