HARMADIK FEJEZET • Korunk hőse
HARMADIK FEJEZET • Korunk hőse
Rezeda úr ez idő tájt még Budán lakott egy meglehetősen régi házban, amelynek füstös bolthajtásai, kikoptatott lépcsői és léghuzamos folyosói mindig körgalléros összeesküvőket juttatnak eszébe, akik lámpást rejtegetnek, titkos jelszót mondanak, álarcot hordanak és összeesküdnek – a legenda szerint Martinovics, a vörös apát lakott valamikor az emeleten.
Rezeda úr ekkor már negyvenedik életéve felé ballagott, de még ráért haszontalanságokon ábrándozni, tunyán a tűzbe bámulni, és lelkiismeretlenül a napot lopni, mert meggyőződése szerint az ő helye már jó darab idő óta a föld alatt volna, hatlábnyi mélységben – esetleg a budai régi katonai temető árkában –, és minden nap váratlan ajándék, amellyel a sors meglepi. A spleen pedig már divatját múlta Magyarországon, mint a Stanley-féle fehér vászonsüveg.
Ismétlem, negyvenesztendős volt az egykori hírlapíró, haja természetesen fehéredett, és borús szeméből már a múlt szép emlékei is elköltöztek, akkor sem villant föl a tekintete, ha olyan házak mellett vitt el útja Pesten vagy a budai részekben, ahol bizonyos boldogság, meglepetés, csalóka öröm kötözgetett hervadt csokrot.
Mert ő már akkor is tudta, hogy a perc múlandó, az öröm kocsijáról csak szomjúságát csillapítani száll le a titokzatos utazó, aki bőrzsákjában a különböző csecsebecséket hordozza az emberek között. Rezeda úrnak mindenféle hajasbabákat hozott a küldönc, amelyekkel eljátszogatott, néha minden ok nélkül megnézte a fűrészport bennük, máskor elevenen eltemette őket, mert megunt örülni. S így természetesen maga sem tudta, hogy melyik nő hozza meg a szerencséjét, midőn hosszú délutánokon elmerengve üldögélt szobájában, és a szomszédban egy elmebeteg öregúr énekelve imádkozott.
Őrült volnék? – kérdezte magában estefelé, mikor a bolondot aludni vitték, s elhallgatott. Révedezve ment az utcán, bizonyos csendes kíváncsisággal gondolt arra, hogy valóban elmebajos-e. Korántsem nyugtalanította177 vagy búsította ez a dolog. Inkább beleegyezett a megváltozhatatlanba. Csak néha, nagyon messziről gondolta, hogy egykor majd gyógyíttatni fogja baját. Midőn azonban az anyai nagynénje, bizonyos romantikus asszonyság – akivel fiatal korában szerelmi viszonyt folytatott – meghalt, és Rezeda úrnak rendes hópénzt rendelt végakaratában, elköltözött a bolond öregember szomszédságából.
Nem magam miatt teszem – vélte szomorkás mosollyal a tükör előtt –, hanem a nők miatt, akik esetleg meglátogatnak.
Holott ez idő tájt már senki sem kereste fel Rezeda urat.
Mindenesetre új ruhát varratott, megvagyonosodását közölte az öreg budai kocsmárossal, hol egy emberéleten át lehetett hitelben enni és inni, ha a vendég nem garázdálkodott, és jámbor keresztény módjára pénteken halat rendelt.
Gráciásznak hívták a kocsmárost, és már valamennyi őse borméréssel foglalkozott. Rezeda úr éveken át üldögélt éjféltájban az elálmosodott gazda oldalán, lutriszámokat jegyzett, és a háznép szája íze szerint politizált. Tervezte, hogy majd egyszer szemet vet a kövér kocsmárosnéra, aztán hazabandukolt, és az angol irodalom történetét olvasta, vagy elmélyedt Darwinba vagy Kantba, hogy a pipája tüze felgyújtotta az ágyat.
Olykor a reggel íróasztalánál találta, ahol a maga mulattatására verseket és kis történeteket firkált. Bár fiatal korából ismerős volt a nyomdafestékkel, szemérmesen eldugta műveit. „Minek adnám ki! – jegyezte fel egyszer egy vers hátára. – Hogy legyen valamin nevetni Pesten?”
(Tudniillik a magányos emberek mániájával azt gondolta, hogy még mindig emlékszik valaki rá Pesten.)
Gráciásznak egyszer megmutatta egy költeményét, mert borkóstolásból jöttek. A becsületes ember hosszú ideig nem szorította vissza a kézszorítását, hümmögve bóbiskolt, és rengeteg lutriszámot kellett feljegyezni Rezeda úrnak az asztallapjára, amíg egyetlen becsületes barátjával elhitette, hogy csak álom volt az egész.
Külsejére nézve Rezeda úr nem különbözött azoktól az agglegényektől, akik e nagyvárosban ismeretlenül és észrevétlenül éldegélnek, éjjel a kávéházban minden újságot elolvasnak, a mosónéval legyeskednek, midőn az a tiszta ruhát hazahozza, holott negyedórányira egy úriasszonyka is meghallgatná érzelmeiket, a szép táncosnőket elfelejtették, elérhetetlennek látják a Váci utca hölgyközönségét, elgondolkozva csóválják178 a fejüket szerelmi drámákon, és éjjel ágyukban csendesen gondolkoznak azon, hogy majd egyszer e helyen meghalnak, s a világ tovább forog.
A nagyváros rikoltásában és mindent megemésztő egyhangúságában eltűnnek ők, az életnek csendes horgászai, akik megrökönyödve nézik a partról, hogy mások a szélhámos csónak bizonytalanságára teszik föl életüket és becsületüket, fáradhatatlanul küzdenek a habokkal az elszánt úszók, és a magasban a trapézugrást oly optimizmussal végzik a vállalkozók, mintha még soha senki se törte volna ki a nyakát.
Ők, az élet szeretetre méltó gibicei, halk csodálkozással kísérik a hazardőrök verejtékes munkáját, és mindig legkésőbben tudják meg a legutolsó divatot. Szabók, suszterek és kocsmárosok családtagjai, egy koncertre sokáig emlékeznek, és a szokásos karácsonyi ajándékot december elején megveszik.
Másrészt tán azért is vannak elszórva a városba, hogy a feledékeny, a jelent mohón habzsoló emberek között a múltra emlékezzenek, pontosan tudjanak régi évszámokat és felejthetetlen jeleneteket.
Némi szelíd ravaszsággal oldalognak el az automobilkürtös körutakról, kis mellékutcákban érzik jól magukat, komolyan veszik a még öregebbeket, és nedves szájjal csókolják meg a nők kezét, holott olvasták az újságban, hogy bacilusok vannak.
Ha látsz, testvér, egy csíkos nadrágos, zsakettos, szürkülő hajú kékfehér-pettyes nyakkendős, ezüst botos és régebbi cilinderkalapos férfiút a kis budai utcákon bandukolni, nem kell mindjárt azt hinni, hogy szerelmi kaland végett koptatja a sárga cipőit a Tabánban: bennlakó ő itt, és kis szobája kanapéján a könyvkereskedőnél megrendelt képeslapokat forgatja, lexikonában nemegyszer utánanéz az újságcikk helyességének, lefekvés előtt felhúzza az órát, és hetenként kétszer a Rudas-fürdőbe megy.
Ez Rezeda úr, korunk és regényünk hőse, miután fiatal korában többet volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakossága, míg negyvenesztendős korában nagy gondot fordít keze és körme tisztaságára, kalapkeféje van, habozva vásárol egy új nyakkendőt, a fehérneműs szekrényét bármikor megnézheted, a régi leveleket gumiszalaggal köti át, esetleg mindennap szegfűt tűz a kabátjára, de már esze ágában sincs, hogy kínjában a párnát harapdálja vagy öngyilkosságot tervezzen egy észbontó nőért. Azt hiszi, hogy a bánatot nem ismeri, pedig az felgörbített farokkal, dorombolva mendegél mellette, mint a cirmos gazdaasszonya kötényével.179
Egy napon ezüstpecsétes, aranyszegélyű, fejedelmi címerű levelet kapott Rezeda.
– A bolond Alvinczi megint Pesten van – dörmögte. – Lesz nevetés a városban.
A levélben meghívás volt egy téli utazáshoz a vörös postakocsin.180
