KILENCEDIK FEJEZET • Szent Margit tisztelete
KILENCEDIK FEJEZET • Szent Margit tisztelete
– Szeretlek – mondta Antónia egy napon Rezeda úrnak –, és szeretnélek meggyőzni hűségemről, hogy elváljanak fejedről azok a kígyók, amelyek a megcsattanásig szorongatják homlokodat. Szeretném, ha végre hinnél nekem, megbíznál bennem. Ugyanezért engedd meg, hogy ma délután elmehessek a Borz utcai házba, ahol Engelberttel óhajtanék találkozni. Meg akarom mondani ennek a fiatalembernek, hogy reménysége hiú. És senki mást nem szeretek, csak téged, Rezeda úr. Kérlek, add át a ház kulcsait.
Antónia e napon barna volt, hogy Rezeda Kázmér önkéntelenül egy granadai légtornásznőre gondolt, akit személyesen látott, vagy csak festményen találkozott vele.
Vannak fiatal nők, akik tetszelegnek maguknak azzal, hogy változik a szemük színe. Gyakran nézegetnek férfiak szemébe, az ősi tükörbe, és láthatják szemüket olykor sötétnek, máskor világosnak. Az álmatag szemek nem mindig valódi virrasztás kifejezői, és a könnyes szemekben annyit csalódtak már a férfiak, ahány könnyes szemet láttak. Antónia barnasága azon örök törvény által jött létre, amelynél fogva a nők annyiféle alakban tudnak mutatkozni a szeretett férfiúnak, amint az megkívánja. Nem hallottátok még, hogy operaházi balettelőadások után, lefekvés előtt tánclépéseket próbálgatnak a komoly családanyák hálókamrájukban? Nem láttátok még a szigorú erkölcsű nőket a szeretett férfiú kedvtelésére kurtizánná változni? Nincs értesüléstek arról, hogy a férfiak petyhüdt érdeklődését oly szavakkal izgatják fel nemesen ívelt ajkú asszonyságok, amely szavakat utcákon csatangoló nőktől hallhatni? A körültekintő asszonyok megelőzik a férfiak rejtett kívánságát, és ha kell, felveszik az apácák szigorú öltönyét vagy a táncosnő rövid pendelyét, mindenesetre ügyelnek, hogy melyik kosztüm illik jobban nekik!
Antónia barnasága megzavarta a szerelmes Rezeda urat a regattán, ahol ez a beszélgetés folyt. A Duna két partját ellepte az a pesti előkelő391 nép, amely érdeklődni szokott az evezősversenyek iránt. Különösen sok volt a púpos férfi a közönség sorában, de a sánták sem maradtak otthon. A divatlapszerkesztők tudatták jó előre olvasóikkal, hogy az úrinők a regattán mutatják be azt a toalettjüket, amelyben a nyári fürdőzés idején hódítani akarnak. A margitszigeti töltésen felvonultak a legújabb cipők és harisnyák, néhány előkelő asszonyság mögött csaknem ott lépkedett a hírnök, aki mindenkivel tudatta, hogy a feltűnő ruha melyik divatterem ízlését dicséri. Minden férfi humoristának képzeli magát, amikor kiöltözködött nők társaságába pottyan. A legtöbb férfinak nincs érzéke a női szabászat remekművei iránt, hiszen a nők egymás kedvéért öltözködnek, ám ez nem zárja ki, hogy a nők öltözködésének nem volnának férfi szakértői. A gúnyolódók, epések, rágalmazók nagy csoportjában meghúzódik egy kisded férfitársaság, amely éppoly beavatott a női ruházkodás titkaiban, mint akár a parfőmök és cukrászsütemények változatosságaiban. Nemcsak a rendjel adja meg a férfiak tekintélyét, hanem a ruha is, amelyben feleségük nyilvános helyen megjelenik, mondták ők, e gáláns ifjak és öregek. A pesti regatta az előkelő világ utolsó találkozása volt a fővárosban, nyár elején. Külföldi fürdőhelyek neveit ropogtatták vagy selypítették a női ajkak; amely fürdőhelyeken már várja őket a nagy szakállú doktor. Mások azzal hűtötték le barátnőik hencegését, hogy az idei nyarat falusi birtokukon töltik. A Balatont és a Tátrát még kevésbé emlegették; Füredre legfeljebb azok az agglegények ígérkeztek, akik vidéki kisasszonyt szemeltek ki élettársuknak; míg Siófokra a könnyed kalandocskák barátjai készülődtek. Ez elegáns és előkelősdi tömegben járván a parti töltéseken, az ember azt gondolhatta magában, hogy Pesten csupa milliomosok laknak, akiknek legfőbb gondjuk a maítre d’hotel-ek és szakácsok ismeretsége külföldön, mint a Rudas fürdőben a tyúkszemvágó és másszor barátsága. Azok a régebbi emberek, akik azzal dicsekedhettek, hogy a füredi Eszterházyban vagy a parádi vendégfogadóban húsz esztendeje húzza le lábukról a csizmát ugyanazon bérszolga, azok a régi törzsvendégek, akik személyes ismeretségben voltak a poprádfelkai vasúti portással vagy a palicsi omnibuszkonduktorral, mint akár a „Vadászkürt” vagy az „Aranysas” kapusával, a regényes magyarok, akik legfeljebb akkor utaztak Marienbadba, ha egy dalmos menyecske hívta őket maga után; akik Bécsbe, a „Matschakerhof”-ba akkor tették be a lábukat, ha nagy titokban egy Pestről elszerződött táncosnét kísértek odáig; akik egyszer etették meg a Szent Márkus galambjait, mikor első feleségükkel nászúton voltak; akik ebéd utáni álmukból felébredve, azért nyitották392 ki a Császár fürdői fogadón a zsalugátert, hogy onnan kidugják a pipájukat: azok a régebbi emberek már eltünedezőben voltak a pesti társaságokból, grófok és zsidók ünnepeltették magukat a Cook-iroda jegyfüzeteivel, és a polgári kisasszonyok, akik a tisztviselőtelep besötétített házaiban mezítláb töltötték a forró nyári napokat, ősszel Franzensbadot emlegették.
Rezeda úr, aki természeténél fogva nem nagy kedvelője volt a modern, szerinte elaljasodott, hazug emberi életnek, sietve vitte Antóniát karjánál fogva a fecsegő tömegből… Öreg Don Quijote módjára öklelő pillantást vetett azokra, akik Antóniáját megbámulták, és magában megismételte a fogadalmat, hogy egykor, ha Antóniát magáénak mondhatja, bezárt ajtó mellett tartogatja a zugligeti villában, ahová télen tán a farkasok ugatása is elhangzik a hegyekből. Hordó bort guríttat a pincébe, disznót ölet, karácsonyra legfeljebb öreg pártfogóját és barátját, Alvinczi Eduárd urat látja vendégül. Forró volt neki ez a levegő, ahol nem gondolkozhatott kedvére szokásos bolondságairól.
– Nem értettem, mit mondott az imént Engelbertről, Antónia? – kérdezte naiv hevülékenységgel Rezeda úr, midőn a parti töltés olyan helyére jutottak, ahol egyedül állottak a derékig érő vad növények között.
– El kell búcsúzni Engelberttől, mert később terhemre lehetne ez a fiatalember – felelt nyugodtan Antónia. – Ez a maga érdeke, jövendő boldogságunk egyik megalapozása. Nem szabad megtagadnia kérésemet. Holnap ide adja a kulcsokat, a többit bízza rám.
A sziget csúcsáról sípszó hangzott, zászló lebbent, a versengő evezősök a pesti part mentén suhantak tova a Duna tükrén, ahol mélyebb a folyam medre. Péter és Pál napja volt. A napsugár ragyogott a vízen és az evezősök tarka ruháján. A csónakok végén ülő kormányosok élénken, szakadatlanul vezényeltek a teljes erejükből dolgozó evezősöknek.
– Hoopp!… Hoopp!… – kiáltotta a szélső csónakon egy éles tenorhang.
– Hallja Engelbertet? – szólt Antónia, és közelebb simult Rezeda úrhoz. Sőt karját lassan Rezeda úr dereka köré csúsztatta, és gyönyörűséges arcát Rezeda úr vállához simította. – Azt akarom, hogy lásson… hogy torkán akadjon a hang. Hogy elveszítse a versenyt, pedig a Poseidon egyletnek vannak a legjobb junior evezősei. Csupa budai fiúk.
Három négyevezős futott a Duna sárguló síkján, mint sirályok, amelyek versenyre kelnek a széllel, és messzire elhagyják a lusta habokat. A színes evezők oly erővel merültek a vízbe, mintha nőrabló vikingeket393 kellene utolérni. Acélsodronyos, megmunkált karok és hátak vágták a tempót. Az alkonyodó nap megaranyozta a fiúk fedetlen fejét, megbarnult arcát. Mintha egy álomvilágból rohantak volna elő a sok felöltözött úrinép közé, szárnyaló csónakjaikon, fehér ingeikben. A csónakok hegyes orra szinte kinyúlni látszott a víz tükörén, mint versenyparipák nyaka a zöld mezőn. Az ifjúság hevületében kinyújtott lábak a világot megrengették volna, oly erővel feszültek az evezőpadoknak. Regatta! Álom, amely késő öregségig elkíséri a férfiakat a füstös irodákba, a zsákokkal teli raktárakba, az emlékezés óráiba. S a pesti nők szeme, bár ez idő tájt már meglehetősen romlott volt azoktól a látványoktól, amelyeket a világváros mutogatott a huszadik században, e férfias versenyeknél kitágult, csodálkozással megtelt, mint a sziklapartokon tunyán heverésző hableányoké, akikért vakmerő csónakosok jöttek el egykor északról.
És nem vonta olyan kar a lapátot a Duna síkján, amely ne érezte volna, hogy egy bizonyos női szem rátapad a partokról, aggodalommal vagy büszkeséggel, amilyen helye a csónak orrának van a versenyzésben.
Engelbert, ha ugyan ő volt, lekapta fejéről piros és kék csíkos kormányosi sapkáját, és meglobogtatta Szent Margit kápolnája felé, ahol Antóniát megpillantotta.
– Most meg fogom csókolni, Rezeda úr, itt, nyilvánosan. Akarom, hogy a fiú kiábránduljon – mondta nyugodtan Antónia, és már át is ölelte két karjával Rezeda úr nyakát, lábujj hegyre emelkedett, és kétszer-háromszor ajkon és arcon csókolta Rezeda urat, miközben hátát fordította a versenyzők felé.
Rezeda úr úgy látta, hogy a Poseidon egylet eddig veretlen négyevezőse megingott verseny közben, és mintha egy csónakhosszal elmaradt volna a többitől. Ám ez lehetett optikai csalódás is. A csónakok tovább futottak a Margit-híd felé, kísérve a parton álló biztatók kiáltásaitól: „Neptun!”
– Sirály! – kiáltottak a lelkesek.
– Poseidon! – harsant fel Rezeda úr hálatelt szívvel.
Szent Margit kápolnája mellett voltak, ahol rengeteg kőbe karcolt, fába vésett felírás, jel, monogram beszélt arról az időről, amikor a pesti nőknek még jámbor tekintetük volt, és óraszámra elnézegették, hogyan karcolja szerelmesük a bazaltba a kezdőbetűket. A csónakosok, akik ifjú nőket vittek álmodozó nyári alkonyon a Dunán, itt kötöttek ki, miután a nők virágos, szalagos kalapjukat karjukra akasztották, és elénekelték a víznek, amit róla tudtak; nem sértődött meg senki sem, ha a folyamot394 néha Rajnának nevezték azok a nők, akiknek német műveltségük volt. Ugyancsak ide igyekeztek a sziget minden tája felől a férfiak, akik egy délutánon rájöttek, hogy nagyapjuk vagy valamely egyéb ősük vándormuzsikus volt, és hirtelen megszólaltak a szívükben az örökségbe kapott melódiák. És a kápolna táján a nők is megenyhültek, engedtek a férfiak esengéseinek. Ez a hely a pesti Velence, ahol a legridegebb szívnek is illik néhány negyedórára szerelembe esni. Előkelő hölgyek gondosan felemelték a finom ruhájukat, mielőtt leguggoltak volna a földre, hogy az egykori apácák kincsei után kutassanak a pincefalak között. Esti időben igen kellett vigyázni ezen a helyen, hogy bele ne botoljon a lábuk valamely szerelmespárba, amely a besötétedést illedelmesen várta meg egy padon. Ha valakinek megadatna, hogy megfejtse az itt emlékbe hagyott monogramokat, szív közepibe rajzolt betűket, semmitmondónak látszó évszámokat és napokat: többet tudhatna meg Pest történetéből, mint bármely tudós könyvből.
A kápolna erős faajtaját csak ritkán nyitotta fel az óbudai plébános, hogy az egyház törvényei szerint is megeskesse azokat, akik itt szerelmi hevülékenységükben örök hűséget fogadtak egymásnak a küszöbön. „Halálom napjáig”, „Mindörökké”, „Még a másvilágon is”, és hasonló fogadalmaktól süketültek meg itt a kövek, a tanulékony sárgarigók napközben mindig ezt fújták, míg a cincogó denevér az esti homályban megelégedetten cikázott, midőn fáradt léptekkel, imbolyogva távoztak innen a párok, hogy a hídnál már unottan elbocsássák egymás kezét. Ismétlem, a főtisztelendő úr Óbudán alig egyszer egy évben kéretett fel arra, hogy Szent Margit kápolnáját esküvőhöz megnyissa.
– De mi itt esküszünk – rebegte Rezeda úr, és szinte könnybe borult szemmel nézett Antóniára, mint a férfiak szokták ezt sok száz esztendő óta.
Antóniát előreengedte a romok között, a leány megemelintette szoknyáját, és Rezeda úrnak alkalma nyílt gyönyörködni Antónia remek lábában. Karcsú alabástrom oszlopok voltak ezek a lábak, amelyeket a vak Sámson döntött tán össze a bibliában, de másolatai megmaradtak minden szeretett nő alakján. A cipőcskék oly finomak voltak, mint a rugékony szöcskék, amelyek csupán azért érintkeznek a földdel, hogy a fű növését hallgassák. Ezen lábak láttára Rezeda úr bízvást elhihette a régi költő azon mondását, hogy vannak lábak, amelyek sohasem érintkeznek a föld sarával, máshová lépnek ők, mint az emberek… Valamely alig látható köd ül a füvek felett, a férfiak égő szívének a füstje, amelyben395 ezek a lábak könnyedén tovább mennek. Boldogság, vidámság, gondtalanság és álmok apró manói ugrándoznak az Antónia lába körül, amely bizonyosan megtalálja a szerencse ösvényét is. És tisztességes volt ez a láb formájával, mint a szőlőtaposó szüzeké, amely mustból az a bor erjed, amely bor késő öregségükre is felvidámítja a férfiakat. Nem, ez a tiszta láb sohasem vetemedhetik annyira, hogy férfiak pipaszagú szájába nyomuljon. Ez mindig csak azokat az utakat járja, ahol a nevető és jámbor emberek járnak. Bizonyos, hogy a cipőcske új korában először egy templom kövezetén ment végig, amelyre az imént hullott a szenteltvíz.
Antónia bokája oly enyhén domborodott, mint a megadó szerelem. Ezek a bokák nem látszanak tudni arról, hogy csalékonyan összeperdülnének, mint a táncosnőké. Valamint nem gondolnak arra sem, hogy kacéran megzavarjanak öregurakat a sétatéren, akik ott esti lapjukat olvasgatják. Karcsúk és mégis teltek voltak ezek a bokák, mint azoké a lányoké, akik régi lépcsőkön felfelé mendegélve, amelyen már anyjuk és nagyanyjuk járt, nem libbentik meg a szoknyát, hogy a lépcső aljáról szemügyre vegye őket valaki. Ilyenek azok a bokák, amelyek sohasem sóhajtanak azért, hogy elfelejtettek kellő időben táncolni, férfiak kezébe nyomakodni, legfeljebb azért sóhajtanak elhervadásuk idején, hogy nem adatott meg nekik az alkalom, hogy éjszaka az ágyból síró gyermekük mellé igyekezzenek. E bokának már korán kezdik kötögetni a fehér harisnyát az öregasszonyok, hogy férjhez menésük után örökre láthatatlanokká váljanak a szoknyák sövénye mögött. A házi gond, az ebéd körüli topogás, az aggodalom a hozzátartozók egészsége miatt: korán megduzzasztják a bokákat, és férjhez menésük után az ily asszonyok szelíden néznek bokáikra, mint révbe ért vándorokra: nem, ők többé sohasem jöhetnek abba a helyzetbe, hogy bortól felhevült férfiak kérésére kinyúljanak az ablakon. A táncosnők bokája gépecske, amely mindenki szeme láttára motollál, míg a tisztességes nők bokája éppen olyan házi áldás, mint az imakönyvbe rejtett szentkép, amelyet a szent névnapján megcsókolnak. Bármint változik a világ: ez aprószentek, e láthatatlan bokák soha se mennek ki a divatból, és a kesernyés kedvű férfiakat megnyugtatják.
Hát még a liliomszál, amely Antónia csipkés szoknyája alól kivillant, midőn az egykori apácabörtön falára fellépett, majd leugrott. A hím madarak mind megszólaltak a bokrokban és fákon, verset mondtak, mint az árva költők vagy rabok, akik évek óta epednek egy női térd látása után. Halkan domborodott felfelé ez a lábszár, mint akár a rokka nyele, amelyet ősanyák hajtottak lábuk közé szorítva. Ez az a lábszár,396 amelyet haldokló férfiak látni kívánnak utoljára, mielőtt búcsút vennének a világtól. Férfiak, akik megcsömörlöttek a kéjjel eltelt női meztelenségektől, akiknél lejáratták magukat a szemérmetes nők: ilyen rejtett, egy másodpercig látható lábszárak láttára eszmélnek arra, hogy még van keresnivalójuk a megunt női bájak körül. Ezek a titokzatos csipkék és barchetek mögé bújtatott lábszárak adják vissza a férfiak jókedvét és önbizalmát, amit a szemérmetlen nők már elvettek tőlük.
A barna Antónia ezen a napon meggyőzte Rezeda urat arról, hogy még vannak tisztességes nők, akikre nyugodtan rábízhatjuk az életünket, nemcsak a kapukulcsunkat.
– Oly nagylelkű vagy, mint egy király – szólt Antónia a régi laknál, midőn Rezeda úr átadta a Borz utcai ház kulcsait. Hosszan és hálásan mosolygott a zöld zsalugáterek mögül, míg Damasztiné vidám szakácsnéhangja hallatszott az emeletről:
– Lányok, vacsorázni.
A lugasokban, bokrokban, a gyalogutakon e harsány hangra felrebbentek Damasztiné kisasszonyai, mintha a zárda esti harangját hallották volna. Az ábrándozásnak vége szakadt. Erzsébet és társnői búcsút vettek azoktól a férfiaktól, akikkel gondolatban eddig együtt voltak. A lovagok az óbudai tornyok felett feltünedező félhold felé igyekeztek, köddé, párává lettek a Duna felett. Az esti széllel csörögtek tova a bokrok alján. Belebújtak a trombitás csizmájába, aki esténkint a Säckingeni trombitás dalát fújta a kikötőnél. Felmásztak a régi házat körülvevő nagy fákra, hogy a sűrű lombok közül integessenek a lányoknak, ha azon éjszaka álmukból felébrednek. Elszaladtak a városba ruhát váltani, hogy tetszetős külsővel jelenhessenek meg éjfél után, midőn lemenőben van a hold.
Az élő lovagok közül csak Rezeda Kázmér állott sokáig az ablak alatt, és hálásan emlegette mindazon szenteket, akiknek neve eszébe jutott. Különösen Szent Margitnak tett örök fogadalmat, hogy tiszteli.397
