TIZENEGYEDIK FEJEZET • Faust neve napja
TIZENEGYEDIK FEJEZET • Faust neve napja
Alvinczi Eduárd, mielőtt elindult volna vörös postakocsiján a téli Felső-Magyarországba, természetesen kártyát vettetett egy jósnővel, aki már harminc esztendeje élvezte bizalmát. Ez a jósnő a külső Ferencvárosban lakott, a környékbeli házmesternéknek és varrónőknek rendelt, de néha titokzatos dámák foglaltak helyet este a teljesen besötétített várószobában, ahová csupán akkor áradott némi világosság, ha a jósnő kis fehér kutyája felugrott a kilincsre, és belülről kinyitotta az ajtót. Olykor elkábulva, magukba szállottan, egy-két napra megrendülten jöttek el tőle az úri hölgyek, akik rejtélyes kalandba keveredtek. A kártyacsomag háromszoros megemelése után többnyire így kezdte a jósnő (miután szemügyre vette a kesztyűt):
– Két férfi is van a hölgy körül. És rendesen eltalálta az igazat.
Alvinczi ravaszdi módjára Szilveszter úrnak köpenyegét vette magára, amely a nagymama kendőjéből készült közvetlen a forradalom után, ezenkívül kerek spanyol kalapot nyomott a fejére, amilyent Sevillában viselnek a torreádorok. Gyalog, döcögve közelítette meg a külvárosi utcát, és oly türelmesen ült a házmesternék között, mint egy csődbe jutott szatócs. Ámde már a kis fehér kutya megismerte, míg Kalváziné a tenyerét emelte szemére, hogy fel ne fedezze a régi ismerőst.
A kártyák parancsszóra mondták el a jövőt. Alvinczi útra indul, és útjában szerencse és nő kíséri.
Ezenkívül egy délutánt még azzal is eltöltött Alvinczi, hogy végrendelkezést diktált Szilveszter úrnak, két kezét összefonva a fehér kályha előtt, míg a titoknok lúdtollal szorgalmasan sercegett a diósgyőri árkuson.
– Neked természetesen egy régi pipámat hagyományozom – miután végére ért a rendeleteknek. – Nem szeretném, ha örülnél halálomnak.
Majd egy napig böjtölt, elhívatta a görögkeleti papot, akinek nagyobb szakálla volt, mint bárkinek a városban, megáldatta magát; szarvasbőrbe,257 batyuba kötötte összes fétiseit, a kis japáni, indiai és egyéb ázsiai istenek szobrocskáit, Pitéli kötelét és anya méhében meghalt gyermek köldökzsinórját, patkószögeket és az édesanyja hajszálait, egy romlott nő ingét, aki mindig megcsalta előbb, mielőtt őt szerette (régen), és Kőrösi-Csoma papucsait, amelyeket nagy pénzért vásárolt egy régiségkereskedőtől.
Rothschild S. M. fehér angol bankjegymintázatú utalványát nagyobb összegre kitöltötte, és megüzente a Malvieux és Társa bankcégnek, hogy a summa felét brit aranyban kéri, a megfelelő levonásokkal. A bankhivatalnok és a szolga pergamenbe göngyölt oszlopocskákat számoltak le íróasztalára. Aztán a Szervita téri virágosboltban intézkedett, hogy mindennap egy kosár ibolyát küldjenek utána Medveházára. Végül megmosta a kezét, és háttal előre kiment az ajtón, hogy mindvégig lássa katonás, kemény vaságyát, ahol papucsban üldögélni és heverészni szokott. A „Griff” fogadó öreg kapusától még egyszer megkérdezte, mielőtt végképpen elhagyta volna a házat, hogy valóban Faust neve napja van, és szolgáktól, sárga csizmabetétes fullajtároktól, piros kabátos inasoktól, kötényes mindeneslegényektől körülvéve óvatosan beszállott a vörös postakocsiba. Turf Karolin, aki valamely úton-módon értesült az eseményről, az utolsó percben kaméliából való bokrétát nyújtott át. Valamint lélekszakadva jött Madame Louise beavatott házmesternéje, aki úrnője indiai kendőjét hozta, amely kendő egyszer már Szentpétervárra is elkísérte Alvinczi urat.
Miután titokban történt az elutazás, Vendéghegyi Aldzsi, Szilveszter úr és miszter H. már korábban elfoglalták helyüket a vörös postakocsi belsejében, amely a „Griff” szalmás, hófödte udvarának sarkában csomagokkal megrakottan állott, és néma főbólintással üdvözölték Alvinczit, aki hosszadalmasan burkolózott bundáiba, kendőibe, miután a fagyöngyből való olvasót megigazította a csuklóján. A lengyel vívómester vörös cirkuszi dolmányban és lovagcsizmákban várta a jelt az induláshoz. Alvinczi intett a szemöldökével, mire a lengyel felkapta készen tartott farkasbundáját, és gumilabda módjára a magos bakra ugrott, miután kikérte az engedelmet, hogy a pesti határig ő hajthassa a vörös postakocsi hat lovát. A fullajtárok nyeregbe zökkentek, és az emeleten, a vasrácsos folyosón valaki megfújta a postakürtöt. A postakocsi döngve, dohogva robogott ki a „Griff” bolthajtása alatt. A lengyel tőrmester fekete bársonysapkáját homlokába húzta, és hátra vetett derékkal kapaszkodott a gyeplőbe.
Útközben, a Váci út végén egy elhagyott csárdánál még két vörös258 kocsi csatlakozott Alvinczi kocsijához, miután a kocsisok kézfelemeléssel jelt adtak egymásnak. A három fogat nyugodt ügetéssel haladt egymás nyomában. Alvinczi egy hídon, útkanyarodónál a hátulsó ablakról félrevonta a bőrtakarót. A kocsik, megelégedésére, hűségesen követték nyomait.
Rezeda úr, aki a Krónprinc hölgyekkel egy kocsiba jutott, epésen dörmögött a korai felkelés miatt.
– Sohasem láttam, hogy valakinek délelőtt legyen kedve eltemettetni magát. Ha nem bolond ez az Alvinczi, ne lássam többé a rác templomot.
Ámde a Krónprinc hölgyeknek ez esetben hiába beszélt a sokoldalú jó barát és lovag. A nők el voltak ragadtatva a délelőtti napfénytől, amely olyan enyhe volt, mint egy hosszú betegségből feltápászkodott embernek első sétája; gyönyörködtek a hómezőkben, amelyek oly változatlanul terültek el az út két oldalán, mint a nyugalmas, lelkifurdalás nélküli élet: a behavazott útszéli feszületek a könnyekig megindították Vilma anyát, míg R. K. úr egy falusi templom Szűz Mária-szobránál lekapta fejéről hegyes báránybőr süvegét.
– A szentek közül csupán ebben az Asszonyban hiszek – dörmögte.
Majd bozontos, vén nyulat láttak a szántások között három lábon elfutni, mint a népmesében. A távolban kristályfehéren állongtak kopasz fák, mint a táj megfagyott vándorlói, akik tavaszig egy helyből nézik a jövő-menőket, mert bűvölés alá estek. Kis hidak alatt láthatatlan vizek mélyen aludtak, mint az elfelejtés. És a varjak, amelyek olyan meggondoltan szálltak, mint az országút felügyelői, olykor hangot adtak, mint a vámszedők figyelmeztetik megállásra az idegen kocsikat.
A Pest környékbeli álfalvak rossz tekintetű lakosaikkal, újonnan épített és gondszőtte házaikkal, elégedetlen, lompos, rossz útra kívánkozó külvárosi nők szeméhez hasonlatos ablakaikkal: elmaradoztak. Egy nyírott fülű, feketekávén tartott, Pestről eltoloncolt eb ugatott sokáig a kocsik után, mint a nagyravágyó és tehetetlen, szegény hivatalnokok főnökeikről mondott rágalma, aztán egy kékre festett nagymarosi szekér jött szemközt, amelyet a lengyel ügyes fogással az árokba fordított, mielőtt kitérhetett volna. A sváb köveket keresett a hó alatt, de a postakocsik tovább robogtak, mielőtt szándékát végrehajthatta volna.
Déltájban a váci „Curia” szálloda elé ért a társaság. A püspöki város reménytelenül aludt a háztetőkre ereszkedett ködben, mintha a föld alól hangzana a fegyház rabjainak csörömpölése. A korzón végigsétált a társaság, amíg Szilveszter úr az ebéd megrendelésével volt elfoglalva.259 A kihalt, kocsikenőcs-szagú utcákon olykor egy céltalan lovastiszt bandukolt unott sarkantyúival, papok mentek oly tragikusan, mint az elhibázott élet, és festett arcú lányok rikácsolva nevettek, mint az elhagyott menyasszonyok győzelmes vetélytársnőjük esküvői ruháján.
Rezeda úr oly alattomosan dörmögött, mint egy ócska dohányszita bőrén az ottfelejtett dohány zörög.
– A szép váci nők, persze, ilyenkor Pesten vannak. Sok bevásárolnivalójuk van. Azon csodálkozom, hogy oly kevés házasságtörési dráma játszódik itt le, mikor a szép nők gyakran új kalapban térnek vissza Pestről az esti vonattal.
Alvinczi úr, aki utazásai közben megfiatalodott, mint a Calderoni bolt egykori tulajdonosa (aki csak a pult mellett volt aggastyán), lelkesedve megjegyezte:
– A váci szép nők olyanok, mint Pest vadgalambjai. Beszállnak a kormos városba, és erdei illatot, tücsökhangot és falusias alsószoknyát hoznak magukkal. Palócosan beszélnek a szerelemről, és muskátlit felejtenek a kedvesüknél. Hosszas megfontolás után vásárolnak egy fátyolt, és töprengve gondolnak Vácra. Megtisztult lélekkel, vágyakozva és boldogan mennek haza az esti vonattal, mint a madarak fészkeikbe.
R. K. úr epésebb volt, mint Budapesten, mert véleménye szerint azért utazott vidékre, hogy ott megjavuljon a romlatlan erkölcsök tapasztalatán.
– Én úgy emlékszem, hogy a vidéki nők nem fújják fel a szerelmi eseményeket, kalandokat, titkos találkozásokat olyan tragédiákká, mint például a romlott pesti nők. Talán mert közelebb vannak a természethez, ahol a szerelem oly mindennapiassággal bonyolódik le, mint szombatra vasárnap következik. Csak a kisleányok akasztják fel magukat a padláson, míg az érettebb nők megnyugosznak abban, hogy „utóvégre, asszony vagyok!” S ez a körülmény sok mindennel kibékít. Volt egy testi-lelki jó barátom fiatal koromban, aki Pesten mindig nagy kravallokat rendezett, ha egy családhoz betette a lábát, a nőket igyekezett megfosztani a józan eszüktől, és mindig annyi bajt csinált, hogy évekig emlegették még eltűnése után is. Nos, ez a kalandor egyszer vidékre került, és annyi szép hazugságot hozott magával, amennyi nem fért volna el egy vásáros csizmadia ládájában sem. És egyetlen nő sem kapott szívgörcsöt miatta, senki sem leselkedett utána a mellékutcákban, skandalum nélkül elfelejtették ott is, ahol egy darabig, egy napig vagy egy óráig szerették: még az a hölgy sem emlékezett reá másnap, aki a karácsonyfa alatt260 szerette, és a báránykák és kisdobok és falovacskák felborultak a cipősaroktól. Nem, nem okozott tragédiát barátom. Szerették, de aztán gallérjánál fogva kitették az útra.
Alvinczi helyeslően bólintott, míg Irma felbiggyesztette a száját.
– Emlékek – mondta szárazon –, minden emlék hamis. A legnagyobb bolondok azok a férfiak, akik a nők papucsait őrizgetik az íróasztaluk fiókjában. Elmúlt szerelemnek annyi értéke sincs, mint a fogatlan vén komédiások régi dicsőségének. Milyen undorító, mikor egy ráncos képű, botorkázó öreg férfi azzal dicsekszik, hogy őt egykor szerették a nők… a nők. Hogy a kakas csípjen meg minden olyan nőt!
Az ebéd két órára volt rendelve a „Curiá”-ban, és Vendéghegyi úr személyesen ügyelt fel a terítésre, mert Szilveszter úr váratlanul megismerkedett egy szállodai szobalánnyal, és az utazástól, levegőváltozástól, idegen várostól felhevülve, keresztül-kasul követte a szobaleány lépteit a szálloda folyosóján. (Ezért később két angol fontot számított fel Alvinczi úrnak.)
Az unatkozó huszártisztek már elvonultak a Ferenc József arcképe alatt felállított hosszú asztaloktól, elszállingóztak az agglegények, csupán egyetlen férfiú üldögélt sarokasztalnál, aki nyomban talpra állott, amint Rezeda urat megpillantotta. Deres fejű, emlékkönyv arcú, zekszeres és kihűlt tekintetű öreges férfi volt, akinek tagjai lécdarabokból látszottak összeróva lenni, mint egykor Solymosié, a népszínházi komikusé. A vidéki albumból való gavallér megölelte R. K. urat, mint a pénzeslevélhordót, néhány szót lelkesedve mondott; aztán, mintha eszébe jutott volna szerepe, amelyből kizökkent, mély szomorúsággal visszahanyatlott székére, és vértanú módjára csipegette a túrós csuszáról a tepertőt.
– Miféle elzüllött barátját fedezte fel? – kérdezte Irma R. K. urat, midőn a hosszú asztalnál helyet foglalt.
Kázmér rejtélyesen hunyorított szemével.
– Majd a feketekávénál… Unikum ez az ember.
Irma kancsal tekintetét megvetőleg vonta végig a sarokbeli gavallér kopott szalonkabátján és rojtos kézelőjén.
– Azt látom, hogy nem a londoni divat szerint öltözködik.
R. úr pazarul legyintett, és sietve tolta gallérjába az asztalkendőt, hogy utolérje a májgombóclevest kanalazó társaságot.
– Már olyan kegyed is, mint egy férj – mondta Irma halkan, és Rezeda úrnak fizikai gyönyört okozott, ha kedvese olykor megkorholta.261
(Csak azért hordott a mellényzsebében pirosra száradt, vitriolerejű szegedi paprikafejet, amellyel az ételt fűszerezte, mert Krónprinc kisasszony ezt elviselhetetlennek vélte. A fekete virzsiniát azért vette elő különös delíciával ebéd után, mert Irma hevesen tiltakozott. A feketekávéba konyakot töltött, mert imádottja ilyenkor elsápadt, és megkérdezte, vajon özveggyé akarja őt idő előtt tenni Kázmér? Ah, Rezeda úr a szerelem ovidiuszi és egyéb ókori örömei mellett nem vetette meg a szerelem aggodalmas, polgári gyönyöreit, csupán napok kérdése volt, hogy mikor adja rá Krónprinc kisasszony Jäger tanár ingét. „Már nem olyan fiatal ember ön, Kázmér!” mondja majd. És R. K. néha már valóban szédülést érzett, mint a megöregedett kötéltáncos.)
Ebéd végeztével Rezeda úr néhány szót súgott Alvinczi Eduárd fülébe, mire a tatár kán bizalmatlanul meresztette a szemét a sarokbeli elnyűtt gavallérra, aztán vállat vont. Kázmér karon fogta a lécekből összerakott férfiút, és az asztalhoz vezette.
– Botfi úr, államfogoly és a nők áldozata, akivel a váci államfogházban négy hétig ültem – szólt ünnepélyesen Rezeda úr.
Botfi a mellére tette a kezét, lábát félkör alakban hátravonta, majd mandzsettáit igyekezett elrejteni a kabát ujjai alatt. E percben valóban el lehetne hinni, hogy egy vén régi ruhaszekrényből lépett ki, hol egy fogasra akasztva várta a hasbeszélő produkciókat. Elmerengve bólintott a hölgyek felé, mintha azt akarta volna mondani, hogy ők fiatalok és üdék maradtak, csupán reá került a megöregedés szomorú sorsa.
– A nők áldozata – ismételte Rezeda úr, mire valamennyien szemügyre vették az idegent, aki olyan komolyan fogadta a tekinteteket, mint az öreg katona tűri, hogy medáliáit megforgatják zubbonyán.262
