5
5
De még élt valahol valaki, aki nem mondott le Kaczander segítségéről, mert felülállott minden gyanúsításon, s ezért nyugodtan szövögethette hálóját a postarabló körül.
Ez a valaki a grófnő volt.
Mi volt az igazi neve a grófnőnek – az talán most mellékes.
Minden diák és költő, aki a városban megfordult, legelőször a grófnőbe szeretett bele, és olyan névre keresztelte, amilyenre tetszett. De a grófnő csak egy embert szeretett, egy agárlábú, kandúrbajuszú főhadnagyot, aki B.-ben állomásozott, és elseje körül egy napra meglátogatta a grófnőt.
A grófnő oly szegény volt, mint a lovagregényekben szokás. Atyja hajdan útmester volt a megyénél, de tekintélyét még akkor372 fenntartotta, midőn végül meggyulladt benne a pálinka. Egy ócska bagolyfészekben lakott a grófnő, amelyet valami rejtélyes okból nem lehetett pénzzé tenni. Csak a bútorokat adogatta el az ablakon át. A nagy udvaron minduntalan megszólalt a vendéget jelentő harang, holott senki sem jött az ócska házba. Vasárnap a templomba ment a grófnő, különös szabású, farsangi ruhában. Estefelé egy pókos lábú, igen öreg szürkén kilovagolt a határba. Ha egyszer felfordul a szürke: vége az egész vagyonnak.
Milyen volt a grófnő?
Amilyenek a grófnők szoktak lenni! Hervatag és szentimentális. Porcelán képű és viráglevélkezű. Ha nem lett volna grófnő: egy vándorcirkusz lovarművésznőjének beillik. De grófnő volt, s a lovaglóostort sohasem tette le kezéből.
Nos, a grófnő többször ellovagolt azon az alkonyati tájon, ahol Kaczander kunyhójában meredt szemmel bámulta a rőzse hamvadó parazsát.
Egyszer megleste, amikor Hosszú Mari sóért, paprikáért és lőporért a városba ment, és szürkéjét a kunyhóhoz kormányozta. Egy ital vizet kért az egykori rabtól, s olyan nyájasan beszélt hozzá, mint valami ponyvaregényekben olvasta.
Kaczander másnap már az árok bozótjában leste a grófnő szürkéjének kopogását az agyagos országúton. De nem merészelt előbújni a csalánok közül. Igen nyomorult, sárból való embernek ismerte magát. És még az sem bátorította fel, hogy a börtön magányában többször megjelent előtte ifjúkori emlékeiből a grófnő arca és kancsalító, éjtüzes, forróságos szemével hosszasan reánézett, amikor a rab szenvedett.
De harmadnapon a grófnő vette észre Kaczandert a bozótban, s lassabban léptetett a hálás szürkén, míg Kaczander az árok fenekén követte a grófnőt, s néha egy-egy szót kapott tőle ajándékba, hogy egész éjszaka nem tudta lehunyni a szemét. Kiállott a kunyhó elé, a vadmadaras, kihalt éjszakába, és a füstölgő holdba bámult. Közben olyan keservesen sírt, mint egy elátkozott szellem.
– Remélem, nemsokára rendelkezünk a szükséges kaucióval, s egymásé lehetünk – mondotta a grófnő elsején az agárlábú tisztnek.
– Szakrament, ez nagyon sikkes volna – felelt a vőlegény.
A grófnő pedig folytatta lovaglásait, amíg végképpen beállott az ősz, ködből való árnylovagok nyargaltak vele együtt az alkonyati373 országúton, a levelek úgy hullottak, mint nagy könnyek, a bozótban piroslott Kaczander szeme, mint egy ingerült vadállaté. Míg egyszer kiugrott az árokból Kaczander egy különösen szürke őszi estén, s megragadta a hátasló zabláját.
A grófnő fenyegetett:
– Miért az én lovam fejét kapod el? Miért nem a postalovakét?
Kaczander leeresztette két karját, amely csaknem a földig ért. Nagy feje lekonyult, és széles dereka megroggyant. A grófnő megostorozta lovát, s elnyargalt, amennyire a szürke nyargalni tudott.
A grófnő ezután néhány napig más utat választott szórakozására, itt andalogva léptetett, elmerengve fél oldalt döntötte derekát, fejét is lehajtotta, mintha nagyon búsulna valamin. Holott Kaczander szimatolva követte messziről, s majd megszakadt a szíve, hogy talán megbántotta a drága grófnőt.
Ismétlem, ősz lett, végképpen leszállott a köd, de a fák már mind meghaltak, csak a törpe bozót élt, a Furósnál megint énekeltek a diákok, s korsójukkal az asztalt döngették, a sültalma-szagú városkában téli barchentszoknyát foltoztak a nők, amikor Kaczander harmadszor is megállította a postakocsit. Ugyanazon a helyen ugrott a lovak elé, ahol már kétszer. Ugyancsak pisztolyt szegezett a kocsisnak. Ámde ekkor részeg volt Kaczander. Dagadt, vörös, vérbe fúlt volt az arca. Szerelemtől és pálinkától részegedett le, amíg a postaszekér elé mert ugrani.
Jött a postakocsi, zörögve, dülöngőzve, faderekat súrolva, bakkecske módjára ugrándozva, mintha halottat szállítana.
A halott odafent fekszik a kocsi tetején, és kedélyesen lelógatja a lábait, világot járt bakancsait. A sapkáját, amelyet országok hava, esője vert, a szemébe húzza, és fogai között kis pipát tart, amely talán még a határszélnél aludt ki.
Jött a szekér a részeg Kaczander felé, és a táltosok – a girhes postalovak vért és tüzet okádtak az orrukon, mint szörnyű sárkányok. A kerekek oly nagyra nőttek, mint egy parasztház. A kocsis helyén pedig darócköpenyegben, háromszögletes süvegben, amilyent a régi postakocsisok viseltek valamikor: a csontarcú, vigyorgó halál ült. Ott ült keresztbe font karral, és alig érintette a száguldó táltosok gyeplőjét.
Kaczander a köpenyeges, drágalátos grófnőre gondolt, amint a táltosok elé vetette magát. Régi ügyessége elhagyta. Egy darabig374 kalimpált nyomorék teste a sárkányok zabláján, aztán a paták alá került. Szétrúgták a fejét, eltaposták a kerekek. A postaszekér zökkenés nélkül folytatta útját. A setétség zengett, hahotázott, visított. A bozótban csörögve futott a szél.
Ez volt Kaczander vége.
Hosszú Marit börtönbe vetették.
A grófnő elnyargalt szürke paripáján.
A városkában pedig egymást gyanúsítják a nők és férfiak, vajon kinek kedvéért akarta harmadszor is megállítani a postát a tehetségtelen Kaczander?
(1922)375
