MÁSODIK FEJEZET • A budai vár fehér asszonya
MÁSODIK FEJEZET • A budai vár fehér asszonya
Ferenc József Budára jött, régi haragosa, Alvinczi Eduárd felhasználta ezt az alkalmat, hogy kikémlelje a király budai dolgait. A király Pesten is férfinak számított még.
Ez esztendőben, hosszú évtizedek elmúlása után, ismét a régi magyar tél látogatott el az országba. A tél az egykori Magyarországon a pihenés, nyugalom és a szelíd öröm évszaka volt. Jó volt a tél, mint egy öregember; szakállából bőségesen szitálta a havat, és majoránnás füstök szálltak az égboltozatra.
Tehát ez a régi tél tért vissza, és Pesten mihamar megszűnt a közlekedés. A budai vár körül ellenben szorgalmas munkáskezek takarították a havat, mert a király éppen Pesten volt.
Ebben az időben történt, hogy egy éjszakán megjelent a budai várban a „fehér asszony”, akiről annyi mindenféle mesét hordtak össze az öreg udvari cselédek a bécsi Hofburg kapuja körül álldogáló kulmbachi sörházban. A fehér asszony megjelenése azért is rendkívüli, mert idáig még sohasem hagyta el a bécsi Burgot, most jött első ízben a Habsburgok után Budára.
Pontosan és körülményesen fel van írva a fehér asszony budai látogatása egy bizonyos pesti úrnő, Madame Louise naplójában, onnan olvasta e sorok írója. A hitelesség kedvéért legjobb, ha szó szerint idézzük az idevágó részeket.
„Lujzát este nyolc órára rendelte magához őfelsége, amikor is éneklését majd meghallgatja. A nagy téli idő miatt Sándor három lovat fogott be kocsijába, mert méteres hó borította az utcákat. Én a tigrisbundámat vettem fel, valamint gondoskodtam a szokásos lábmelegítőről is. A kocsi a Vérmezőn állott meg, a bástyalépcsőnél, Lujza fehér uszályát a kezébe vette, és én megcsókoltam a homlokát.
– Viseld magad bátran, kedves barátnőm.
Lujza sietve ment fel a lépcsőkön, én a kocsi sarkában elbóbiskoltam,172 a moszkvai palackok helyes beosztással adták a meleget. Szokás szerint megjelent álmomban nagyapó vörös honvédsapkájában, és krétával lutriszámokat írt a falra. Arra ébredtem, hogy a hóesés dudorász a zárt kocsi körül, egy helyben állunk, mintha már betemetett volna a havazás. Nagy messzeségben látszott egy gázlámpás a Vérmező felé, különben olyan nyugtalanító csend volt, hogy ijedten vontam elő mellénykémből órámat, amelyet a perzsa sahtól kaptam ajándékba. A félhomályban csak annyit láthattam, hogy a mutatók egymás felett állanak. Most valahol nagy messziségben, tán a másvilágon ütött egy torony. Lassan számoltam az óraütéseket. Tizenkettő volt.
Megrázkódtam, és hirtelen jeges borzalom futott végig tagjaimon, bár a palackok kifogástalanul működtek. Teremtő Isten, mi történt velem, mi történt Lujzával?
Hosszú időbe került, amíg a fiáker ajtaját ki tudtam nyitni. A hóesés közepéig eltemette a kocsit, az ajtó nehezen engedett, és térdig süppedtem a kocsilámpa körül a rózsaszínű hóban.
– Sándor – szólítom a kocsist jobbról s balról. Senki sem felelt, csak a nyerges ló emelte fel a fejét, és megrázkódott a takaró alatt.
Fatális helyzet, gondoltam magamban, és hírneves hidegvérem akkor majdnem cserbenhagyott. (Egyszer egyedül lovagoltam egy téli éjszakán egy pusztai úton, drága szerelmesemet, Eleméremet hiába kerestem a tanyán, bánatomban hazafelé zötyögtettem fájó szívemet, szomjas ajkam keserű volt a csóktalanságtól, bár érne valamely szerencsétlenség… Körülbelül így éreztem magam az éjszakai Vérmezőn, pedig már elmúlt húsz esztendeje, hogy Elemértől halkan búcsút vettem.
Fatális helyzet volt, ismétlem, mert bizonyos felelősséget éreztem a barátnőmért, akinek énekóráját őfelsége előtt ismét a derék Boltrász eszközölte ki, akinek annyi hálával tartozom. Én már nem óhajtok szép és ifjú lenni, bár a szerelmet korántsem vetem meg, mint öreg barátaim hiszik, akik azt gondolják, hogy egész nap a kályha mellett ülök. Ó, nem, kedves Krúdy, aki valamikor e lapokat olvassa, és életem regényét megírja. A szerelem ez években még oly varázslatos valami volt, hogy havonta cseréltem a vőlegényeimet… Ámde Lujzát őszintén szerettem, az ő nemes, önfeláldozó barátsága révén jutottam a kedves »Bimi« ismeretségéhez, aki csaknem egy esztendeig olvasott fel költeményeket esténként.)
Céltalanul tipegtem-topogtam a Vérmező havában. Gyilkosoktól,173 rablóktól féltem, eszembe jutott a gyermekkori jóslat, hogy nem halok meg ágyban, és az éj oly csendes volt, mint a temető.
Mennyi idő múlott el?
Fenn a bástyalépcsőnél gázláng libegett, mint az álomtalan lelkiösmeret. Egy nyúlánk férfitermet és egy sápadt, életunt arc tűnt fel a lámpás fénykörében, aztán közelgő lépések hallatszottak a lépcsőn.
Csaknem az első pillanatban felismertem Rezeda Kázmért, egy hóbortos költőfélét, azt hiszem, elzüllött életet folytató férfiút, akit többször láttam Budán az utolsó tíz esztendőben, mindig tele volt nyavalyával, boldogtalan szerelemmel. Sohasem vette észre, hogy lábam olyan, mint a szarvasé, és Milán király térdepelt előtte. Még arról sem érdeklődött, hogy kik szerettek az uralkodóház férfitagjai közül. Haszontalan, iszákos fráter volt ez a Rezeda, bizonyosan az árokban fog meghalni.
Most azonban határtalanul megörültem neki.
Néhány év előtt, karácsony tájékán karonfogva sétáltam a hómezőn a Kutyavilla körül Kázmérral, akit végképp elfelejtettem; mily drágalátos dolog volt a hóra leülni, és mindenféle figurákat rajzolni; a nap vörösen szállott le a dermedt Dunába…
Talán részeg Rezeda úr, mert hallottam, hogy ezt meg szokta cselekedni. Félve szólítottam meg a kocsi mellől.
– Rezeda úr, hol jár maga erre, ahol a madár sem jár?
Unottan végigmustrált, és korántsem csodálkozott.
– Valami fehérasszony járkál a Várban, azt lestük néhányan a kert felől. Gráciász barátom váltig esküdözött, hogy fehér asszonyt látott egy folyosói ablak mögött.
(Én már tudtam, hogy az a fehér asszony nem lehet más, mint Lujza barátnőm.)
– Nos, és ön nem látta a fehér asszonyt?
Legyintett, és havas bajusza alatt dünnyögött:
– Ostobaság… Megyek egy forró grogot inni a Vérmező túlsó oldalára.
Összetettem a kezem, és lehetőleg tágra nyitottam a szemem.
– Rezeda úr, ön lovag és úr, nem utasíthatja vissza egy nő esdeklését.
– Egy nő?… – mormogott epésen, de ügyet sem vetettem a szemtelen megjegyzésére. Nem maradhattam egyedül tovább e késői órában, azt hiszem, hogy sírás lett volna a dolog vége.
– Én itt várok valakire – egy hölgyre. Kocsisom eltűnt, ne hagyjon magamra.174
– Nem értek a lóhajtáshoz – felelt cinikusan.
– A hajtást majd csak bízza rám, uram, elhajtom én a fiákért. De értse meg, uram, az éj zordon és ijesztő, nem maradhatok magamra.
Rezeda úr darab ideig gondolkozott:
– Félek, hogy bezárják az „Arany Golyó”-t, ahol a legjobb grogot kapni Budán.
Így szólt különös ismerősöm, de azért mégis helyben maradt. Egy szivart kotort elő a zsebéből, fogával csattantotta le a szivar végét, lassan, füstölögve, rágyújtott.
– Hát kire vár! – kérdezte flegmatikusan.
– Barátném, K. Lujza estére a Várba volt hivatalos, hogy néhány magyar dalt énekeljen a felség előtt…
Szemmel látható volt a változás, amely Rezeda úron végbement. Színházban, régi operettekben vannak hasonló jelenetek, amikor a darab csattanója felé közeledik. Közelebb lépett hozzám, és alig hallhatóan megkérdezte:
– K. Lujza a Várban van?
Majd mindenféle sértő szavakat mondott barátnőmről, amelyeket nem mertem visszautasítani, még kitelik ettől a bolondtól, hogy szerelmes Lujzába, aki a legnemesebb hölgy volt Budapesten. Toporzékolt a hóban, és fenyegetően hadonászott.
– Ez bizonyosan az ön műve, Madame. Valamelyik udvari embernek megtetszett a művésznő, és ön erre a Várba csempészte.
Nem arra való a naplóm, hogy egy féleszű, tébolyodott férfinak a kitöréseit feljegyezzem. Bizonyos elégtételt éreztem, hogy a férfiak még mindig olyan szerelmesek, mint a regényekben. Lám, ez a cinikus, taplószívű Rezeda milyen meglepő érzéseket hordozott magában éjjel a Vérmezőn! Az élet tele van csodákkal. Nem is tudom, hogyan fogok majd egykor belenyugodni, hogy nékem is meg kell halni!
Lehetőleg csillapítottam a féktelen és szenvedélyes férfiút, aki végül síró hangon nevezett el mindennek, amit alig szoktam meg.
Végül megjelent a lépcsőn Lujza bundás, fehér uszályos alakja, mögötte kocsisunk, Sándor. Lelkendezve elébe futottam.
– Drágám, ez az útonálló…
Rezeda úr levett kalappal, meggörnyesztett fejjel, papírfehér orcával nyitotta ki Lujza előtt a hintó ajtaját. Olyan volt, mint egy jó inas vagy egy boldogtalan szerelmes.
A kocsiban Lujza zokogva a keblemre borult:175
– Hallatlan kalandom volt – pihegte. – Eltévedtem a hangverseny után a palotában, sötét szobákban, néma folyosókon bolyongtam, megijedtem a saját tükörképemtől, elájultam a lépteimtől, azt hittem, hogy élve nem kerülök ki a palotából, mert rémesen kopogott a várta a folyosón, és a családi arcképek megragadták a hajamat…
Valóban gyönyörű volt Lujza e percben, azt el lehet ismerni. Nagy, könnyes szeme sírva és nevetve beszélt, zengő ajkán perdültek a szavak, mint kis aranycipős tündérek, és a válla vakított.
– Ki volt az a félbolond férfi az imént? – kérdezte Lujza érdeklődve.
– Nyomorult, minden utadba került férfit észreveszel! – mondtam nevetve.
– Úgy állt, mint a hóhér, féltem, hogy belém harap…
– Beszéljünk komoly dologról – intettem. – Mennyit kaptál?
– Száz forintot, mert a felség nem tudja a pénz értékét.
– Dehogynem.
Mire szerencsésen hazaértünk. Teáztunk és a jövőt terveztük.
Nem is csodálnám, ha reggel az Egyetértés-ben azt olvasnám, hogy egy akasztott férfit találtak Budán, a Vérmezőn.
A király százasának dohányszaga volt, bizonyosan a szivartárcájából vette elő a fekete virzsinia szivarok háta mögül.
Azt hiszem, hogy Lujza valamit titkol előttem. Remélem, holnapra mindent kivall.
És most jóéjszakát, te szegény, sokat szenvedett asszony, fehér kaméliás hölgy. Vajon eljön-e valaha a lovag, aki megérti szíved hangját?”
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Madam Louise naplója többet nem foglalkozik a budai kalanddal. De annál többet foglalkozott vele Alvinczi, aki nyomban megírta a különös kalandot bécsi barátainak azzal a kéréssel, hogy titkolják el a dolgot S. Katalin bécsi művésznő előtt.
Így adta vissza a tromfot Alvinczi Ferenc Józsefnek.176
