,,Becsali” csárda
,,Becsali” csárda
Én még láttam a „Becsali” csárdát (valószínűleg több példányban is megvolt az országban, és a különböző vidékiek veszekedhettek a maguk csárdájának a valódisága mellett). Akkoriban arról volt nevezetes a „Becsali” csárda, hogy minden életunt vándorlegény benne akasztotta föl magát.
– Végül babonásnak kell lenni az embernek – kiáltott föl a „Becsali” csárdás, aki pedig nem volt mondható valamely érzékeny léleknek, mint általában a csárdások. Ez a csárdás, bizonyos Körkeri, mindent megpróbált már, ami egy vidéki embernek eszébe juthat. Bérelt szárazmalmot; az ártatlan verebek tüzet hoztak a nádfedele alá. Volt piacbérlő: olyan idők következtek, hogy az emberek nem tartottak vásárokat az ellenségtől való félelmükben. Megvásárolta egy koporsócsináló hagyatékát (mert olcsón adták), az elhalálozások szünetelni kezdtek. Volt házügynök olyan esztendőkben, amikor minden héten tűz volt a városkában. Volt borügynök, amikor annyi bor termett, hogy hordók híján vermekbe öntötték. Persze hogy ő volt az, aki disznót hizlalt sertésvész idején… Mikor már azt hitte, hogy mindent megpróbált, fölcsapott korcsmárosnak a „Becsali”-ban, mert azt hitte, hogy a korcsmárosnak mindegy, hogy milyen időjárás van.
Akkor aztán jöttek az életunt vándorlegények… Akárhová verte a nagy szeget Körkeri uram a padláson, istállóban vagy a ház mögötti részekben: az elátkozott vándorlegények mindenütt megtalálták. Márpedig ilyen nagy szeg nélkül nem lehet el egy városvégi korcsma. Hova akasztanák a kocsisok a lószerszámot, zaboszsákot; hova akasztaná az utazó azt a nagy köpönyegét, amelyet nem lehet a szobába fölvinni amaz esők és füstök miatt, amelyeknek szagát száz esztendők óta magába szívta a köpönyeg?489
*
Ilyenformán aztán Körkeri káromkodással fogadott minden vendéget, híre ment a karikás módjára durrantó köszöntgetésének. És minden bevezetés nélkül így kezdett beszélni a fogadjisten után:
– Megbüntetnek, ha nem vágom le a legényt a kötélről, de megbüntetnek akkor is, ha levágom őkelmét; minek nyúlok én halotthoz, amelyhez csak a hatóságnak van joga? Most már mondja meg az úr, hogy mit csináljak? – kérdezte Körkeri, amikor őszi bolyongásaimban a kocsimat egyszer csak megállítottam a „Becsali” csárdánál. (Valóban, olyan vidéke volt a csárdának, hogy az arravaló ember hamarosan elbúsulhatta magát itt. Körös-körül reménytelen pusztaság, amelyen céltalanul vezetett végig valamely útforma, amelyet csak a helybeliek tudtak. Vajon mi van ott, ahol az út végződik? Vajon érdemes-e nekiindulni az őszi ködnek? Falábbal talán igen, de a saját lábát nem szívesen koptatja senki.)
Akkor is ott feküdt egy legény, gyékénnyel letakarva, a sárral tapasztott tornácon. Feje fölött piros tengericsövek hintáztak. Vén tyúk kapargált a lábánál. „Még kivájja a szemét!” – mondá a „Becsali” korcsmáros, és elhessegette a tyúkot. – A csárda belsejében a kéményt égették, tehát a tornácon maradtam, amíg kocsisom megetet. Körkeri kérdéseket adott föl, hogy mi járatban volnék. Vidéki korcsmáros módjára szeretett volna minden üzleti ügyről tudni. A kerítésen csupa törött bögre volt, hitvány őszi bokrok mentén egy elszerencsétlenedett eb figyelt a ház körül történendőkre. A tornácon a gyékény most zizegni kezdett, és az öngyilkos a gyékény alá húzta azt a lábát, amelyen a meztelenségre volt húzva a cipő.
– Hé – kiáltott nagyot káromkodva a „Becsali” csárdás. – Ez föltámadott.
*
Kis termetű vándorlegény volt, amolyan mihaszna forma, akiről senki sem hiszi el, hogy valami is volna a szikkadt tarisznyájában. A bajsza vereses, mint a fű, amikor az őszi eső már megöntözte. A szeme úgy karikázik, mint a pocsolya vize, amelybe követ dobunk. A kakasnak van ilyen hangja, amikor az első késvonás után kiugrik a szolgáló kezéből.
– Ejnye, de bolondot álmodtam az éjszaka! – hápogta, szemét törülgetve, mire Körkeri végzetesen rászólt, hogy a szálláspénzt fizesse490 meg. A legény erősködött, hogy már este fizetett, mert hiszen Körkeri be se engedte volna enélkül az istállóba.
– Lehet – mondta Körkeri. – De akasztás is volt. Azért külön kell fizetni.
Aztán hozzám fordulva, a csárdás azt kezdte magyarázni, hogy tudja már, miért támadott föl a legény. Nem késsel metszette el nyakáról a hurkot, hanem kioldozta a kötelet, mert kár lett volna érte…
– Hol van a kötelem? – kiáltott most a legény. – Az enyém, az én tarisznyámban volt.
Körkeri köpött, és egy sarokból borjúkötelet vett elő, amit a legény lábához vetett. – Most már kifelé innen, te piszkos vándorló! – dörmögte, és néhányszor a legénybe rúgott.
*
Körülbelül százlépésnyire a „Becsali”-tól, szekerem utolérte a vándorlegényt, aki nyavalyásan, siránkozva, megalázkodva a szekérre kéredzkedett. A kocsis vasvillaszemeket vetett rá a süvege alól. Így dörmögött:
– Nem lesz abból jó, ha akasztott emberrel utazunk.
– Szerencse, János. A csízió is azt mondja.
A legény, aki nem sokban különbözött ekkor valamely törött gallytól, amelyet az őszi szél a nyomorult akácról tépett le, a saroglyában rázatta magát, mint azok a reszkető emberek, akiket a búcsúkon lehet látni. Eszem ágába se jutott megkérdezni tőle, hogy miért kötötte a hurkot a nyakára; az ilyen céltalan fráter akkor sem tudná megmondani az igazat, ha akarná. De ő magától kezdett beszélni, amikor a „Becsali”-nak már görbe háta is elmaradozott a novemberi ködben.
– Tessék csak ide hallgatni, mit álmodtam én abban az istállóban… A mennyeknek országában jártam, és egy sirályszárnyú angyal vezetett kézen fogva. Egy szép, nagy öregember elé vitt az angyal a fényes szobában, aki megkérdezte tőlem: honnan jössz, te szegény vándorlegény. Azt feleltem neki: egyenesen a „Becsali” csárdából, ahol egy piculáért kovártélyt adott a korcsmáros a lóistállóban. Azt mondja erre a szép öregember, hogy csak menjek vissza a „Becsali”-ba, és nézzem meg, hogy mit csinál hátul az udvari szobában a korcsmáros, mert abból a szobából éjszaka világosság szokott kiáradni. Alig fordulok egyet-kettőt, már érzem, hogy megint a491 „Becsali” istállójában vagyok, mert a tehén olyan melegen lehelt rám, mintha megsajnált volna a hűvös éjszakában. Nem ment ki a fejemből a parancsolat, amelyet a mennyeknek országában hallottam ama szép öregembertől. Csendesen kinyitottam az istálló ajtaját, kidideregtem az udvarra, a hátulsó kamarában valóban világosság derengett. Hát valóban ott is ült egy hosszú asztalnál Körkeri, előtte bor meg szalonna, de a falakon körös-körül akasztott emberek. Mind a négy falon, olyanformán, mint őszi vásárkor a miskolci zsidók boltjaiban a télikabátok. Ott függtek egymás mellett, kimeresztett szemmel, kitátott szájjal, mintha kiáltani akarnának. A fülük lehajolva, mintha valaki a fülek közé csapott volna. A korcsmáros pedig csak ült az asztalnál, és falatozott a fehér bélű paprikás szalonnából, a debreceni cipóból, csurogtatta a bajusza hosszú sörtéi között a hideg bort, hogy fél lábra állott tőle kutya, macska, éhes ember. Az akasztott emberek, ott, körös-körül a falakon néha megmozdultak, mintha a szél hintáztatná őket, mire a korcsmáros rájuk kiáltott, mint a kutyára szokás.
– Ott álltam az ablak alatt, tekintetes uram, és soha olyan éhes nem voltam még életemben, mint ekkor, midőn a korcsmáros a kése hegyével válogatott a szalonnadarabokban. Egyszer csak megfordul az én korcsmárosom, és kocog az ablakon: „Gyere be” – mondja.
– Amikor beléptem, akkor látom csak, hogy az udvari kamra falán nem is emberek lógnak, hanem csak mindenféle köpönyegek, kabátok, szűrök, ócska bundák, amelyeket az utasok hagyogattak itt zálogban. Nem volt azok között egyetlen jóravaló kabát sem, de hát grófok ritkán fordulnak elő a „Becsali”-ban. Azt kérdezi a korcsmáros, hogy mutassam a kabátomat. Megmutatom. „No, ez nem sokat ér, de egy vacsorát megér. Aztán pedig föl kell kötni magadat a nagy szögre az istállóban.” Helyes, mondtam, úgyis meguntam az életemet. De megígértem volna én egyebet is, ha abból a szalonnából ehetek. „Hát aztán nem csalsz meg?” – kérdezte a korcsmáros. „Itt van a kötél a tarisznyámban” – feleltem. „Nem szoktam tréfálni.”
– Így is történt, tekintetes uram. Olyan jóízűen ettem, mint soha életemben. Ittam a bort, hogy már az első kortynál megrészegedtem. A kenyérbél majd megfojtotta a gégémet. De én csak ettem, amíg bírtam. Mikor aztán körülnéztem, akkor már nem látom a492 korcsmárost a szobában, az ablak nyitva van, látszik rajta az én sáros lábnyomom. No, gondoltam magamban, olyan emberre te, vándorlegény, nem akadsz, aki a te bolond álmodat elhiggye. Bizony csak azt fogják mondani, hogy betörtél, loptál, raboltál, börtönbe vetnek… Így aztán igazán nem maradt más választásom, mint nyakamra hurkolni a kötelet, amikor a maradék bort is megittam. Tessék elhinni, nem is olyan nagy dolog az az akasztás.
*
A szekér hajtott velünk a ködben, a kocsis emberölő szemekkel nézegetett hátra, amíg aztán valóban meglátta a ködből előrontani Körkeri uramat egy nyereg nélküli ló hátán, kezében fokossal.
– Hej, te rabló, gazember, betörtél az éjszaka a kamrámba! – kiáltozta már messziről, mire a mesemondó vándorlegény ész nélkül ugrott le a szekér saroglyájából. Útját a mezőnek vette, mint valamely menekülő egér. Körkeri a cigánylovon veszettül utána. De az árokpartról még visszakiáltott:
– Így vágjon le az ember akasztott embert!
Ennél tanulságosabb dolog valóban nem történhetett velem az unalmas, őszi utazásban.
(1925)493
