„Még ma megölöm magam”
„Még ma megölöm magam”
Álomházi, aki csak olyankor tartózkodott Pesten, amikor falusi birtokát elöntötte a Tisza, tavasszal és őszkor – amidőn is Álomházi napközben többször megolvasta a nadrágzsebében csörgő aprópénzt, arra nézve, hogy nagyobb vagy kisebb lesz-e a birtoka az árvíz elmúlása után – az „Úrikalap”-hoz címzett fogadóban lakott, és éppen úgy unatkozott, mint a legtöbb vidéki ember. Barátságot kötött az égi fogadók őrangyalával, a kapussal, és megosztotta a portás teendőit. A fogadó kapujában üldögélve: gyakran felelte a kapus helyett a kérdezősködőknek, hogy X. vagy Y. szállodai vendég a szobájában tartózkodik-e, vagy pedig éppen most ment át a borbélyhoz vagy a trafikba.
Reggelenkint első teendője volt szemügyre venni az újonnan érkezett vendégek névsorát, és nagyon örvendezett, ha egy ismerős név bukkant fel az új vendégkoszorúban.
– Hát él még az öreg Cimbus, aki már fél tizenkettőkor zörgetni szokta a tányérját a leves után? – mondogatta elmerengve egy névnél.
(Az öreg Cimbussal ő sohasem beszélt, csak látásból ismeré, mégis úgy tekintette, mintha barátja volna.)
És este, amikor a vonatok indulni szoktak az ország különböző tájai felé, őszinte szomorúsággal vette tudomásul, hogy ez vagy amaz elutazik a fogadó lakói közül.
– Csak vasúti szerencsétlenség ne érje útközben – mondá bizonyos balsejtelemmel. – És kérdés, visz-e magával elég elemózsiát, mert a vasúti restaurációk éjszaka nem úriembernek valók.
Ezek után nem csodálható tehát, hogy Álomházi falusi birtokos, agglegény, egykedvű, kis igényű, csendeske, negyven és ötven év között laboráló, bajszát keresztbe fodorítgató, haját két kezével is simára gyaluló, nyílt tekintetű és macskanadrágos, mindenre kíváncsi480 de nem tolakodó modorú, megszokott nád karosszékben üldögélő és egykori fogadói szobájához, a numero 10-hez ragaszkodó férfiú: szolgálatukra állott azoknak a vidéki hölgyeknek is, akik a múzeumok és képtárak megtekintése, valamint apró bevásárlásaik végett néhanapján Pestre jöttek. Álomházi úgy tűnt fel ezen hölgyek előtt, mintha személyes ismerősei volnának az öreg múzeumi bakterek, valamint a pincérek a „Szőlőfürt”-nél, ahová délelőtt villásreggelire bekísérte a hölgyeket. („Hétfő van – mondá Álomházi –, ma friss a bécsi virsli, mert vasárnap elfogyott.”) A selymes-, ruhás- és kalaposboltok kiszolgálóival pedig olyanformán beszélgetett, mintha tegnap tette volna itt utolsó, nagyobb megrendelését. A férjek is bizonyos megnyugvással bízták Álomházira hölgyeiket, amíg maguk üzleti dolgaik után futkostak, mert nyilvánvaló volt, hogy Álomházi nem ülteti fel a nőket olyan villamoskocsira, amely a Keleti pályaudvar felé visz, ha a nők a déli vaspályához igyekeznek.
*
Kisvárdán és Szentmártonban tehát mindig akadtak újságolvasók, akik a Vízállás című rovatot tanulmányozták abból a szempontból: vajon Álomházi falusi birtoka víz alá került-e már? Ha a jegyzék azt mutatja vala, hogy Szolnoknál a Tisza már eléri a gátak magasságát: a vidéki urak így szóltak feleségeikhez, leányaikhoz:
– A legjobb időt választjátok, ha bevásárlásaitok végett most mentek Pestre. Álomházit okvetlenül megtaláljátok az „Úrikalap”-nál.
Ilyenformán érkezett Pestre egy reggelen Kalandosné, egy vidéki asszonyság, aki a világért sem azért pakolt fel X.-ben a vonatra, mert Álomházi Pesten van, hanem azért, mert Y.-ban az unokatestvére, Virág kisasszony is erre az időre jelentette levelében Pestre való megérkezését. A két hölgy minden tavaszkor és őszkor Pestre jött, valóban csak a véletlen műve, hogy ugyanekkor került víz alá a Tisza-parti kis gazdaság is.
Álomházi reggeltől estig járta a hölgyekkel a várost.
Kalandosné, miután barna, éjszemű, kifogyhatatlan kedélyű és nyugtalan természetű hölgy volt, fekete ruhát és a fekete ruhához való apróságokat keresett Pesten! Ah, mennyi omnibusz elment odáig Buda felé, amíg egy kalapra vagy napernyőre kellően meg lehetett alkudni, mialatt Álomházi az utcán várakozott, mert a férfi481 ártalmas jelenség az alkudozásnál! És Kalandosné még azt is megtette, hogy vásárlás nélkül jött ki három-négy boltból, mire Álomházi megjegyzé magának azokat a boltokat, ahol alkudni nem lehet.
– Soha többé nem hozok ide egyetlen vevőt sem – fenyegetőzött Álomházi.
Virág kisasszony viszont ama szőke hölgyek közé tartozott, akik néma közöny alá rejtik mondhatatlan epedésüket. A szájának hallgatást tudott parancsolni, a kezének hűvösséget rendelt, és a lábát messzire elvonta a „Szőlőfürt”-höz címzett vendéglőben a maga széke alá, amikor a villásreggeli ideje elkövetkezett. Ne higgye ez a vőlegényi zsakettbe öltözött Álomházi, hogy az ő kedvéért jött vala Pestre. Igaz, hogy érzelmeit, érzékenységét mégse tudta vala egészen elrejteni pesti mulatozása idején, mert mindig kék szalagos kalapokat és habos, fehér fátylakat keresett a fővárosi boltokban. És olyan szűk kesztyűket vásárolt, hogy estig sem tudta levetni őket. Az ujjait az új kesztyűben nem mozgathatta kellőképpen. Álomházi ezért céltalanul rendelte a legszaftosabb kolbászokat, marhahúsokat a megfelelő helyeken, Virág kisasszony nem tudott enni.
Este volt, amikor Álomházi két hölgyét letette az „Úrikalap”-hoz címzett fogadóban, maga pedig azon kezdte törni a fejét: vajon mely csendes kiskocsmát válassza ki a környéken arra a célra, hogy benne és fél messzely bora felett a napi eseményeken elgondolkozzon?
A „Világkaland”-hoz címezett, nem is messzire eső bormérésre esett a választása, már éppen indulóban volt, amikor a numero 10-en kopogtattak. A főváros legjobb fogadói portása lépett be sapkája ünnepélyes levételével, és egy összegyűrt cédulát nyújtott át Álomházinak, amely cédulára jó gazdasszonyos betűkkel ez volt írva:
„Még ma megölöm magam!”
A portás eltűnt az ajtó mögött, Álomházinak annyi ideje se volt, hogy megkérdezze bizalmasát arról, hogy a szőke vagy a barna nő küldte-e az üzenetet. Megolvasta az aprópénzt zsebében, és úgy döntött, hogy csak a barna nő lehet a nagymosáshoz inkább illő cédula írója. Kopogtatott tehát Kalandosné ajtaján…
– Igen, megölöm magam – kezdte a szenvedélyes asszonyság –,482 mert szerelmes vagyok egy a vidékünkön állomásozó lovastisztbe, és az nem viszonozza érzelmemet.
Álomházi megrökönyödve hallgatta a vérforraló hölgyet, aki már mindent előkészített asztalán, hogy a búcsúlevelet megírja.
– Sürgönyözni fogok a férjének! – fenyegetőzött Álomházi.
– Azt majd csak akkor teendi, ha halálom bekövetkezett. Nem akarom szegény, jó uramat hiábavaló utazással fárasztani – felelé az asszonyság.
Álomházi darab ideig szinte megkövülve állott helyén, mert ilyen körülmény még nem fordult elő eddigi praxisában. Ő még senkit sem látott meghalni, és ugyanezért a halál, mint valamely messzi ismeretlenség mutatkozott előtte, amely távolságra ráérünk gondolni nyolcvanéves korunkban. És talán éppen azért, mert ilyen naiv tudatlansággal ismeré csak a halál gondolatát, így szólott:
– Hát ha meg akar halni, kedves asszonyom, nekem ez ellen nem lehet semmit sem tennem. Csak arra akarom figyelmeztetni, hogy mostanában nagyszerű cirkusz játszik Pesten. Oroszlánokat és tigriseket kergetnek a manézsba kutyaverő ostorral. Azt gondolnám, hogy ma este nézzük meg Henry oroszlánidomítót, vidéken úgysem láthatni ilyesmit.
– Megölöm magam a tiszt úrért, de a cirkuszba elmegyek – felelt rövid habozás után az asszonyság.
És elővette új ruháját, amelyet éppen öngyilkossághoz akart magára ölteni.
*
Hogy történt, hogy nem történt: Kalandosné a cirkuszi előadás után életben maradt. Másnap újra hármasban járták a várost: Kalandosné, Virág és Álomházi. Virág olyan hűvös volt, mint egy apáca: csak éppen azért borította el néha vérhullám az arcát, mert újonnan vett cipője szorította. Így ült a „Szőlőfürt”-nél, hogy nem találta fájó lábainak helyét, és az néha összeköttetésbe került Álomházi lábaival. De viszont a kesztyű annyira kitágult, hogy enni már tudott ujjaival, és annyi szilvát evett, mint egy gyermek. A sok szilvaevésnek meg is lett a következménye, mert estére nagyon vágyott a pihenésre. Mielőtt azonban ágynak dőlt volna, a jeles portással a következő tartalmú számolócédulát küldte Álomházi úrhoz, a numero 10-be:
„Még ma megölöm magam!”483
Álomházi úr, bár nagyon szeretett volna már alaposan elgondolkozni a körülötte történő eseményeken, az aprópénz megolvasása nélkül is kitalálta a levélke küldőjét.
– Talán a cirkusz?… – kérdezte Virágot jó, becsületes módon, amikor a hölgy szobájába belépett.
Virág hűvös, bús, komoly, elgondolkozott nő módjára csak fájdalmasan mosolygott az Álomházi ajánlatára:
– Én leány létemre nem mondhatom meg senkinek, hogy miért fogom megölni magam. Szálljon a titok velem együtt a sírba. Csak azt akarom mondani, hogy végtelenül szenvedek valami ismeretlen dolog miatt.
Egyszerűen, szinte halálos komolysággal beszélt Virág, hogy Álomházi ijedtében megkapaszkodott a kilincsben. Mit mondhat egy ilyen nyugodt, mindenre eltökélt hölgynek, hogy szándékától eltérítse?…
– Talán a Nemzeti Színházba menjünk estére? Még elérjük az előadást – próbálkozott Álomházi.
– Én, hajadon létemre, nem mutatkozhatom este olyan férfival, aki nem férjem, még csak nem is vőlegényem. Szegény leány vagyok, nincs egyebem jó hírnevemnél. Ezt nem áldozhatom fel senki kedvéért.
Álomházi, akinek mind e percig sohasem jutott eszébe a házasság, hirtelen így szólott vala:
– Üsse kő. Leszek a vőlegénye, ha eljön velem a színházba. És nem öli meg magát.
– Komolyan mondja ezt? – kérdezé Virág. – Ha komoly volna a szava, akkor felvenném az új ruhámat.
– Csak vegye fel az új ruháját.
Így felelt Álomházi, és régi szokás szerint megint csak méregetni kezdte az „Úrikalap”-hoz címzett fogadó piros szőnyegét, amíg az öltözködő hölgyre várakozott. „Most húzza a harisnyáját… Most köti meg az alsószoknyája zsinórját, csokrosan, bodrosan, bolondosan… Most néz a tükrébe!” – gondolgatta magában sétálás közben.484
