NEGYEDIK FEJEZET • A régi királyság
NEGYEDIK FEJEZET • A régi királyság
Rezeda úr XIX. századbeli feljegyzései között egy helyen ezt a passzust találta:
„A doktor rájött a titokra, hogy a meggondolatlan fiatalság elhamarkodott lépéseit minden aggály, minden feltűnés és utólagos leleplezés félelme nélkül el tudta tüntetni.”
XIX. században, I. Ferenc József uralkodása alatt nem sokat jövedelmezett a doktor titka. Lehetséges, hogy a leányok jobban vigyáztak egyetlen hozományukra, szemérmükre, másrészt olyan kevesen tudtak még a doktor találmányáról, hogy éppen azok nem találtak el a doktor lakására, akiknek szükségük lett volna a titok felhasználására.
Általában a középosztály hölgyei szívesebben hittek a rejtett adresszű bábaasszonyoknak, és egyéb kuruzslóknak, mint a tanult nőorvosoknak. Sok szegény megtévedt úrileány inkább ugrott imádkozásra kulcsolt kézzel a hidakról a Duna hullámaiba, mint bevallotta volna tévedését, pláne egy orvos előtt, aki a férfinemhez tartozik. Szemérmetes korszak volt ez; az úrinők lesütött szemmel járnak az utcán, a divat a hosszú szoknya, amely eltakarja a bokákat; a mély érzések, regényeskedő szerelmek, önfeláldozó hűségek jellemzik a pesti úrhölgyeket. A királyság hölgyei olyan dobogó szívvel mentek a randevúra, hogy másnap betegek voltak az átélt izgalmaktól, és némelyek ágyban töltötték az időt, és a paplan alatt rózsafüzért csavartak a csuklójukra.
Rezeda úr a régi királyság éveiből ismert hölgyekért többnyire meghalni akart; viszont szívesen megtették volna ezt a nők is miatta, ha rákerül a sor. A városban voltak szent életű úriasszonyok, akik tíz-tizenöt esztendeig elbírták a házibarát áhítatos udvarlását, anélkül hogy megtántorodtak volna; férjhez mentek a kitartó szerelmeshez, midőn özveggyé lettek, vagy elváltak férjüktől, midőn többé nem tudták titkolni érzelmeiket. Ilyenformán lehetséges, hogy Ferenc József uralkodása alatt kétszer és háromszor ment férjhez egy-egy pesti úriasszony, és mindig a347 legszentebb szerelmet érezte házasságában. E régi szeretők nem képzelték el az életet törvényes házasság nélkül.
Rezeda úr e korszakban ismert egy úrihölgyet, aki már háromszor ment volt férjhez, és harmadik házassága sem volt boldog; ugyanezért Rezeda úrral megállapodott, hogy ismét elválik, és negyedszer is férjhez megy IV. Henrikhez (mint Rezeda urat becéző nevén emlegette).
Még ma sem lehet teljes bizonysággal tudni, hogy mi volt az oka, hogy a városligeti és budai séták tervezgetéséből nem lett valóság. Rezeda úron nem múlott, hogy nem lett negyedik férje a vállalkozó menyecskének, aki oly ügyesen válogatta meg férjeit, hogy azok tovább szerették őt, mikor már régen férjhez ment másokhoz, és térdepelve kérték visszatérésre. (Rezeda urat meglehetősen féltékennyé tette a tudat, hogy bizonyos napok a volt férjeknek vannak szentelve a csodálatos lelkű nő életében. Az asszony pontosan referált másnap Rezeda úrnak, hogy mit mondott első, második vagy harmadik férje; beszámolt első férje (ez volt a legöregebb) térdepléseiről, amelyeket az a bérkocsiban véghezvitt, amely bérkocsi a körvasút elhagyott helyein kocsikázott. Részletesen feltárta második férje vonzalmát, aki bizonyos napokon a váci Kúria szállodában, vagy az alagi vendégfogadó kertről nyíló, vadszőlővel sűrűn befuttatott szobájában szokta várni, ahová gyakori vonatközlekedés folytán könnyen megérkezhetett Rozina; de nem titkolta el a szerelmi jeleneteket sem, amelyek jelenlegi férjével folytatódtak, midőn Rezeda úr vacsora után engedélyt kapott a távozásra az úri lakból. Rezeda urat a végsőkig izgatta Rozina a szerelmi élmények előadásával, és tragikus féltékenységek ismétlődtek, midőn Rozina módfelett csodálkozott, hogy Rezeda úr féltékeny volt férjeire. „Hisz mind törvényes volt! – monda méltatlankodva –, míg te csak afféle titkos szeretőm vagy, akivel félnem kell őszidőben a Sváb-hegyen kettesben sétálgatni. Hátha meglát valaki az ismerőseim közül!” Rezeda úr mit sem felelt, mert Rozina ekkorára már elhitette vele, hogy titkos szeretőnek lenni valami igen megalázó foglalkozás, holott egyébként Rozina igen nemes lelkű nő volt, sohasem említette azon apró segítségeket, amelyekkel Rezeda urat támogatta életküzdelmeiben.)
Rezeda úr, mint ez már a férfiak ostoba szokása: dicsekedett Rozinának barátaival, akiket mindenféle dicső jelzőkkel és tulajdonságokkal felruházott, holott praxisból már tudni kellett volna Rezeda úrnak ama régi tapasztalatot, hogy az asszonyokat a férjek szívén és hiúságán át hódítják meg a feleségek későbbi szeretői.348
E nagyszerű barátok felsorolása közben nem felejtette ki a geniális orvost sem, aki rájött a titok nyitjára, amellyel vissza lehet adni a nőknek első ártatlanságukat. Rozina ettől a naptól kezdve mindenáron ismerni akarta a doktort. Sűrűbben emlegette, mint valaha, hogy most már véglegesen elhatározott szándéka férjhez menni Rezeda úrhoz, akit ártatlanságával ajándékozhat meg a doktor találmánya révén. Rezeda úr esendő volt, mint minden férfi, és egy napon elvezette Rozinát az orvoshoz. A doktor, midőn értesült arról, hogy Rozina negyedszer készül férjhez menni, elutasította magától Rozinát. „Elég bajt csinált nekem Sasiné, aki bár fél esztendeig volt férjnél, törvényszéki orvossal hivatalosan megállapíttatta ártatlanságát, és ez ok volt a házasság felbontására! – mondta a doktor bizalmasan Rezeda úrnak. – Nem tehetem tönkre találmányom hírnevét vénasszonyokkal.”
Rezeda úr ezt belátta, de nem Rozina. Heves jelenetek voltak a szerelmesek között az orvos makacssága miatt, míg eljött a nyár, Rozina tengeri fürdőre utazott, ahonnan egy katonanótával és szívében hidegséggel érkezett haza, amely hűvösség segített meggyógyítani a komolyan szenvedő Rezeda urat.
Különben ekkor már elmúlt a tizenkilencedik század, és a nők kevesebbet okoskodtak szerelmi bajaikkal, mint annak előtte. Nemcsak a gyóntató atyáknak, de az idegorvosoknak is nyíltabban vallották be álmatlanságuk vagy egyéb nyavalyájuk okát; a jó barátnők az összejöveteleken szabadabban megbeszélték titkos viszonyaikat, mint azelőtt; bizonyos frivolság mutatkozott a társalgási hangban; a szeretőket nem rendelik az asszonyok a Páskál malomhoz, hanem az operettszínház páholyába, ahol nyíltan mutatkoznak velük: a királyság vége felé közeledett…
Világra szóló házassági botrányok töltik meg a pesti újságokat, cigányprímások és főhadnagyok szöktetnek meg hercegnőket, akik újságíróknak nyilatkoznak szerelmi kalandjukról; pesti bankárok válnak el nejüktől izgalmas tanúvallomások után; a legénylakáson mérget vesznek be úriasszonyok, és a szanatóriumban virágcsokrokkal veszik őket körül a tisztelők; Siófok skandalumai és szeretkezései újságban megbeszéltetnek; pesti korzón a szoknyadivat mind szűkebb és rövidebb; előkelő, divatos úriasszony nem is képzelhető állandó „barát” nélkül, és a félvilági nőket utánozzák manierban és ruházkodásban az elegáns pesti asszonyságok, mintha csak azoknak udvarlóit elcsábítani volna legfőbb céljuk; nyíltan beszélnek a szerelmi kicsapongásokról a jól öltözött dámák a cukrásznál349 vagy az utcán; a színpadokról csiklandozó érzékiséget hirdetnek a pajkos szerzők; a szalonokban apostolai a szabad szerelemnek tartanak előadásokat, és a nőorvosnak, ha divatba akar jönni, leginkább a magzatelhajtáshoz kell értenie. Közben minden erkölcsös embert farizeusnak neveznek; kigúnyolják, aki megretten a pillanatnyi élvezet következményeitől, mind ritkábban szöktetik meg az asszonyokat, hogy a válóper után valóban feleségül is vegyék őket, diadalmenetben jár a szemérmetlenség. A királyság vége felé jár. Ferenc Józsefről szerelmi összeköttetéseket pletykáznak, a főhercegnőket az utca veszi szájára, a női ártatlanság csak az öreg kéjencek csemegéje a gyanús házaknál, míg a divatos kupié arról zeng, hogy rafinált úriasszony-szerető nélkül nincsen boldogság Pesten. Az erkölcstelen Párizs költözik Budapestre – a francia finomság és kultúra nélkül, és abban nyilvánul itt Párizs imádata, hogy az úrinők szemérmetlen mosollyal ugratják a férfiakat, hogy ők jól tudnak franciául. Különös korszak ez: babiloni erővel ébred fel az érzékiség Pesten, azoknak a férfiaknak van sikerük a társas életben, akik a legnagyobb disznóságokat tudják.
A doktor ismét nem sok hasznát vette titkának, leginkább olyan nőket választottak feleségül a férfiak, akikről köztudomású volt, hogy ártatlanságukat már rég elveszítették.
Az „úgynevezett tisztességes nők” mellőzésének e korszakában Rezeda Kázmér úr (bár nem volt a divat bolondja) ugyancsak megtalálta szerencséjét. A nők sorában, akik Rezeda urat húsz esztendő óta pártfogolták Budapesten, egy Maci nevű negyvenéves asszonyság foglalt helyet, aki eleinte nagy tisztelője volt Rezeda úr elmésségének, férfiasságának, hívője színes hazugságainak, míg később zsarnoka és bolondja lett. Maci természetesen lelkesedett a természetfölötti doktorért, bár felnőtt gyermekei voltak. Maci ugyanis asszonyi észjárással azt gondolta, hogy ártatlanságával, amelyet feláldoz, erősebben láncolja magához Rezeda urat, akit úgy szeretett, mint a huszár a lovát, vadász az ebét, hajós a csónakját, lelketlenül, hiún, bolondul és ördögi féltékenységgel.
Maci oly erőszakosan viselkedett, hogy még férje is kénytelen volt beleegyezni a „kis operációba”, melyet a doktor cinikusan, de remek kézfogással egy pesti szanatóriumban végrehajtott. Szanatóriumra, fekvésre, betegségre természetesen nem lett volna szükség a doktor csodálatos műtéte után, hisz éppen az volt a találmányban rendkívüli, hogy a doktor szobájából egyenesen a korzóra mehettek sétálni a hölgyek; ám Maci alapos asszony volt, szerette az érdekes és feltűnő dolgokat, teátrális volt350 minden cselekedetében, és élete egyik legboldogabb napja volt, midőn a szanatórium hűvös folyosóján kopaszodó homlokát törölgette mit sem sejtő férje, midőn Macit hordágyon az erős szolgák a fehér ajtós műtőterembe cipelték, és letették az operáló asztalra. Az operációnál senkit sem tűrt a doktor maga mellett, találmánya érdekében egyedül dolgozott, míg odakünn az ajtó előtt összegyülekeztek Maci gyermeket, jó barátnői (virágcsokrokkal), rokonai, köztük Rezeda úr, a bús barát. Maci könnyes szemmel fogadta operáció után a szerencsekívánatokat, összemosolygott bizalmas barátnőivel, könnyezve csókolta meg gyermekeit, és hosszú, meghatott pillantást vetett Rezeda úrra, amíg hordágyával a szolgák visszamentek a folyosón. Másnap és harmadnap minden ismerőse gratulált Macinak, szobája a szanatóriumban megtelt virággal, látogatókkal, az „egész város” a betegről beszélt, csak a doktor szívta fogát káromkodva, aki találmánya használhatóságának megrontását vélte ebben a színpadiasságban. Maci egy hétre tervezte a szanatóriumi ünneplést, de három nap múltán felkelt, mert Rezeda úr nem mutatkozott betegágyánál.
Rezeda úr felhasználta az alkalmat, megszökött pártfogója és zsarnoka karmaiból.
A királyság utolsó éveit élte, minden jel azt mutatta, hogy Pest a fulladásig jóllakott gyönyörrel, bűnnel, étellel és itallal. A polgárság asszonyai és leányai kilépkedtek jól elzárt házaikból, és megismerkednek a mámorító színházzal, a végképpen érzékiségre alapított női divattal, a flörttel és az ingerlékenységet előidéző modern zenével. A legkülsőbb Ferencvárosból is lábszárhoz simuló szoknyában jönnek be a hentesnek, vendéglősnek a városba, míg a korzón megjelenik az első nadrágszoknya, mintha az egész évtizedet az foglalkoztatná, hogy milyen szabású legyen a nők szoknyája Pesten, a királyság utolsó éveiben. Míg végre győz a rövid szoknya (amelyben aztán a népköztársaság és a kommün hölgyei minden eddig tapasztalt változatot felülmúltak).
A „szépfiúk” gomba módra nőnek ki a pesti aszfaltból, minden héten hallani megzsarolt úriasszonyokról, akiknek hiszékenységével elszánt fiatalemberek visszaéltek. A „szépfiúk” az alakuló új világ regényhősei, ők csábítják el az úriasszonyokat, őket pénzelik az idősebb és jómódú asszonyságok (néha több is), ők keltenek feltűnést a siófoki strandon, és ők adjak meg a korzó divatját. Egy előkelő, római arcú fiatalembernek nem lehet gondja Pesten a megélhetésre. Vannak úgynevezett uzsonnázó kávéházak, ahova az úriasszonyok betérnek, és ismeretséget kötnek; vannak351 kávéházi asztalok, ahol a szép fiatalemberek naphosszant úgy ülnek, mint a kirakati tárgyak; vannak női zsúrok, ahova a háziasszony azzal csalogatja asszony vendégeit, hogy egy ismert szépfiú ül a zongoránál, vagy bemutatja a legújabb szalontáncokat.
Ezek a szépfiúk nagy pusztításokat visznek végbe a pesti asszonyok szíveiben. Rezeda úr ismert egy úriasszonyt, aki minden szerelmi szakítás után bánatában megoperáltatta magát. Először természetesen a vakbelét vétette ki Herzel professzorral, mint a legtöbb asszony Pesten, aki a társaságban szerepet vitt. (A jó doktor urak ebben az időben még a legváltozatosabb elméleteket állították fel a vakbélről. A bánatos úrinő citrom- vagy cseresznyemagvat nyelt, hogy célját elérje.) Mikor második szerelmével is szakított a fentebb említett úrihölgy, nehezen lélegzett az orrán át, ugyanezért egy divatos orrspecialistára bízta magát, és szanatóriumba vonult. Harmadik csalódása után lábát egy ortopéd gondjaiba adta; míg negyedszerre egy kozmetikushoz fordult, mert balszerencséjét annak tulajdonította, hogy testének olyan részén is van hajzat, ahol nem szükséges.
A szerelmi bánat ellen találhatók voltak még a városban különféle kártyevetőnők, jósnők, kuruzslók, akiknek címét nagy titokban közölték egymással az asszonyok.
Mindenki szerelmes volt a szépfiúk korszakában, különösen a Balzac-korabeli asszonyok ragaszkodtak mindig utolsónak hitt szerelmükhöz, és nyíltan hangoztatták, hogy szerelem nélkül nem élhetnek. Mint valami jóindulatú járvány vonult végig az öregedő asszonyok szerelme, határozottan divatban voltak a negyvenéves nők, akármilyen valláson voltak, de mégis inkább a rafináltabb vagyonos izraelita hölgyek tudták korukat így leplezni, hogy szíves imádóra akadtak: hol meghíztak keszeg udvarlóik kedvéért, hol meg lesoványodtak, midőn valamely külföldi énekesnő vagy táncosnő a soványság divatját hozta Pestre; fehérneműjük olyan hódító, hogy a férfiak szívesen fogadják emlékbe nadrágocskáikat, ingecskéiket; a negyvenes nők mohó szomjúsága és perverz élvhajhászata sok fiatalembert tett a városban cinikus bölccsé.
Rezeda úr, bár már koránál fogva sem versenyezhetett a divatos szépfiúkkal, a királyság utolsó éveiben több sikert könyvelt az érettebb nők között, mint fiatal korában. A leányokkal ez években nem sokat törődött, hisz a leányok csoportját elfödték az esengő tekintetű kövér asszonyok, így az elhagyott Maci legjobb barátnői, néhány festett hajú és vágyakozó szívű úriasszony vette Rezeda urat nagy titokban pártfogásba.352 Felkeresték lakásán azon ürügy alatt, hogy a bánkódó Macival akarják kibékíteni, és kancsal mosollyal, „Maci meg ne tudja!” szavak kíséretében engedtek Rezeda úr támadásának. Majd bemutatták Rezeda urat olyan asszonyságoknak is, akik ugyancsak állították a regényes szerelmet, de környezetükben nem akadt megfelelő férfiú. Rezeda úr a „Hotel Habsburg” negyedik emeletén, hol hónapos szobácskában lakott, egy télen át, kékesszürke délutánokon több úrihölgyet látott megjelenni gyalogszerrel, akik egyébként ekvipázsukban hátradőlve szoktak végigrobogni az Andrássy úton.
A doktor tehát hiába fedezte fel a titkot, Rezeda úr egyetlen valamirevaló esetet sem szállíthatott a barátjának; legfeljebb néhány hisztériás öregasszonnyal közölhette a doktor adresszát, akiket a tudós a legmodernebb tudomány szerint, Freud professzor elvei szerint órákig vallatott, szerelmeik, bánataik, gyermekkori élményeik felől. Általában e korszak felfedezése, a vallató gyógyítása az idegeknek: csaknem annyi férfit és asszonyt vitt Pesten az orvosok szobáiba, mint egykor a gyóntató baráthoz, a rácsos székhez (különösen, ha idegen országból jött, és idegen országba távozott a misszionárius). Mily boldogan hazudtak és vallottak igazat az izgalmas életben hajótörést szenvedett férfiak és nők az idegorvosok szobáiban: azt csak az öreg orvosok tudnák megmondani, akik a pesti divatos osztály minden titkát összegyűjtötték magukban. Kevesebb kéjt okozott az a szerelem, amely titkos volt, mint az a bűnös viszony, amelyről hangosan beszélhettek az enervált idegzetű férfiak és nők, ha máshol nem: az idegorvos szobájában.
Rezeda úr ugyancsak a doktor mesterségében kontárkodott. A „Habsburg” negyedik emeletén a pásztorórázó asszonykákat vallatóra vette múltjuk iránt, és mily nagy volt meglepetése, amikor azok szemlesütés nélkül vallották be régi szerelmeiket.
A „Habsburg”-beli összejöveteleknek Maci megjelenése vetett véget, aki parázs botrányt rendezett a bezárt ajtó előtt, mikor éppen legjobb barátnője csalta meg Rezeda úrral… „Gyere ki, te…” – kiabált Maci torkaszakadtából, és öklével verdeste az ajtót. Majd a telefonhoz rohant, és nyomban felhívta a jó barátnő férjét, akivel közölte, hogy feleségét hol lelheti. A férj hitetlen bágyadtsággal tette le a kagylót.
A királyság még egyszer akkor lendült fel régi tollforgós pompájával, méltóságteljes magatartásával, midőn IV. Károlyt Budán koronázták.
Úgy tűnt fel, hogy a doktor tudományára ismét szüksége lesz Pestnek. A hatvanhetediki divatújságokat keresték elő a Nemzeti Múzeumban,353 a fehér lovak igen kelendők lettek a lóvásáron, díszmagyart vagy legalábbis tribünjegyet a Várba igyekezett szerezni minden pesti gavallér, és a nők aranyhímzéses pártát tettek a fejükre, mint ősanyáik. Általában a fátyolos párta, az ápolónői ruha, a szalagos kitüntetés a bal mellen volt akkor a divat a városban, mert hiszen javában benne voltunk a háborúban. A lovagok és lovagnők körülbelül két hétig tették színessé december havát, amíg a lucskos, hófödte városból elutazott a királyi pár, és mindenki megörökíttette magát a fotográfusnál. A nemes fejtartás, a magas homlok, a koronázási áhítat, a királyság iránt érzett hódolat, a lovagi méltóságteljesség valóban csak oly teátrális volt, mint egy színházi előadás, mélyebb nyomokat nem hagyott az emberek lelkén.
Az Operaház intendánsa igen ügyelt arra, hogy az általa rendezett koronázási ünnepség stílszerű legyen, valamint arra is volt gondja, hogy ott legyen egész Pest, mint valami szenzációs premiernél. A Várhegy csatakos, sáros oldalán a még alig szürkülő téli reggelen másztak felfelé a frakkos urak és kiöltözött asszonyságok. Kocsi és egyéb jármű csak kiváltságosoknak jutott, és még ők sem tehették meg az utat kijelölt helyüikig. Bizonyos utcatorkolatoknál megállították a főispánok, püspökök, grófok hintóit, a bankárok automobiljait, pesti szépek fiákereit, a vidékről beözönlő bricskákat, homokfutókat, és a hulldogáló ködben összekeveredett a gyalogjöttek sáros menete a hintók büszke tulajdonosainak csoportjával.
Az öreg, álmatlan hírlapírók a cilinderkalapjuk mellé tűzték fehér belépőjegyüket, a kordonok szabályszerűen zárták el a különböző emelvényeket, pontosan ment minden, mint akár I. Ferenc József temetésén, mintha a bécsi gyászmenet tért volna vissza a muzsikáló óra lapján, de más ruhát vett az öltözőben.
A főhercegnők hintóikkal a kijelölt percben érkeztek a Mátyás-templom sekrestyéjéhez, a csepegő esőben utánozhatatlan kézmozdulattal (mintha gyermekkoruk óta tanulnák), magasra emelték brokátuszályaikat vékony lábszáraik felett, és a szoknyaránc mint virágharang fogta körül térdüket, amíg a sekrestye ajtaján eltűntek, mint csodálatos jelenések, akik a kedvetlen, nedves reggelen a bécsi Hofburg képcsarnokából vizitbe jöttek Budára. Vajon mikor keltek fel ők, hogy idejében megérkezzenek? Vajon tegnap fésülte meg már őket is Pürcher és Fritsch, mint a legtöbb pesti dámát, vajon setét éjjelen kezdtek már öltözködni?… ilyen kérdéseket váltottak a doktor és Rezeda úr, akinek sikerült darab ideig a Mátyás-templom sekrestyéjében tartózkodni, midőn oda a főhercegnők354 megérkeztek, és a hideg szenteltvíztartóba dugták fehér kesztyűs kezüket. Rezeda úr oly melegséggel dörgölődött a főhercegnők szoknyái, mentéi, fejkötői közé, mintha legalábbis udvari funkcionárius volna.
Habsburg főhercegnő volt élete álma a sok pesti izraelita asszonyság pártfogása után. Hívják bár Annunciátának vagy Eleonórának, legyen bár hervadt, mint a József császár Burg-szárnyában az ablakok, vagy csinos arcú, mint a kertek Schönbrunnban, ostoba vagy okos, skroflis vagy egészséges: csak habsburgi vér járjon az ereiben! Ó, hányszor nézte őket megfakult képeken egy dervis rajongásával. Ó, hányszor bámult hintójuk után, amelyekben lila és rózsaszínű fátyolok alatt üldögéltek, hányszor merengett a kirakatok tükörablakában a bécsi Grabenen, ahol az imént zefírt vagy szalagot vásároltak a Burg hölgyei egykedvű, fehér kabátos udvari tisztek vagy elsavanyodott kedvű, gyönyörű kesztyűs udvarhölgyek társaságában! Sohasem tudta még csak a parfőmjüket sem megérezni, sohasem láthatta őket setét boltozatú termeikben, lefüggönyözött ablakaikban, bár annyit csavargott keresztül-kasul a bécsi Hofburgon, mintha betörést tervezne a néma, pókhálósnak látszó emeletekre. Járt ott nyári reggeleken, mikor az első harangszó csilingelt középkorias harmóniával a Burg templomtornyában, figyelő szemét a függönyökre irányította ebben az órában, amikor minden nő a világon, szűz vagy férjes szerelemmel álmodik; talán valamely ablakból jelt ád az udvari lakáj, és titkos lépcsőn vezeti az elszánt gavallért; járt ott szeles nagyböjtben, amikor a József-udvar szoborcsoportozata mellett foglalt állást, mert bécsi ismerőseitől hallotta, hogy nagyböjti litániára a József császár egykori folyosóin suhannak cl a főhercegnők, hogy az udvari kápolnába juthassanak, hol magas karzataikról bűnbánólag hallgatják a zsolozsmát; végignézte a déli csengő óraütésre lejátszódó katonai parádét, midőn az alföldi bakák oly feszesen lépnek az udvaron, mintha fából volnának faragva, irigyelte a fehér nadrágos jól táplált Burg-zsandárokat, akiket jeles koszton tartottak, hogy szép férfipéldányok díszítsék a várat, hatalmasok, mint akár a kapuboltozatokat tartó mezítelen szobrok, a három-négy embernyi nagyságban alkotott lovasok; sőt irigyelte a bronzba öntött régi tábornokokat is, akikről azt rebesgeti a história, pletyka, hogy közeli ismeretséget kötöttek Mária Teréziával. Lett volna női szabó vagy cipész, ha ilyen módon megközelíthette volna az imádott hercegnőket. Úgy rajongott e magas rangú, elérhetetlen nőkért, mint egy középkori lantos, aki korgó gyomorral énekel a bástya alatt. Ó, Rezeda355 úr buzgó királypárti férfiú volt, szívesen tartotta volna hátát, hogy azon végighegedüljön egy hercegasszony.
Most pedig itt állott közöttük, barátjával, a doktorral (aki azon törte a fejét, vajon hogyan ajánlhatná fel találmányát Éva e kiváltságos, de bizonyosan normális életet élő leányainak), míg Rezeda úr remegő orral, verejtékező homlokkal, tágult szempillával vette vizsgálat alá a habsburgi hölgyek hosszúkás, apácás orrát, keskeny ajkát, üvegházi növények bágyadt színével hasonlatos arcpírját, szőkésbarna haját, amely mintha attól a fénytől lett volna tompa színezetű, amely a szentképet mindig körülveszi, derekát és keblét, a lábszárát és kezét, amit egy izgult férfiú észrevehet a nőkön. Nem tudott választani közülük, mindegyik megnyerte férfitetszését, még az idősebbek is. A kesztyűik oly simulékonyak voltak, mint semmiféle színésznőé; a szemük oly tiszta és hűvös volt, mintha még sohasem ereszkedett volna látásukra a kéj bíborpiros és álomban látott képekkel behímzett függönye; a nyakszirtük oly méltóságteljes volt, mintha sohasem görnyedt volna férfi izmos karján. A fülük kicsiny és érintetlen tisztaságú, mint a kagyló rózsaszíne; ha tudtak is e fülek szemérmetlen szavakról, szeplőt nem hagytak a hallomások, és a kezük mily tiszta lehet! – mintha sohase nyúltak volna tisztátalansághoz, csak imakönyvhöz vagy selyemhez! Ó, bármiként fürösztik, csiszolják, borotválják, nyírják, frissítik magukat a divatos fekete orrlyukú és fehér testű pesti nők, sohasem közelíthetik meg e nőket, akik ámbrát lehelnek, és nem azt, ami gyomrukban van. És a szerelem hevében sem ismétlik az unalomig azokat az izgatóan közönséges szavakat, amelyekre romlott férfiak tanítják a pesti nőket, hogy már az első pásztorórán meg lehet állapítani, hogy kinek voltak azelőtt kedvesei, ki volt az a gavallér, aki e különös szavakra, kifejezésekre tanította őket…
A főhercegnők kivontatták uszályaikat, mint napsütésben a pávák. A Mátyás-templom sekrestyéje mindenféle illatokkal telt meg, leheletekkel, rizsporokkal, parfőmökkel, amelyeket Rezeda úr sohasem érzett a pesti cukrászdákban, ahol holdváltozáskor olyan jellegzetes illatuk van a helybeli szenvedélyes úrnőknek, hogy a kandúr bejön a konyhából, a lusta tűzhely mellől, és a szoknyához dörzsöli tüskés hátát.
A veres bajuszú detektívfőnök vetett véget Rezeda úr ábrándozásának, karonfogva kivezette őt a sekrestyéből, mint nem oda valót. Rezeda úrnak ezután meg kellett elégednie azzal, hogy a templom bejáratánál segédkezzen ismeretlen úrnők uszálya kibontásánál (mintha erre a célra356 volna rendelve), és boldog volt, ha megérinthette egyik-másik előkelő asszonyság bokáját.
A doktor rosszkedvűen dörmögött.
– Vajon mikor lesz értéke találmányomnak, ha már a koronázási szertartáshoz se igyekeznek visszanyerni a nők ártatlanságukat!
A koronázási szertartás után, midőn a budai utcákban déltájban hömpölygött az előkelő nép, Maci egy utcafordulónál elcsípte Rezeda urat.
Maci szenvedélyességében kipirultan, lengő tollbokrétával, apró léptekkel közelgett Rezeda úrhoz, és hatalmasat csípett a karján. Rezeda úr megijedt az esetleges botránytól, ezért így kezdte beszédét:
– Hova lett a mai nőkből az idealizmus, amely ősanyáinkat díszítette? Ilyen napon, mint a mai, minden honleánynak felmagasztosult szívvel kellene hálát adni a mindenhatónak, hogy új ifjú királyunk van az öreg helyében. A nemzeti históriának ily piros betűs napján felejthetné minden honleány a maga apró-cseprő ügyeit. A történelem kerekei forognak felettünk. Bezzeg a régi, gyönyörű nők együtt éreztek a hazafiakkal, együtt dobogott a szívük a nemzeti lelkesedéssel, együtt imádkoztak nemzeti jobblétünkért a férfiakkal. A Szentháromság téren még csak most kezdik a Himnuszt énekelni, nagyságod pedig már itt van?
– Távolról követtem. Mert ön engem szerencsétlenné tett.
– Mily boldogtalan korszakban születtem én! – fakadt ki Rezeda úr. – Lettem volna egy-két nemzedékkel előbb, midőn a magyar nők szívét a honszerelem világította, és idealista lelkek gyönyörű eszméket ültettek a nők szívébe! Lettem volna bár akkor, midőn nemzeti öltözetben mutatkoztak hölgyeink, a haza bús gondjait megosztották a férfiakkal, együtt búsultak a búsulókkal, együtt reménykedtek a hajnalcsillag keresőkkel, könnyes szempillával énekelték Lavotta dalait, és rejtegették a bujdosókat hálókamráikban. Lettem volna az ötvenes években, midőn szerelmeseiket az úrnők azzal biztatták, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér, midőn a költőknek kivételes helyzetük volt, midőn a nőknek nem jutott eszükbe a maguk jelentéktelen bajaival megzavarni a hazafiak elmélyedését. Az idealizmus, az önfeláldozás korszakába való vagyok én, nem pedig e sivár évekbe, midőn a világ háborúságában és királykoronázás napján egy úrnő azzal merészel megszólítani azon az úton, amelyen egykor Virág Benedek andalgott, hogy én szerencsétlenné tettem őt!
Maci keserveseket nyelt, és égő szemét tigrisként szegezte Rezeda úrra:
– Nem akarok kitérni szenvedéseimre – szólt mindig emelkedő hangon.357 – Nagyon jól tudja, hogy még mindig szeretem önt, ámbár ezt nem érdemli. Csak néhány szóval akarom vázolni nyomorúságomat. Férjem tudni sem akar azóta felőlem, mióta ördögi barátja ama jól sikerült operációt végezte. Más férfiak… Engedje meg, hogy ne valljak be önnek pásztorórákat, amelyek eredménytelenül végződtek, és súlyos megszégyenítések maradtak emlékbe. Azt hittem, hogy csodálatos szerencse történt velem, midőn ártatlanságomat visszanyertem, holott azóta olyan vagyok, mint a megátkozott. Mindenről le kellett mondanom, ami eddig kárpótolt elhibázott házasságomért, meg nem értő férjemért. (Hisz tudja, hogy férjem indolenciája kergetett egykor a maga karjaiba!) Az, ami más asszonyoknak egy percnyi habozás és meggondolatlanság után rendelkezésre áll, az a pár pillanatnyi öröm, amellyel a legtöbb barátnőm (hisz tudja!) elviselhetőbbé teszi az életet a saját számára a sok szomorúság közepette: gonosz barátja közbelépése óta részemre elérhetetlen. Vágyaim, álmatlan éjszakáim, reggeli elképzeléseim, ábrándjaim, izgalmas gondolataimnak kielégítései oly elérhetetlenek, mintha egy öles falú apácakolostorban őriznének. Nincsenek már férfiak Pesten, hogy izzó, lüktető szívvel hagynak szaladgálni egy javakorabeli, csúnyának sem mondott asszonyt?… Itt önnek kell segíteni, Rezeda, akiért feláldoztam magam.
– Majd beszélek a doktorral – felelt Rezeda úr, és lesütött tekintettel fogadta Maci mélységesen megvető pillantását.
Rezeda úr igen boldognak érezte magát, hogy a következő utcasarkon sikerült a tömegbe vegyülnie Maci félelmetes tollforgói elől. Hálát adott istenének, hogy nem lett nagyobb botrány a találkozásból, csupán néhány vidéki méltóságnak akadt össze ijedten a sarkantyúja, midőn Maci meglehetős hangos szóval előadott panaszát hallotta.
A doktor Rezeda úr könyörgésére néhány nap múlva valóban lerombolta nagyszerű találmányát, és ezzel körülbelül vége is lett Pesten annak a lelkesedő hangulatnak, amellyel a királyságot ünnepelte a publikum. A díszmagyaros, méltóságteljes férfiak, akik a régi Magyarország pompájával és emelt fejtartásával jöttek át néhány hétre a múltból, hogy a históriai színpadon statisztáljanak, mint Shakespeare lordjai, hamarosan kimentek a divatból. Az aranyos és gyászos fejkötőket még darab ideig viselte néhány facér színésznő, amíg jobb kalapra szert tett. A kiegyenesedett derekú, uszályukat páva módjára illegető dámák, akik a koronázási templomot olyan illattal töltötték meg, mint I. Ferenc József idejében,358 fáradtan, meggörnyedve ültek hintóikban, vagy szürkén, megvetéssel elsuhantak a bástya sétányán.
Tulajdonképpen egy napig tartott csak a hosszú fűző divatja Pesten, a barhentalsókat is csak a lucskos, inflenzás decemberi reggelre vették elő a nők, akiknek órák hosszáig a Mátyás-templom kövezetén vagy a szabadban emelt tribünön kellett tartózkodni. Az éjjeli és nappali munkában félig megvakult varrónők, hímzőnők, fűzőnők, izgalomtól megbetegedett szabónők ismét a párizsi divatlap mustráit vették elő. A főhercegnők nem töltöttek még egy éjszakát Pesten a Vár hideg vendégágyaiban, bár a szertartás végeztével kimerültebbek voltak, mint bármely udvari bál után; a különvonatot befűtötték, és az egykedvű udvari tisztek Bécsbe kísérték Rezeda úr szerelmeit; egyik-másik földöntúli dáma itt felejtett tán egy harisnyakötőt vagy egy ruhakapcsot, egy álmatlan éjszakát vagy egy türelmetlen szót a hajnali fésülködésnél, egy pletykát, hogy a Vár fürdőszobáit nem lehetett kellően kifűteni, ezért csak Zita fürdött ezen a reggelen, ami sok megjegyzésre adott alkalmat az udvar többi hölgyeinél. Elmentek anélkül, hogy keskeny cipőiknek talpát letették volna a pesti aszfaltra. A térdig érő míder ismét csak a negyvenes nők viselete maradt, akiknek testi hibákat kell elfedni a halcsontos páncéllal, a barhentnadrágot azok a nők viselték továbbra is, akik nem féltek sem villamoskocsi balesettől, sem egyéb vak véletlentől.
A háború tovább tartott, a zsidók mérhetetlenül gazdagodtak, a keresztények nem akarták eladni a borukat, a hírlapírók hazug haditudósításokat írtak, a frontok mögött levő tisztek érzelgős dalokat énekeltek, vándorszínészeket vendégeltek, míg odakünn a vesztőhelyen, a lövészárkok közelében némán, hosszan elgondolkozva néztek a vigasztalan setétségbe a katonák: mit gondoltak magukban, megmutatták a későbbi esztendők.
A doktor valóban megsüthette találmányát. Egy-két menyasszonyon kívül, aki történetesen vőlegényét várta vissza a harctérről, senki sem kereste fel őt segítségért. Maci rémületesen mesélte barátnőinek a két operáció viszontagságait, és szert tett egy nagy ádámcsutkás, zörgő lábú gavallérra, akinek pártolásában sok időt eltöltött.359
