HARMADIK FEJEZET • Kioszkban
HARMADIK FEJEZET • Kioszkban
A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta, hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert kioszkban, a vaníliafagylalt édesebb lett az asztalkákon, és az ostya oly lágyan mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.
Damasztiné így gyúrta Rezeda urat:
– Nézze, Kázmér, nekem nincs sok időm cukrászdában vagy kávéfőzőnél üldögélni, a leányaim egyedül vannak odahaza, és az utóbbi időben annyira megfeledkeznek magukról, hogy beengedik a házba az énekeseket és muzsikusokat az én távollétemben is. Röviden feleljen tehát: él még az a doktor, és hol található?
Rezeda úr konyakot kevert a fagylaltba, és oly ravaszkodva nézett az asszonyságra, mint a fogságba került borz.
– Gondolhatja, hogy ok nélkül nem adtam magának randevút ezen a helyen, ahol már tíz esztendő óta se fordultam meg. Nem járok randevúra. Fontos okom van, hogy itt magával beszéljek. Életbe vágó dolgok… Becsületem, hírnevem, jövőm forog kockán – erősködött Damasztiné.
Rezeda úr bólogatott. Sajátságos, hogy az asszonyok akármilyen korosak, nem szoknak le azokról a szavakról, gesztusokról, amelyeket találkáikon használtak. Mindig a becsületüket, a jó hírnevüket emlegetik, amikor az egész városrész elfelejtette már ifjúkorukat.
– Él még az a doktor? – ismételte erélyesen Damasztiné.
– Miféle doktor?
Damasztiné kezébe vette a Wiener Bilder című képeslapot, és ahhoz beszélt.
– Tudom, hogy már nem vagyok fiatal, uram, de én sohase fogom elfelejteni, hogy egykor szerettem önt, és ön is azt mondta, hogy szeret. Nos, emlékezzen csak, mikor lánykoromban mindenféle csábító sétákra vitt, de én nem hagytam magam elcsábítani, beszélt nekem egy doktor336 barátjáról, akinek olyan nagy a tudománya, hogy meg nem történtté tudja tenni a leányoknál azt, ami megtörtént. Még arra is emlékezem, hogy a vízivárosi régi katonai temetőben mondta ezt nekem egy major sírdombján.
– És maga nem hitte el.
– Nem voltam olyan hiszékeny, mint a többi hölgyek, akik utánam következtek. Mindig sokat adtam a becsületemre, vallásosan neveltek szegény szüleim, és sírba vitt volna a szégyen, ha rosszat cselekedtem volna… Sajnos, későbbi szerencsétlen házaséletemben nem találtam meg azt a gyöngédséget férjem oldalán, amely gyöngédségre áhítoztam. És ez a magyarázata egy és más dolognak, amiről önnek tudomása van. Ámde esküszöm, hogy magán kívül soha senki se férkőzött a szívem közelébe. Szerettem, Kázmér, és a másvilágon megbocsátja ezt nékem a jó Isten, mert annyit vezekeltem a földön bűnömért. Talán ennek a mélységes bűnbánatnak volt a következménye már az is, hogy férjem, az igazgató nem sejtett semmit…
Rezeda úr felsóhajtott:
– Nagyon szeszélyes volt, asszonyom.
– És ön faképnél hagyott, midőn egész éjszaka vártam ablakomnál férjem távollétében. Ön akkor is azon férfiak fajtájához tartozott, akik szeretni csak kényelmesen, mezítláb tudnak. Az jólesett önnek, ha ezer kockázat és veszedelem közepette, halálosan dobogó szívvel, a szégyenkezéstől megvakulva, félig ájultan felkerestem lakásán, de ön egy lépést sem tett értem.
– Bestia voltál, megcsaltál – felelte meggondolt udvariassággal Rezeda úr, és szelíden nézett özvegy Damasztinéra.
– Esküszöm… De minek esküdnék? Csak a szemembe, az arcomba kell nézni: ilyenek a csalfa asszonyok? Annyit imádkoztam érted, mint az apámért, anyámért együttvéve nem imádkoztam. Annyi könnyet hullajtottam érted, hogy darab időre elgyengültek szemeim. Szegény barátnőim alig tudtak visszatartani az öngyilkosságtól; eljártam minden budai bálra, mert azt hittem, hogy veled találkozhatom; bolyongtam azokon a helyeken, amelyeken veled sétálgattam, és kísérőim nem tudták mire vélni, miért fog el görcsös zokogás a gyalogösvényen, amely a Zugligetből a Sváb-hegyre visz… csak én hallottam az erdei avaron a maga lépteit, én láttam a fák őszi leveleire írva a maga szavait, én hallottam a messziségbe az erdő mélyében sóhajtásait… és ha voltak is gavallérjaim, ugyan melyik asszonynak nincs? – csak azért kellettek,337 hogy elkísérjenek azokra a helyekre, ahol magával boldog voltam… Sohase varrtam inget másnak, csak magának.
Rezeda úr az utolsó mondattól elérzékenyült.
– Finom, lenvászon ingek voltak.
– Finomabbak, mint az uramé, pedig az igazgató sokat adott a fehérneműjére. Mikor meghalt, egy Ivanics nevű hordta el a lábravalóit, és ehhez az Ivanicshoz nekem semmi közöm sem volt. Egy szép kis városi bundát azonban mai napig őrzök. Éppen olyan bunda, mint az egykori polgármesteré volt, együtt varratták az urammal. Néha az a bolondos gondolatom van, hogy ezt a városi bundát egykor még maga viseli, Rezeda úr, mikor megfehéredik a haja, és a hó lehullott a Szentháromság térre.
Rezeda úr elgondolkozva hallgatta a zenekar játékát. Régi valcerokat fújtak, és a Kioszk ismeretlen arcai úgy tünedeztek fel Rezeda úr előtt, mintha egy régi korból visszamaradt vendégek foglalnának helyet a kerek asztalkáknál, mikor ezek a melódiák még újak voltak. Az asszonyok (nyár lévén) pünkösd óta levetették a térden alul érő barchetnadrágot, és a jezsuita lépcsőn a szél belekapaszkodik lengő bő szoknyáikba. A férfiak előkeresték a hímzett fehér mellényeket, és a megsárgult szalmakalapokat, málnapiros az ajkuk a kiborotvált császárszakáll között, nagy meggondolással olvassák esti lapjukat, és mindnyájan tudják, hogy mi lesz vacsorára… Nem is volna olyan rossz dolog öregségére Budára költözni egy vastag falú, meleg házba, ahonnan tekintélyes léptekkel menne az utcára, ha litánia után a kocsmajárás ideje elkövetkezett.
– Mit akar tehát azzal a doktorral, aki visszadja a leányoknak, amit elveszítettek?
Damasztiné keserves arculatot vágott:
– Amit most elmondok, azt meggyónni se merném, igaz, hogy még messzire van kisasszony napja, amikor gyónni járok Máriabesnyőre. Maga tudja minden titkomat, ismerje ezt is.
Rezeda úr nagyot nyelt. Az utóbbi években többször észrevette, hogy az asszonyok szokatlan bizalommal voltak hozzá, mintha a nagybátyjuk lenne. Még szerelmi keserveiket is elpanaszolták neki, tanácsot kértek a férfi visszahódítására, furfangos levelet fogalmaztattak, és elkísértették magukat hűtlen szeretőiktől kierőszakolt utolsó találkozóra; így többször méregette a Szarka utcát, ahol a titkos legénylakások bújnak meg varrónők műhelyei mellett, üldögélt bágyadtan a Császár338 fürdői platánok alatt, amíg odafent valamely szobában az utolsó találka könnyes, viharos, szenvedélyes jelenetei lefolytak; néha megjárta Rezeda úr, a kilátásba helyezett jutalom elmaradt, mert a szerelmesek kibékültek a végsőnek hitt randevún, és karonfogva távoztak egy másik ajtón. De Rezeda úr nem esett kétségbe, bizonyosan tudta, hogy néhány nap, vagy hét múltán ismét szükség lesz az ő bölcsességére, és kétszeres jutalmat élvez a féltékeny, fájdalmas hölgytől.
Vajon miféle szerelmi cselszövény kibogozását óhajtja rábízni a koros Damasztiné, hogy városi bundát ígér előre?
Damasztiné könnyes hangon beszélt:
– Sohasem engedtem el őket hazulról lábszárvédő nélkül, nyáron is nadrágot kellett nekik viselni, magam fésültem a hajukat, ha bogarakat hoztak haza az iskolából, hetenként fürösztöttem őket, beléptem a hálószobáikba, mikor aludtak, elfogdostam a szerelmes leveleiket, résen álltam, ha holdfényes éjszaka az ablakban könyököltek, kikémleltem, hogy kivel beszélnek az utcán, amikor az iskolába mennek, megfigyeltem, milyen zenedarabokat játszanak a zongorán, utánanéztem az imakönyvükben, melyik lap van begyűrve, és tollat fosztottam velük téli estéken, amely módszer mindig beválik, ha titkot akarunk megtudni. És mégis…
– Mind a négy? – kérdezte felvillanva Rezeda úr.
– Antóniáról nem tudom bizonyosan, mert ez a lány oly ravasz, mint a kaméleon, mindennap másnak mutatja magát. Egyszer Engelbert nevét mondja álmában, máskor Baltazárét; néha még az ön nevét is sóhajtotta, midőn éjfélkor lábujjhegyen ágya mellé léptem. Nem akart vallomást tenni, bármint fenyegettem a másvilággal, jövendőbeli férje haragjával, szüleinek keserűségével. Agyafúrt, különös teremtés. Nevetni szokott, ha vallatom, és kijelenti, hogy ő ártatlanságát már ötven esztendő előtt elveszítette, amikor az álarcosbálról megszökött a kaszárnyába egy osztrák katonatiszttel. Majd fordít egyet szaván, és kijelenti, hogy ő az a Palota téri kísértet, aki csuklyában, lefátyolozva járkált az én gyermekkoromban a Tabánban, és viharos éjszakákon szeretkezni hívta a magános fiatalembereket a rétre, ahol a kecskéket legeltetik. Majd ismét újabbat hazudik; ő az előkelő úriasszonyság, aki besurran a diákok kis szobáiba, midőn azok szegényes vackukon úrihölgy szeretőről álmodoznak. De nekem hazudhat, amit akar. Én ismerem ezeket, a nagyravágyásukban, beteges hiúságukban egyetlen igaz szót sem tudnak kiejteni, regényes hazugságokat mondanak akkor is, ha az életük függne az igazságtól. Ezek azok a leányok, akik kiugranak az ágyukból, midőn339 a bakter éjfélt kiált, és másnap megesküsznek, hogy éjszaka előkelő gazdag úr jött értük postakocsin, hogy Itáliába repítse őket, de vasrostély volt az ablakon. Ismétlem, Antóniával nem tudok eligazodni, bár az orvosi vizsgálatot ő sem kerülheti el, mielőtt ősz jöttével visszaadnám őt végleg vidéki szüleinek.
– Ellenben a többiek?…
– A többi három megtört ügyesen alkalmazott szavaimra, és vallott – szólt magasra húzott szemöldökkel Damasztiné. – Nemhiába mondta mindig „az igazgató”, hogy én vagyok a legügyesebb asszony Budán, nemhiába foglalkozom leányneveléssel húsz esztendeje, megkérdezhetik az anyákat, akik maguk is nálam nevelkedtek, mint leányaik…
– Remélem, asszonyom, hogy a szőnyegen forgó esetet nem sorozza dicsőségei közé?
Damasztiné hangja megcsuklott.
– Ilyesmi még sohase fordult elő házamban – szólt siránkozó hangon –, nem tudom, hogyan kerülök ki a bajból a maga segítsége nélkül, Rezeda úr.
– Teljes őszinteséget kérek.
– Jól van. Elmondom önnek, mit vallottak a leányok. Mánya, egy csontos, izmos, nyugodt, falusi hamvasbarna, akinek oly dús a haja, mint a vad bozót, és a szülői háznál korán megtanult lovagolni, cselédekkel bánni, gazdálkodni, józanul számolni, lelkiismeret-furdalás nélkül vallotta be, hogy virág vasárnapján délután templom helyett egy jósnő lakásába látogatott el, ahol már várta a házunkban lakó kacsafark bajszú fűszeres. Ennél a fűszeresnél ostobább embert nem ösmerek a városrészben; mint a rigó, a cselédlányokat a boltja raktárába csalogatja, a lábát rázogatva áll az ajtóban, és vakmerően néz minden nőre.
– És a jósnő lakásán megtörtént a baj?
– Úgy van – felelt könnyes szemmel Damasztiné. – Egyike azon érthetetlen talányoknak, amelyeket az élet produkál. Kétszáz nőnek hiába fütyörészett a fűszeres, a kétszázegyedik, szegény Mánya gondolkodás nélkül lépett az utcára, hogy a fütyülő ember után menjen. Csődöt mond itt minden tapasztalat, minden lélekbúvárlat… S a legszomorúbb, hogy a fűszeres elvette Mánya ingét, magával vitte a jósnőtől, s az inget majd nekem kell visszaszerezni. Mily szégyenletes dolog!
– És Mánya?
– Közömbös, mintha kihalt volna belőle minden érdeklődés. Eltunyult minden iránt, ami azelőtt érdekelte. Szótlanul üldögél, megkövülten340 bámul az utcára, ha a fűszeres odalent fütyörészni kezd. Étvágya kitűnő, álma mély és nyugodalmas. Mit akar még tudni Mányáról?
– Nem szokott sírni?
– Ismétlem, hogy az elcsábított lányok nem éreznek boldogtalanságot, mint a regényekben van. Teljesen közömbös nekik, ami velük történt. A legtöbb elfelejti másnap, különösen, ha jól tud imádkozni. Csak kérdezze meg az öregasszonyokat. Alig emlékeznek a dolgokra, amelyek lánykorukban történtek velük. Nagy szerencséjük a szegény nőknek, hogy a természet úgy alkotta őket, könnyen és alaposan tudnak felejteni. Mányát ezért nem nagyon féltem. Sohase hozza zavarba jövendőbeli élettársát azzal, hogy egy sohasem hallott férfinevet mond ki álmában.
– És a többiek? Az ő lábuk is kifelé görbül már?
– Nagyjában véve: mindennapi dolgok, csak mi csodálkozunk ismét, amikor újra halljuk az élet e hétköznapi tragédiáit. Aranka egy lusta, körmét rágó, szeplős, fekete leány, aki egyébként csak az édes tésztákért rajong, valamint a füzetes regények hőseiért, akikről a konyhán titokban olvasott. Szemtelen szokott lenni, ha megintem, örül, ha lyukas harisnyát húzhat a lábára, a tükörbe nem szeret nézegetni, mert csúfnak tartja magát, megmerevedik az egyik szeme, ha mélyen gondolkozik, és holdváltozáskor oly forróság áramlik a szoknyájából, hogy szinte süt, hosszas nógatásra varr fel egy gombot, fésületlenül, kibontott hajjal ül óraszámra az ágy szélén, keresztet vet, ha eltörik egy pohár, a párnát a fejére szokta húzni, és hanyatt fekve álmodik, ingerlékeny, és szívesen elmulasztja a reggeli mosakodást, rajtacsíptem, hogy rossz illatú helyen élvezettel üldögél, megszagolja a kezét, rábeszélte egyszer Mányát, hogy engedje magát tőle meglocsolni, megleste a szomszéd házmestert, midőn az vasárnap délután élete párjával játszadozott, szinte megbűvölve figyeli a tavaszi utcán szemérmetlenkedő ebeket, elolvassa, és nem felejti el azt, amit a házak hátulsó kerítéseire szoktak írni az utcagyerekek…
– Elég, asszonyom, látom, jól ismeri növendékeit.
– Arankával tehát a „Fácán”-beli majálison történt meg a baj, ahol ön is jelen volt, én is nyitott szemmel ültem, és egyikünk sem vett észre semmit. Csak annyit tudtunk, hogy az erdőben dalolgattak, bújócskát játszottak, futkároztak, amint az már fiatal népeknél szokás. Ugyan ki akadna fel azon, hogy a fiatalság jókedvű, nem lehet mindenki olyan mormogó, dörmögő öreg, mint mi ketten, Rezeda úr.
– Ha nekem lányom lenne, sohase engedném bújócskát játszani.
– Húsz éve vagyok ezen a pályán, tudom, hogy mi esik jól a fiataloknak.341 Utóvégre a majálisokat az ő kedvükért tartják, nem pedig a borissza öregeknek vagy kimustrált vénasszonyoknak. A fiatalság nem azért gyülekezik a „Fácán”-nál, hogy szalámival, retekkel, hagymával, túróval megtöltse a gyomrát, és reá spriccert öntsön. A savanyú bor csak azokat édesíti, akiknek az életben nem jut már egyéb cukrosság.
– Tehát a „Fácán”-nál történt?
– Szerettem volna, ha a leány szájából hallaná a vallomást, de ugye: ez lehetetlenség? Megpróbálom tehát röviden elmondani a dolgokat. Egy elvetemült, rettenetes gazember jelent meg azon a táncmulatságon, akit Budán Növényi úrnak neveznek, de egészen bizonyos, hogy Pesten más és más név alatt leskelődik a tapasztalatlan fiatal leányok körül. Egy vámpír ez, aki szemtelen bizalmaskodással szólítja meg a lányokat, és bár már szürkül a haja, olyan ocsmányságokat sugdos a nők fülébe, hogy azok a megrettenésükben felelni sem tudnak. Kényszeríti a fiatal nőket, hogy ismételjenek bizonyos szavakat, amelyekre tanítja őket. Megingatja a szemérem gyönyörű templomát, először a szavakkal, tekintetekkel, mozdulatokkal e leányok lelkében. Arcpirító suttogással mond költeményeket, amelyeket nyomtatásban nem olvashatni. Dong, mint a piaci légy, s elviszi a lányokat a ház végébe, ahol szemérmetlen rajzok vannak a falon, ocsmányságot mutató játékszerek vannak a zsebében, és kábító parfőm a zsebkendőjén. Mindig víg és vállalkozó görbe mosoly a száján, fáradhatatlanul követi kiszemelt áldozatát. A férfiaknak kellene összeállnia, hogy az ilyen Növényieket ártalmatlanná tegyék. Hisz minden sikerüket szemérmetlenségüknek köszönhetik.
– Asszonyom, igen jól tudja, hogy az igazi nőhódítók azok a férfiak, akik férfiak társaságában közutálatot ébresztenek.
– Ó, mily gyávák a férfiak, hogy eltűrik ezeket a léhűtőket, akik feleségeik, leányaik füléhez bizalmaskodva hajolnak, suttognak, és a hamiskártyás szemével lesik az elért hatást.
– Kérdezze csak meg a nőket – felelt Rezeda úr –, milyen más véleményük van e vakmerő, sólyomként támadó rablókról! Talán Aranka megbánta, hogy Növényi úr az erdőbe csalta, és visszaélt tudatlanságával?
– Szegény csak azért sóhajt, hogy Növényi urat azóta nem látta. Írt levelet is, amelyre persze választ nem kapott. Ki tudná, merre jár azóta a lelketlen gazember! De én résen vagyok, és leöntöm az emeletről, ha házam körül észreveszem őt.
– Késő bosszú. Halljuk a negyedik leány történetét!342
– Ó, a szemüveges lány. Erzsébetnek hívják, és külsejében, mozdulataiban hasonlít azokhoz a leányokhoz, akiknek az arcukra van írva, hogy mindvégig pártában maradnak, mert mit sem törődnek a férfiak meghódításával. Pápaszemét, amely nagy és kerek, tüntetőleg veszi elő, pedig jól tudja, hogy nem szolgál előnyére a tanárnői viselet. Ha legalább lornyettet hordana, mint Szép Heléna a Budai Színkörben, vagy elegáns csíptetőt, amely némely arcnak oly helyes kifejezést kölcsönöz! Erzsébet azonban ragaszkodik a nagymamás pápaszemhez, olyan nesztelenül jár-kel, mint egy árnyék, napokig nem hallani a szavát, elüldögél a sarokban, és isten tudja, miről gondolkodik. Két esztendeje van nálam, de sohase tudtam vele tisztába jönni. Mindig egyforma a kedve, akár beteg, akár egészséges, sohasem nevetett, nem szomorkodott, nem játszott, egykedvűen vette az időjárást, és mikor tizenhetedik évét betöltötte, ősz szálak mutatkoztak hamvas, barna hajában. Szülei módos gabonakereskedők a Tisza mentén, akik nem sokat törődtek Erzsébettel, igaz, hogy pénzzel bőven ellátták. S Erzsébet addig nem nyugodott, amíg pénzét cselédeknek, barátnőknek el nem ajándékozta.
– Erzsébetnek van egy nagynénje Pesten, aki eleinte ritkábban, később sűrűbben meglátogatta. Divatos, elegáns asszonyság, bizonyosan gazdag, fekete szeme mindig könnyes a jókedvtől és a szomorúságtól, kacér és alázatos, és férje nem sokat törődik vele. Gondoltam is néhanapján, hogy ez a nagynéni bizonyosan az a pesti asszony, akiről a regényeket írják, udvarlókat tart, örökös mulatság az élete, és előbb-utóbb megszökik az urától egy színésszel vagy egy muzsikussal. A nagynéni harmincöt esztendős, és minden negyedórában frissen púderozza az arcát abból a bőrtáskából, amit kezében hord. Sok baja volt széles karimájú kalapjával, fátyolával, kesztyűjével, blúzával, szoknyájával. Néha csak azért látogatta meg Erzsébetet, hogy a velencei tükörben megnézze magát; véleménye szerint ez volt a legjobb tükör a fővárosban.
– Bizonyos idő előtt észrevettem, hogy a nagynéni nem mindig egyedül jön át Budára. Egy feltűnően magas, őszes hajzatú, barna képű gavallér várta a nagynénit a ház előtt, amíg a látogatás tartott. A nagynéni az ablakból nevetve, tréfálkozva mutogatta Erzsébetnek a híven ácsorgó lovagot, és nagyokat kacagtak azon, hogy a gavallérnak úgy meggörbült a nyaka, mintha színházi zenekarban szolgált volna, és reménytelenül szerelmes lenne a primadonnába. Emlékszem, mily nagyokat nevettek az úriemberen, aki nem bosszankodott, nem türelmetlenkedett, csak nyugodtan járkált a hóesésben. Mint a nagynéni szavából értesültem, az343 úriembert bizonyos Mukinak hívták, és hírlapíró volt. Eddig azt hittem, hogy a hírlapírók, legalább itt, Budán, csupa fehér szakállú, meggörbedt vállú boroskancsók, holott Muki néha virágot viselt a kabátján, hosszadalmasan nézegetett a rácvárosi lányok után, és én nem eresztettem volna be házamba, mert volt valami a szemében, ami a nőknek tetszeni szokott. Szerette a nagynéni Mukit, vagy csak játszott vele, mint ezeknek a pesti asszonyoknak mindig kell valami férfiember, aki rajongásával, bókjával, elragadtatásával, izgékonyságával őket körülvegye? Mi, budaiak, igen rossz véleménnyel vagyunk a pestiekről; erről a púderos asszonyságról nem tudtam elhinni, hogy valakit szeretni tudna.
– Tavasz felé történt, hogy megérkezett Erzsébet apja, egy közönyös, kövér ember. Kijelentette, hogy leányát júniusban hazaviszi, mert Erzsébetnek férjhez kell menni a szomszéd kereskedő fiához. Erzsébet szokott egykedvűségével vette tudomásul apja akaratát. „Tehát már júniusban?” – kérdezte, midőn atyjától búcsút vett. „Úgy van, júniusban!” – felelt a kövér ember.
– A tavasz korán beköszöntött, és a pesti nagynéni mind sűrűbben kocsikázott Budán Muki társaságában. Szavaiból kivettem, hogy a gumikerekű kocsi gyakran hordja őket a Várkert kioszkba, és onnan mindenféle kiskocsmákba, ahol halat szoktak enni, és pezsgős bort isznak rá. Erzsébet egy napon kijelentette, szeretne nagynénjével és Mukival részt venni ily kiránduláson, hisz júniusban úgyis férjhez kell mennie. A néni örömmel segített Erzsébet öltözködésénél, és az ablakból láttam, hogy Muki a két nő között foglal helyet a bérkocsi ülésén, és igen megelégedettnek látszik e változatosságon. Erzsébet megfogta kezével a kalapja karimáját, midőn a bérkocsis a lovak közé csettintett, a nagynéni nagyot csípett Muki karján, és felkacagott, hogy a járókelők a kocsi után néztek.
– A kirándulások mind gyakrabban ismétlődtek. Muki mind bizalmasabban terpeszkedett a bérkocsi közepén, és estefelé, mikor Erzsébetet hazahozták, hosszan szorongatta a lány kezét.
– Egy májusi hajnalon (idáig maradt távol nagy kétségbeesésemre Erzsébet), a leány pápaszem nélkül jött haza, és azóta se tette fel többé a szemüveget. Váratlanul megjavult a látása, a legkisebb betűt is el tudja olvasni, és olyan messzire lát, mint akár én vagy ön. Hiába vallattam a leányt, hol járt hajnalig, egykedvűen felelt: „Róza nénivel voltam!”
– Míg e napokban, a vallomások idején, kiderült, hogy azon az éjszakán előbb a nagynénit kísérték haza pesti lakására; Muki és Erzsébet kettecskén vágtak neki Budának, és Muki egy rossz hírű szállodába csalta344 a leányt. Muki azóta nem mutatkozik, a nagynéni egyedül jön az egykedvű Erzsébethez.
– Most már tud mindent, Rezeda úr.
Rezeda úr elgondolkozott a hallott történeteken. Egy darab ideig bólongatott, mintha nagyon helyeselné a dolgok állását, későbben felébredt benne a kételkedés.
– Fiatal koromban, harminc és negyvenedik éveim között, midőn tudvalevőleg a legkönnyebb a férfiak helyzete, a fiatal nők meggondolatlanul dobják magukat az érett, komoly férfiak karjaiba: néhányszor, kétszer vagy háromszor megadatott nekem is a szerencse, hogy sikerült ártatlan nők kegyességét megnyerni. Ámde azt tapasztaltam, hogy egyszeri vagy kétszeri találkozás heve mit sem hervasztja el a fiatal nők mirtuszkoszorúját, csak a regényekben olvashatni kalandokról, amelyek percek alatt befejeztetnek. Lehetséges, hogy bennem volt a hiba, gyöngédebb és óvatosabb voltam, mint kellett volna, és nem egy kisasszonyról tudok, aki hibátlanul férjhez ment, bár nem mulasztotta el az alkalmat a hiba elkövetéséhez. Az ön esetei, asszonyom, mind egyszeri találkozásról szólnak. Engedje meg, hogy kételkedjem a helyzet tragikus voltában. Azt hiszem, hogy a kisasszonyok képzelete felülmúlja a valóságot.
Damasztiné megcsóválta a fejét.
– Nő vagyok, tudom a magamét, bár „az igazgató” korántsem viselkedett úgy, hogy a nászéjszakámon sürgősen doktort kellett volna hívatni, varrótűvel és selyemfonállal, mint mostanában néhányszor megesett a Vízivárosban. A régi férfiak gyöngédebbek voltak. Ámde én mégse tudom elhinni, hogy leányaim ártatlanok (mind a négynek kiadom az útját nyáron), és azt a bizonyos csodadoktort akarom, akiről ön egykor beszélt.
Rezeda úr így felelt:
– A csodadoktor nem mese. Itt él Pesten, az óbudai oldalon, és már sok házasságot tett felhőtlenné, sok szemrehányásnak és elfelejthetetlen keserűségnek tette be az ajtót néhány ügyesen alkalmazott öltéssel. Több tekintélyes és erényességére hiú, előkelő úriasszony tudja az adresszát a doktornak, mint hinnénk. Sok kis fazekat megdrótozott ez a drótos. A legfinomabb csecsebecséket összeragasztotta. Áldani kell nevét, mint az emberszeretet apostoláét. Csúf válópörök, botrányos házaséletek, szégyenletes asszonyéletek múltak a doktor varrótűjének munkálkodásán. Férfiak büszkeségét, asszonyok nyugalmát, családi tűzhelyek melegét345 növelte ez a férfiú. Pesten a nőorvosok többet tudnak Balzacnál, ha ugyan hallotta már valaha hírét ez írónak, asszonyom.
Rezeda úr és Damasztiné ezután megállapodtak, hogy milyen körülmények között keresik fel a csodadoktort, és mily furfanggal vizsgáltatják meg a leányokat.
Bealkonyodott, a zenekar már elhagyta emelvényét, megritkultak a Kioszk vendégei, csendes budai házakba mentek a boldog asszonyságok, akiknek sohase volt szükségük csodadoktorra, valamint a polgárok, akik lassú sétát tettek a közelgő vacsora előtt a Duna-parton. A gesztenyefák alatt olyan nyugodalmasan mendegéltek a járókelők, mintha örökre elfújta volna a szél a szerelmet, az égő könnyet, a boldogtalanságot a világról. Ki látná e közömbös emberi arcok alatt a jajt és kacajt, a kéjvágyat és a csikorgó boldogtalanságot? Talán nem is igaz, hogy a nők e tájon a Dunába ugranak, miután a Rác-templom órája elütötte a találkozóra kitűzött óranegyedeket, és az sem igaz, hogy a padokon éjfélkor férfiak ülnek, akik könnyes szemmel hívják vissza a hullámokból elmerült szerelmesüket.
– És Antóniáról valóban jó véleménnyel lenne, asszonyom? – kérdezte Rezeda úr odavetőleg, de hangja kissé megremegett.
– Azt hiszem, az egyetlen okos leány, aki az én elveim szerint éli életét – felelt kitérőleg Damasztiné, és megengedte Rezeda úrnak, hogy darabig elkísérje.346
