4
4
Persze, nem maradhatott sokáig titokban a költővel való ismeretségének dolga, mert a költő álmában mindig pénzért fojtogatta Rozinát, hogy az úrnő rémülten csengetett cselédeinek. Holott napközben a költő csak fuvolázgatott, bókokat mondott, és esze ágában sem volt megbántani pártfogóját. Orvosokat hívtak a sikoltozó Rozinához,402 az orvosok meggyógyították, ismét a tündöklő úrnő lett, de álmai alaposan megváltoztak.
Mindig ősz hajú öregasszonykának látta magát, akinek helyét a sekrestyés az utolsó sorban jelöli ki. Ellebegtek előtte finom urak, mint statiszták a színpadon, de ügyet sem vetettek kitárt kezére. A harangok a magosban mindig temetésre szóltak, és Rozina kisgyermekeket temetett el fehér ingecskékben, kis papucskákban, kék szalagos fejkötőkben. Sok gödröt ásott, és az apró gyermekek sohasem fogytak el, sőt a távolból újra és újra sikoltoztak, mintha alig várták volna, hogy Rozina őket is föld alá dugja.
(Rozina gyermektelen nő volt, és éber állapotban ezek a zavaros álmok borús gondolatokba mélyesztették.)
Alighogy lehunyta a szemét esténként, mint valami túlvilági csengőcske szólalt meg valamerről a gyermeksírás. Néha a párnájából hangzott, máskor az ágy alól, legtöbbször pedig messziről, a hideg utcáról. Lábuk volt a gyermekhangoknak, úgy szaladtak végig a szobán, mint az egerek. Szemük volt a hangoknak, amelyek kéken, bánatosan, névtelen szemrehányással hosszú sorban függtek a mennyezeten, és mindig Rozinát nézegették. Felcsengtek a fehérneműs szekrényében, ahol az ingei, szoknyái aludtak. Kidugták harisnyás kis lábukat az éjjeliszekrényen álló bronzkalendáriumból. Bukfencet vetettek a papucsaiban, és telesírták panaszaikkal a régi éveket, amelyek úgy libegtek az álmodó feje felett, mint svindler boltos polcán az üres skatulyák.
Akármerre bolyongott álmában, a hosszú, vég nélküli utcákon, néma kertekben meg házakban, lakatlan szobákban (amerre az öregedő asszonyok szoktak járni álmaikban), a gyermeksírás hol előtte, hol mögötte hangzott. Belébújt a sírás őszülő hajának kontyába, elrejtezett a cipője sarkában; ha mezítláb kőre lépett, a kő csecsemősírást hallatott; ha megfordította a párnáját, a falióra kezdett sírni… Rozina kétségbeesetten felült ágyában. Eltakarta a szemét:
– Bár jönne késével a kondás, és megölne! – sóhajtotta.
De a disznópásztor már messze ballagott.
(1923)403
