Vidéki kisasszony szeszélyei
Vidéki kisasszony szeszélyei
A békák félkörben ülték körül a kastélyt, esténkint százesztendős mendemondákat terjesztettek. Az idei varjúnak még kamaszhangja volt, amint a lombok között gyászosan ellebbent. A konyha begyújtásakor a ház darab időre megtelt füsttel, mert a nap rásütött a kéményre. A hegedű halni készült, de a szerelem ébren volt, mint a szentjánosbogár. Pimpónia kisasszony egy Rudi nevű, ragyás cigányprímást tartott megkötözve, mint egy talált ebet, a kastély környékén. És a cigány hegedült neki, mint akár a tücsök, amikor a holdfény csak a füvek fejeit érintgeti, akár a sárgarigó, amely mindig a tavalyi nótát fújja, holott a múlt nyáron Pimpónia egy vándorszínészt tartott a kutyaólban.
De az idén Pimpónia a túros hátú ménló helyett az ábrándozás nyergébe ült: mert egy csontocska a bokájában megmozdult, mint foglalatában az ékkő. Egy kis csontdarab, nem nagyobb, mint a jérce mellcsontja, amelyen a gondolataikat próbálják ki a jóllakottak, néha olyan babonás irányba tereli az életet, amilyennek azt álmunkban sem láttuk. Lám a férfias, elhatározott, messze földön oly erélyesnek ismert Pimpónia (amilyen kemény a sertés szőre, ha bajuszkefét csinálnak belőle) háromszor is változtatta a természetét, a hajviseletét, a cipőzsinórját, az étvágyát és a belső kedvét, de a régi többé nem lehetett, amióta a szú eltévesztette az ágylábban az utat, és Pimpónia lábát (vagy szívét) megérintette. Ez a szú eszi meg a turnért és a Fecske-románcot, amelytől tegnap még úgy búgott a szív, mint a csiga. A szú rágja össze az élet és a férfiak hosszadalmas mondanivalóit, kacskaringós, vitézkötéses hazugságokat, csipkemunkánál is finomabbra szőtt ámításokat, lepkehálószerű mondásokat… végül nem maradnak meg a mondanivalókból egyebek, mint a kérdő- és felkiáltójelek, amelyekkel a nők oly pazarul bánnak leveleikben. Tehát Pimpónia, aki olyan kemény volt, mint egy ágasfa, amelyen385 a szél összetörhette az ibrikeket, cserépfazekakat, de ő maga nem mozdult, egyszer megváltozott: magános, hervadt rózsafa mellett, kopott karón állongó üveggolyóba nézett tán az őszi kertben, vagy halálosan hűvös, sírcsendes kút mélyében, a hívogató víztükörben pillantotta meg az arcát? Ki tudná, hogy mi a valódi értelme annak, ha egy pók a vállunkra ereszkedik? Ki tudná, hogy az álomban megolvasott szeplős vadmadártojásoknak nem-e az a jelentőségük, mint a kakukk hangjának az erdőn?
Pimpónia, korunk és ismeretségünk egyik legműveltebb hölgye, aki nemcsak annyit tudott a csillagokról, amennyit a pásztorkodásból belső cselédi életre visszavonult öreg béresektől tanulhatni; Pimpónia, aki a botosispánt tótul szidta össze, mert nem akart neki fájdalmat okozni; Pimpónia, aki a nyáregyházi tyúkászt, miután az szerelmességében és részegségében az ő ablaka alatt kötötte fel magát az akácfára (csodálatos, mennyit kibír ez a gyenge homoki akác és Pest megyei asszonyszív), holtan kocsira ültette és visszaküldte a feleségének, akit miatta hűtlenül elhagyott (igaz, hogy az asszony visszaexpediálta Pimpóniához abban az órában a halott tyúkászt, aki tehát még holt korában is kétszer tette meg az utat, amely hiteles, de harapós asszonyától a titkos, de még a tyúkász aprópénzre csörgő szívét is disznóölés bugyborékos vérével megtöltő szerelméhez vezette), Pimpónia, akinek néha oly hullámos volt a haja, mint a fiatal német nevelőnőknek, úri a viselkedése, mintha tegnap jött volna haza a zárdából, és még egyetlen illatszere a viaszgyertyaszag, kecses és begyes, mint az utazó gondolja, aki szerelmi nyavalya elől szekerezik a városokból, ódon kastélyt lát a falu végén, amelyet szürke, omladozó kőfal környékez, vén ecetfák nyújtogatják ki kezüket, mintha még a temetőben is savanyítani akarnák azoknak a régi nőknek az életét, akik egykor szívük titkos gondolataival alattuk sétálgattak, a mohos zsindelytetőn ellenben keményen áll a bádogbuzogány, mint ama férfiak akarata, akik késő vénségükben is kordában tudtak tartani vérmes, olykor bágyadtan szédülgető fiatal nőket, és a kitárt kapun át most is ifjú nő látható, aki fehér szoknyájával, pipacsmosolyával, szélben göndörödő hajfürtjeivel a jó időt példázza… Pimpónia, aki azon a vidéken, ahol a férfiak hosszú agarászat után is csak asszony kedvéért mentek aludni, ahol az öregemberek az udvarvégen üldögélő, sárgult képeslapokkal teliragasztott kamrácskában is megelevenedni látták a régi divatképek semmitmondó386 hölgyeit, a fiatalemberek a fehér derekú nyárfát is megölelték a szellemtől: Pimpónia ezen a tájon egy cigányt tartott, aki neki muzsikált, és annyi csókot elbírt, ahány ragya volt az orcáján.
Így van az néha, hogy a legfinomabb nők is eltévesztik az álarcosbál idejét, piros szoknyában, zöld ujjasban, hamisan villogó kövekkel, gyöngyökkel, csörgőkkel kezdenek hivalkodni, rikoltanak, mint a páva, pedig szebb hangot is tudnak, mezítláb szaladgálnak, mint a szárcsa szélben, holott cipőjüket a legrezesebb arcú megyebizottsági tag is a szívéhez szorítaná, bús hegedűszóban sír-rí a lelkük, folyik drága könnyük, gyengül a szívük, holott csak a zsalugátert kellene kinyitniok, hogy a ház előtt megláthassák mindazon tekinteteket az erre haladók arcában, amely tekinteteket a férfiak a tavaszi bikától, a faluzó kutyától, az elkomorult kostól, a szaglászó csődörtől kölcsönöznek, de egymás között csak úgy beszélgetnek, mint a lutheránusok: meg kell szabadítani Pimpóniát a szegényes ismeretségtől, valami olyan férjet fogni a számára, aki megelégszik azzal, ha megtölti a hasát, pipáját az ablakon kilógatja, és nem bánja, hogy hátulról belerúgnak a csizmával a felesége engedetlensége, vonakodása miatt. – Van ilyen elég Pesten – mondogatta Ragyabunkó, aki leginkább volt megsértődve a ragyás cigány kitüntetése miatt. – Azt kell csinálni Rudival, amit a miskárosok a disznóval – indítványozta Kappanhang úr, aki csak annyiban volt férfi, hogy Mislej, a pilisi tót szabó varrta a nadrágját. – Ki kell gyógyítani a hisztériából valami drasztikus módszerrel. Katonákat kellene beszállásolni hozzá – vélekedett Madárijesztő úr, aki húsz esztendeig dicsekedett a „Kukori” kávéház kasszírnőjének ismeretségével. Csak Bandi, minden időknek, minden vidékeknek, minden asszonyházaknak Bandija, üröm és must az éjjeli álom poharában a szüzek ágya mellett, édes tejfel és csorgó méz a menyecskék ízében, falról lekapart mész és borecet az esendő asszonyok gondolatában: Bandi hallgatott, görbe huszárlábával a kertek alatt járt, és gúnyos pofával hallgatta, amint a cigány odabent újra meg újra rákezdte a nótát, amelyben vándordarvak kurrogása, szélkiáltó madár füttyentése, őszi fecske csicsergése hangzott.
Pimpónia, miután aludt az egész világ – attól a ponttól kezdve, ahol a pilisi adószedő kidugja gyulladt lábát, hogy az ereszről csurgó eső érje, addig a határig, ahol Bleszkányné széles háta, hegykeble, dicsőséges térdkalácsa mutatja, hogy ott már vége a világnak, nem387 jön más, mint az örökkévaló Földanya, ahová mindnyájan belejutunk –, összeesküdött: szökni készül Rudijával, hogy valósággá váltsa a nóták ígéreteit, Bandi a kert alatt még gúnyosabb arcokat vágott, amikor a hintót előhúzták a kocsiszínből. Pimpónia derék gazdaasszony módjára búcsúzkodni kezdett rubintfejű kakasától, hajladozó tyúkjaitól, amelyek a porban olyan nyomokat hagynak a lábukkal, mint az asszonyok gondolatai. Bús fejét beledugta a kút melletti fűzfa lecsüngő gallyaiba, mintha örökre megcsókolná a szomorú ágakat, amelyek bizonyosan a boldogtalan éjszakákon nőttek olyan hosszúra, mint az álomtalan bánat. Bandi jól látta, hogy Pimpónia meglátogatja a padlást, ahol azoknak a férfiaknak csizmája száradt és nyekkegett a dúdoló széllel, amely férfiak bölömbikahangon vallottak szerelmet, és az útszéli vadvirágtól a kényes dámáig elhordozták váltakozó vágyódásukat, szerelmeiket. Mért ne tehetne így egy asszony is? – gondolta magában bizonyosan Pimpónia, amíg Rudi odabent a házban mindig csak azt az egy nótát vonta, amellyel a kisasszony szívét megigézte.
Bandi megfigyelte, hogy Pimpónia elbúcsúzott az ősi ház pincéjétől, ahol a bor lakott, amikor mély torkú férfiak a síksági napsugárból, betyárlóként futamodó szélből, gólyakelepelésből, izmos, inas lábú, búcsújáró talpú parasztlányok taposásából, őszi légy dudorászásában erjedt borokat hajtogattak magukba, hogy annak jótékony esőjén át megtalálják a felejtkező jókedvet és a kéményfüstszagú szerelmet, midőn jött a tél, és az ámbituson lőtt vad lába fagyott, az asszonyok örömére. Talán ebből a borból itatta cigányát Pimpónia, hogy az cigánybárónak képzelte végül magát, és szemet vetett az úri pillára.
És a nóta mindig hangzott odabentről, futamodó, kerekedő, menekülő nóta, amelynek dallamában benne van a vándorcigányok rongyos szekereinek pörgése, amint ponyva alatt viszik egyik határból a másikba a szerencsének lopott gyereket, a zsákban hentergő malacot, a szívet bolondító kőrisbogarat, a csergő, csengő jókedvet, a lobogó tüzet, amely sohasem alszik ki a vándortörzsek véréből.
Bandi megvárta, amíg az úri kisasszony búcsúzkodásai közepette eljutott a kerti filagóriához, ahol egykor ő is ábrándos volt, mint azok a sápadozó, ritkás vérű, savóajkú leányok, akiknek a körorvos vaspirulát vagy férjet rendel, ahol egykor üldögélt ő is, térdét átkulcsolt kézzel, tágra nyitott szemmel, amíg a hold fásult, egyhangú388 szívvel ment keresztül a kerten, ahol egykor ő is ártatlan volt, anyjáért, apjáért, testvéreiért imádkozott halk sóhajjal, amíg azok a régi házban éltek, és megölelte a virágzó meggyfát, amikor az cserebogaraktól zsongott. Itt lépett elő Bandi a kerítésen át. A muzsikaszó messziről hallatszott.
Pimpónia, mióta véleménye szerint rókaláncra kötötte a cigánylegényét (holott bizony az zavarta meg a lány eszét), gyáva lett és esetlen, cigányosan tarka ruhában. Tegnap tán kiparancsolta volna Bandit a kertjéből, de ma csak szégyenlősen lehajtotta a fejét, és tetten kapott kis cselédként állott a vakmerő Bandi előtt.
– Majd ha a kapufélfára kerül a sor, akkor fog tán sírni? – kérdé a hetyke Bandi.
– Sírok én akkor is, amikor nem látnak – felelt Pimpónia, és összekulcsolta a kezét. – Sírok én, mint a házeresz, csak senki sem tud felőle.
– No, gyere ide, aztán hadd lássam, tudsz-e sírni?
Bandi megfogta a kezét Pimpóniának. Betyárosan, erőszakosan, kegyetlenül, aminek mindig jó hatása van a magára hagyott hölgyi szívre:
– Hát hadd lássam, milyen az a cigánybánat? Van-e ollója, mint a ráknak, van-e mérge, mint a kígyónak? Vagy pedig csak sírása van, mint a száraz fának, amelyből a koporsót meg az akasztófát faragják?
– Ne babonázz, Bandi. Elátkozott vagyok én már.
– Elátkoztad te saját magadat, te szerencsétlen lány. Füst akarsz lenni a putri kéményén? Vagy sivalkodó malac a cigányok során? Rongy, piros kendő, amelybe vénember kötözi be fogfájós pofáját, vagy rossz betegség, amelyre banya tesz köpködő orvosságot? Hová tetted a józan eszedet, a látó szemedet, a kezednek tapintását, az orrodnak szaglását? Mondd meg nekem, mit szeretsz azon a prímáson? – folytatta Bandi a szót, amint már ez a Bandik szokása, hogyha gyengébb asszonyféle kerül a kezükbe.
– Nem kérdezte tőlem senki, nem kérdeztem én sem magamtól soha. Jött ez, mint a felhő, vagy mint az álom. Senki sem tudja, merről jött, amint a nótát sem tudni.
– Majd hegedülök én neked olyan nótát, hogy sohasem felejted el – mondá erre Bandi, és egy karót rántott ki a földből.
Szégyen ide, szégyen oda: Bandi jól megrakta Pimpónia kisasszonyt,389 vidékünk egykori büszkeségét, a legműveltebb hölgyet, amerre ismeretségeink terjednek, a d.-i kastély úrnőjét, akinek szép földjein harmatlábbal járt a kikelet. Megrakta rózsafa karóval, csókot sem kérve tőle, ölelést se rabolva, amint ez Madárijesztőnek, Ragyabunkónak vagy vármegyénk egyéb kiválóságának nyilván eszébe jutott volna a fatális helyzetben. Eszedbe ötlött volna néked is, olvasó úr, ha ismerted volna Pimpóniát és amúgy is elvesztett hírnevét. De Bandi, mint ez már az elkényeztetett, nők kegyeit olvasatlan szemekkel élvező, kezét asszonyfélén szívesen türelmező, vad kedvű Bandik szokása: csak verekedett, mintha az akasztott tyúkásztól kezdve minden bégető férfi, duhajkodásban kesergő úrféle, pásztorcsillagnál emészkedő parasztféle, aki Pimpóniába valaha szerelmes volt, megbízást adott volna neki a verekedésre, így Bandi jól ellátván a kisasszony dolgát, felkiáltott:
– Most már mehetsz a muzsikus cigányoddal erről a tájról akár a világ végére is. Itt mindenki tudni fogja, hogy megvertelek bűnödért.
– De bizony, most már nem megyek – pattant fel Pimpónia a régi eréllyel. – Minek is mennék, amikor már megkaptam itt is azt, amit megérdemeltem? Meg aztán veled is volna majd elszámolnivalóm, Bandi öcsém!
– Én bizony nem állok kötélnek – felelt Bandi, és szégyenszemre átugrott a kerítésen.
– Majd megtalállak, majd megnyúzlak – kiáltott a menekülő után Pimpónia.
– Most pedig végezzünk a moréval.
Máskor tán elég lett volna egy nyírettyűhang, hogy a felbőszült leányasszony megtalálja nyugalmát, sírását, panaszkodó fájdalmát… Máskor csak ki kellett egyenesedni a deli cigánylegénynek, mint a nyárfának az útszélen, hogy meghassa, megindítsa a bolond asszonyszívet. Máskor tán a vadállatmosoly, a villogó fogsor, a tűzfényként lobogó cigányszem, a sajátságos vad hang, amely a mellkasból úgy tört fel, mint valami ötödik húrnak a hangja, amelyet a prímás a szívében viselt: megigézte volna Pimpóniát. De ma már látott férfierőt, érzett férfikezet, görnyedt férfiakarat előtt: megrúgja azt, aki simogatással közeledik hozzá, megharapja a kezét, amely csillapítja, mert megtanulta, hogy a kéz ütni is tud. Csak megrohanta390 a hegedülő Rudit ostorral kezében, és visszaverte rajta, amit érte kapott.
Bandi futamodott, mintha legalábbis a ragyás Rudi cigányprímás elől hosszabbítaná a lépést, akit nemsokára utána kivert a kastélyból Pimpónia, kerteken át, amelyek nyári lombban állottak, réteken át, amelyek nagyokat lélegzettek, sövényeken át, amelyek annyi nadrágot eltéptek. Békák ugrottak az árkokba, verebek csirrentek a porban, szarka szállt a kútágasra, amint Pimpónia a régi eréllyel, elszánt hévvel, minden férfinak imponáló bátorsággal a két gavallért kergette az országúton. Egy agarászostort forgatott a feje felett, egy fehér ebet uszított a menekülő után, robogott, repkedett, kiáltozott – még a pusztai kerülő is ijedten kitért az amazon elől. A madárijesztők behúzták fejüket rongyos kabátjaikba. A tücskök elhallgattak a mezőn. A kakasok a legmagasabb kerítésre röppentek, hogy mindent láthassanak.
– Szeretném látni, ki mer most már rosszat beszélni felőlem? – mondá Pimpónia sírva, nevetve, csaknem megszakadó szívvel, amikor helyreállította a becsületét.
(1922)391
