TIZENKETTEDIK FEJEZET • …az élet eliramlik…
TIZENKETTEDIK FEJEZET • …az élet eliramlik…
A hó fürtökben lógott a fenyőfákon és hegyoldalakon, mint a birkák gyapja, az ég gyöngyházszürke volt, és a hóolvadást jelentő langyos szél fújdogált valamely láthatatlan helyről, mintha egy délutáni szellem megkegyelmezett volna a hóba borított földnek, de bírótársai még nem enyhültek.
Az utazótársaság az utolsó ebédet Ungvárott költötte el a „Korona” vendéglőben, megelőzőleg megtekintették a hírneves serházat, ahová minden idegent elvisznek az ungváriak, miután ott kapni a legfrissebb sert; majd ebéd után az Özvegyi-féle cukrászdában telepedtek le, hogy az öreg kártyásokat szemügyre vegyék, akik egy hosszú élet meggyőződésével forgatták itt a kalabriászt, szakemberek gibiceltek, és hosszadalmasan vitatkoztak a kártya eshetőségein. Mintha senki sem törődnék egyébbel e szorgalmas kereskedővárosban, mint az Özvegyi cukrászda kalabriászpartijaival.
Alvinczi Eduárd urat e helyen egy régi világbeli nemesember, az öreg Berzenczey úr felkereste, Sirokai tanár úr társaságában, és ünnepélyesen meghívta őt az ungvári pincék megtekintésére.
– Azt hiszem, elég ideje utazunk, hogy némi megszakítással kipihenjük magunkat, mielőtt Medveházára megérkeznénk – vélekedett Alvinczi úr, a társaság helyeselt, különösen Rezeda úr, aki útközben több vidéki hotelnek az építőjét tiszta lelkiismerettel meggyilkolta volna, ahol éjszakákat kellett tölteni.
(A magyar vidéki vendégfogadó olyan sivár, mint egy vasúti teherkocsi. Mintha csupán abból a célból volna építve, hogy a betévedő vendég ügyességét próbára tegye: hogyan tud észrevétlenül megszökni hajnalban vagy este a ragyás, haramiaképű bérszolga, a kimustrált, gyermekgyilkosságoknál segédkező és cselédlányokkal kereskedő „szobaasszony” és orvgyilkos arculatú kapus elől anélkül, hogy borravalót adna. Örökös, alattomos harc folyik itt a vendég és a kiszolgáló személyzet263 között. Mindig hideg van, az ágy oly tisztátalan, mintha az elmúlt éjjel fojtottak volna meg benne egy fürdetlen kupecet. Régi újságpapirosok vannak a szekrényekben, és az ablakból egy szomorú utcát látni, ahol sohasem nevetnek a gyermekek, és nem lehet megérteni, hogy mely célból élnek a felnőttek.)
Rezeda úr élénk, sokatmondó pillantást vetett Krónprinc Irmára, és felhívta figyelmét a nagy hóra, amely a várost borítja.
– Hát még a pincék felé! – tette hozzá pazarul. – Minden télen megfullad egy-két vándorszínész, aki a pincék körül leissza magát.
A Zöldvári hölgyek felfedeztek egy kis cukrászdát (mint a regénykönyvben). Vecsera kisasszonnyal és miszter H.-val ők itt töltik a délutánt, és az ablakból majd figyelemre méltatják a városka nagy szemű, keleties hölgyeit, akik divatos kalapokat viselnek, mint a pestiek, és minden irodalmi és művészeti eseményt gyorsabban megtudnak, mint Pesten. Az öreg könyvkereskedő boltjában mohón forgatják az új könyveket és friss hangjegyfüzeteket. Nem is elegáns dáma, akinek Zacconitól vagy Az ezüst kecske szerzőjétől nincs autogramja vagy fényképe. Sötét szobában zongorázzák Bachot, amíg odakünn az északkeleti Kárpátok hóvihara dúl, és a városkában lakik Margitay Tihamér, a delelő pontján visszavonult festőművész, hogy a nőknek nagyokat köszöngessen. Kis Párizsnak hiszik magukat, mint akár Nagyvárad, és az úrinők monogramos harisnyakötői alatt nagyvilági rugalmassággal feszülnek meg a lábak izmai, Párizs! Pest! Fénylő lámpások.
A különös öreg nemesember, Berzenczey György (aki azzal dicsekedett, hogy Alvinczi Eduárdot gyermekkorából ismeri Zemplén vármegyéből), olyanféle ember volt, akit a halál itt felejtett, mert bizonyosan mindig borosüveg mellett üldögélt éjszaka, és üres pohár volt készítve a vándorló vagy az ablakon kocogtató halál részére. Sovány lábszárú, darázsderekú öregember volt, a fején olyan kis kalapot viselt, mint a pont az i betű felett, és a bajusza különböző kenőcsökkel ajkához volt tapasztva. Rezeda úr előre örvendezett a rendkívüli férfiú hosszú, vékony nyakán mutatkozó hegyes ádámcsutkának, amely bizonyosan mulatságos mozdulatokat végez, amint a bor lefelé gurul benne. A Szent Péter-templom kulcsa nem lehet tekintélyesebb, mint a pincekulcs, amelyet az öregúr kezében lóbált, míg bal kezével a hegyoldalban tünedező pincéket mutogatta, és a hallgatag Alvinczi úrnak, valamint hűséges csatlósainak, Szilveszternek és Vendéghegyi Aldzsinak a pincék gazdáinak történetét mesélte. Minden pincetulajdonosnak volt külön története,264 külön nótája, sőt cigánya is a régmúlt időkben. De féltékenyen ügyeltek a gazdák vendégeikre is. Amikor egy-egy öreg vendég otthon maradt a pincéből, helyére keresztet vetettek a hordó mellett, nemsokára elküldi a gyászjelentését.
Sirokai tanár úr széles vállú, mély öregember volt, olyan hangja volt, mint a riadódobnak. Az iskolában a fiúkat a magyar irodalomra tanította, és úgy vigyázott a határszéli gimnázium magyarságára, mint valamely őrszem, akit még a honfoglalók hagytak itt. Ő az elemózsiáskosarat vitte.
Rezeda úr és jegyese, Krónprinc kisasszony hátul maradtak; különösen vonakodott a társasággal együtt haladni R. K., midőn térden felül ért a hó a hegyoldalban, a néma pincék között.
– Féltékeny vagy? – kérdezte Rezeda úr. – Tudom, hogy ostobaságot beszélek, de mégis elmondom neked, hogy tíz-tizenkét esztendő előtt már jártam ezen a tájon, télen, a helybeli színház naivájával, akinek nevét már elfelejtettem.
Krónprinc Irma kancsalul nézett R. Kázmérra.
– Igazán elfelejtette a nevét?
– Ha megbocsátja: Irmának hívták.
Irma a cobolysapkáját a szemébe húzta.
– Nem haragszom. Egy időben az Irmákról még valcert is írtak. Csak egyszer láttam őt – folytatta Rezeda úr elmerengő hangon. – Ha jól emlékszem, ezen a helyen.
Egy terméskőből épített, kormos homlokzatú, gyermekfej-lakatokkal ellátott pincére mutatott, amelynek bejárata felett régies számok azt hirdették: 1755.
Krónprinc kisasszony szemügyre vette a pincét, mint valamely érdekességet. Aztán, mivel a társaságtól sikerült elmaradni, beleharapott R. K. ajkába.
– Tudott így téged megcsókolni? – kérdezte rekedtes hangon, és alattomosan villant a szeme.
Szokatlan izomzatú karjaival, mint a folyondár, átölelte R. Kázmér nyakát, hogy a lovag fuldokolni kezdett.
– Tudott így ölelni?
Aztán egy birkózófogással, amelyet már többször próbált, a térdét R. K. vállára dobta, és az alsó lábszárával megcsavarintotta a férfi nyakát, hogy az nyomban a hóba zuhant. Krónprinc kisasszony ezután265 gyorsan R. K. mellére térdepelt, mint a jókedvű bakfisok birkóznak a zárda hálótermében, amíg a néne a péktől átveszi a Stefánia-kiflit.
Némán és elszántan folyt a küzdelem a mély hóban. Rezeda úr végül megszabadult macskaprémes bekecsétől, elhajította sapkáját, és egy meg nem engedett birkózófogással (amidőn is Irma kezének nagy ujját a köröm táján nyomással illette), térdre kényszerítette Krónprinc kisasszonyt.
– Engedelmeskedj! – kiáltotta, mint fiatal korában az aratólányoknak a búzában, midőn úgy ropogtak csontjai és izmai, mint a szarvasé, és nem riadt vissza a fojtogatástól sem, hogy célját elérje.
Igaz, hogy már jó ideje volt ennek, mikor egy-két faluban és csöndes tanyán nem voltak tőle biztonságban a nők, a kerítések körül leskelődött, mint tavasszal a hím farkas a komondorokra, míg a férfiak lőccsel és kocsirúddal kergették meg, ha éjszaka valahol észrevették: Rezeda úr nem felejtette el végleg a régi virtust, bár haja már itt-ott olyan fehér volt, mint a hó. Egy mindenre elszánt csavargó (öreg csavargó) éhségével küzdött Irmával, mint az eprészleánykával. (A leánynak kígyózott a két lábszára, és a sarkával, mint dárdával döfködött. A dereka hánykódott, mint a hab a tengeren.) Míg Krónprinc kisasszony elkeseredett dühvel egy marék havat vágott az arcába:
– Az apád!…
Talpra ugrott, és megvetéssel végigmérte R. K. urat.
– Mit gondol maga felőlem, nyomorult férfi?
Rezeda úrnak egy másodpercig az volt a szándéka, hogy torkon ragadja a kisasszonyt, amint tíz esztendő előtt cselekedte volna, és kényszeríti vala, hogy bocsánatot kérjen engedetlenségéért, kezet, arcot, kesztyűt és bekecset érintsen ajkával, és végül megesküdjön szerelmére – de Rezeda Kázmér már unta a dolgot… Fütyörészni kezdett, mint a péklegény, mikor nagyon fázik hajnalban az utcán, és sántikálva megy kosarával.
– Egyszer egy haldokló embert láttam a havon – mondta, és közömbösen verte le a havat Irma kabátjáról. – Valami kupec lehetett elnyújtott csizmáiról ítélve, hörögve és habos vért köpködve feküdt az útszélen, a szemét felnyitotta meg lezárta. Az jutott eszembe, hogy ilyen pozícióba jutok egyszer én is, ha szentté nem válok még életemben. Vajon Szent Ágoston mikor kezdte a tisztességes életet?
– Maga sohasem javul meg – felelte Irma sértődötten. (Ő maga sem hitte, hogy ilyen kietlen befejezése lesz a tülekedésnek.) – Vannak egyes266 emberek, akik arra vannak megjelölve, hogy kocsmacégérek maradjanak vénségükre is az „Oroszlán”-nál vagy a „Kis Redout”-nál. Elzüllötten, toprongyosan és asztmatikusan üldögél majd egyszer az ivóban, midőn egyetlen barátja, Gráciász úr sem lesz többé, és álvilágfájdalommal az asztalra írja a nevemet.
– Ígérem, hogy nem teszem – szólalt meg igen száraz hangon R. K. úr.
Irma arcán némi setétedés mutatkozott:
– Vajon mi lehet a sorsa? Dolgozni már negyvenéves korában nem tud. Büszke, mint egy jellemszínész, hogy gazdagon nősüljön, és az asszonnyal magát eltartassa. Váratlan szerencse nem éri, mert szerencséje szaruját már kimerítette azzal, hogy eddig életben tudott maradni.
– Minden új nap Istennek különös jótéteménye és csodája – felelt áhítatosan Rezeda Kázmér. – Az élet eliramlik, mint a postáslegény, miután jó és rossz híreit átadta.
– És ha majd én is elhagyom?…
Irma a hóról felemelte hibás tekintetét, amely szinte gyűlöleteset villant.
Rezeda úr imára kulcsolta a két kezét, és vállat vont.
– Ha mi is elhagyjuk? – folytatta szenvedélyesen Krónprinc kisasszony. – Felrúgom, és többé sohasem lát. Én nem járok a maga társaságába, ön nem jöhet az enyémbe. Nem találkozhatunk, kénytelenek leszünk elfelejteni egymást…
– Régi tervem, hogy vén napjaimra beállok barátnak. Ismerem a tihanyi apátot. A Balaton felett, regevilágok felett merészen emelkedő régi kolostorban laknak a legvénebb szerzetesek. Tizenegyen vannak, és többnyire ezer esztendőt tesz ki az életkoruk együtt. Ott jó helyem lesz nekem – felelt szelíden R. K.
– Mit gondol? Szüksége van az apátnak a léhűtőkre?
– Kályhát fűtök, és fát vágok; bort hozok fel a pincéből…
A leány bosszúságában kacagni kezdett, hogy a könnyei kicsordultak, s végigfolytak arcán.
– Fogja meg a kezemet! – kiáltotta, és futva ment fel a hegyoldalba, ahol már egy setét pinceajtón át tétova fények világítottak, mintha az ördögök kovácsműhelyéhez érkeztek volna.
Sirokai tanár ebben a percben intézkedett, hogy Lányi cigányprímás teljes zenekarával megjelenjen a Berzenczey-féle pincében, egy kalap és cipő nélküli embert futtatván a völgybe, amilyen ember teljes megelégedettségi állapotban volt feltalálható egykor Magyarországon, és267 bőgőhordozónak hívták őt a kivilágított városokban. (Honnan jöttek ezek az emberek az egykori Magyarországba, akik a muzsikus cigányok szolgálattevői lettek? – A Magyar Titkok-ban sem íródtak meg Nagy Ignác tollából. Tönkrement urak nemegyszer választották e pályát, amelyen tökéletes meghasonlást és szakítást találhatnak világi életükkel. Egy különc K.-ról beszél az emlékezet, aki párductermetű cigányleányba volt szerelmes, és a Holló utcában hordozta a bőgőt és cimbalmot a muzsikusok után, hogy a cigányhercegnőt néha láthassa. Máskor a nyírettyűbe és a négy húrba belebolondult urak, miután tönkrementek, ócska pepita nadrágban és talp nélküli lakkcipőben hallgatják tovább a banda muzsikáját a vendégfogadó sarkában, és tovább mulatnak, csendben danolnak, múltjukra emlékeznek a zenekar hangjainál; hátukra kapák a cimbalmot, midőn posta jön, hogy a „Betyár” kávéházba váratlanul és boros fővel belépett X. vagy Y., a magyar hangászat rajongója. Az Osztrák–Magyar Bank azért szüntette be a régi ezerforintos bankót, amely sárga volt, és amulettjeiben az ország legkövérebb és legszebb zsidó asszonyai találkoztak: mert valamennyit Debrecenbe vitték, hogy az ottani cigányprímás homlokára ragasszák. Fiatal koromban egy bőgőhordozó közölte velem először, hogy nem szabad a nőknek hinni – miután harminc esztendeig hordozta megadással és némi passzióval a hangszereket az éjjelizenékhez.)
A pincében már víg élet volt.
A mécs lángja – amely olyan szeszélyes volt, mint az idősebb Boromisszák gyomra – különböző figurákat mutatott a pince falán, amelyeket régi vendégek rajzoltak itt korommal, vérrel, borral és végleges elfelejtéssel: pipázó kurucok és egylábú öregembert dédelgető nők foglaltak helyet a pince falán, és oly nyugodtan viselkedtek, mint a múmiák a piramisokban. Alig volt pince a hegyoldalban, ahol II. Rákóczi Ferenc vagy legalább Bercsényi fel ne írta volna nevét a terméskő falra félig leégett fahasábbal, mert ez idő tájt nagy divatban volt az autogram, amelyet Ocskay Bécs falán gyakorolt. (A Berzenczeyek pincéjében valóságos lengyel királyok hagyták névaláírásukat, akik bort, leánycsókot és körmöci aranyat lopni jöttek Magyarországba.)
Alvinczi Eduárd úr természetesen mély meghatottsággal szemlélte a történelmi falakat, és a feliratok közül különösen egy keltette fel figyelmét.
Ez a felírás így hangzott:
Hic fuit Szemere de genere Huba.268
– Talán Miklós unokaöcsém járt erre? – kérdezte némi meghatottsággal, és önkéntelenül megigazította a sapkáját.
Sirokai tanár úr a mindentudó komolyságával válaszolt:
– Ennek a felírásnak szerzője: Miklós, a költő, a Szemerék nemzetségéből, aki Petőfit a távolból szerette, míg közelről nem kedvelte, mert véleménye szerint olyan fényes csizmát nem illett költőnek viselnie, amilyen lábbelit Petőfi hordott.
Alvinczi helyeslően bólintott.
– Kétségen kívül igaza van atyámfiának.
Másfelől Lillák, Trillák és Anyuci nevei tűntek fel a pince emlékkönyvében, a kormos falon. Sirokai tanár úr basszus hangon, amelyet suttogásnak vélt, hogy az alant fekvő városban meg ne hallják, megjegyezte:
– Gyurka öcsém székbérlő volt a helybeli színházban, és a divette-ek némi pártfogásban részesültek – mondta történelmi arckifejezéssel, mintha Zsigmond király korabeli felírást fejtegetne.
(A szóban forgó Gyurka, az öreg Berzenczey úr lesütötte a szemét.) Ezután nemsokára elfoglalták helyüket a régi hordó körül, amelyre a mécsest állították. Kecskebakon és különböző gerendákon, régi korhelyek emlékezetét őriző kimustrált hordókon telepedett meg a társaság. Vendéghegyi úr a polcra ült, ahonnan az imént vette le a házigazda a végképpen elhomályosodott, igen vastag üvegű borospoharakat, Szilveszter egy vándorszínész itt felejtett, rugóra járó kalapját fedezte fel, és félrecsapta fején, míg Alvinczi Eduárd egyetlen gombot szabaddá tett menyétbundáján. Berzenczey György eltűnt a pince sötétjében, ahonnan fekete üveggel tért vissza, és oly aggodalmasan öntött a fiaskóból, mintha recept szerint mérné az orvosságot.
– Ajánlom. Különösen: éhgyomorra! – dörmögte leragasztott bajusza alatt, mint egy varázsló.
Krónprinc kisasszony fenékig ürítette a gyanús poharat.
Szilveszter úr szokás szerint mindennel meg volt elégedve, míg Vendéghegyi Algernon a fülkében pókhálós, divatjamúlt üveghez intézte szavát egy bizonyos egri borról, amely vörös és savanykás, melynek párja nincs Magyarországon.
– A szép nőkért! – szólt Alvinczi Eduárd, és tekintete váratlanul találkozott Krónprinc kisasszony lángoló szemével.
A koros ember elpirult, aztán megigazította testén bundáját, majd újra269 Irmára vetett egy alattomos pillantást. Egypár percig szótlanul ült, maga elé meredve, míg Irma idegen hangon megszólította:
– Milyen szomorú dolog, hogy a férfiak bizonyos korban már nem emelik fel a nők kesztyűjét!
Alvinczi Eduárd sértődötten és megzavarodva nézett körül, ámde a pincében ez idő tájt senki sem törődött a női nemmel, a sonkacsülkök, apró hagymák, retkek és penetráns illatú sajtok kötötték le a figyelmet, amelyeket egy vándorbűvész bőkezűségével rakosgatott a hordó tetejére Sirokai tanár úr. Míg a kenyér száraz volt és kemény, mert a frissen sült cipó gyorsan megtölti a gyomrot. Penecilusok, szarvasagancsos kések, vadásztőrök jöttek elő a zsebekből. Alvinczi az utazástól és a köteles udvariasságtól fáradt hangon ismételte, mint valamely színdarabban:
– A nők kesztyűje…
– Amelyet elejtenek – felelt egy szokatlan, idegen női hang, mintha a nevek egyike szólalt volna meg a falról, valamely régi Trilla.
– Nacsak, bicsak! – szólt kínálgatva Sirokai tanár úr.
R. K. úr az egész idő alatt oly kárörvendő arcot vágott, mint a keresztes vitéz, aki férfiatlanította cselédségét, és szerelemlakatot tett nejére, mielőtt a Szentföldre elindult volna. A gyanútlan Sirokai tanár úrral hosszadalmas beszélgetést kezdett arról, hol kapni Ungvárott a legjobb sonkát, mert nagybátyjának küldene, akitől tekintélyes örökségre számít.
– A bor a szerelemnek ádáz ellensége – folytatta az előbbi hang, mintha a színfalak közül beszélne valaki, akinek igazi arcát nem láthatjuk soha.
– Most pedig a hazáért iszunk – szólt Alvinczi Eduárd, azután letette poharát.
Lassan felemelkedett, mint egy köszvényes öregember, de az arca csodálatosan megfiatalodott, mintha varázslat történt volna a régi kurucok pincéjében.
Piros és andalgó volt az arca, mint egy Rákóczi-korabeli nóta üteme.
A homlokának és arcának olyan színe volt, mint az ősapák olajfestményein a kemény tekintetű, varkocsos vitézeknek, akik széljárta éjszakákon leszállnak a rámák közül, hogy atyáskodó kedvvel bepillantsanak unokáik, a fiatal nők álmaiba, midőn azok hátgerincükön alusznak.
Felemelkedett, mint egy kísértet, és láthatatlan karjaival átölelte Krónprinc kisasszonyt.270
A fekete orvosságos üvegből csepegő varázslat még néhány másodpercig lenyűgözte a társaságot.
R. K. úr hirtelen megrázkódott, felemelte a fejét, Irmát kereste.
Irma a háta mögött ült egy hordón, kézitükrében arcát nézegette, és rizsporos kendővel törölgette az orrát. Olyan kihívóan mosolygott, mint egy delnő öltözőszobájában, midőn saját bájaiban gyönyörködik, és arra gondol, hogy mily bókot mondanak majd a férfiak szoknyájának csipkéiről és harisnyakötőjének pillangójáról.
– Megcsaltalak – szólt Krónprinc kisasszony odavetőleg, és állat rizsporozta, midőn Rezeda úr bikavörös tekintetét észrevette.
Lányi cigánybandája e percben érkezett.
A muzsikusok egymás után bújtak be a pince ajtaján, kerekre nyitott szemmel körülnéztek, mintha világéletükben először hívták volna őket zenélni. (A falusi cigányok mind egyformák, alig lehet őket megkülönböztetni egymástól. Lányi bandája városi zenekarnak számított; nyaranta Szobráncfürdőn, jó szagú fenyvesek és szívderítő hegyek között, egy kerek pavilonban reggelenkint felköltötte a vendégeket a Habsburg-indulóval. A kontrás keskeny szélű, sötétsárga keménykalapjára volt büszke, míg a fuvolás gyöngyházgombos világos kabátjára, amilyen senkinek sem volt a városban; a prímás zsakettben volt és pepita nadrágban; gyűrűbe volt fűzve a cimbalmos nyakkendője: még annak az ingetlen embernek is mandzsetta volt a kezén – évek óta –, aki a nagybőgőt idáig cipelte; igen elegáns banda volt a Lányi bandája.)
A muzsikusoknak vadállati szaguk csakhamar érezhetővé vált a pince atmoszférájában. Rezeda Kázmér úr egy darabig győzte a versenyt, miután orrfacsaró szivart rágott fogai között. Később megszökött a hordó mellől, midőn Szilveszter úr alig érthető pohárköszöntőjébe fogott.
A pince előtt meghatott téli éjszaka volt. Olyan csend volt a hegyoldalban, hogy hallani lehetett, amint a fenyőkről néha lecsúszott egy marék hó, mintha vándorlegény feküdne alant, akinek tetemét reggelig el kell rejteni. Olyan sötétségek mutatkoztak a különböző éji tájak felé, mintha a téli éjszaka feketét feketére festene: itt-ott elfelejtett egy ecsetvonást, és világosabb a sötétség. Ez volt az idő, midőn az ember megérezheti, milyen lesz másvilági élete, talán egy behavazott feszület képében fog állani az út mentén, vagy pókhálós ablak lesz egy elhagyott istállón, ahol legfeljebb egy bűnbe esett cselédleány szüli meg magzatát. Rezeda úr szeretett néha a halál utáni dolgokkal foglalkozni; végrendeletében271 szíve átszúrását indítványozta, amely célra alkalmatos volna bármely kalaptű.
Valaki megérintette a vállát.
Rezeda úr meg sem fordult, s így szólt:
– Azt szeretném tudni, hogy mit akar avval a sírboltszagú öregemberrel!
Krónprinc kisasszony felhajtotta a bundája gallérját.
– Ostobaság – mormogta dideregve. – Néha minden ok nélkül kacérkodom. Rossz a vérem. Bár meghányna valaki, amikor rossz vagyok.
– Azt én nem fogom tenni – felelt csendesen, elkomolyodva R. K. úr. – Más dolgom van… Illetőleg: nincs semmi teendőm. Sajnálom, hogy e hóbortos utazásba belementem.
A leány mind a két kezével megérintette R. vállát.
– Kázmér! Bocsásson meg nekem!
R. K. meghatottan bólongatott.
– Én – nem haragszom… Én utoljára tizenöt év előtt haragudtam nőre, és örökké szégyenlem.
– Megvet?
– Mily gyermekes kérdés! Egyetlen embernek sincs joga megvetni a másikat! Akik leginkább szokták a megvetést gyakorolni, rendszerint a legszégyenletesebb bűnökkel terhesek.
– Mondjon valamit, amivel megnyugtat.
R. K. úr elgondolkozott, mintha valamely nagy fontosságú kijelentésen törné a fejét. Összeráncolta a homlokát, végül a következőket adta elő:
– Egyszer, mikor még minden eszköz jónak látszott ahhoz, hogy az érzékeit megzavarjam, és még úgy figyeltem magát, mint az üveg alatt a skorpiót, japáni képeket mutattam önnek, amelyek selyempapirosra voltak nyomtatva, és a szerelem stilizált jeleneteit ábrázolták. Emlékszik a furcsa növényekre, amelyek szeretkező emberek voltak? A különös állatokra, amelyeknek emberi fejük volt? A hosszú porzójú virágokra és a különös kelyhű, nőnemű cseresznyevirágokra? Fiatalok és öregek voltak e növények, a napkeleti képzelet egzotikus bujasága áramlott a vonalakból. Nos, ezek a képecskék jutottak eszembe, mikor a hóbortos öregemberrel csókolózott.
– Másról beszéljen. Mit érzett? – kérdezte fuvolázó hangon Irma, mintha a várható fájdalmas szavak már előre is különös gyönyörűséggel töltenék el.272
R. K. úr nagyot szívott a téli éjszakából, mintha egy csatorna megmászására indulna, és egy ablak várná.
– A hölgyismeretségeimnek eddig mindig az lett a végük, hogy én elfelejtettem őket. Szerencsém volt. Sohase maradtam hátul. Valamely rejtelmes szimat, néha egy álom, amelyből fájdalomordítással ébredtem fel, vagy egy alig észrevehető jel az imádott nő homlokán: jó előre tudósított, hogy vegyem sátorfámat, és párologjak el a környékről. Gyakran már akkor is megéreztem a közelgő fagyot (mintha időjósló köszvény volna szívemben), mikor még imádottam maga sem tudta teljes bizonyossággal, hogy turbékolása hamis, kívánsága már csupán szokás, és unottan öltözködik a találkozóra, mint egy nőegyleti gyűlésre.
Már olykor elfelejtette a rezedaszínű csokrocskát a harisnyakötőjéről, valamint az imádságot reggel és estve lelki üdvösségemért. Szórakozottan jött az utcán, egy órát is késett a megállapított időből, és nem repült fel lihegve a lépcsőkön.
Bolthajtásos, régi házban, ahol visszhangzottak a falak hölgyem lépésétől, amely a kapu alá kanyarodott gyakorta, meg tudtam ítélni, hogy milyen kedélyhangulatban teszi majd versekbe foglalt kis kezét a kilincsre; vajon libben-e, vagy tartózkodva megáll, mintha megbánta volna útját; igazat mond-e, vagy hazudik; korán távozik, vagy lámpagyújtásig marad, és a fehérneműs szekrényt rendbe hozza?
A régi házban a lépések azt is tudomásomra hozták, hogy hányszor jön még a páva vagy a kis szürke veréb. Utoljára! Ezt mindig pontosan tudtam. És többé életjelt nem adtam magamról. Hogy csodálkoztak a nők, mikor búcsú nélkül elkullogtam a vidékről! Nem értették pontosan a dolgot, azt hitték, félreértés van, majd találkozunk és elejtenek néhány szavat, kézszorítást, őrjítő emléket és megszólítást mint borravalót, és a lovag továbbá is őrhelyén marad. Sohasem mentem el az utolsó találkozásra, mindig rettegtem a nőktől, akik szerelmük történetében már az életben úgy lapozgatnak, mint valamely memoárban. „Ugye, mily szép volt – szerdán volt!” – mondták, és én titokban pakolni kezdtem, mint egy vándorszínész.
S így elfelejtettem őket egyenkint, mielőtt még észrevették volna, hogy fél lábbal vonatra szálltam. Jó órában legyen mondva, csupán affektációból szenvedtem utólagosan egy-két nő miatt, mert a férfiak éppen oly képzelődök, mint a nők. Kedvelik az érdekes, nem mindennapi érzéseket.273
– Tehát sohasem szeretett! – jegyezte meg Krónprinc kisasszony.
– Mindig, életre-halálra.
– Én azt hiszem, sohasem tudnám elfelejteni – folytatta Irma remegő hangon.
– Elfelejt.
– Vajon milyen lesz az életem maga nélkül?
R. K. úr kifelé fordította a tenyerét, mint egy zsidó. Irma sziszegett.
– Valami azt súgja nekem, hogy még sokat fog szenvedni miattam.
– Istenhez menekülök, és ő mindig megsegített.
A leány szeme világított a sötétben, mintha egy égből elkergetett angyal viaskodna igazáért, ropogtak a vállperecei, amint Rezeda úr mellére simult.
– Elmehetsz. De csókolj meg utoljára.
A téli éjszaka úgy fülelt körülöttük, mint egy alvást színlelő öreg titkosrendőr a hamiskártyások tanyáján. A pincékben megroppant egy abroncs valamely régi hordón, a hó fagyni kezdett, és hallatlan sóhajtással, mint egy varjú szárnyalása, ereszkedett le a hideg.
– Mandulaíze van a szádnak – rebegte R. K. úr. – Mintha valamely titokzatos folyamat folytán: minden csók után újra felfrissülne az ajkad, és az üdesége nem válik soha bágyadtsággá, hanem jó szaggá.
– A térded úgy világít, mint a csillag az erdőn.
– Honnan van hajadnak ez a kábító nőstény illata, hisz egész délután a levegőn voltál?
(Az ungvári hegyoldalban a februáriusi éjben olyan jelvény maradt a havon, mint a piramisok hieroglifjei.)
Ezután ismét megjelent Rezeda úr a pincében.
Alvinczi Eduárd úr, aki egy kuruc fejedelem méltóságával ült a hordón, magához intette.
Végtelen gyöngédséggel megölelte, mint apa a fiát.
– Fiam, gondoskodtam rólad végrendeletemben – mondta fénylő, nedves szemmel. – Derék fiú vagy. Nem kell szomorítani a kisasszonyt. Szeresd őt, mert megérdemli.
R. K. cinikusan vállat vont, és többé egy pillantást sem vetett Krónprinc Irmára.
Alvinczi úr ezután lakodalmas kedvvel rendelt a prímásnál néhány hallgató, búskomoly magyar dalt, Lavottát és Csermákot nem mellőzve, míg a cigány a melegedő hangulatban mindenkinek megsúgta, hogy Lányi, a népszínházi cimbalmos testvérbátyja. A szívbajos kisbőgős elváltozó274 arccal vonta a nótát, a banda öregapja, a nagybőgő kezelője gyönge öregember módjára leszopta magát, de mindig a kellő helyen vágott vonójával az öreg húrokra. (Általában igen részegnek kell lenni az öregebb muzsikusoknak, hogy a hangot eltévesszék.)
Kéklő balatoni tájak; álombéli szőlőhegyek; borház előtti magányos flótázás; holdvilágos ablak a régi balatonfüredi Esterházy udvarban; epedő szemű, szilaj, barna delnő a kor bő szoknyájában; életre-halálra elszánt gavallér: bűbájos romantika áramlott széjjel a pincében a régi nóták zengtére…
Egyszer Kisfaludy Sándor, ez a fürtös fejű, kopasz fejboltozatú és alacsony termetű táblabíró rajongott, amint csak azok a költők tudnak, akik nem számíthatnak sok sikerre a női nemnél, a kalandok világában; s ezért ragaszkodnak görcsösen az egyetlenhez, a reményt keltetőhöz.
Máskor a múlt századbeli, gunyoros kalandor malaclopó köpenyege látszott a faderék mögött meghúzódva a gazdag kereskedőleány ablaka alatt, amint csúfondárosan mondja: „A szerenádot el ne felejtsétek, a kisasszony él-hal érette…”
Rezeda Kázmér úr a halotti tor alatt azt gondolta, hogy levelet dobott be délután a vasúti postakocsi nyílásán, a vonat elindult, s ő megcsúszott a síkos talajon, és a kocsi alá került. Most derékkal fekszik a sínen, és egy teherkocsi fénylő kereke elháríthatatlanul közeledik. A haja az ég felé állt, és igen megkönnyebbült, midőn Alvinczi Eduárd jelt adott az indulásra, mielőtt Szilveszter úr összetörte volna a cimbalmot.
– Az élet eliramlik – gondolta magában, és keresztet vetett az est különös élményeire.
(Tíz esztendő előtt agyonlőtte volna magát az elkövetkező éjszakán.)275
