ÖTÖDIK FEJEZET • Rezeda úr levelezése az ismeretlen pozsonyi grófnőkkel
ÖTÖDIK FEJEZET • Rezeda úr levelezése az ismeretlen pozsonyi grófnőkkel
Mielőtt belépnénk a francia fedelű házba, amelyet Mária Terézia tiszteletére épített egy régi nemesember – Ortvay –, midőn a királyné szombatonként Bécsből kocsin felkereste Pozsonyban lakó leányát, és véle templomot, iskolát látogatott, néhány szót kell előre bocsátanunk a régi lak gazdáiról.
Korunkban a ház a Zöldvári grófnők tulajdona volt.
Zöldvári Evelin és Zöldvári Izabella grófnők, egy felső-magyarországi elszegényedett család sarjadékai, 18** június huszadikán azt írták a naplójukba, hogy egyikük majd valószínűleg öngyilkos lesz (Evelin a bécsi vonat elé veti magát, míg Izabella a zsineget választja), vagy a Szeplőtelen Szűzről elnevezett gráci kolostorba vonul vissza a szerencsétlenebbik, ahol az osztrák nemesi családok pártában maradott leányai a pókhálót szívük vérző sebére illesztik, és idővel meggyógyulnak.
Alvinczi Eduárd udvarlásának idejében volt ez, amikor a nemes férfiú maga sem tudta, hogy melyiket szereti a két kisasszony közül.
Néha úgy látszott, hogy Evelin (az idősebb) végleg győzedelmeskedett. Alvinczi már csak azért kér engedelmet a távozásra, hogy frakkot vagy díszmagyart öltsön a leánykéréshez, Evelin hosszadalmasan nézett a távozó után a francia fedelű ház csipkefüggönyei mögül; máskor Izabella (az ifjabb) vallotta be keserves könnyhullajtással az éj csendes órájában nénjének, hogy Eduárd milyen szavakat mondott délután a pozsonyi ligetben.
Egy télen tartózkodott Alvinczi Pozsonyban, és naponta meglátogatta a kisasszonyokat, szertartásosan jött és ment, délelőtt lila színű nyakkendőt és harisnyát öltött (Evelin színét), míg délután a gyöngyszürke volt a divat, amely az igénytelen, csendes, tanítónős Izabella kedves színe volt. Alvinczi komolyan, hivatásszerűleg és többnyire mozdulatlanul ült, mint egy festmény a Zöldvári ház szalonjában. Csaknem mindig ugyan-egy témáról beszélgettek – egy templomépületről, amely célra akkoriban189 keresztény és zsidó hölgyek egyforma buzgalommal táncoltak Pozsony megyében; Alvinczi megemlékezett egy izraelita imaházról, amely Nizza és Monte-Carlo között található, ahol segítséget kért, és ajándékot adott, midőn szerencséje szunnyadozott… Ezenkívül egy fehér falú kálvinista templomról tudott faluhelyen, ahol ifjúkorában a zsoltárt énekelte. Komolyan és megfontoltan beszélt, mint aki teljesen bizonyos abban, hogy szavait a hölgyek nem felejtik el, sőt emlékezetükbe vésik.
Öt órakor sóhajtva fölemelkedett:
– Akár építünk fogadalmi templomot, akár nem: ennek a nemzetnek el kell pusztulnia – szólt, és néhány perc múlva már postakocsijában ült, amellyel meglehetős feltűnést keltett a koronázó városban.
Ezután tavaszodott az idő, március lett (a Zöldvári hölgyek sokat reméltek a tavasztól), Alvinczi helyett Szilveszter úr (még a régi) értesítette a nemes hölgyeket, hogy nagy jó ura Angliába utazott, ahol az új csikók most futkároznak először a napfényes versenypályákon. A Zöldvári nők fájdalmas szívvel válaszoltak Szilveszter úr levelére, ámde remélték, hogy kitűnő barátjuk nemsokára ismét felkeresi az ódon Pozsonyt. Amire Szilveszter úr nyomban postára bízta tudósítását, hogy ugyanazt reméli ő is. A hölgyek néhány nap múltán ismét Szilveszter úrhoz fordulnak Budára (miután egyetlen barátjuk távol van, és nem tartják illetlenségnek, hogy barátjuk barátját bizalmukkal megajándékozzák), és tanácsot kérnek bizonyos templomépítési ügyben, amelyhez a mindentudó Szilveszter úr valószínűleg inkább ért, mint ők, magányosságban, az emberektől távol élő nők. Szilveszter úr kifogástalanul válaszolt.
Ilyenformán történt, hogy Pozsony és Buda között megindult a posta. Eleinte ritkábban, majd egy-két esztendő múltán naponta levelek váltódtak Alvinczi titoknoka, a hűséges Szilveszter és a Zöldvári hölgyek között. Szilveszter leveleiben többnyire arról volt szó, hogy mit mondott ismét rendkívüli gazdája, már reggel tíz órakor ébren volt, és az ima elvégzése után szalonnát evett, majd egy késhegynyi liptói túrót. A Zöldvári grófnők magukról keveset írtak, inkább a közügyekkel foglalkoznak a levelekben, a templomépítés előrehaladott tervével és a magyarság pusztulásával. Máskor politikai szenvedélyek piroslottak szarkalábjaikból. Z. Izabella helyeselte az öreg Tisza politikáját a nemzetiségekkel, míg Szilveszter a szélsőbaloldalra ült. Régi nagyasszonyaink módjára a Zöldvári hölgyek szavazni szerettek volna a követválasztáson. (Alvinczi ígéretet tett, hogy amint ismét beleszólása lesz az ország közügyeibe, programjába veszi a nők választójogát.)190
Midőn Szilveszter úr (a régi) közeledni érezte halálát, a titokzatos levelezésbe beavatta Rezeda urat. (Budán, a „Vörös béká”-nál történt ez).
– Ha meghalnék… A drága nők bizonyosan túlélnek… kérlek, folytasd helyettem a levelezést… Természetesen nem szabad elárulnod, hogy már meghaltam – szólt a piros mellényes Szilveszter.
Rezedának kedvére való volt a megbízatás.
Midőn a vörös postakocsi a francia fedelű ház elé ért, Alvinczi Eduárd megcsókolta azt a kis ezüstkeresztet, amelyet a keblén viselt, az inge alatt finom művű láncon, és amelynek csodálatos erejében még sohasem csalódott.
Valóban: a húsz év előtti hölgyeket találta a régi házban. Semmi sem változott itt azóta, mióta utoljára Pozsonyban töltötte a telet.
(Az ezüstkeresztnek varázslatos hatalma volt. Állítólag Zsigmond magyar és lengyel király viselte a mellén, aki háromszáz esztendeig uralkodott Budán (a történelem, amelyet emberek írnak, tévedett itt), és még haldoklásában is olyan fiatal volt, hogy kocsin tette meg az utat Prágától Nagyváradig, és közben ismét meghódította hűtelen feleségét, Cilley Borbálát, és vele kedves órákat töltött a znaimi várkastélyban. A vigyázatos római császár, aki háromszáz esztendős koráig még az asszonyok társaságában sem vetette le apró szemű páncélingét, amely alatt az ifjúság csodatevő keresztjét viselte, a znaimi várban engedett a boszorkány Cilley lány praktikájának. A fogolyként hurcolt Borbála, midőn kieszközölte az utolsó éjszakát, ekkor végzett is Zsigmonddal. Lecsalta a páncélt testéről. – Bezzeg Alvinczi sohasem lesz ily vigyázatlan.)
Ugyanazon Vojka nevű fehér muszka agár nyújtózkodott a fűtött folyosón, és Karlócainé, a kis fehér fejű gazdasszony tipegve nyitotta ki az üvegajtót a csendítésre, amely általános jelként hangzott, hogy szerető szemek jönnek a házhoz, amelyek nem látják meg a változásokat, amelyek itt húsz esztendő alatt történtek.
Van bizonyos szeretet, vagy ha némelyek így könnyebben megértik: hervadhatatlan szerelem az emberek szívében, amely az egész életen át hipnózisban tartja azt, ki egyszer a sötét szobában belenézett az ezüstkanálba. Némely emlék, férfi vagy nő, tájkép vagy szoba, zenehang vagy csók: mintegy hipnotizált kép marad az emberek szívében. Nem hal meg a távollét alatt sem, csak subáján alszik az emlék.191
De bezzeg felébredt álmából, midőn a hűvös kapuboltozat alatt a lépéseknek ugyanazon régi visszhang-manók kiáltanak üdvözletet a falakból, csatornából, bolthajtásról! Akit egyszer erősen hipnotizáltak egy sétatéren, szemmel, szóval, testi érintéssel vagy gondolattal, visszatérvén a helyre, elegendő, ha a padot látja, amelyen akkor ült, amikor itt boldog, boldogtalan volt… A közbe eső évek megmozdulnak, mint a függönyök; szétnyílnak, és alattuk újra látható a régi színjáték, a színészek ugyanazt játsszák, a karmesternek lengő császárszakálla van, a színésznő szemét forgatja feléd (mintha húsz év óta, míg a függöny leeresztve volt, mindig ezt tette volna), csepűrágó a szó közepén folytatja mondanivalóját, ahol egykor torkába fojtották szerepét; hiába dugja a rivalda alá veres fejét a dobos, ő volt az, aki a bukétokat felnyújtotta a színésznőknek …
Egy barátom szerint, késő öregségében, mikor már csak nagyapai csókokat lehelt a nőkre, vannak bizonyos házak, amelyből az óraütés hangzik, és délután négykor, midőn a ház előtt elhaladt, mindig vérhullám, vágy és női illatokkal fűszeres fantázia támadt a szívében, pedig már elfelejtette volt a nőket.
Benyitott a házba, tizenhét éves gyönyörű hajadon font a kályha mellett, aki ismerős, drága mosollyal várta, mint a Szentföldről megtért lovagot. „Henrik!” mondta párnameleg hangon, és barátomat valóban Henriknek hívták. Midőn térdre vetette magát a fonólány előtt, észrevette, hogy kék frakk és fehér nadrág van a saját testén, amilyenben lion volt Pesten a harmincas években. Megcsípte a tenyerét, nem álmodott, pedig az imént még a „Vadászkürt”-ben játszott piquet-t egy százesztendős, mázsás férfiúval. A borjú nagyságú kandúr a sarokban kis fehér cica lett, az ócska függőlámpás helyén rózsaszínű viaszgyertyák gyúltak ki, és a kandallón az óra mutatója mintegy megőrülten forgott visszafelé, mialatt az órát jelző, parafadugóból való barát ki- és befutkosott házikójába. Aztán egy másodpercnyi nyugalom állott be a szobában, a gyönyörű hajadon barátom szívén pihentette szőkés, bodros, jó szagú fejét. Később téli sötét lett ismét, a hópárna kékes színben feküdt az ablak párkányán, egy csúf öreg katonasári, aki végigküzdötte az olasz hadjáratot, seprője után nyúlt a kályha mellett, és részeg disznónak nevezte barátomat, aki sohasem ivott egy kortyot sem.
…Alvinczi a fénylő kilincsre tette a kezét a pozsonyi házban, és az óramutató, tán még az öregebb tornyokon is a város távoli kerületében, hirtelen visszafelé kezdett futni.192
– Hogy van, kedves Evelin és ön, nem mindennapi Izabella, szívemnek drága rokonhölgyei? – kezdte Alvinczi Eduárd, mintha tegnap járt volna vizitben a Zöldvári házban.
– Nagy Lajos királyunk leánya, Szent Hedvig tiszteletére tervezett templomunk alapja azóta is növekedett a pesti izraelita nőegylet adománya folytán – felelt Evelin.
– A tizenkét nemes hölgy már együtt van, akik az oltárterítők és misemondó ruhák hímzését vállalják, csak mindig férjhez megy közülök egy-kettő – sóhajtott Izabella. – Pedig, a legrégibb hagyományok szerint, csak hajadonok keze érintheti az egyházi ruhaneműt, amely aztán illatos lesz a szüzek érintésétől.
– Foglaljon helyet nálunk, kedves rokonunk.
Evelin fejedelmi kézmozdulattal mutatott a terjedelmes karosszékre, amelynek párnájába a Schwarzenberg hercegek pompázatos címerpajzsa volt hímezve, emígy is jelezvén a rokonságot, amely a Zöldvári családhoz fűzi az osztrák főnemesi famíliát. (Talán ennek a fejedelmi címernek is volt némi része abban, hogy Alvinczi ama régi télen hűséges volt a házhoz.)
A két Zöldvári hölgy egymás mellett, szemben Alvinczivel foglalt helyet. Így szerette őket látni a különös úr, mert, véleménye szerint, ekkor nagyon hasonlítottak két főhercegnőhöz, akik az udvari fotográfus ablakából néznek a pozsonyi korzó közönségére. (Míg a Zöldvári hölgyek kijelentették, hogy Alvinczi mása Madarász Henrik királynak, akinek arcképe a British Museumban látható.)
– Nos, hölgyeim, Evelin kontesz és Izabelle kontesz, van-e valami kívánságuk? Én tudniillik most azért jövök Magyarországra, hogy jóvátegyem bűneimet, eleget tegyek elmulasztott hazafiúi kötelességemnek, kibéküljek ellenségeimmel, és megfizessem tartozásaimat, amennyiben tartozásaim vannak – így szólt Alvinczi kezeit összekulcsolva.
Izmos, rövid ujjai voltak, inkább a pengeforgatásra teremtve, mint az ember simogatására. Néha karvalykörműek voltak ezek az ujjak a nagyon fehér, dombos kezén; máskor, ha ökölbe szorult, kalapácsfejhez hasonlított a kéz, amellyel a sorsot fejbe lehet verni, mint a makrancos lovat. Most szelíden összekulcsolódott a két kéz, mint a halottaké, akik már nem akarnak semmit.
– A templomunk – mondta szemlesütve és zavartan Evelin, mialatt Izabellára nézett.193
– A misemondó ruhák – rebegte Izabella, és remegett az orrcimpája, amely oly finom volt, mint a házinyúlé.
Alvinczi beleegyezőleg bólintott:
– A jogtanácsosom velem utazik e napokban. Útközben végrendeletet diktálok, mert akkor tovább élek. És a kegyes célokon kívül nincs más óhajtásuk?
Evelin rézvörös házicipőjére nézett:
– Nincs.
Izabella nem felelt, csak hosszú, gyanakodó, szemrehányó pillantást vetett a nagyúrra.
– Hát akkor minden rendben volna – mormogta Alvinczi a szakállának.
A Zöldvári hölgyek mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel ültek helyükön, amint Alvinczi kedvelte őket, egymás mellett, profilban, mint ama bizonyos képen.
Inkább szőkék voltak, mint barnák. Annyi sokszor mondták az elmúlt ötven esztendő alatt (a szegényedés idejében) a famíliában a vének, hogy a Schwarzenberg hercegek révén rokonságban vannak a Habsburgokkal is, oly sokszor tanulmányozták a nők a habsburgi hercegnők arcképeit, és álmodtak a messzi kastélyokkal, ahol rokonaik laknak, miután saját váraikat el kell hagyni, hogy e hosszadalmas epekedésben bizony némileg hasonlatosak lettek a főhercegnőkhöz. Alvinczi, azon a régi télen, délutánonként elmerengve nézett a hóesésbe, és Bécs hórihorgas házait, a Burg kopott udvarait, fehér rámás ablakait kereste a szemével az utca túlsó oldalán, magában pedig azt gondolta, hogy Immaculata és Annunciáta habsburgi hercegnőkkel üldögél a szalonban, midőn a Zöldvári hölgyek komolyan hallgatnak. Meglehetős sok pénzébe került Alvinczinek ez a mulatság, anélkül hogy a hölgyeknek a kezét melegebben megszorította volna. (Bizonyosan olyanformán gondolt e hölgyekre, mint az első szerelmeire szokott gondolni az ember, midőn a múlt idő megnemesíti a nők arcképét.) A jogtanácsos negyedévenkint tekintélyes pénzösszeget tett postára az Alvinczi nevében. A Zöldvári hölgyek eleinte szemérmesen tiltakoztak az alamizsna ellen, mire Alvinczi kategorikusan kijelentette, hogy az összeget egy régi adósság után fizeti, amellyel a boldogult Zöldvári grófnak tartozott, aki versenypálya-felügyelő volt Tatán, és ott gyakran agarászott és vadászott a fehér korlátok között, midőn a családi asztalról hiányzott a vadpecsenye.194
Maguk csak éljék a szentek életét – írta Alvinczi utolsó levelében, csaknem húsz esztendő előtt –, gyűjtsenek Hedvig templomára, és gondoskodjanak az egyházi ruhákról, én majd apránként letörlesztem adósságom, ha szerencsém nem hagy cserben. Ugyanezért kérem, hogy márciusban, a névnapomon egy rövid imát mondjanak értem, miután én nemigen érek rá imádkozni. A többit majd megírja hű titoknokom, Szilveszter. A maguk örökké lekötelezettje: Eduárd.
Ez a levél volt a Zöldvári hölgyek egyetlen vagyona, amely szűk napokon mindig megnyitotta a pénzkölcsönzéssel foglalkozó emberek erszényét. Ezért ment Ede napján mindig néhány finom kézimunka a távollevő Alvinczi után, amelyeket Eduárd haragosan eldobott. Nem szerette a hálát. A hála és a bosszú, véleménye szerint azonos érzések.
És a Zöldvári nők valóban az imádságos könyvben tartózkodó szentképek életét folytatták. Oly rajongást éreztek Alvinczi Eduárd iránt, hogy húsz esztendőn keresztül pontosan megtartották rendelkezését: a szentek életét élték.
Eleinte pedig néhány unatkozó katonatiszt, tanár és pap bizonyos célzattal koptatta saruját a Szentvér utcában. Az egykori Szilveszter, a hölgyek levelezője, ha élne még, néhány sajátságos kalandról tudna a Zöldvári nők leveleiből.
Egy tüzérkapitány egyszer estefelé bemerészkedett a házba, előadta érzelmeit Evelin irányában. (Evelin egész idő alatt Alvinczi arcképét nézte a falon, amely zöld zrínyiben ábrázolta a nagyurat.) Igen erélyes felszólításra hagyta el a lakot az izgatott kapitány. A hölgyek másnap felrakták családi ékszereiket (mert éppen otthon voltak), felkeresték a főispánt, és elpanaszolták sérelmüket. A katonát bezárták, majd Boszniába helyezték. A tisztikarban úgy magyarázták a dolgot, hogy P. kapitány ezen a napon a gyakorlótéren leesett lováról, s éppen fejtetőre zuhant. Szolgája hazavitte, és ágyba fektette. A jeges borogatások alatt egy darabig nyugodtan feküdt a tüzér, később elhaló hangon szerémségi szilvóriumot kért. Aggódó bajtársai eleinte konyakkal és egyéb likőrökkel próbálták P.-t félrevezetni, mert szilvórium véletlenül nem volt a háznál. P. megitta a likőröket, de mind konokabbul csóválta fejét.
– Ha nem adtok szerémségi szilvóriumot, úgy érzem, rossz vége lesz a dolognak – ismételte.
Az ezred állatorvosa ismert egy nyugalomba vonult öreg kereskedőt,195 akinél valódi szerémségi szilvóriumot látott. Nosza, útra kelt egy főhadnagy, és diadalmasan tért vissza a kereskedő ajándékával.
A kapitánynak igaza volt. Estefelé ledobta a kötést fejéről, és mire az utolsó kortyot elfogyasztotta, felkelt és felöltözködött, mint akinek soha annyi baja sem lett volna, mint egy biliárdjátszma elveszítése Palugyainál. A korzóra sétált, ahol már égtek a lámpások. Ekkor pillantotta meg a papírkereskedés kirakata előtt Zöldvári Evelint, aki a divatos angol levélpapirosokat nézegette, és azon habozott, hogy a piros frakkos rókavadászt jelző papirosból vagy a kopófejesből vásároljon húga, Izabella számára. Februáriusi est volt, és a levélpapirosok habosan vonultak meg a kirakat zúzmarás üvege mögött. – A többi részét már tudjuk a történetnek. Az egykori Szilveszter úr évekig ismételten figyelmeztette a Zöldvári kisasszonyokat, hogy nyomban értesítsék, amint a kapitány beteszi lábát a városba.
Így repültek az évek.
Egy távollevő férfi imádatában múlott-muladozott az ifjúság. Evelin haja mind szőkébb lett, és mandulametszésű szeme mindinkább fátyol alá bújt. Egy madárka körmének a nyoma mutatkozott a homlokán, mint egy csóknak az emléke. Arcának napról napra hidegvíz illata volt; a forróság a sötét blúza alá csúszott ajkáról, ahol többé senki meg nem találhatja; a hajviselete évenkint veszített kalandos bodrosságából; a fürtök, amelyek szinte külön életet folytattak homlokán, füle mellett és nyakán, elfelejtették a gyermekkori pajkosságokat, kijárták az élet iskoláját, és rendre szoktak, hűvösen simultak a hajtestvéreikhez. És keze, amelyre oly büszke volt Evelin, mint gyémántjaira az asszonynép, egy évben megfogyott, ráncok támadtak rajta, mert nagyon sokat kellett számolni az aprópénzt a negyedév vége felé; csupán négyszer egy esztendőben foglalkozott e kéz vadonatúj, angyalfejű bankjegyekkel, amelyek szinte illatosak lettek az Evelin érintésétől.
Izabella mindenben követte nénje példáját.
Midőn Alvinczi azt javasolta, hogy a régi téli délutánok mintájára a hölgyek táncolnának el egy gavotte-ot, Evelin meghúzta a versailles-i tájképekkel díszített óra zsinórját, amely halkan muzsikálni kezdett asztalkáján. Az antik bútorok elhagyták helyüket a világosszürke szőnyegen, és a régi Zöldváriak félhomályos fotográfiái (mintha a másvilágról küldték volna el emlékbe képüket), valamint Alvinczi a zöld zrínyiben, előrehajoltak, amikor a kisasszonyok könnyű szívvel, kötelességtudással és szolgálatkészséggel átkarolták egymás derekát. Természetesen, bő196 szoknyát hordtak, és egyébként is úgy öltözködtek, hogy Alvinczi sohase felejtse el ifjú korát, higgye, hogy a divat még mindig ugyanaz a világon, mikor ő húsz esztendős volt. A bő szoknyák lengtek és beszéltek tánc közben, a fehér harisnyás finom lábakon emlékkönyvek érzelmességével volt megkötve harisnyakötő, rajta a fehér selyem apró, arannyal hímzett A. E. betűk, míg a cipellő Mária Terézia azon magas sarkú, csatos félcipőjéről volt mintázva, amelyben 1742-ben táncolt az udvari bálon. Az édeskés zene, a nyakban viselt medalionokból való megfagyott, rózsaszínű mosoly a Zöldvári hölgyek arcán, a tánc nesztelen ütemei és a félhomály: mind Alvinczi Eduárd szolgálatára volt, hogy elfelejtse évei számát, amint az öreg gavallérok nemegyszer azért veszik körül magukat a múlt század emlékeivel, műkincseivel, hogy otthonukban legalább sikerült megállítani az időt. Az emlékek boldogítóbbak a valóságnál, midőn bizonyos korba érkezett a férfiú. Egészséges és szilaj tekintet elmúlhat, de a kedves, fájdalmas vagy bágyasztó élményeket senki sem veheti vissza, mint az emlékbe adott imakönyvet.
A tánc végeztével Alvinczi felemelkedett, és ünnepélyesen engedelmet kért, hogy hódolatát kifejezze. Előbb a nők kezét csókolta meg, majd homlokukra lehelt csókot, szelíden magához szorította Evelin és Izabella fűzőjét. (Húsz év előtt egyszer megharapta ilyenkor Evelin vállát, Izabellának pedig egy szót súgott fülébe, amelyet az még a nénjének sem vallott be soha.)
– A konteszeknek tehát nincs különösebb kívánságuk? – kérdezte, és búcsúzó módjára állott a szoba közepén.
E percben felnyílott a szomszéd szoba ajtaja, és égő gyertyával kezében egy fiatal hölgy mutatkozott.
– Mária – kiáltották egyszerre a Zöldvári hölgyek, némi megbotránkozással.
A Máriának nevezett fiatal hölgy megzavarodva állott meg az ajtónál. A piros gyertya kezében remegett, de jól megvilágította csodálatos fehér arcát, amelyből ragyogás látszott fakadni. Fehér köténye, sötétkék ruhája és fekete haja egy másodpercre kényszerítette fölemelkedni a lusta, ólmos szempillákat, aztán ismét a földre nézett Alvinczi.
A leány, mintha súlyos hibát követett volna el, futva távozott.
– Ki ez a zsidó leány? – kérdezte darab idő múlva Alvinczi.
– Rokonunk, az apácákhoz jár iskolába, magunkhoz vettük, mert senkije sincs Pozsonyban – felelte Evelin, és a sötétben elpirult.197
– Nagyon szolgálatkész gyermek – mentegetőzött Izabella. – Bizonyosan a gyertyákat akarta felgyújtani.
Alvinczi csendesen ült helyén.
– A neve? – kérdezte öt perc múlva.
– Vecsera Mária – felelte mosolyogva Evelin.
– Ilyen lehetett leánykorában az igazi Vecsera is.
Jó darab idő múltán dünnyögve szedelőzködött Alvinczi.
– Sajátságos… mintha az idén nem volna farsang.
Evelin most Alvinczi karját ujja hegyével megérintette:
– Még egy percre kérjük türelmét, kedves rokonunk. Némi panaszunk van az ön öreg titoknokára, Szilveszter úrra, akit hosszú időn át mint a megbízhatóság és lovagiasság mintaképét ismertünk.
Alvinczinak elsötétült az arca.
– Nos? – dörmögte.
Evelin kisietett a szobából. Egy perc múlva karos gyertyatartóval tért vissza. Lábujjhegyen lépkedett át a szőnyegen, a gyertyatartót az asztalra helyezte. Egy csomó négyszögletes formájú levél volt a kezében, amelyek lila színű szalaggal voltak átkötve.
– Titoknoka legutóbbi levelei ezek, uram, amelyeknek értelmét nem tudjuk.
Alvinczi unott mozdulattal eltolta az asztalon a levélcsomót.
– Mi van bennük?
Evelin erősen az Alvinczi szemébe nézett.
– Sértések.
– Az nem lehet – felelte nyugodtan Alvinczi. – Az én embereim nem sérthetnek meg nőket.
Evelin találomra belenyúlt a levélcsomóba:
– Olvasd, Izabella, te jobban tudsz hangsúlyozni.
Izabella előrehajolt, és gondosan szétteregette az aranyfényű lila tintával írott levelet, amilyen tintával főpapok írják alá a nevüket. Egy másodpercig a betűkre nézett, mialatt mutatóujját ajka széléhez érintette:
Tiszteletreméltó Grófnő,
Kegyes Patronám!
(Alvinczi helyeslően bólintott.)
Mióta utolsó levelemet küldtem, itt leesett a hó, s öregemberek jóslása szerint, ha tovább is kitart a hideg, csakhamar gyalogszerrel megyünk át a Dunán Pestről Budára…198
…És még mindig nem tudom elfelejteni önt, Legszebb Álmom, Grófnőm, holott már több napja elmúlt annak, hogy egy fél font aranyat ígértem a rác templom sekrestyésének, ha kieszközli, hogy Nicefor atya (akinek hathatós közbenjárásáról talán Grófnőm is hallott) néhány imát mond az érdekemben. Mert hő vágyam: elfelejteni önt, Grófnő, miután úgy érzem, hogy lángba borult házban fekszem, és a tűz már ajtómat nyaldossa. Úgy látszik, a barát is hiába imádkozik értem.
Két szeme, e két sötét kút, életem: lugasok és magányos kertek között vezető ösvényén: az öles falakon át belém néz, kutat, figyel, megles, bármit gondolok, vagy teszek egyedülvalóságomban.
Midőn lehajtom a fejem, hirtelen a hangját hallom, amely hasonlatos ahhoz a hanghoz, amelyet első önfeledt boldogságukban, egyszer az életben ejtenek ki a nők, míg Kegyed, Grófnőm, mindig e hangon beszél.
Azelőtt sohasem hittem, hogy a hajszálak úgy élnek, mint különös rokonok az emberi test kastélyában. Szép unokahúgok, formás özvegyasszonyok, forrót lélegző sógornők ők az ön testén, Grófnő.
A hóesésben finom alakját keresem. Mintha gyakran látnám eltűnni a távolban: utánasietek, hátha mégis ön volt, eljött, hogy jelt adjon, kezével hívjon, tekintetével megnyugtasson, és én futok utána… Mi ez, ha nem az első szerelem, Grófnő, én drága sólymom?…
Alvinczi hangtalanul nevetett.
– És az aláírás!
– Csupán: Szilveszter – felelt Izabella, és várakozással nyújtotta át a levelet Alvinczinak.
A tatár kán csöndesen eltolta magától a papirost: felsóhajtott vagy ásított:
– Ha még annak a fekete szemű zsidó lánynak írta volna egy diák, megérteném e bolondságot. Szilveszternek mindenesetre megmosom a fejét.
Ezután Alvinczi (talán mert már nagyon régen hallott szerelmes levelet) melegebben búcsúzott pozsonyi barátnőitől, mint egyébkor. Ismételten megcsókolta a hajukat.
– Milyen jószagú – dörmögte.
Midőn a vörös postakocsi elrobogott a ház elől, a Zöldvári nők elhagyták állomáshelyüket a függönyök mögött. Külön-külön szobáikba vonultak, és jó adag morfiumot fecskendeztek a karjukba. S ekkor meglehetősen boldogok voltak.199
Az esti országúton, fáklyás lovasok kíséretében, sietve haladt a vörös postakocsi. Alvinczi szeretett éjszaka is utazni, téli éjszakán, midőn senki sem jár az országúton. Bundáiba, prémjeibe fejedelmi módon beburkolódzott. Midőn közölte Aldzsival az ál-Szilveszter, illetőleg Rezeda úr levelének történetét, a jogtanácsos komoran csóválta a fejét a kis ülésen, ahol Alvinczivel szemben helyet foglalt:
– Zsarolás ez, nagy jó uram. Becsületes magyar nyelven: zsarolás ennek a neve, amit az egykori öreg Szilveszter művel.200
