4
4
Vajon harmadszor is megállítja a postást az elvetemült diák? – kérdi az olvasó.
Megállítja bizony.
Ez pedig így történt:
A börtönből megrokkanva, sirályszürkén és félig kialudt szemmel370 tért meg szülővárosába Kaczander; csak a kertek alatt sompolygott, mert az öreg fiskális bácsi adós maradt a védőbeszéddel, végképp elment az örökös hallgatásra ítélt ügyvédek közé. De eltávozott Furós víg fogadójából az öreg adópénztáros is, miután minden hitele elfogyott. A fiát tíz esztendőre ítélték. Tíz esztendeig nincs postarablás. Ugyan ki hitelezne ilyen embernek? De a család még várt és reménykedett. Majd csak hazajön a rab s véle a jó napok. De Kaczander most már tudni sem akart családjáról. Végképpen elzüllött, gonosz, istentagadó lett. Bozontosan, mint egy bojnyik bujkált a város alatt. A kék szemű Mariska bizony megfutamodott tőle, midőn a régi szélmalomnál egyszer felkereste.
– Nem a régi… A rabság tönkretette – siránkozott a szegény nő.
S a városkában, ahol a sült almahéj szaga beleköltözik a nők ingébe, a sár felfreccsen a fehér térdekre, a szél megszellőzteti a barchentszoknyákat, és a hajnali miséhez a szeretőjük mellől szöknek el a lányok, Kaczanderről végképp lemondott a közvélemény. Pedig azelőtt sokat beszéltek róla a lelki tisztasággal világító függőlámpások alatt, mint valami legendáról. Mi lenne, ha egyszer Kaczander olyankor találná kirabolni a postát, amikor tízmillió forintot visz a karriol (aranyban), Rothschild küldi a pénzt Sternnek, hogy vegyen kőszénbányát a környéken.
– Akkor úgyis fegyveres őr kísérgetné a postát – mondták a szakállas férfiak, akik esti időben a pesztonkával a lábukat morzsoltatták.
De a nők nem tudtak ilyen könnyedén lemondani kedvenc álmaikról. Csendesen azt hitték, hogy egy nagy snitt esetén Kaczander az egész várost boldoggá tenné, kalappal osztogatná a pénzt. – Ahány szökni vágyó, új életpályát kereső kisasszony álmodozott a fehér függönyök mögött, Kaczandertől remélte az útiköltséget. Az énekesnők, táncosnők, zongoraművésznők, akikből minden kisvárosban van elég, titkon Kaczanderre gondolnak, hogy megsegíti őket. Kaczander hazajött a börtönből, új postarablás készül, mily jó volna előbb beszélni vele, hogy ne felejtsen valamit bedugni a nagy kő alá, a kert alatt. Szinte az egész város jusst formált Kaczander legközelebbi postarablásához. Utóvégre, a mi fiunk.
Nagy mértékben lehűtötte tehát a közvéleményt Kaczander új magatartása, amidőn kereken kijelentette sírdogáló, hét sovány esztendőre371 fonnyadt húgának, hogy a postarablást verje ki végképpen a fejéből.
– Becsületes ember leszek, s családot alapítok – mondta Kaczander.
A legenda ugyan nem halt meg rögtön Kaczander körül. Az álmodozók még titkon reménykedtek, hátha meggondolja a dolgot Kaczander, és visszatér a zsiványpályára. De a reális emberek már csak megvetően legyintettek:
– Minden ember elkopik előbb vagy utóbb. Nincsen olyan vas, amit az idő meg ne emésztene. Szegény fiú, kész lett.
S úgy látszott, hogy a reális embereknek van igazuk. Kaczander megnősült azon a nyáron. Kit vett feleségül? Az országút kordéját, a dűlőutak bogáncsát, a kisvárosi szerelem kopott taligáját: egy Hosszú Mari nevű nőszemélyt, aki maga is a városon kívül bolyongott. Árkokban és bozótokban lelték fel őt a legények, ha többet ittak a kelleténél. Sárga szoknyája a kocsmák halaványuló ablakai alatt tűnt fel hajnalban. Fakó haja úgy libegett, mint az őszi mezők füve. A legszerencsétlenebb, a legutolsó nő volt a Kaczander felesége, de többé nem találta meg őt senki a Bujdos-ligetben. Egy kunyhóban húzódtak meg, és bográcsban vadszagú, messzire kanyargó füstű ebédeket főztek.
Kaczander végképpen megbukott a kisvárosi közvélemény előtt.
