KILENCEDIK FEJEZET • Anyegin
KILENCEDIK FEJEZET • Anyegin
A múzsa csak a szerelemnek
Tüntével jött meg. S mostan im
Kisérlet ez: ha megegyeznek
Dalomban érzés, eszme, rím.
Szabad a költő, nincs keserve,
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról is beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem,
De könnyét rég elsírta már.
Tüntével jött meg. S mostan im
Kisérlet ez: ha megegyeznek
Dalomban érzés, eszme, rím.
Szabad a költő, nincs keserve,
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról is beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem,
De könnyét rég elsírta már.
Rezeda úr Budán lakott, a várban, és éjszakánkint, midőn hazafelé járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda illedelmesen megemelte a kalapját a deákköpenyes Mátyás vagy a zordon, fekete szakállas Zsigmond előtt, és mindaddig meghajtott fővel állott a bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből, sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből szőtt árnya ismét eltűnt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna. Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények összekondultak, és a mulatók borízű danája olyanformán hallatszott, mint éjszaka a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kívülről becsukták, a bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben, és léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek másiknak aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette112 Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kísértő dámáinak utána lessen. Az aranyos sarkú cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmúlt századokból való lovag bizonyosan már várakozott. Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.
Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki városokban, ahol korán elmúlott ifjúságát eltöltötte. Késmárkon a Mézeskertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok dalát, és fehér, angol sisakot, magas sarkú topánt és vastag sétapálcát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden késmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe, és első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott táncpavilonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra, és csupán egy gyűszűnyi vér maradt a pavilon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina szalagos, fehér cipője a lengyel polka zenéjére táncolt. A párviadal azonban kitudódott, és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás vagy egy előbb megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a Líceumból a párviadal részvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a vasúti kerekek zörgésében sokáig elkísérte Rezeda urat, pedig idáig Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.
Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott, és csúcsíves ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen feláldozta volna az életét bármelyik diák. Rezeda úr részt vett ugyan a dáridókban, versenyt futtatott kétkerekű kocsijával, és brúdert ivott a cigányokkal, de szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi Késmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint csaknem derékban szelte egy jobb113 sorsra érdemes ifjú pályáját, az Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték), célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörű élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk, és szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt, mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében csalódott. Így nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)
A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben, kertek alatt, és csupán akkor derült arca, ha szerelmespárt leshetett meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a lányoknak, ha valamely bajba estek.
Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok hajtották gyönyörű négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor, józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők is. A dombon orosz templom állott, ahol az Ungból, Beregből leereszkedett görögkatolikusok énekeltek, és leányaik oly szőkék és ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejű tornya alatt csizmában és agarászóostorral járó fiatalemberek éltek már, akik százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok voltak, mintha most jöttek volna a lembergi gettóból, az utcára nemigen jártak, és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az andalúziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmodozó és halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és göndör hajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet vállára114 dob, midőn a szomszédba megy, a krakkói Jagelló-torony harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai felett elszáll.
A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter, és erényes, mint Zsuzsanna. A búskomoly ifjú magányos, panasz nélküli élete meghatotta Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldékben is töltött egy esztendőt. Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párizsi Bon Marchéból hozatta, cipője franciasarka pesti suszter kezét dicsérte, és halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai másfelé, messze innen kalandoznának, és Berta meg sem látja az újonnan keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe, és kedvenc írója volt Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferde vállú és szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párizsi Divat-nak és A Hét-nek. És pesti lánykorában megismerkedett Heltai Jenővel. Művelt volt tehát, és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat fintorgatták, midőn délben a korzón egyes-egyedül sétált. A zongorán kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát, és este a pesti Operára gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balettet látta. A körme oly fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé, és talán naplót is írt – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott tenni a város környékén, midőn is kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a hosszú köpenyeg zsebében, és sohasem hiányzott kezéből a sárga borítékos francia könyv.
Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt, és többnyire hallgatagon kullogott a szigorú nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az időből, csaknem teljes bizonyossággal mondhatja, hogy a ligeti és városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.
Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak, és útközben vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:
– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza, és elkövetkezik115 az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már férjhez ment, és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán kell törnie a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek tetszeni akar?
Rezeda vállat vont:
– Én nem akarok tetszeni.
– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők csupán ezért tűzik a madarak tollak a kalapjuk mellé. Adok magának egy könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet, ígérje meg azonban, hogy elolvassa!
– Ígérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.
Estére, az ablakon át, Berta (vékony, aranyvégű cigarett füstölgött szájában ekkor) egy maroquin bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyegin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a könyvbe, mert ez idő tájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett – amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a késmárki leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni bizonytalan ily fontos okmányt.
Harmadnap, az ágyán heverészve, felnyitotta a könyvet, és miután a költő életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a hosszúnak ígérkező költeményhez.
Anyegin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy az elhagyott liget padján, kivésett női szívek és névkezdőbetűk között először olvassuk ismét Anyegin Eugén-t. Moszkvába utazni, és a balettnek tapsolni, Tatjána levelét venni, és a Néva partján sétálni! Mindnyájan Anyegin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszkij bús sírhalmán ugyan ki nem könnyezett?
Berta jól választott. Az Anyegin olvasása egyszerre új világ csodáit nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő lesz, hírlapíró, Puskin Sándor lesz – és mindezt egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szívvel olvasta az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg Berta sárga kesztyűs kezét. – Tatjána! – mondta.
Az asszony megsimogatta az ifjú nedves szemét.116
– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és túlhajtva az érzést…” Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét találja az ablakon, és új csodavilággal ismerkedik meg.
– Szeretem.
– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyegintől, kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány. Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd. Tehát estére a könyv helyén lesz, és most ne beszéljünk többet a dologról.
A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és meglátóbban Angliát, Londont és a brit ifjúságot és öregséget, a velszi mezők felett fénylő ködöt, és az angol nők szívében szálladozó bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel öntözte a drága úrnő kezét, és az orosi szőlők felé sétálva, töviről hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.
– Ön a Miss Florentin, asszonyom – rebegte meghatottan Rezeda úr.
– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart – felelt vidoran Berta –, míg a városban divathölgynek csúfolnak.
A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta, és mesék voltak. S e naptól fogva különös áhítattal mentek el útjokban a régi szélmalom mellett a város határában, és a régi esőcsatornákat, amelyeket eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.
A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.
Rezeda úr egy éjszakán – május volt – felnyitotta az utcáról az ablakot, amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta. Lábujjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélegzés hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik, és már érezte az ágyból felszálló asszonyszagot, és lágy lélegzése a hölgynek mint tearózsa koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.
A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.
– Ki jár itt?
Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában felborítva székeket, asztalt, a villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszú hangot vont volna a Halál, és még éjjel összepakolta kis holmiját,117 elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre szertefoszló álom lett.
Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett, vidéki hírlapíró és később budai lakos – csupán az éjszaka iránt felébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dologhoz való vonzalma maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely erre érdemes volt.
Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy hűvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokó lába volt, a tintába aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát, és a lila színű pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamenre, midőn Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt, mint Anyegin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő – ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak” írt poste restante a Vízivárosba. Olykor ebédje sem volt, és szép álneveken törte a fejét, amelyeket a nőkhöz írott levelek alá lehet írni. Különös sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát, és sohasem haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem tudott olvasni.
Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást – van olyan nő a világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátana? Levelét poste restante kérte Bornemissza Zsuzsanna névre a vidéki postára, és sűrűn írta Rezeda úrnak, hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya vagy egy idősebb nővér, aki régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő udvarában szolgál. Könyveket küldött, és a könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi vidéki városban. így ismerkedett még Rezeda úr Thackeray-vel és Dosztojevszkijjel. Berta a franciák közül Maupassant-t118 imádta, míg a spanyolok közül Cervantes és Alarcón Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára, és Tennyson Királyidill-jei több levél váltására adtak alkalmat. Így nevelte, művelte Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével Pestre jön, és pünkösd délután felkeresi a királynő udvarában lovag öccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt, és éjjel lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínű selyemköpenyben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játssza éjfélkor, és régi imazsámoly felett középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán szégyenlétében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint legjobban szeretett?)… Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt, Berta üzenete volt ez. – Azután többé sohasem leveleztek.
Nyár volt, és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol lombos fák álltak az udvaron, és az ablakok éjjelente nyitva voltak a földszintes házakon, ahol megállott hősünk, és alvó nők lélegzetvételét hallgatta. Varróleányokkal barátkozott, és délután olykor a kávéházba járt, miközben magányosan, ismeretlenül bújt el az újságok mögé, és a pincért garçonnak szólította. A levelezés teljesen megszűnt, szép álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott rendezvous-t a várbástya alatt, és nem fenyegette többé a budai kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csendes otthonukból. Eleven nők ismeretségére vágyott, és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét, a kis masamódot, vasárnap délután cukrászdába vitte, de hajh, korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában. Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek Budapestre, és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog, miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika ütemeire. A nagyvilág csalogatta, és az orfeum plakátjai előtt hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi skót vadászkastély halljába, vörösesszőke hajú, igen finom arcú és tündöklő szemű nők közé, bizonyosan119 piros lovaglókabát simul karcsú derekához, és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzet küldte el magányos álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy Hortense nevű virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az orfeumkávéházban töltötte, és hajnalban hazakísérte a zsidó leányt, miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat, almákat és körtéket neveztek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról, az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek, az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…
– És a balettben mi újság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé elvirult Hortense-et.
Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes újság kis irodájában találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjű, ólomszagú ketrecben korrigálja a nedves hasábokat, hírlapírónak nevezi magát, és olykor hozzájutván a színházi jegyhez, egy zöld ruhás tündérbe lészen szerelmes, aki az első sorban énekel a karban. A New York kávéházba járt, és Hirsch kávés úréktól tanácsot kért, kritikus legyen vagy poéta? Hirsch úrék abban az időben még rajongtak az irodalomért – így regélte egykor nagyatyám.
Így élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők megérkeztek, és a Pattantyús utcában a szép regényeket és verseket fölolvasta, amelyet egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire vagy a holdra – de sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt. Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz húsvét reggelén egész Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket mondott magában, és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az megvette volna.
A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda úr sohasem olvasta föl Csertáphonov és barátja nagyszerű történetét, a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését, és a tavaszi napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok illatával. Szilvia már korán délután felöltözött, és mint önálló hölgy, kíséret nélkül elment hazulról, a kesztyűjét a lépcsőn gombolta be. Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hűtlenségén.120
– Vajon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott fővel járt, mintha halott volna a háznál.
Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a vállát. Föl és alá járt a szobában, és csupán néha nevetett, mintha hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.
– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.
Rezeda úr gúnyosan felkacagott:
– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik, és a nők tán csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok, nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő nekik, hogy megtántorodjanak, és elhagyják a tisztesség mezsgyéjét. A nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a rabszolgaságba. Ha éntőlem függne, minden második nőt megégettetnék Pesten…
– Szilvia miatt? – kérdezte Klára, és alattomosan nézett Rezeda úrra.
– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is – felelt hevesen Rezeda úr. – Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyú karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él, és mit jelent élni, Szilvia erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát vagy a nagy hajú zenészt várják, és lefüggönyözött kocsiban gurulnak elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt. – Igen szép dolog a szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a tetőtől talpig friss, beillatosított fehérnemű és az új kesztyű: ugyebár mind a bűnnek eszközei? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínű szalagot az ingébe!
Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:
– Honnan tudja, uram?
– Mert nem is volt rózsaszínű szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér, szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt a cukrásznál, akit zenével, művészettel meg egyéb, félbolond nőket121 megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az órából, és a sárga tapétán rokokó gavallérok és dámák sétálnak karöltve – mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.
Klára hangosan, teli szájjal kacagott.
– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr – kiáltotta. – Egyszer azt mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária utcai jezsuita rendházba, s az ottani sánta kertészt kérte fel keresztapának. Nos, kegyed ismét a sánta kertészhez fordul… Vajon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten. Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelemben, karbafogózva sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik ismerősökkel! A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak integetnek, és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére, és a virágok illata a tömjénnel vegyül, s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes templomocskában kedvesével karján, és így azt sem láthatta, hogy minden Mária-kép megenyhül és biztat, és nagy bajuszú szentek megbámult vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban!
– Voltam – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét, kora tavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől, és érette mindjárt imát mondanak. Odajártam egy időben, mert én is haldokoltam, és azt óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajon mért nem megy Szilvia apácának!
Horváth kisasszony csendesen fölállott, és a Rezeda úr vállára tette a kezét. Hosszasan az arcába nézett:
– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára, s én felöltözök, azután sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a karjába kapaszkodom.
Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsimogatta két oldalról az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.122
– Valamely vallomással tartozom magának, fiam – monda kissé meghatottan Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a jezsuitákhoz gyónni, mint a katolikus asszonyok. Majd magának gyónok meg mindent.
Rezeda úr elhalványult:
– Mi történt?
– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros kalapot teszek a fejemre.123
