TIZEDIK FEJEZET • A nagy kópé
TIZEDIK FEJEZET • A nagy kópé
Nőül veszem, még ha megcsal is, hisz annyira szeretem – dörmögte magában Rezeda úr ezen az estén.
Bár a nyári éj még nem szívta fel az őszibarackok illatát a pesti utcákról, a nyitott kávéházakból kiáradó női parfőm és érzéki zenélés nem győzte le Rezeda úrban a szigeti szent érzeményeket, a mellékutcákban, ahol a földszintes ablakok mögött szerette polgárcsaládok horkolását hallgatni; valami azt súgta Rezeda úrnak, hogy ne feledkezzen meg negyvenedik évéről, amelyet már betöltött. Mászkált már ő máskor is ezeken a mellékutcákon (hol nem találkozhatik emberrel), mióta szíve telve volt. Csak emlékezzünk két régi nagy szerelmére, amely egy-egy évtizednyi pihentetés után úgy rohanta meg, mint a tífusz. Húszéves korában ott sírdogált egy nőért, ahol senki sem látta. (Még egyik pártfogóját, egy okos asszonyságot is megtisztelt azzal, hogy néha felzokogott arra a bizonyos hűtelen nőre gondolva.) Harmincéves korában majdnem öngyilkos lett ugyancsak egy kacér nőért. Most, negyvenedik évében ugyan mily viszontagságok várnak rá? A névtelen belvárosi utcák hallgatnak egy darabig. Majd valahol felhangzott egy baktató korhely öreges, dadogó éneklése, akit tán az imént vetettek ki a kocsmából… Rezeda úr megborzongott, mintha a saját sorsát hallotta volna a részeg ember danolásában.
Ment-mendegélt, és az éjszakai nyitott ablakok alatt most nem jutottak eszébe azok a finom, elefántcsontarcú belvárosi nők, akik hálószobáikban álmodoznak, akikre mindig gondolt, ha a Régiposta utcán befordult. Az árnyéka csak itt-ott csatlakozott melléje, ahol éjfél után gázláng libegett az utcasarkon. És az árnyék most nem adott semmi tanácsot, mintha örökre elhagyni készülne őt, mint a siralomházban estefelé végbúcsút vesznek az atyafiak az elítélttől. Úgy látszik, mind közelebb jön az az óra, a fájdalom órája, amelyet minden embernek egyedül kell végigküzdeni, legyen bár annyi barátja, ahány fűszál a mezőn. Az árnyék398 meg-megállott, darab ideig ránézett, de többé tanácsot nem adott, mintha felesleges volna minden beszélnivaló azzal, aki már lenyelte a halálos mérget.
Rosszabb már nem következhetik, még ha szemem láttára szeretkezik is Engelberttel a Borz utcában, mint eddigi életem – szólongatta Rezeda úr az árnyékot a Szerb utca sarkán, ahol egy hosszú kerti kőfal kezdődik, az árnyék tehát nem vonulhatott el a kapumélyedésbe. Ha mindennap tízszer is erőt vesz rajta áradó ifjúsága, hogy előzetes bűnbánattal, madonnái fájdalommal csalna meg, akkor sem tennék egyebet, mint eddig: megszámolgattam, hány lépésnyire van a Kerepesi-temetőbeli Saxlehner kripta a lakásomtól. De nélküle már nem élhetek. Inkább legyek cégéres bolond Antónia mellett, mint magányos csacsi, aki szeles időben a szélmalom mellől egyedül bőgte be bánatát a városba. A Borz utcai ház felé (amely holnap oly nagy dolgoknak lészen tanúja, hogy Rezeda úr meggyőződése szerint ilyesmit még nem is láttak talán Pesten) nem merészelt ez estén ellátogatni Rezeda úr. Bár megfordult a fejében, hogy illendő lenne megnézni a karos gyertyatartókat, vajon megtudák-e a gyertyaszálak, hogy Antónia és Engelbert utolsó találkozójához világítanak? De mégsem volt elég ereje elmennni arra a helyre, ahol holnap tán megcsúfolják szerelmében, vagy felmagasztalják. Elhatározta, hogy reggel minden megjegyzés nélkül, kék pecsét alatt elküldi a réz kapukulcsot Antóniának; aztán történjen, ami akar.
Az est hátralevő részét a Matskássi-féle pincében töltötte a Józsefvárosban, mint annyiszor, mikor szerelmes volt.
Ebben a pincében néha a nagyopera zenekara játszott, pálmaerdőként lengedező, hajladozó külföldi operákat, a nagyralátó és előkelő Rozina idején Sámson és Delilá-t, míg a szentimentális Maci idejében Tosca búcsújelenetét, máskor csak egy okarina fújdogált keservesen, amint a nagy hasú bohóc bő ruhájából elővette a hangszert, és belisztezett arcán a csorgó könnyek gyalogösvényekként futottak. A Matskássi-féle pincébe járt átgondolni azokat a szavakat, amelyeket napközben nőkkel váltott. Olyan volt ez a polgári kedvű, dohos pince a Rezeda úr életében, mint a gyóntatószék, ahol egymaga volt a barát és a bűnbánó. Miközben a feje felett, a nyitott ablakon át látni lehetett a lábakat (hallani lehetett a kopogásokat), amelyek itt elmendegéltek, hogy soha többé vissza ne térjenek. Nyári estéken Rezeda úr jól láthatta a lábakat, amelyek oly félénken mentek el a pinceablak mellett, mint az erdei őzek járnak az emberek között a vadaskertekben, de itt tapostak aszfaltot a medvetáncoltatók399 nehézkes léptei, erre lengtek a kóklerek hintázó lábai, szerencsétlenek magukba roskadtak, ténferegtek, vonakodók gyalogoltak ijesztő sorsuk felé, bűnösök futottak, szenteskedők csoszogtak, ragadozók lopakodtak, és bátrak jöttek azzal az elhatározással, hogy meghódítják a várost. A Matskássi-féle pince ablakán át látni lehetett a város lábait, amelyek mind különböző, néha alig megérthető célok és állomások felé mendegéltek, majd céltalanul vagy megrettenve bokáztak.
Ezen az estén, míg Rezeda úr borospohara felett könyökölt, kétszer is látott olyan női lábakat, amelyek Antónia lábaihoz voltak hasonlatosak. Ama tündéri lábakhoz, amelyekről még nemrégen azt hitte, hogy egyedüliek a városban, és ha elveszítené őket, hát nagy szerencsétlenség érné. Az Antónia lábai felett (a Matskássi-féle pince ablakából nézve) egyszer örömleány tarkabarka szoknyája libegett, mintha jó előre közelegne a vigasztalódás arra az időre, midőn Rezeda úrnak megnyugvást kell keresni csalódásában; a másodszor látott Antónia-lábak polgári alsószoknyák vasalt fehérségéből mutatkoztak, és szelíden mendegéltek a Józsefváros ama tája felé, hol esténkint a „bakfis korzó” felvonul, a ferencvárosi és józsefvárosi lányok, akik besötétedés után az Üllői út és Baross utca között sétálgattak gondtalan, hangos ifjúságukban, örömére a szegény hadnagynak és jogásznak (e tájon olcsó süteményt és cukrot árultak, és nyári estéken ingyen szólt a muzsika a nyitott kávéházakban). Rezeda úr a sors jóságos közbelépését látta e lábak megmutatkozásában. Hisz így találta már meg életében ama nőknek másolatát Budapesten, akikért egykor csalódásában meghalni akart. A városban annyi a könnyelmű sorsú, ledér szép leány, hogy a legtisztességesebb pesti nőnek is akad olajnyomata (másodpéldánya) az utcákon, mulatóhelyeken, rejtett kis házakban, akik a férfiakat mindig szerelemmel várják. A szeretett pesti nők két példányban jönnek a világra. Az egyik napközben templomokba jár, a másik örömtanyákon található.
Körülbelül éjjel volt már, amikor a szenvedő gondolatokat végre lerázta válláról Rezeda úr, és a pince lépcsőjének vette útját, hogy néhány órára lenyugodjon. Nehéz napja lesz holnap, szüksége van az idegeire. Vajon boldogítók lesznek az álmok, amelyeket a vetőkártyabeli piros ablakú házikóból, a kocsmáról magával elvisz?400
A Borz utcai ház kulcsát reggel elküldte Antóniának.
Napját azzal töltötte, hogy Kisilonka Jácintot hallgatta az óbudai parton egy hajóroncson üldögélve. Az orvos sötét kedvű volt, mint a gubacs, amelyből a tintát főzik. Szemöldökével integetett, amikor Rezeda úr bevallotta neki szerelme legújabb eseményeit. Bár Rezeda úr nem tartozott ama gyönge jellemű férfiak közé, akik nyomban eldicsekednek egy kapott csókkal, vagy egy megtagadott ölelést panaszba öntenek, e kritikus napon Kisilonkánál keresett vigasztalást.
– Mondj el minden rosszat, amit tudsz a nőkről! – esengett gondolatban Rezeda úr a doktorhoz.
A doktor méltatlankodott:
– Szégyellhetnéd magad, Rezeda bácsi, hogy azt hiszed, veled történik először a világ fennállása óta, hogy a nők megcsalnak. Csak az ostoba férfiak fújják fel a dolgot, életkérdést csinálnak belőle, holott az egész üggyel annyit sem kell törődni, mint a madárpiszokkal, amely egy nagy fa alatt kalapunkra hullt.
– Ez különben gyakori dolog, hogy a nők éppen kedvesüktől kérnek kulcsot ahhoz a szobához, ahol másik kedvesükkel találkozhatnak. Meg kell köszönni a bizalmat: ennyi az egész. Általában sokat kell járni a napon, akkor nem történhetik semmi baj. Azok a férfiak, akik korán kelnek, korán lefeküdnek, alig szenvednek a nők tűszúrásaitól. Csak nyisd ki mind korábban az ablakot, hogy ráeszmélj, mily bolondságokat álmodtál az éjszaka. Azt álmodod, hogy te vagy az egyetlen férfi, aki bizonyos nőknek bizonyos szavakat tudsz mondani, és ha reggel józanul kitekintesz az ablakon, láthatod, hogy más férfiak is járnak az utcákon, akik éppen úgy birtokában vannak a cseles szavaknak, a mulattató fordulatoknak, a hódító perceknek, mint jómagad. Egy öszvérhajcsár néha jobb helyen találja el a nőket, mint egy miniszter. A női test és lélek tele van ellenállhatatlanul gyenge helyekkel, amely helyeket nem mindig a legokosabb emberek ismerik. Egyik nőnek elegendő bizonyos kézfogás, hogy szerelemre gyulladjon. A másikat a füle tövén kell megcsókolni, a harmadik a nyakszirtjét ért lehelettől bódul. A negyediknek a ruhája alatt van az a hely, amely nem tud védekezni. Az ötödiknek bizonyos szavakat kell mondani, hogy megfeledkezzen magáról, a hatodik a szaglószervében hordja az érzékiségét, a hetedik a verést kedveli. És így tovább az egész misztériumon át, minden női szentélyhez megvan a kulcs, amely biztosan nyitja a zárat. A nők legtöbbször maguk vallják be, hol van gyenge bástyájuk. Én azt hiszem, hogy te még nem ismered401 az utat Antónia szívéhez, mint a költők mondanák. Az evezős tán jobban megfejti a rejtélyt. Nem ártana, ha meglesnéd őket, hogy magad is okulhass. Kérlek, ne dobj a Dunába.
– Szörnyeteg! – lihegte Rezeda úr. – Azt hiszed, tudnék tovább élni becstelenül, meggyalázva, egyetlen igaz érzelemben megmérgezetten. Tudnám azután szeretni Antóniát, ha másnak a karjai között látnám?
– Hevesebben, sokkal tüzesebben – felelt Kisilonka Jácint.
– Utolsó szerelmem is aljas legyen?
– Regény – dohogott az orvos. – A férfiak örökké csak gordonkáznának, ha komolyan vennék mindazt, ami velük szerelem idején történt. Megengedem, hogy vannak férfiak, akik lehajtott fejjel járkálnak, szívük búval teli, gondolkozásuk szélütött, lelküket kerüli a vidámság isteni sugara, a bor, az országutak, az éjszaka a tanácsadójuk, de nem ezekről a tehetetlenekről kell példát venni, nem a mártírok életét kell utánozni, a regényhősök nyomdokaiba se kell lépni. Nézz körül, hogy milyen sokan vannak a jókedvűek, a boldogok, a mélyalvók, a jó étvágyúak, akik éppen olyan sebeket kaptak, de nem törődnek vele.
– Többen vannak a szomorúak, mint a vígak.
– Azt senki sem tudja, miután a férfiak hallgatagok. A börtönök, az őrültek házai, az öngyilkosok temetői nem bizonyítanak többet, mint azt, hogy vannak gyönge, nem életrevaló emberek. Míg maga a nagy élet szakadatlanul, szünet nélkül pezseg, bármit tesznek a nők a férfiakkal. Napsütésben kell felülni a háztetőre, Rezeda bácsi, és onnan nyitott szemmel körülnézni, nem pedig éjszaka, a hold és álmok csalékony világánál.
– Ó, engem ne taníts az életre, barátom. Én minden esztendőben vetettem és arattam, néha sárkányfogat és boldogtalanságot termettek mezőim, néha azonban olyan füveket gyűjtöttem össze, amelyeknek teájáról egészséget nyertem – felelt Rezeda úr. – Sohasem következtek rám egyforma esztendők. Tavaly például csak negédes úriember voltam, aki a negyedik emeleten lakik, és kacérkodik a boldogtalansággal, betegséggel. Míg ez évben valóban úgy érzem, hogy valami baj fenyeget. Nem tudok örülni szerelmemnek, amelyet olyanformán találtam, mint a bolond a drágakövet. Nem tudok örvendezni, hogy megifjodtam, száraz fává lett szívem hangot ád, mert a közelgő vihar szele az, amely megrázza a gallyakat. Szomorú vagyok én, mint ahogy ez illik is egy negyvenéves férfihoz. Ne gondold, hogy végleg megvakultam, és nem látom a tükörben ősz hajaimat, hervadó szemeimet, fogyatékos kedveimet. Jól látom, hogy utolsó szerelmem olyan tragikus, mint a402 cirkuszi bohócok hülye játéka, amelynél búsabb emberi tragédiákat nem találtak ki a színpadon. És nem tudok többé fölényes, megvető, bölcs lenni az eseményekkel szemben, amelyek körülvesznek. Többé nem néző vagyok, mint negyvenesztendős koromig voltam, hanem ott ugrálok magam is a porondon, és seprő van a kezemben, amellyel magamat és másokat ütlegelek. Elgyengültem, pajtás. Nem tudok többé a hamisjátékosok és bölcsek nyugalmával bólongatni a kutyaugatásos szenvedélyeknek, amelyek megrohannak. Nem tudok többé legyűrt kalap alól, közömbös kedvvel nézegetni, mikor a legnagyobb tétem van elveszendőben, nem értek már a kártyakeveréshez, okos emberek gondolkozásához, úgy lengek érzelmeimben, mint az akasztott költő a szegen.
– Idáig álarcoskodás, színészkedés kedvéért rajongtam a múlt századbeli érzelmes életekért, manírokért, szerelmekért, bohóságokért, kék frakkért és krinolinokért. Magamban mindig tudtam, hogy a régi vízivárosi temetőben fekvő öngyilkos-szerelmesek egy elhibázott korszak szentimentális és képzelgő hatása alatt végezték ki magukat. Komédiás kedvem okozta, hogy azt prédikáltam: legjobb megszökni otthonukból a fiatal nőknek az éneklő lovaggal, és padlásszobában tengetni életüket a szerelem mindenhatóságából. Bennem rejtőzött gonoszság vezette a szavakat, amelyeket hiszékeny, beteges hajlamú nők fülébe eregettem, hogy válasszanak titkos szeretőt, mert ugyanígy tettek már a nagyanyáik. Utánoztam múlt századbeli érzelmes férfiakat azoknak szíve nélkül. Az állatszelídítő tekintetével mutogattam véres húst az állatoknak, amikor bűnös gondolatokra és kívánságokra tanítgattam a nőket. Mindig tudtam, hogy hazudok, színészkedtem még akkor is, midőn szerelmi szenvedést játszottam. És most végre itt állok festék és paróka nélkül, megvetett helyzetben, mint azok a férfiak, akiket mindig kinevettem: szerelmes vagyok egy érdemtelen nőbe. A ravaszság hídja, amelyen az élet meredélyeit eddig jártam, hirtelen véget ér, és lehet, hogy lezuhanok. Úgy ugatnak a bensőmben szenvedélyem ebei, hogy sikolt megrémült szívem, mint a koldusgyermek. Mit tegyek, hogy visszanyerjem régi jó eszemet, kényelmes, hűvös önzésemet, hogy megtaláljam álruhámat, amelyben eddig az emberek között jártam?
– Olyan ez a szerelem az én életemben, mint az utolsó postakocsi, amely egykor elindult megrakodva múlt századbeli utasokkal a fogadó udvarából. Holdvilágképű nők, beesett arcú férfiak, érzelmes szívek, régimódi szerelmek sírig tartó hűségek foglaltak helyet a postakocsin,403 amely utoljára hagyta el a várost. Elment a postakocsival a múlt század minden regényessége. A kocsis fején az utolsó postillonkalap. A kocsi tetején az utolsó táska, amelyet ripszből, virágos szövetből varrtak nagyanyáink. A kocsi belsejében az utasok, az utolsó érzelmes, rajongó férfiak és nők, akik elmenekültek a városból a közelgő modern élet elől. Erre az utolsó kocsira pakoltak fel mindent Pesten, ami szentimentális gyöngédség, finom érzelmesség, bölcsődal enyheségű álomszerűség, önfeláldozó hűség volt a városban. Ez a kocsi vitte el a városból azokat a nőket, akik utoljára szerettek…
Kisilonka Jácint csendesen füttyentett:
– Fogj be, János. A gyógyulás útján vagy. Menj a Borz utcába, és nézd meg, mit csinál ott szerelmed.
A kapu kéznyomásra engedett. Rezeda úr dobogó szívvel macskaléptekkel haladt végig a szőnyegeken, mert eszébe jutottak azok a nők, akik itt évtizedek alatt megfordultak. Hogy csuklottak az ijedezéstől, hogy repültek a félelemtől, hogy dugdosták a fátyoluk alatt kétségbeesett zokogásukat, azután úgy elfelejtettek mindent, mint egy régen hallott vakért. De most nem tudott e régi szépekre gondolni, se mosolyogva, se megbocsátással. Friss parfőmjük, hófehér ingük, választékos szavuk, ünnepélyes harisnyakötőjük, titokzatos fátyolkájuk gyűlöletes volt előtte, mert úgy érezte, hogy ő az a férfi, akit ezek a régi nők odakünn hagytak a Duna-parton ácsorogni, amint „szabónőjükhöz” egy percre felsiettek, ő az a férfi, aki Nagy Kristóf szobránál türelmetlenül nézegeti az órát, vagy a suszterszagú Párizsi utca kirakatait szórakozottan szemlélgeti kedvesére várván… Ő volt most mindazon férfiak eggye, akiket ebben a házban megcsaltak.
A szerelmesek teljes biztonságban érezték magukat. Sokáig nem vették észre, hogy Rezeda úr a lakásban tartózkodik. Átadták magukat annak a mohó szerelemnek, amelynek emlékeit Pompeji és Herkulánum házaiban is feltártak már az ásók, találván a romok alatt összeölelkezett párokat, akik nem vették észre bűvöletükben, hogy a Vezúv lávája szakad be a háztetőn.
A fali szőnyegeken a vadászok és kutyák tovább űzték a szarvast. Alvinczi Eduárd olajban megfestett képe keleti büszkeséggel állott. A karosszékek, asztalok a legnagyobb közönnyel maradtak helyükön, a szőke osztrák ezredes arcképe mindig a távolba nézett, a fehér cserépkályha404 szobornyugalommal hallgatott arról, hogy előtte téli délutánokon borongó férfiú üldögélt, a régi metszetek el voltak foglalva a maguk korával, a maguk korabeli emberekkel, akiknek hajlamait és szenvedéseit ki kellett szolgálniuk mindaddig, amíg élnek. Gavrani rajzain mindvégig sétálgatnak az ópestiek, lengő szoknyákban a nők és kürtőkalapban a férfiak a Múzeum előtt vagy a borús Duna-parton, és a kutyák is gondtalanul szaladnak a járókelők lábai között… Állt itt a világ kereke e csendes házban, és ügyet sem vetett a csend arra a jelenetre, amely isten tudja, hányadszor játszódik le a falak között, siket volt itt a pamlag a szerelmes szavak, kacajok, édeskedések iránt, mint egy régiségtől megfeketedett gyóntatószék a mindennapi bűnök iránt. A szétvetett lábú fotelek nem csodálkoztak az észbontó csókokon, a szőnyegek szürkén nyúltak el, mint a sivatag, amelyen éppen az imént vitték át teveháton a földkerekség legszebb nőjét. A versenyparipák és zsokék képmásai a levegőbe bámultak, megszűnt részükre az élet, mióta utolsó versenyüket nyerték. Az asztalfiókban heverő halott levelek nem zizegtek, hisz tudták ők azt régi időből, hogy mily bolondok a férfiak, mily önfeledtek a nők.
Rezeda úr, aki a spanyolfal megett üldögélt, oly mozdulatlan volt, mint egy indiai bálvány.
Végre eltávozott Engelbert, fütyörészve, búcsú nélkül, a folyosóról behallatszott köhögése, a kapu zárult.
Antónia kerekre nyitott szemmel bámulta a spanyolfal mögül előlépő Rezeda urat. Nem ijedt meg, nem takarta el az arcát, sem mezítelen keblét, csak piros papucsát kapta le lábáról védekezően.
Rezeda úr hosszú léptekkel ment végig a szobán. Nem mert a leányra nézni, nem merte felvetni a fejét, lélegzetét visszafojtotta, öklét szorongatta, a szíve úgy nyilallott, mint a gyönyör szenvedése, amelyet a vértanúk érezhették, az ajka csaknem kirepedt a szomjúságtól. Szótlanul odavetette magát Antónia lábaihoz, hevesen, őrjöngve, hörögve kapta el a leány mezítelen lábait, nem lehetett tudni, megöli vagy megöleli a leányt… Antónia mindenesetre a fejére ütött a papucsával.
– Te átok! – üvöltött Rezeda úr. – Te átok gyermeke.
A leány zokogva, kétségbeesetten védekezett Rezeda úr ellen.
– Nem bántalak – szólt Rezeda úr oly hízelkedve, mintha megverték volna. – Törjön le a kezem, ha egy ujjal is nyúlok hozzád. Pusztuljak el, ha kívánom halálodat. Szeretlek, mert megtébolyítottál.
Antónia e napon szőke volt, és úgy világított kék szemével, hattyúvállával,405 mint a drágakő, amelyet hosszú rabság után elővesznek a láda sötétjéből. Fényesség áradt az ujja hegyéből, a kebléből rubin villant elő, üvegharang csengett a feltörő zokogásából, paradicsomi bűn párázott a térdén, Vénusz-kontyából füstölgött a bűn, a lábhajtásán vékony selyemszálak voltak, amelyekre szakállas férfiak felakasztják magukat. Nő volt, vampírélességgel nyílott fel a szája, midőn Rezeda úr félőrülten zokogni kezdett a térdei között.
– Ne sírj, nem történt semmi, hisz téged szeretlek egyedül az egész világon – húzta a gyönyörű hegedűhangot Rezeda úr fülébe.
Rezeda úr elhomályosult tekintetét felvetette. Az ujját a leány kinyitott tenyerébe tette, végigsimogatta az ujjait, és zokogva mondta:
– Ez elment vadászni – mondta az Antónia nagyujjának. – Ez meglőtte – szólt a mutatóujjhoz. – Ez megsütötte – folytatta tovább a gyűrűsujjhoz intézve szavát.
– Emez pedig megette – nevetett közbe Antónia, mint a csengettyű. – Te nagy kópé!
Rezeda úr elhallgatott, mintha nem jutott volna eszébe a játék további folytatása.
Antónia segített neki, figyelmesen a Rezeda úr szájába tette a kezét, mint egy jó tanítónő.
– Kerekecske, dombocska…
Rezeda úr alig hallhatóan ismételte:
– Kerekecske, dombocska…
– Tovább, te nagy kópé! – folytatta pajzán kedvvel Antónia.
– Nem tudom.
– Figyelj, majd megtanítlak.
Szótagolva folytatta Antónia:
– Kere-kecske, dom-bocska, merre szaladt a nyulacska?
Rezeda úr felnevetett, és ismételte Antónia szavait.
Aztán elnémult, és Antónia bámulatába fogott. Mintha ez az egy női lény egyesítette volna magában mindazokat a nőket, akik Rezeda urat szerették és megcsalták, mindazokat a nőket, akiket Rezeda úr szeretett, és soha el nem felejtett, az érzelmes barnákat, könnyed szőkéket, kék szemű vöröseket. Kerekre nyitott szemmel nézte a leányt, mint a női szentképet nézegetik elhagyott kolostorokban világtól elvonult szerzetesek. Rámeredt, mintha e naptól kezdve élete végéig többé nem láthatna406 szemeivel más nőt, mindig csak ez egyetlent, e gyönyörűt, e tragikust, napsütésben és éj setétjében, a sárga őszi fák alatt és hulldogáló hópelyhekben, az utazás elsuhanó tájain, valamint az elmebetegek csendes házában.
1921407
