Az esztendő kétszázhetvenedik napja
Az esztendő kétszázhetvenedik napja
– Olyan vagyok, mint az edényes, aki abból él, hogy minden esztendőben felborul a szekere – mondá a hátam mögött egy úriember, miközben egy csintalan bajuszkájú hölgynek „tette a szépet”. – Gondoltam magamban, megnézem ezt az edényest.
*
Rezes arculatú, de meglehetősen szikár úriember volt, akinek a fodorintott bajszán, valamint a duplázódás felé hajló állán, vérmes tekintetén és szegett nyakán meglátszott, hogy az úriember életében nem vetette meg a jó falatokat, de még a falatoknál is jobb kalandocskákat. A szája szöglete olyanforma volt, hogy éppen úgy mosolyoghatott a vörös borban főzött őszi pecsenyékre, mint nők lüktető ajkaira. Szoknyák között bujkáló szeme volt. Mintha levetkőztetni akarna minden nőt, aki véle szemközt jön. Sok ilyen férfiszem van Magyarországon, ahol az ételeket fűszeresen szokták elkészíteni, hogy az erős hagymától, paprikától megizzad a férfiak kopaszodó feje búbja.
Valóban ismerős úriember volt, akit abban a kaszinóban, ahol néhanapján magam is megfordultam, pajtáskodva Kecskebakinak neveztek. Ki tudná, mikor ragadt rá e tréfás név? – Kecskebaki, mint rendes férfihez illik, csakhamar odahagyta a csintalan bajuszkájú hölgyet, és mellém szegődött, mert a lefuttatásnak egy olyan programpontja következett, amely nem volt érdekesnek mondható.
– Ugyebár, azt akarod kérdezni – kezdte Kecskebaki a magyarok között megszokott szívélyességgel –, hogy ki legyen ez a ló- és kutyaidomító szemű nő, aki a tekintetével egyúttal a férfiaknak is tud parancsolni? Hát azt kell felelnem, hogy magam sem tudom. Őszi versenyekkor szokott megjelenni a gyepen, amikor bizonyos melankóliával nézzük, hogy röpdösnek fel csoportban a bőséges táplálkozástól485 fénylő tollazatú verebek a közelgő paripák elől. Ilyenkor megérkezik ő, mindig a legutolsó divat szerint öltözve, mindig egyedül, mint a bánat, ismeretlenül és ismeretséget kerülőn. „Hogy van?” – szokta kérdezni tőlem körülbelül tíz esztendő óta, bizonyos őszi napon, a lóversenypályán, és én sohase felelhettem neki azt, hogy víg vagyok, mint a levelek sárgulásának örvendező cinke; még sohase mondhattam neki, hogy vidám vagyok, mint az az őszi kereskedő, aki az imént vett olcsón nyúlbőrt, amelyen nagyobb nyereséggel remél túladhatni; még egyetlenszer sem beszélhettem neki másról, mint kiábrándultságaimról, boldogtalanságaimról, csalódottságaimról és szívfájdalmaimról, mert tudod, hogy így őszidőben nemcsak az egerek szökdösnek be a lakásomra, hanem a bánatok is. Az ősz lovagja vagyok.
*
Az úriember, akit manapság már kideríthetetlen okból neveznek vala Kecskebakinak: minden szerencsétlensége mellett tormás virslit evett, mellé sört ivott, elbúsuló pillantásokat vetett a tájkép felé, mélabús volt, mint a magyar urak többnyire, mielőtt az a bizonyos jókedvük kerekednék.
– Tehát többet nem tudtál meg a nőről tíz esztendő alatt?
– Még annyit sem tudtam meg valójában, amit most elmondtam felőle. Nem tudom, hogy hívják, nem tudom, hol lakik, nem tudom gondolatát… Csak annyi tudásom van felőle, hogy végtelenül jólesik, amikor így, őszidőben találkozom vele, és kérdésére néhány szóval kipanaszolhatom magamat. Olyan részvéttel tud hallgatni, mintha együtt érezne velem; olyan megértéssel ügyel szavaimra, mintha a sorsa függne tőlük: olyan melegen nyújtja a kezét, mintha a legjobb barátom volna… Aztán elmegy, hogy egy esztendeig ne lássam. Azt hiszem, hogy azért érkezik meg pontosan az őszi versenyekre, hogy az én szomorúságaimat kitudakolja.
– Talán régebben volt köztetek valami?
– Soha. Tíz év előtt is azzal állított be a lóversenytérre, hogy megkérdezze tőlem: hogy vagyok. Az első alkalommal természetesen csak udvariaskodó formában feleltem az ismeretlen úrihölgynek. Amit már az ember ilyenkor mondani szokott. Jól vagyok, igen jól vagyok, különösen azért vagyok jól, mert egy ilyen kedves úrnő megszólításra érdemesnek tartott. Mosolygott, olyan titokzatosan,486 mintha mindent tudna rólam. Mosolygott csendesen, mintha szánna, hogy hazugságokkal fárasztom magam. Mosolygott, mint a jóság szokott mosolyogni a megátalkodottság felett. Aztán kezét nyújtotta, és csendesen közlé velem, hogy jövőre, az esztendő kétszázhetvenedik napján megint ráér majd megkérdezni tőlem, hogy és mint szolgál egészségem, kedvem, egyéb állapotom.
– Az esztendő kétszázhetvenedik napján? Nem tolakodás, hogy mit csinál kétszázhetven napig?
Kecskebaki nagyot nézett.
– Nem értelek… Hogy lehet azt nőktől megkérdezni, amit ők nem mondanak el maguktól? Én sohase kérdeztem nőktől semmit, mert nem számítok arra, hogy valamit megtudhassak tőlük.
*
A lófuttatás még mindig unalmas volt, nem volt érdemes miatta elhagyni a vendéglő teraszát, ahonnan látni lehetett az őszi ködöt, amely lappangva közeledik a város felé, hogy eltakarja az órákat a tornyokon azok elől, akiknek nincs zsebórájuk.
– Természetesen női szeszélynek minősítettem az első találkozást – folytatta Kecskebaki, miközben tanúbizonyságot tett arról, hogy a szivarozást is lehet olyan élvezetesen gyakorolni, mint akár az evést és az ivást.
– A következő esztendőben, őszi versenyek idején egészen más dolgokon törtem a fejemet, mint az ismeretlen hölgyön. Feltettem magamban, hogy nyerni fogok… Amikor az esztendő kétszázhetvenedik napján sárga mezőn, sárga fák alatt és olyan tájkép keretében, amelyen csak akasztva szeretne lenni az ember: végzetesen megjelent az ismeretlen nő. „Hogy van?” – kérdezte, hogy a hideg borzongott végig rajtam. És most már nem tudtam udvariaskodva hazudozni, hanem végiggondoltam ama dolgaimon, amelyeket szentségtörés nélkül elmondhatok egy idegen nőnek… így hát elmondtam neki, hogy van egy ismerősöm, egy hölgy, aki ha eszembe jut: a halszálka miatta a torkomon akad. Mosolygott, helyeslően bólintott, megrázta a kezemet. És elment, anélkül hogy követhettem volna.
– Ismét eljött az esztendő kétszázhetvenedik napja…
– És ő megjelent, mint a lelkifurdalás. Én a paripák játékos futását nézegettem, nem gondoltam semmi különösebb boldogtalanságra,487 mikor a mező végén észrevettem őt, amint ott álldogált, hogy megkérdezze tőlem, miként töltöm életemet. És én feleltem neki őszintén, megmagyarázhatatlan bőbeszédűséggel, szinte a gyónó boldogságával, amikor bűneitől megszabadulhat… Szerencsétlen házasságom történetét adtam elő. Mosolygott, mintha valamely mulatságos történetet hallana. Bólintott, kezét nyújtotta. És én megint csak nem mentem utána. Van az így néha, hogy az embernek a lábai megtagadják a szolgálatot, pedig talán a boldogságát mulasztja el.
– És azóta?
– Azóta is látom esztendőről esztendőre a kétszázhetvenedik napon. Eljön, amikor beköszönt az ősz, és én elszomorodom. Eljön a cinkékkel, a köddel, a borús hangulatokkal, a borongó gondolatokkal. Az ősz hölgye ő, és én az ősz lovagja vagyok.
Kecskebaki feltolta kalapja karimáját, hogy szeme elé illeszthesse messzelátóját, mert odalent a mezőn érdekes lófutamodás kezdődött. Halántéka fehéredett.
(1925)488
