HATODIK FEJEZET • A budai széphölgyek története
HATODIK FEJEZET • A budai széphölgyek története
Krónprinc Irma egy budai szőlősgazdának volt a leánya, és a nagyralátó família sokszor ugyancsak szégyenkezett az öregember miatt, midőn ujjasban, kapával a vállán törölgette a verejtéket homlokáról házának kapuja előtt, míg felesége és leánya gyors, csinos pesti bérkocsin a Stefánia útról Budára hazarobogott. A fiákeres előtt lehetőleg elmellőzték a kőpadon üldögélő öregember pillantását, csak midőn a bérkocsi tovagördült, ragadták meg jobbról és balról az öregembert, és csókjaikkal elhalmozták. Krónprinc gazda, fáradtan az egész napi kapálástól, egykedvűen tűrte neje és leánya szeretetét. A selyemruhákra, kalapokra, finom cipőkre ügyet sem vetett, Krónprincné híres kócsagtollai oly kevéssé érdekelték, mint leánya divatos ruhái, csupán vacsorázni akart, és ezért várta haza családját. Vörös képű, hallgatag budai polgár volt, olyan famíliából, amelynek már a nagyapái is szőlősgazdák voltak. A bort tisztelte és szerette egyedül a világi életből, olyan nagyra tartotta, hogy még önmagától is sajnálta; ünnepnaponként megivott egy kis üveg sashegyit, s ilyenkor meglehetősen elégedett volt sorsával, bár Kerkápoly úr „Gellérthegyi Szemelt”-jét, valamint Andrássy Aladár hegyaljaiját irigyelte.
Krónprinc Ferdinánd arca olyan színű volt, mint a karmazsinposztó, míg a haja szinte szalmasárga, mint az angolszászoké, akik erdőkben laktak, és megijesztették a normannokat. Világossárga volt az öregember szakálla is, pedig már jóval elmúlt hatvan éves. Az ujjasa zsebéből sohasem hiányoztak azok a kis zöld üvegecskék, amelyekben különböző borminták voltak. Volt valódi sashegyi bora, amelyet a napsugárban vagy árnyékban kémlelve vizsgált, mint a festőművész a színhatásokat. Hosszú bőrkötényben járt odahaza is, mint a pincéjében, és mogorván tért ki a ház látogatói elől. Hordókat kalapált, borosedényeket reperált az udvaron, szűrőket és lopókat vizsgált; mintha egy másik planétán szólna a zongora, és egy távoli világrészben énekelne Irma.201
Egyszer, őszi hajnalon korábban kelt fel a szokott időnél, még a nedves ujjú éjszaka teregette tenyerét az udvaron, a házból nagy élénkség hangzott. Igen ám, csakhogy Krónprinc Ferdinánd nemhiába kelt korábban e napon. Halaszthatatlan teendője volt a szőlőshegyi pincében, és a tennivalóhoz szüksége volt bizonyos üvegecskékre, amelyek a felső házban egy szekrényban foglalnak helyet. Máskor dehogyis közelítette volna meg a kivilágított, vendégektől zajos szobákat. Üvegért azonban a pokolba is elment. Némi járatlansággal lépkedett végig a fűtött, színes üveggel bevont folyosón, ahol a pálmák cserepein félig elszívott szivarok és cigaretták látszottak. Nagy rendetlenség volt mindenfelé. Egy asztalkán feldöntött borosüveget és félig kiürített poharakat vett észre. Megszagolta és megkóstolta a maradék bort. Bosszús arcot öltött. Házánál nem az ő saját borát fogyasztották. Egy másodpercig nyelvével szürcsölte, majd szájában forgatta, gurigálta a bort, aztán kiköpte. A bor hamis volt. Majd eszébe jutott tennivalója, a halaszthatatlan üvegecske, és kezét a kilincsre tette, amely vöröslött a fehér ajtón. Egy világos ripszből való szalon volt az első szoba. Krónprincné született Krómy Vilma, egy vízivárosi patrícius család sarjadéka, mélyen kivágott ruhában, csap-zott hajjal és fehérre rizsporozva, bizalmas együttlétben üldögélt a kanapén egy kiviaszkolt, fekete hajú gavallérral, aki olyan régi szalonkabátot viselt, amelyet tán már nemzedékek óta hordanak a pénztelenebb budai gavallérok ilyen alkalomkor.
Lehetséges, hogy van valahol Budán egy szalonkabát, amelyből kihízott igazi tulajdonosa, és azóta az ifjú gavallérok egymástól kölcsönözve kéregetik, ha légyottra vagy estélyre mennek.
Krónprinc Ferdinánd nemigen sokat törődött a meglehetősen érdekes véletlennel, fél füllel hallotta egy öreg kádársegédtől, aki a hegyben hordóit javítja, hogy házában odalent a Vízivárosban estélyek vannak, amelyekre mindenkit meghívnak, csupán a házigazdát nem. Szerette volna ugyan megkérdezni, hogyan került a viaszos hajú, lengő nyakkendős ifjú felesége bizalmába, ellenben a hosszú szárnyú szalonkabát neki is imponált, mint a vízivárosi nőknek. Talán éppen hivatalnok az illető a városházán vagy tanító az iskolában.
Meggyorsította tehát lépteit, amint sárga szakállával a ripszbútorok között elhaladt. Ezek a bútorok felesége leánykori hozományából valók; nagy dolog volt ez annak idején, a vízivárosi leányok nemigen kaptak hozományba szalongarnitúrát. Egy Krómy lány azonban már akkor is kivétel volt. Régebbi időben, míg Krónprinc Ferdinánd nem élt teljesen202 a borászatnak, szó volt róla, ha egyszer elválnak, Vilma asszony magával viszi a bútorait.
A ház harmadik szobája ismét szalon volt. Ezt már jóformán nem is ismerte Krónprinc Ferdinánd, mert ez a bútorzat abban az időben került házhoz, mikor ő bőrkötényben kezdett járogatni még vasárnapi délutánokon is. Ez Irma szalonja volt, és Pesten vásárolták egy Kerepesi úti kereskedőnél. A szalonban állott a zongora; a zongoránál Irma ült fehér selyemruhában, szalaggal megkötött fekete haja mint a kígyó omlott fehér vállaira; fehér félcipőjénél egy, az előbbihez szakasztott hasonló kabátba öltözött pomádés ifjú térdelt. Krónprinc Ferdinánd a szemei elé tartva tenyerét, egy kissé megtántorodott a színes szőnyegen. Lekorgasztotta a fejét, és alig hallhatólag mormogta:
– Ez mégsem járja.
Így ment ki a házból, hogy sem jobbra, sem balra nem nézett: mintha attól félt volna, hogy valamely irtózatos dolgot fog meglátni. És vállára vetett kapájával, verejtékező homlokával többé sohasem üldögélt a kőpadon a budai ház előtt, hogy vacsorára várja a ház népét. Odakünn maradt a hegyen, a présházban, télen-nyáron künn lakott, sohasem tette a lábát a Vízivárosba.
Így kezdődik a Krónprinc hölgyek története, akiket nemsokára pesti gavallérok, urak és csalók, szélhámosok és balekok társaságában lehetett látni a főváros cukrászdáiban, a turfon és a színházban. A véletlen sodorta őket jobbra és balra. Azon számos fővárosi hölgyek közé tartoztak, akiket napról napra észre lehet venni az utcán, a divatos vendéglőben és a csónakversenyen.
Gavallérjaikat sűrűn cserélték. Krónprincné nyíltan hangoztatta, hogy már csak addig akar élni, amíg leányát férjhez adja. Míg Irma eleinte minden héten kiadta az útját a vőlegényeknek, később ritkábban sikerült a szakítási jelenet, amelyet Krónprinc Irma úgy játszott, mint egy színésznő.
– Ne búsulj, mama, jön valaki, érzem, aki igazán megérdemel bennünket.
Krónprincné született K. Vilma, a vízivárosi patrícius család sarjadéka, mindaddig nem is búsult, amíg gavallérok és udvarlók bőven mutatkoztak a ház körül és a társaságukban. Elszántan megragadott minden alkalmat, hogy „a donok és grandok” ismeretségének a számát gyarapítsa. Oly csodálkozva hallgatta a bókokat, mint egy iskolás leány.
Mindig elhitte, ha szerelmet vallottak neki.203
Ha jó napja volt, azt gondolta, hogy fiatalabb, mint kissé blazírt leánya.
Budai leány létére már évek óta nem járt búcsúra Máriaremetére, és ama hajnali jelenet óta a rokonaival is megszakított minden érintkezést, ami talán még nem is történt Budán.
– Nekünk Pesten kell megtalálnunk a szerencsénket, gyermekem – mondogatta.
Ugyanezért napközben sehová nem jártak, a templomok régen nem látták őket, és kapuzárás után tértek haza a Vízivárosba, midőn bizonyosan nem találkoznak már ismerőssel.
Rezeda Kázmér budai lakos hosszú ideig kerülte a Krónprinc hölgyeket, mert amíg nem ismerte meg az embereket, szigorú erkölcsbírájuk volt. Ezenkívül sértette a hiúságát, hogy midőn eleinte „jöttek hírbe” Budán és Gráciász vendéglőjében a hölgyek, mindenféle „semmiházi” jelentéktelen fiatalemberekkel kapcsolatosan emlegette őket a pletyka. Gráciásznak, pohár között, magyarázta a dolgot.
– Barátom, egészen másképpen állna a dolog, ha egy magamhoz hasonló rangú és tekintélyű férfiúval kellene fölvenni a versenyt. Tegyük föl, egy grófot vagy egy minisztert lehetne kiütni a nyeregből. Rezeda akkor tornába állna. Szegény budai fiatalemberek azonban nem érdekelnek, s ezért tűröm, hogy a Krónprinc hölgyek a legnagyobb kalapokat hordhassák a városrészben. Én bizony nem törődöm velük.
Gráciász, Rezeda úr egyetlen barátja azonban nem hagyta ennyiben a dolgot. Mint a nagyon jó emberek többnyire, erőszakos volt a kívánságaiban és szándékaiban a tiszta szívű budai korcsmáros.
– Nem értem, hogy az én barátom miért hagyja, hogy a budaiak elől mindenféle pesti csirkefogók halásszák el a szép Krónprinc hölgyeket? Utóvégre Buda kedvéért is kell tenni valamit. Ha valamely érintetlen hírnevű nőről, szent asszonyról és templomjáró hajadon lányról volna szó: Gráciász az első, aki lebeszélné a vállalkozásról Rezeda barátját. Ne bántsuk a nőket, amíg ártatlanok és jók. Ámde az mégse járja, hogy két nő Budáról mindennap a Váci utcába járkáljon. Tenni kell valamit, Rezeda barátom. Szegény Krónprinc Ferdinándnak ez már mindegy.
– Egyetlen varázsszóval véget vetnék a Krónprinc hölgyek pesti kirándulásainak – hivalkodott Rezeda Kázmér, mert megszokta, hogy Gráciász előtt természetfölötti külsőben mutatkozik.
Gráciász, az egyszerű budai vendéglős, aki már Krónprinc Ferdinánd sajátságos eltűnése miatt néha álomtalanul töltött órákat ágyában egy204 régi bolthajtás alatt, ahol már előtte több száz esztendővel is idős budai polgárok feküdtek, új király koronázásáról és fiatalkori nőkről álmodtak, vagy pünkösdöt láttak a hegyen, sárga szüretet és taposó menyecskék lábát, amilyen dolgokkal az egyszerű emberek álmodni szoktak, Gráciász nyitott szemmel gondolkozott a budai eseményekről.
Utóvégre, szégyen történt a budaiakkal, bármely oldalról nézzük a dolgok állását. Bizonyosan nevetnek Pesten Krónprincék történetén, s az erkölcsös Budán, ahol a lányok és asszonyok nemigen állottak szóba mással, mint bennszülöttel. A Rácváros külön házasodott és Óbuda külön, a tabáni lányok lehetőleg otthon maradnak a régi városrészben; csupán a Krisztinából lehetett elcsalni a nőket messzi tájakra, mert itt nem igazi budaiak laknak, sok közöttük a bevándorló. A becsületes Gráciásznak ezen álom nélkül töltött órákon oly furcsa gondolatai támadtak, hogy reggel maga is megijedt tőlük. Például éjjelenként szentül hitte, hogy az elveszett budai becsületet csak a nagyszerű Rezeda Kázmér állíthatja helyre. Ennek a rendkívüli embernek minden sikerül. Okos, nyugodt, bölcs, meggondolt, és olyan szája van, mint egy papnak. Ha Rezeda úr munkába venné a hűtlen Krónprinc hölgyeket, talán még arra is rábírná őket, hogy visszaállítsák a félig-meddig elveszített családi becsületet: Krónprinc Ferdinánd ismét megjelenne vállra vetett kapájával, és – ez a legfontosabb – a hölgyek többé nem hagynák el a városrészt, hogy Budát Pesten kompromittálják.
Egy öreg, becsületes polgár gondolata volt ez, aki tiszta öregségében rendet szeretett lelkében, családjában, üzletében és a városban.
Rózsafüzérrel nevezett vasárnapon Máriaremetére utazott társaskocsival. Meggyónt és megáldozott. Az útszéli koldusok között szétosztott néhány susztertallért. Hétfőn reggel egy nagy üveg borral a hóna alatt beállított a Krónprinc házba.
Régen nem volt itt vendég. A. hölgyek csak aludni jártak haza. Irma néha délelőtt elment már a városba, délután valamely kávéházban vagy cukrásznál találkozott az anyjával – Isten tudja, hogyan telt el az idő.
Gráciásznak a haja olyan fehér volt, mint a templomatyáké. Egész magatartása megelégedettséget és nyugalmat árult el rendesen, mint az olyan emberek külseje, akik nyugodtan néznek a holnap elébe, adóval nem tartoznak, adósságaik rendben vannak, és künnlevőségeik pontosan be vannak írva egy könyvbe, amelyben Szilveszter napjának délutánján aláhúzzák a sort. Most azonban nyugtalanul csavargatta fejét puha inggallérjában205 e szívjóságos férfiú, először járt életében olyan dologban, amelynek helyességéről nem volt egészen meggyőződve.
Krónprincné már elvégezte a dolgát a fodrásznéval, aki Pestről járt át az omnibusszal. Teli, negyven-ötven éves asszony volt, nagy, mandula alakú kék szeme volt, mint azoknak a Mária Magdolnáknak, akiket régi templomok megfeketedett, falra festett képein látni, midőn a vándorpiktor még nem fukarkodott az érthető piktúrával. Furcsa, elhagyott asszonyoknál észlelhető epekedés ült tekintetében, mint egy ábrándos polgárasszonyéban, akinek lánykorában felejthetetlen bókot mondott egy részeg herceg, járatlanságát fölhasználva, hirtelen furcsán megölelte, megsimogatta, megcsókolta az éjféli misén; mire a tapasztalatlan hajadon sikoltott volna a váratlan támadás miatt, már csak a száncsörgés hallatszott a havazásból.
És az élet előrehaladtával (miután bókot legföljebb a konyhájáról és gyermekei szépségéről hallott azóta) mind körülményesebben jelentkezik az emlék. Deli levente volt a herceg, és olyan puha volt a szakálla, mint az árvalányhaj. Karácsony este van… az éjféli misére megy a háznép… sehol sem hallatszik csengő… a sötét boltozat, hol a merénylet történt, azóta üresen áll. A haja, amely eredetileg barna volt, mind szőkébb és fehérebb lett, amint rizspor és festék keveredtek egymással a sok fésüléstől törékennyé lett hajszálakon. A negyvenéves asszony álmai voltak feszesen a fésűk alá rejtve; füle mellett buzgón és a vasárnapi misék nedves keféjével simultak hátra a hajszálak, de a boltozatos homlok fölött fürtök ólálkodtak, amelyek alkalomadtán kecses árnyékot vetettek az arcra, a húsos, egyenes orra és a nagy ívelésű szemöldökre. Olyan fehér, egészséges, húsos volt az arc, hogy bízvást példának lehetett volna állítani az érett polgári szépségről. Budán a hegyek levegőjében és alapos mosakodások után szépülnek meg így a háziasszonyok, mielőtt végképpen elbúcsúzna tőlük a férfiak kalandos, bujkáló tekintete.
Mégis volt valami érdekesség, idegenszerűség az asszony alakjában. Korántsem lehetett volna őt egy hentesbolt márványasztala mellé elképzelni, párolgó sonkák és kunkorgó malacfarkok közé. Járása, magatartása, mélázó fejtartása és nyugtalan szájszéle oly képpel vette őt körül, amely keretből nem hiányzott a bánatosan hervadó liget, midőn is a falevelekkel behintett országúton félénken, de magadással mendegél magas sarkú, erős cipőjében az asszony és egy gazemberférfi lábnyomait keresi, aki alkalomadtán majd megveri, hazakergeti, a kocsiajtót rácsapja, míg nem206 messzire egy sovány, tisztátalan kis pesztra üldögél egy padon. – Ez az asszony sohasem találja meg a boldogságát.
Ráncos selyempongyola fedte a testét, papucsából kivillant meztelen bokája és vörös barchet alsószoknyája.
– Egy kis bort hoztam, amelyet még az öreg Ferdinándtól vásároltam. Tudom, mióta az öreg elköltözött a háztól, úgysem isznak a saját borukból – szólt Gráciász, miután szokása ellenére megcsókolta az asszony kövérkés kezét.
Krónprincné jó darabig hagyta a kezét a budai kocsmáros bajusza alatt. Még mulattatta őt a kézcsók.
– Szegény Ferdinánd, én igazán nagyon fájlalom távozását – mondta előkelően Krónprincné, amint ezt a pesti kioszkban tanulta, de aztán erőt vett rajta a budai jóság: – Szegény jó uram, darabokra szakítanám a selyemrongyaimat, ha még egyszer hazajönne, feléje se mennék többé Pestnek, ha megint velünk együtt költené el vacsoráját. Tudom, hogy megvetnek az emberek, a családom megtagad, ujjal mutatnak utánam a Vízivárosban. De a leányomról ne mondjon rosszat senki, mert azt megölöm. Sohasem hittem, hogy Ferdinánd ily szigorú, szinte kegyetlen tud lenni hozzánk. Én egy vértanú vagyok.
Gráciász leánykori nevén szólította meg az asszonyt:
– Vilma, én nem haragszom rád. A te dolgod, amit teszel. Asszonyok ügyébe sohasem ártottam magam. Kikérte volna az én öreg élettársam, Fruzsina, ha mindenbe beledugom az orromat.
Ez nagyon helyes beszéd volt.
Vilma asszony nyomban hellyel kínálta meg Gráciász uramat. A legritkább pesti bóknál is jobban hízelgett lelkének, hogy „vértanúságában” távolról Fruzsinához hasonlította Gráciász, ahhoz a Fruzsinához, akiről mindenki tudja Budán, hogy esztendőszámra nem hagyja el a házat, cipőt sem húz, és új ruhát pár esztendeje nem varratott. Húsvétkor templomba megy, aztán vége a kalandozásnak.
– Mi, budaiak – kezdte Gráciász uram –, már régen keresztet vetettünk az uradra, Ferdinándra. Bogaras embernek ismertük világéletében. Bizonyosan nagyothall, mert nem érti meg az emberek szavát. Csak a régi üvegeket és hordókat szereti. A szarkák meg a sárgarigók voltak a barátai ott a szőlőhegyben. Azt mondják, tud egy dohos pinceüreget, ahová a pénzét elássa.
Vilma asszony energikusan előrehajolt a dakszlilábú széken.
– A gyermekemét?207
Gráciász elvörösödött. Zavarba jött, mert a pénzről való mondatot csak úgy álmodta maga is, mikor elgondolta, hogy mivel bosszulná meg szerencsétlenségét az öreg Krónprinc helyében…
– A pénzért nem kár, és el sem vész, de a becsületnek nem tanácsos lyukas hídon járni – szólt elkomolyodva. – Én tudom, hogy ki és mi hiányzik nektek, Vilma. Egy becsületes, derék jó barát, egy gáncs nélküli nemes lovag hiányzik e házból, aki alkalomadtán mulattasson, máskor megvédelmezzen. Egy férfiú, aki az ördögtől sem fél, oly gyöngéd, mint egy apród.
(Honnan vette Gráciász polgár e szavakat? Hisz eleget hallotta Rezeda urat szavalni, szenvedélyeskedni, hánykódni, ha néhanapján az felöntött a garatra.)
– Ezt súgja az én budai szívem. Minek mennétek ti pesti mulatságok, társaságok, koncertek után, mikor a Vízivárosban lakik Rezeda Kázmér?
– Azon izgatott férfiú, aki mindig megzörgeti éjjel az ablakot? – kérdezte Vilma asszony.
– Bolond vagy, Vilma, sohasem jön meg az eszed. Rezeda Kázmér nem szokta az ablakot zörgetni; tiszteletre és nagyrabecsülésre hivatott férfiú ő. Csaknem lelkésze lehetne a városrésznek, ha érdekelnék a közönséges földi dolgok. Tudományos könyvekkel, a világ bölcseivel szokott éjjelenként társalogni, korántsem a nők háza körül ólálkodni. Hetenként Pestre megy Hock János főtisztelendő úrhoz teozófiáról beszélgetni.
– Ismét megkéri valaki a leányom kezét.
– Nagy tévedés – felelt méltóságteljesen Gráciász, és fölemelkedett. – Az én barátom nem szokta a lányok kezét megkérni. Sohasem árulta el, hogy nősülni óhajt; a legjobb partit Budán megszerezném neki, ha térdig kopna a lábam. Ámbátor az is lehetséges, hogy reménytelen szerelmes. Vannak olyan férfiak, akik tíz, húsz évig hordozzák magukban titkukat, mint a kút mélyében, és sohasem árulják el magukat. Azok a férfiak, akik nem kérkednek szívük érzelmeivel, amint hallgatni szokott az igaz ember istenfélelméről. Hallgatnak, meghalnak, anélkül hogy valaha is elárulnák, hogy mit gondoltak az életen át. Rezeda Kázmér, de én is hasonló vagyok, megveti a férfiakat, akik egy nőnek valaha is megmondják, hogy mily gyöngédséggel, mily gyengeséggel viseltetnek. Egy rendes férfiú sohasem vall szerelmet.
Vilma elgondolkozva, az orra alatt csendesen mosolyogva hallgatta a budai polgárt. Néki az utóbbi években minden férfi szerelmet vallott,208 a kioszkban és a szálloda éttermében, a Ferenciek templomában és Alagon, a zöld gyepen, a Pesti Hírlap apróhirdetései között és a színlapon a földszinti zsöllyében… Sokszor csodálkozva állott meg a széles tükör előtt, amely mindig dísze volt a Krómy családnak, mit találnak rajta a férfiak, amiért bátorságot vesznek legszentebb érzelmeik azonnali nyilvánítására? Vagy mi az a tetszetős, szinte hódító természeti adomány a külsején, amely a férfiakat ingerli – amint már a nők a tükör előtt gondolkozni szoktak.
Talán a haja, amely olykor lenszínű volt, máskor párizsi szőke. Korántsem használt festéket, ő ahhoz sokkal erkölcsösebb volt, mint hogy befesse a haját. Mégis e dús és elpusztíthatatlan hajzatnak volt olyan sajátságos tulajdonsága, hogy külső befolyástól mentesen, a színárnyalatait változtatta: ha nagyon boldog napja volt Vilma asszonynak, párizsi szőke volt a haja. És a nyakán oly apró göndörszálak voltak, mint a madárpihe. (Leánykorában kis bajusza is volt, de valahogy elmúlott.)
Vagy talán a lába zavarja meg a férfiak eszét? Rendes nagyságú női láb volt, amilyenen a hetven-nyolcvan kilós nők szoktak járni. A cipősarka természetesen kissé kifelé hajlott, és a gombok megfeszültek. Ettől még nem kell megbolondulni a férfiaknak.
Vajon ez a rendkívüli Rezeda úr mit mondana, ha vele is sétálni menne a budai hegyek közé, a mély völgyekbe, hűvös pázsitokra és a titkosan sóhajtó, zöld kukoricatáblák között merengve kanyargó gyalogútra, élete felejthetetlen emlékének színterére, midőn egy bizonyos ledöntött faderékon ülve, sűrű bokorban, az erdőszélen, először hallgatta egy férfiú hazudozásait, nagyon boldog és izgatott volt, a Disznófőtől idáig hallatszott a hangászok játéka, és a szoknyájára kis nefelejcskoszorúk voltak hímezve… Sohasem dobja el azt a nyári ruháját és szarvasbőr topánját, mert igazán és epedve szeretett, mint egy flóta. És most az az érzése volt, hogy bizonyos Rezeda Kázmér kedvéért ismét fölveszi a régi ruháját, cipőjét, és képzeletben látta a ledöntött fatörzset. Sóhajtott, megszorította Gráciász kezét (mintha már a Rezeda keze volna), és önmagát is meglepte a melegség, amellyel mondta:
– Rezeda urat szívesen látjuk bármikor, mert én megértem önt, jó öreg barátom.
Sietve búcsúzott, hogy a tükörben alaposan megnézhesse arcát, haját, kezét: szép volt-e a beszélgetés alatt, és milyen véleménnyel távozik a jó öreg Gráciász?
Rezeda Kázmér Ágnes napját választotta a vacsora napjául, mert ezen209 a napon történt vele azon emlékezetes dolog, hogy a Dunába esett, és a jég alól partra vergődött. (Egyáltalában voltak szerencsés és szerencsétlen napjai. Bizonyos évfordulókon nem mert a szobájából kimozdulni, rózsafüzérrel övezte a kezét, ereklyékkel vette magát körül, és ajtaját zárva tartotta; máskor egy kitömött farkassal beszélgetett, amelyet szobája sarkában tartott, amelytől sokszor megijedtek női látogatói, amíg ilyenek is voltak a világon.)
Gráciász a hosszú földszintes ház kapujáig kísérte, és előzékenyen meghúzta a falon a csengettyűt. Háromszor húzta meg, és figyelt a harangozásra, amelyet előidézett a ház belsejében.
Rezeda úr vállát könnyű kis gallér borította, amelyet frakkhoz viselnek Pesten az előkelő gavallérok. Kecsege orrú lakktopánja volt, derékban ráncos, barna, aranypitykés szárnyaskabátja, pepita nadrágja és fodros, csipkés inge. A nyakkendőjében egy rubintszemű rókafej volt, és alkonyattal Pesten borotválkozott a Kishíd utcában.
(Természetesen, ez apró hiúságot még önmagának sem merte volna bevallani. Azon ürügy alatt ballagott Pestre, hogy a budai borbélyok nem tudnak borotválni, holott máskor a Szentháromság téren oly jóízűen aludt egy fodrászszékben, mint egy kéjenc öregember, akinek a mindennapi borotválás is bizonyos örömet okoz.)
A kapu kinyílott, és Gráciász biztatólag veregette meg Rezeda úr hátát.
– Ne felejtkezzél meg, nemes barátom, a lengyel borkereskedő történetéről, amely mindig szokott tetszeni a nőknek – dörmögte.
Az ünneplőbe öltözött cselédleány, úrnői ferde sarkú félcipőjében, lelkendezve nyitotta a kaput. A faggyúgyertyát magasra emelte, amint a lépcsőn vezette Rezeda urat. A tapasztalt gavallér körülnézett az udvaron. A hó el volt seperve a szalmába bújtatott rózsafák környékéről. Itt várták a vendéget.
Mielőtt azonban tovább mennénk Gráciásszal, aki csak néhányszor sétált el az ablakok alatt, vagy Rezeda úrral maradnánk, hallgassuk meg a varázsmesét, amelyet a derék budai polgár javasolt a nők meghódítására.
A BORKERESKEDŐ TÖRTÉNETE
Élt valamikor a Szepességben, Podolin városkában egy Lutriczky nevű kereskedő, aki mintegy összekötőkapocs volt a lengyelországi urak öblös torka és a magyar Hegyalja között. Azt lehetne mondani, Lutriczky210 volt az a lopó, amelyen át a krakkói nemesség fölszívta Tokaj és Mád borát.
Lutriczky jókedvű fiatalember volt, alig múlt ötvenesztendős, és a gyakori, hosszadalmas utazásokban úgy megszáradt, mint egy lószerszám.
Vöröses, nagy szájú és szeplős fejét ismerték minden fogadóban. Alig volt fehérnép a nagy országút mentén, amely a határon átvezet, akitől csókot nem kapott vagy lopott volna az ördöngös Lutriczky, mert a hegyaljai boron kívül csupán az asszonyokat szerette.
Nagy, több emberöltőre szabott köpenyegében, ötvenesztendős csizmáiban és hegyes, vidrabőr süvegében mindenkivel megismerkedett utazásai közben. Eperjesen még a toronyőrrel is jó barátságot tartott fenn, pedig az sohasem hagyta el a tornyot.
Pénze mindig bőven volt, a nyájas, hazug szó könnyedén perdült a szájáról, még azok a nők sem átkozták, akiket elhagyott.
Szerencsés kópé volt ez a Lutriczky.
Történt, hogy a sok tokaji és mádi bor élvezetétől Lutriczky mind a két lábára megbénult. Előfordulnak ilyen rejtélyes dolgok az életben. A doktorok a fejüket rázták, Lutriczky káromkodott, mordállyal belelőtt a szentképbe, amely előtt régebben ájtatoskodni szokott, ha bűnei nem engedték az álmot fekvőhelyéhez közelíteni. Hiába volt minden.
Lutriczky tovább járta kocsiján a nagy országutat. Csak akkor horgasztotta le a fejét, ha a fiatal cselédleány énekelve mosott az útszéli fogadó kútjánál. Mert nem tudott utánamenni.
Így tehát örömtelenül folytak Lutriczky napjai, mert a borivással is fölhagyott a doktor rábeszélésére. Természetesen az üzlet kezdett rosszul menni, hisz Lutriczky nem táncolt sem az eladóval, sem a vevővel. A krakkói öreg nemesemberek pókhálós szemmel néztek rá.
– Majd még mi is megsántulunk a végén – és nem mertek Lutriczky borából inni.
A tokaji, mádi bortermelők nem szívesen hiteleztek a béna kereskedőnek. Ki tudja, meddig él a nyomorék ember? Akkor aztán mehetnek a pénzük után.
Lutriczky egy darabig vigasztalta a kételkedőket.
– Én vagyok a legmegbízhatóbb kereskedő Magyarországon, mert én nem szökhetem el a hitelezőim elől.
Most már néha sajnálta Lutriczky, hogy annak idején elmulasztotta a házasságot, mikor két ország fehérnépe között válogathatott volna.211 Legalább volna kivel veszekedni a hosszú téli estéken! Egymagában a káromkodást is megunja az ember.
Nyomorékságában különböző fogadalmakat tett Lutriczky. Most már a harmatos ablakú, pörköltdisznó-szagú fogadók helyett vén, ködös és sötét hajójú templomok előtt is megállította kocsiját. Az ülésből integetett a Jézuskának meg a szenteknek. Egy útszéli Máriának azt fogadta, hogy soha többé nem bántja az asszonyokat, csak még egyszer a talpára állhasson.
– Mindegyiknek piros topánkát veszek, aki volt, még a legvénebbnek is! – fogadkozott Lutriczky. – Akármilyen messzire kerültek tőlem, elmegyek utánuk, és bocsánatot kérek, ha valamivel megbántottam őket. A törvénytelen gyerekeimet fölnevelem. Miattam pártában maradt leányoknak hozományt adok. Öregasszonyoknak szeretőt szerzek.
E sok fogadkozásnak aztán megvolt az eredménye. Egy öreg krakkói asszonyság megszánta a Jagelló-torony körül gubbasztó borkereskedőt, és adott neki a csodafüvéből, amelyet pedig csupán családja tagjainak tartogatott. Lutriczky megfürdött, és apránkint járni kezdett. Eldobta a régi csizmát, és pirosat vett helyébe. A köpenyeg alatt aranyzsinóros dolmányt viselt. A legfinomabb szepesi lenből varratott inget. Mert sok mulasztást kellett pótolni. Háromesztendős betegsége alatt egy csomó szép leány növekedett föl a nagy országút mentén; sok hajadonból menyecske lett; más fehérszemélyek körül az unalom dorombolt, annak legjobb elkergetője mindig a sokbeszédű Lutriczky volt.
Eszébe sem jutott, hogy egyet is beváltson a fogadalmai közül. A borkereskedés újra fellendült, mert Lutriczky a legvénebb bortermelőket is táncra ingerelte, a vevőit pedig úgy csábította, mint egy angyal.
A babonaságra hajló asszonynépnek nagyon tetszett Lutriczky beszéde. Végig a nagy határszéli országúton, Tokajtól Krakkóig minden asszonynak, leánynak azt az egy hazugságot mondta a borkereskedő, hogy az ő csókjának, ölelésének köszönheti régi egészségét, táncos lábát, piros csizmáját és nagy étvágyát.
Történt, hogy a régi templomnál, ahol Lutriczky mindig a bundagallérba húzta a fejét a Jézuska és a szentek elől, egy napon részeg fővel kiesett az utazókocsiból. A megvadult lovak keresztülgázoltak rajta, kocsikerék érintette, mire Lutriczky fölnyitotta a szemét, a kocsija már messze járt a hegynek emelkedő országúton. És látja ám, hogy két piros csizmás lába egyedül, törzs és fej nélkül fut az országúton a kocsi nyomában.
Ettől a naptól fogva senki sem látta többé Lutriczkyt, de két csizmás,212 kék bugyogós lábszára száz év múlva is feltünedezett vala a nagy országúton, amint sietve vette a mérföldeket Krakkó és Tokaj között. Ki hajtotta Lutriczky lábszárait, hogy azok sohasem nyugodhatnak meg? Vannak ilyen babonás dolgok a világon. A fuvarosok keresztet hánytak a titkos lábszárak láttára. Míg a menyecskék, leányok hirtelen feleszméltek végig a nagy országút mentén, midőn a későbbi utazók szép hazugságot sugdostak a fülükbe.
Jön a Lutriczky lábszára!
Vége volt akkor a szerelemnek, tréfának, dévajkodásnak. A hetyke, vállalkozó kedvű utazókat még a házból is kizárta a fiatal fogadósné.
Ez a borkereskedő története.
Rezeda úr nem tulajdonított ugyan olyan nagy fontosságot a mesének, mint Gráciász úr, mégis midőn vacsora után elmondta a Krónprinc hölgyeknek a borkereskedő történetét, azt tapasztalta, hogy a budai hölgyek elmerengenek, Vilma asszony félős pillantást vetett a vaskosaras ablakra, odakintről lépések hallatszottak a kövezeten, talán a Lutriczky gazdátlan lábai járnak odakint?…
Irma hosszadalmasan hámozott egy narancsot. A tenyerén Rezeda úr elé nyújtotta:
– Tessék, Rezeda úr. Ugye, a mese azt példázza, hogy a férfiak még haláluk után is mászkálnak a nők után?
– Valószínűleg. Mert némely nőt sohasem lehet elfelejteni – vélekedett Rezeda úr.
– Minden férfi bolond egy kissé? – kérdezte Irma, és figyelmesen nézett a vendégre.
Rezeda úr mélázva ingatta a fejét. Nem felelt mindjárt. Igyekezett alaposan Irma szemébe nézni.
Fekete és fehér színekből volt összeállítva Irma alakja. Testhezálló fekete ruhát hordott, mert ez jól állott neki, és az apját gyászolta. Valahol, valamerre egy rezignált magatartást tanult. Nem törődött az emberekkel, mert azok rosszat beszéltek róla.
Olyan hosszú szempillája volt, hogy árnyékot vetett az arcára, s ezáltal bánatosnak is látszott. A homlokán egy fehér foltocska volt, mint egy csillag. Az anyja azt beszélte, hogy meg van jelölve, mert különb, mint a többi nő. Nagyon sűrű fekete haja és igen fehér, gyengéden meghajló nyaka volt. Néha egy pesti színésznőhöz hasonlították a férfiak,213 de ez nem tetszett neki. „Olyan vagyok, mint egy zsidó lány”, mondta elkeseredve, s ugyanezért aranykeresztet viselt a nyakában. Kecses vállából, igen jóformájú kezéből és gödrös állából nem valami sok mondanivalót lehetett kiolvasni. Mégis a megjelenése, kis termete, jelentéktelen alakja arról beszélt, hogy e mindennapi külső alatt bizonyos rejtelmek, végzetek, sorsok, sőt titokzatosságok lappanganak.
Mikor a szempilláit felnyitotta, az árnyék helyén fehér villanás mutatkozott arcán, amely titkos fényes szeméből lövellt, mint valamely energia, amely minden percben kész akcióra. Elszántság és szentimentalizmus, gyermekes gyengédség és egy gyilkosság véghezvitele, hosszú sírások és élénk, szúrós, bántó figyelmezés, elégedetlen szomorúság és halálos hazugság voltak a szemeiben, amelyek az önfeledkezés percében vagy az elmélyedt gondolkozás alatt alig észrevehetőleg közeledtek egymáshoz. A hirtelen tekintet úgy látta volna, hogy Krónprinc-szeme néha kancsalít, s ilyenkor föltehető volt a leányról, hogy a hálókamrájában éjjel kést ver egy férfi fotográfiájába.
Megmeredő bal szeme mintha a jövő ismeretlen tájaira figyelne, óvatosan várja a kárpit fellendülését, és a szája már telve van hazugsággal, bocsánatkéréssel és színészi szavakkal. Valaki jön az ismeretlenségből (talán a Lutriczky gazdátlan lába), akinek majd bőven, talpraesetten és meggyőzően kell elmondani, hogy mi történt a mai napig, amíg húszesztendős lett, és már tizenkét esztendős korában szerelmes leveleket írogatott egy deres bajuszú úriembernek, aki az államnyomda hivatalnoka volt. Egy hosszú estén majd nagy szerepe lesz ennek az átható tekintetű bal szemnek, midőn figyelni kell egy arcot és egy vergődő lelket, míg az élettörténet fordulatai lesújtanak és felemelnek. (Irma ugyanis sohasem gondolt arra, hogy bármit is elhallgasson múltjából. A kalandjaira pontosan emlékezett. Egyetlenegyszer szégyellte magát, midőn egy férfi nem jött el a találkozásra. Ekkor bosszút esküdött, és elhatározta, hogy az életben még a legsúlyosabb kellemetlenséget okozza ama férfiúnak, akit magában csupán Himpellérnek nevezett. Elmondja majd a jövendő férjének Himpellér történetét, és kérni fogja, hogy segítsen a bosszúállásban.)
A jobb szemben a bánat lakott, mint kis házikójában a remete.
Itt suhantak át kis fellegekként az emlékek és keserűségek, kiábrándulások és átsírt éjszakák. A húszesztendős életunalom, lélekvirágok gyenge hervadtsága és a céltalan fájdalom a múltért, a jóvá nem tehető órák és elkártyázott ártatlan ifjúság: a jobb szem borús sötétjében üldögéltek, mint kis apró manók, amelyek kampós karjaikkal felkapaszkodnak a214 hosszú szempillákra, és éjszakánként elhagyják őrhelyüket, leteszik nyilaikat, amelyekkel az önfeledt öröm lepkéire vadásznak… Álom közben furcsa törperuháikba öltözve bejárják a homlok mezejét, hintáznak a kibontott hajban, lelógatják a lábukat a fül pirosló kagylóiról… az álomban eltöltött éjszakán, midőn semmi tennivalójuk nincsen, mert odabent a homokember állott rá széles talpaival a lélekre, és az erek vérpatakjain tavasz virágai úsznak tova, hogy reggelre üdén és megfiatalodva ugorjon ki az ágyból az alabástrom test. A szenvedélyes képzelet, ez a vakmerő légtornász, a legmerészebb trapézmutatványokat végzi bukott és ártatlan angyalok éjjeli lámpása körül, midőn a hajnal nedvei fűben, virágban, fában és emberi testben elindulnak a természet titkos útjaira.
A jobb szemben üldögélt az önfeledtség és a rejtett vágy, itt lakott Irma nőiessége, fiatal szerelme és életkíváncsisága, míg a bal szem, mint egy hideg kés ügyelt a világ és az élet mozdulataira; hiúzként fülelve a lámpa lángjára és a szemben ülő férfi hazug és igaz arcvonásaira.
Rezeda úr tudta, hogy vizsgálóbírája előtt ül (Vilma asszony szokás szerint és első látásra beleszeretett, és Lutriczky titokzatos lábszárainak távoli kopogásában már a Rezeda úr lépteit vélte felismerni, amint azok a ház körül sóhajtanak), ugyanezért oly rezignált és fagyos volt, mint aki előre tudja, hogy letartóztatását nem kerülheti el.
(Már az első pillanatban megérezte a leány testének, kezének, hajának azt a különös illatát, amelyet, véleménye szerint, csak ő érzett bizonyos nőkön.
Ez a vágyból, álomból és fantáziából összeállított illat úgy kísérte a nők fénylő cipősarkait, mint a kékesfehér hó a sétatér útjain. Ugyanezen illat áramlik annak a nőnek még a nevéből is, midőn hangosan kiejti magának szobájában, akibe életre-halálra szerelmes volt, hogy szinte meggörnyedt a válla. Azt hitte, hogy az alig elviselhető, szinte fizikai fájdalmak, magányos pofozások, tükör előtt tartott önszitkok végre felejttették véle élete szerelmét, egy asszonyt, akit rajta kívül senki sem látott hódítónak. Most itt állt előtte a felejtett asszony: megfiatalodva, leányos külsőben. Kőkoporsók között andalgó középkori vitéz volt a mai estig; minden nőre féltékeny volt már a városban, mint Bayard lovag, mert egyszer sem szeretett; magában számon tartotta a nőknek azon mozdulatait, amelyeket mintegy az élet objektív távolságából látott, rosszul elfüggönyözött esti házakban Budán, midőn a nők azt hitték, hogy senki sem látja őket. A boldogtalanságában örömét lelő férfiú, a betegségének különböző fájdalmaiban mulattatást találó ember eltompultságával szemlélte215 ma estig a háztetőket és alattuk a hazugságokat, kendőzött valóságokat. Most egyszerre úgy érezte, hogy végtelen vágy lepi meg, hogy a megszokott magányból visszatérjen az emberek közé; foglalkozzon az élet nevetéseivel és szomorúságaival, és szórakozást, sőt bizonyos váratlan üdvösséget találjon egy hangban, amelynek illata volt… A szemében néhány remegést érzett, míg a mellében dobbanást, mint a hótömeg zuhan le az ereszről… Irma hosszúkás lába, keskeny válla és karcsú dereka már csak bizonyosnak remélt tanúvallomás volt arról, hogy a régi nővel találkozott, aki majd a kisujjával földre dobja, és úgy megalázza, hogy sírva koldulja a halált a külvárosban.)
– Nemde, a férfiak bolondok egy kissé? – ismételte Irma az asztal felett a kérdést, és a hazudni is jól tudó jobb szemben áhítat, tudnivágyás és alázat mutatkozott, mint a növendék néz mesterére.
Rezeda úr legyintett, mint akit kis, kétkerekű kocsin visznek a vesztőhelyre, és útközben egészségi állapota felől tudakozódik egy utcai ismerős.
A rác templomban már elütötte az éjfélt az óra, amikor Rezeda Kázmér úr kis selyemköpenyegében benyomult Gráciász fogadójába.
– Átkozott Lutriczky! – kezdte. – Az egész úton előttem szaladtak a havon gazdátlan, piros lábszárai.
Az öreg Gráciász megelégedetten simogatta meg a mátyásmadár, e legrégibb kocsmavendég kalitkáját.
– Tudtam én azt.
Rezeda Kázmér elgondolkozva ült bora felett. Midőn később titkon visszaszökött a Krónprinc ház elé, és néhányszor elsétált a ropogós havon, odabenn világosságot vett észre. Felágaskodott, és igen természetesnek találta, hogy odabent piros mécses ég egy szentkép alatt, amely este még nem volt a helyén.
Vajon ki gyújtotta meg?
Vilma vagy Irma?
Az anya vagy a leánya?
Rezeda úr lassú léptekkel ment hazafelé, meg-megállott, de ügyet sem vetett a rosszul elfüggönyözött budai ablakokra, amelyek előtt sohasem ment el közönyösen.
– Akkor is mécsest gyújtottunk, mikor életem legnagyobb szerencsétlensége kezdetét vette – dörmögte. – Szerencsére már nincs sok idő hátra az életemből, elviselem az elviselhetetlent.
Kant könyvét a földre dobta, és hajnalig a bolthajtást nézte.216
