ELSŐ FEJEZET • A vörös postakocsi elindul
ELSŐ FEJEZET • A vörös postakocsi elindul
Alvinczi Eduárd született 1830-ban és református vallásban, ezt írják róla abban a könyvben, ahol az aranysarkantyús vitézek nevét feljegyzik; holott Alvinczi Eduárd már régen elmúlott százesztendős, és némely hízelkedő tányérnyaló szerint a százhuszadik életévet is betöltötte, mert ez oly ritkaság az emberek történetében, mint a fehér holló.
Külsejére nézve Alvinczi hasonlított ama sátorlakó és pusztákon növekedő ázsiai törzsek véneihez, akik sohasem öregednek meg végleg. Csontosak, barnák, napszárítottak, széltől edzettek és vihartól kérgesek, mint a régi idők tatár kánjai, akik nyeregben szoktak végleg elszundikálni. Sátoros cigányok között találni ily száraz, csontos öregembereket, akik sohasem változnak, mindig egészségesek, és az időjárás zordsága mulattatja őket.
Így Alvinczi körülbelül ötven esztendő óta egyforma külsejű volt. Barna, mint a füst, és nyugodt, mint egy pusztai pásztor.
Sohasem sietett, mindig lassan, meggondoltan evett, nadrágszíjat viselt a frakkja alatt, és karjának olyan izmai voltak, hogy bátran birkózhatott volna; olyan egykedvűen szivarozott szobájában, mint aki már mindent tud az életben; ugyanezért csak az előkelő származású vagy nemes lelkű embereket szerette, mint az igazmondást.
Talán bizonyosan senki sem tudta a napot és évet, amelyen Alvinczi született. A titokzatosságot növelte tán ez a körülmény, amely titokzatosság Alvinczi Eduárd alakját mindenkor körülvette.
Avagy talán a gazdag és előkelő úri férfiú – aki úgy szokta maga körül az embereket, hogy jutalmat adott annak, aki néki jó reggelt kívánt, mindenért és mindenkinek igyekezett borravalót dobni – némely takarékossági szándékból titkolta el születése napját. Ede névnapján úgysem lehetett mozogni a fogadóban, ahol Alvinczi meghúzódott, és a portás reggeltől estig hordta a táviratokat.
Estefelé Alvinczi elővette a nagy könyvet, ahová ismerősei és barátai165 voltak feljegyezve egy-két sajátos megfigyelés kíséretében, amilyen naplót vezetett azokról a versenyparipákról is, amelyek a bécsi és budapesti gyepen állandóan futkározni szoktak.
A terjedelmes könyvből nemcsak a lovak természetét tudta kiismerni, de az emberekét is, akik Ede napján hódolatukat és szerencsekívánataikat kifejezték.
Alvinczi Eduárd nevelte a legtöbb tányérnyalót Magyarországon és Ausztriában. Hadakat állíthat vala a semmittevőkből, akiket bőséges ajándékaival munkakerüléshez szoktatott. Tömérdek éhes szempár kísérte lépteit, és százakra megy azon naplopók száma, akik minden alkalmat megragadtak, hogy Alvinczinak jó napot kívánjanak. Ugyanezért a legenda szerint Alvinczi születésnapját egymagában, kristálykehellyel a kezében, zárt ajtó mögött szokta megünnepelni, és nevetett magában, hogy tisztelői nem tudják e napot, midőn jogcímük volna kezüket ajándékért nyújtani.
A bécsi fogadó, ahol Alvinczi lakott, hetenkint többször marhapörkölt- és gulyásillatú volt, mikor is az öreg férfiú barátai számára táblát terítettek.
A nőket a maga módja szerint kedvelte. Sohasem kelt fel korábban egyetlen nő miatt, viszont titokzatos kalandjai oly átlátszóak voltak, mint az üveg. Talán egy-két nőt kedvelt, képzelődő színésznőket, előkelőség után áhítozó zsidó asszonyokat, bár a vagyonát szívesen odaadta volna, ha egy osztrák főhercegnő rámosolyog.
Azazhogy talán vagyonát mégsem adja oda.
Ez az ember, aki több millió korona borravalót szétosztott, pontosan tudta a pénz értékét. Ajándékkal és hideg előkelőséggel közelítette meg a nőket, egyiknek se mondta, hogy szereti, de titkon úgy áhítozott, mint egy szegény jogász. Különös pályafutása alatt – a régi években sokat álldogált játékasztalok körül és a zöld gyepen, kalandos spekulációkat hajtott végre, amíg végre csaknem fejedelmi vagyon birtokához jutott – megtanulta arcát és arckifejezését konzerválni. A nagy kártyások és hazardőrök mesterkélt nyugalma ült homlokán, amely póz végül természetévé lett. Elfelejtette a nevetést, szeme sohasem tükrözött meglepetést, leereszkedőn nyúlt a szerencse után, ám akkor sem mutatott csodálkozást, ha balszerencse érte.
Kártya, versenyló és a tőzsde, amely dolgok bizonyosan sokat foglalkoztatták, látszólag, mint érdektelen, unaloműző és haszon nélküli időtöltések szerepelnek életében. Mindig oly leereszkedő közönnyel játszott166 a kártyával és a szép nőkkel, mintha állandóan öreg hercegasszonyokkal csinálna néhány tric-pártit az unalmas estély folyamán, egy régi arisztokrataház langyos szalonjában.
Míg a kártyának módfelett imponált a hideg bánásmód, és éppen ezért igyekezett szolgálatára állani, mert megvetőleg keverte; addig a szép és elkényeztetett dámák (akikért titkon csaknem meghalt) különös udvariasságát, furcsa hódolatát és gyermekekkel szemben szokásos, megbocsátó viselkedését határozott ellenszenvvel fogadták.
Nem is kísérte itt szerencse lépteit, ahol az üres zsebű kalandorok is kinyújthatják kezüket a legszebb rózsák után. (Csupán néhány öreg, elszegényedett grófnő imádkozott szívből érette, akik már senkitől sem kaptak figyelmes ajándékot, csupán Alvinczi Eduárdtól.)
Alvinczi tehát alvilági mosollyal nézte hosszú életén a férfiakat, akik a nőknek léha és ostoba bókokat tudnak mondani, táncolnak velük (ő egymagában táncolt néhanapján), és korán reggel lovagolnak a Práterben, hátha arra jön valaki. Ha valaha megállott volna is valamely csukott palota ablaka alatt holdfényben és nyugtalanságban, még önmagának sem vallja be ezen gyengeségét.
Ugyanezért már nem törődött vele, hogy tisztelői százhúsz évesnek mondják, a fogadóban „az öregúr”-nak nevezik, és a nők bölcsnek és higgadtnak vélik, tanácsot kérnek tőle, és nem rejtegetik szerelmi ügyeiket, olykor különös kérdésekkel lepik meg: mondaná meg, hogy milyen ember a fiatal X vagy Y… holott százhúsz esztendős korában is oly epedve gondolt néha egy cseh grófnéra vagy egy színházban látott hölgyre, hogy gyakran kénytelen volt elutazni a megszokott fogadóból, a kedves Bécsből, és Budapestre jött, ahol belefáradhatott az erszény nyitogatásába.
Bécs volt a városa, bár régebben az egész világot bejárta. De sem a skót vadászkastélyok hűvös kandallóinál, sem a francia tengerpart nyakékeinek szikrázásában, Párizsban vagy Zemplén vármegyében: nem feledte Bécs ezeresztendős falait, kanyargós belvárosi utcáit, sörházszagú kis térségeit, hórihorgas, fehér ablakrámás házait és a lakosság különös úri eleganciáját, amely oly nemes a pesti világhoz képest, mint a Habsburgok lakószobái a pesti milliomosok palotáihoz hasonlítva.
Talán maga sem tudta teljes bizonyossággal, hogy miért fűzi oly rajongás Bécshez, hogy szinte az egész életét ott tölti vala a Hofburg környékén és a nagy Opera árkádjai alatt, a mohos Josefplatzon és a Graben boltjai előtt.167
Napfényes délben, amikor a hó csikorgott a Ringen, és a fák tündököltek a prémjeikben, mint az alattuk sétáló asszonyok, néha idegen utazó módjára ment át a Burg egyik kapuján, hogy szemügyre vegye, vajon mit csinál Ferenc József és a vártán a zsandár, a kolosszális szobrok és a császári katonai iroda ajtaja előtt kinek a fogata áll.
Bár Rákóczi Ferenccel tartott atyafiságot, mindig bizonyos áhítatos érzéssel lépkedett el az érclovagok mellett, és a diadalkapun át csendesen elballagott. Bár korántsem volt szentimentális férfiú, egy régebbi belvárosi ház előtt ábrándozva megállott, és ha kanárimadarat látott valamelyik ablakban, egy szelíd lelkű bécsi nő jutott eszébe, aki májusban fehér szoknyában táncol Grinzingben, míg télen egy régi aranymíves boltban fehér kezéből árul régi ékszereket, amelyeket hajdani hercegek viseltek.
Örült a bécsi életnek, mint egy regényhős…
Örült a fénylő sernek a „Spattenbrei”-nél és a csontos marhahúsnak „Meissl és Schaden”-nál; István tornyánál, Riedlnél főzik a legjobb kávét, és Sacherné árulja vendégeinek a legszebb gyümölcsöt. Csak azokat a fogadókat kerülte el, ahová a pestiek, illetőleg az úgynevezett magyarok szoktak megszállani Bécsben. A „Bristol” és „Grand Hotel” sohasem látta hősünket. Igen jól ismerte már a pestieket s azok is őt. Ők ágytól és asztaltól régen elváltak egymástól. (Alvinczi néha Pestre ment, hogy a nem szeretett lakosság pénzét elnyerje a lóversenyen.) Ismerte a helyeket, ahol a régi népénekesek utódjai produkálták magukat, szerette a fiákeresek kürtőkalapját, a borházat, amely a Rotenturmgasséból megközelíthető, és a csatornán túl fess leányok jönnek estefelé a hivatalokból, üzletekből. Kábító illata a zöldségpiacnak, és a boltok esti fényessége, a nők cipőinek villogása és a sottis szoknyák ránca, kedélyes pékek és napfényes, széles körutakon vígan hajtó kocsisok.
És a Habsburgok, a bécsi asszonytípust képviselő főhercegasszonyok és a polgárias főhercegek, akik oly urak ebben a városban, mint sehol a világon az uralkodók: áhítattal töltötték el, mert csak egy dolog imponált neki a földön: a nagyuraság.
A játéktól olyanformán vett búcsút, mint egy varróleánytól, nem ment el a találkozóra. Sajnos, ezt nem tehette a nőkkel, akik után vágyakozott, mert sohasem adtak randevút. Kénytelen-kelletlen tekintélyes, nevezetes és tiszteletre méltó öregúr lett, pedig leginkább az lett volna a kedvére, ha egy megcsalt leány megmérgezi magát valahol miatta a külvárosban. Úgy megvetette a nőhódító férfiakat, hogy keserű ízt érzett a szájában, holott misét mondatott volna Máriazellben, ha ismeretlen168 nőtől igazi szerelmes levelet kap. Öreg tatár kán lett, aki merev és mozdulatlan arccal megy el a tánchely mellett, hol a törzs fiatal női félig mezítelenül lejtenek. Még arra is ügyelt, hogy Anton, az öreg bérszolga sohase hallja fütyörészni. A Habsburgok a Hofburgban nem tarthatják vala szigorúbban a spanyol etikettet, mint nem messzire a császári vártól, egy kis fogadóban, egy aranysarkantyús magyar úriember arra vigyázott vala, hogy a pletykának, szóbeszédnek anyagot ne szolgáltasson.
Holott a belvárosban mindenki tudta, hogy majdnem valamennyi kockás szoknyát észrevesz az utcán, csak nem árulja el.
A kocsijából az összes sétálgatókat ismeri, s örül, ha egy kövér barnának véletlenül meghallja a keresztnevét.
Csak annyira nyakas kuruca a nőknek, mint az öreg Ferenc Józsefnek, akire azért haragszik, mert nem barátkozik vele. Ha egyszer eljönne az öreg fogadóba, és vele ebédet enne, mindjárt másképpen állana a helyzet. Ámde Ferenc József ez idő tájt már nem járogatott csupán családi körbe, és olyan gőgös ember volt, hogy még Alvinczin is túltett, Európa legelső gavallérjának tudta magát.
Így aztán a gazdag Alvinczi barátai legtöbbnyire azon bécsi urakból teliettek ki, akik bizonyos oknál fogva maguk is „haragban voltak” Ferenc Józseffel. Részint koruk, részben szegénységük, olykor súlyos adósságaik a falusi levegőt javasolják számukra, ám ők nem mozdulnak a bécsi glacis-ról, mert haragban vannak a császárral, és átszellemülve, mohón hallgatják az udvari híreket, mintha csak tőlük, beleegyezésüktől függne, hogy mikor legyenek maguk is személyes szereplői az udvari eseményeknek.
Így ült Alvinczi piros Garibaldi-ingben a szobáiban, és játékot, nőt feledve, mindennap megkérdezte, mit csinál a császár a Hofburgban.
(Talán ugyanezt teszi Ferenc József is, ha lakik némi udvariasság e kemény és zordon férfiúban.)
Majd ellenőrizte a császár cselekedeteit, és fejcsóválva hallgatta a kiszivárgó híreket. Egy alkalommal tudomására jutott, hogy a császárt kínzó köhögés ébreszti fel álmából. Bár, mint említettem, nem voltak jó viszonyban egymással, Alvinczi sürgősen kikérte a leghíresebb professzorok véleményét Ferenc József betegségéről.
Máskor az ezerajkú pletyka egy különösebb hírt sodort Alvinczihoz, mint a szél kergeti Bécs utcáin az őszi falevelet.
Arról volt szó, hogy egy bizonyos udvari színésznő, akit széltében-hosszában169 úgy emlegetnek, mint Ferenc József személyes ismerősét, pénzzavarba jutott.
Alvinczi méltatlankodva csóválta magában a fejét, míg barátai, a „császár haragosai”, nyugtalankodva itták feketekávéjukat. Délutánonként különböző híreket hoztak a városból a mindinkább elboruló Alvinczinak.
– A császár ugyan nem éhezteti ismerősét, de Ferenc József sohasem tudja, hogy milyen értéke van a pénznek. A múltkoriban is fejedelmi drága porcelán készletet ajándékozott a nagyon tiszteletreméltó hölgynek, de állványról, amelyre a porcelánokat elhelyezze, nem gondoskodott. A császárok nem tudják a polgári élet apró-cseprő bajait. Honnan tudná azt az ausztriai császár, hogy a mészárosnál a számla összegyűl? – mondta gróf Kinszky, akinek könnybe borult a szeme, ha udvari kocsit látott Bécs utcáin.
Egy jégszürke öregúr, aki az udvari színházak körül megilletődve szokta nézegetni a színészeket és színésznőket, már pontosabb híreket hozott.
– Potom tízezer forintról van szó. Ezért van árverés kitűzve a nagyra becsült művésznő bútoraira. Természetesen ezt senki sem merészeli a császár tudomására hozni. Vajon ki volna ily tapintatlan? Legkevésbé nyithatja szólásra száját a szóban forgó drága úrnő. Így megeshetik az a példátlan, történelemben elő nem forduló eset, hogy elárverezik a művésznő bútorait.
Alvinczi hosszadalmasan fújta a füstöt szivarjából, amíg körülötte a különböző hírek csapkodtak sirály módjára.
Alvinczi a papucsa orrát nézte, aztán az antik óra mutatójára függesztette a szemét. A jelenlevő öreg barátok tudták, hogy ez jeladás a távozásra.
Majd alkonyattal Alvinczi titokzatosan elhagyta a régi fogadót. Gróf Kinszky, aki legjobban ismerte Alvinczi Eduárdot, szokás szerint a fogadó körül lebzselt. S így szólott egy nyugalmazott udvari tiszthez:
– Eduárd zsebében tízezer forint van. És viszi S. Katalinnak, hogy kisegítse pénzzavarából.
Többet nem beszéltek a dologról, mégis néhány nap múlva senkit sem lepett meg Bécsben a híradás, hogy a császár kitiltotta Alvinczi Eduárdot a rendőrhatóság útján Bécs városából, mint az alkalmatlan idegenekkel szokták.
– Fogjanak be a vörös postakocsiba – intézkedett Alvinczi Eduárd a170 régi fogadóban, és olyan nyugodt volt, mint mindig életében. Szokása szerint kocsin tette meg az utat Magyarországba, mert a vonatokat a kereskedők és kupecek használják.
– Isten veled, szerelem, Bécs, Érintetlen főhercegnő és drága ifjúságom – szólt Alvinczi, és egy keskeny szürke sáv látszott a szakállában, amely azelőtt nem volt ott.
Szent Genovéva napját jelezte a kalendárium, és nagy tél volt abban az esztendőben.171
