I
I
Egyszer a „Matschaker Hof”-ban töltöttem a telet, ahol már a nagyapám is megszállni szokott, ha útja Bécsbe vezette.
A régi fogadóban jólesett hallgatni a téli szél dudorászását és a hóesés különös piánóját. Nagy láng lobogott a kályhában, és csizmahúzó, csengettyűzsinór és félig égett gyertyaszál egészítették ki a zöld ripszből való bútorzatot. Dohányszita állott mindig a közelemben, és oly halkan, elgondolkozva pipáztam a tűz előtt, mintha a magam nagyapja volnék. Kiváló szattyánpapucsaim voltak, és egyik fontos szórakozásom volt a hosszú nyakkendő végét az ajtókilincsre kötni, és így galléromra csavarni a kellő forgások után.
Néhanapján meglátogatott egy hazug öreguracska, akinek egyetlen szavát sem hitték már a városban, ezért többnyire idegen emberekkel állott szóba. Morvai egykor a magyar kancelláriánál írnokoskodott, a hivatal megszűnt, és ő dologtalanul ődöngött Bécsben, kis nyugdíját különböző kedélyes és jószívű sermérőknél zálogba téve, ahol udvari férfiú létére az asztalfőn üldögélt. A „Matschaker Hof” előtt elhaladva, a pörkölt illatával együtt azt is megérezte, hogy új vendég érkezett a házba Magyarországból. Hasznos barát volt, mert minden kocsmát és múzeumot ismert a városban; számos öreg asszonyságnak csókolt kezet, amíg a belvároson végighaladt, csinos nőknek szalutált, kürtőkalapja mellé emelvén kezét; a kövér főpincéreknek megveregette a hátát, és a csapost keresztnevén szólította; szerette az átjáróházakat, és a tekintélyes, mogorva kapusokkal megállott beszélgetni, akik szélesen mosolyogtak, mintha évek óta nem látták volna.
Egy téli estén, midőn már a tizedik pipát szívtam konok mosolytalanságban, Morvai úr szokása szerint izgatottságot színlelve beállított, és elmondta, hogy éppen most mászik fel a vándorlegény az István-toronyra.
Azonban később úgy vettem észre, hogy nem szólt semmit, csak a sűrű pipafüstben gondoltam el szokásos hazugságát.
Lassan és idegenszerűen, hangtalan léptekkel ment végig a szobán, árnyként tűnt el alakja a sötétben, amelyet csak az utcai gázlángok fénye enyhített. Gondoltam, elfoglalta helyét a görbe lábú zöld kanapén, és nem törődtem tovább vele. Elszántan szívtam tajtékpipámat, mert egy német könyvben azt olvastam nemrégiben, hogy a dohányzás csillapítja a nagy fájdalmakat.159
A vén fogadói szoba megtelt füsttel, mint valamely barlang, ahol öreg törpék fonják a szakállukat. A cserépkályha parazsa nagy messziségből látszott világítani, mintha függöny ereszkedett volna a szobára, és a kárpit mögött halkan köhécselni kezdett Morvai úr.
– Csak azt akarom mondani – szólalt meg nagy távolságból –, hogy én ma estefelé Mödlingben, abban a hónapos szobában, ahol harminc év óta lakom, meghaltam, mielőtt végrendeletet írtam volna.
Korábbi időből tudomásom volt arról, hogy az egykori koncipista bizonyos haszonnal foglalkozott a spiritizmussal is. Unatkozó öreg hölgyekből és vagyonos polgárokból kis társaságokat szervezett a város különböző részein. Egyszer a „Piros alma” különszobájában magam is megjelentem egy spiritiszta összejövetelen, ahonnan mindenki beborozott állapotban távozott. Olykor e szellemek útján szerezte meg apró kölcsöneit Morvai úr.
Tehát nem sok jelentőséget tulajdonítottam szavainak. Bizonyosan meghalása is ürügyül szolgál majd egy kedélyes és mulatságos est szervezésére.
– Nagy titok nyomja a lelkem – szólalt meg ismét panaszos hangon –, amely titoktól nem lesz nyugovásom a másvilágon. Tudom, hogy helyemet nem lelhetem meg, kocsmák és fogadócímerek közelében várom majd, hogy eszébe jutok-e régi társaságomnak. És azután is nyomorult az én sorsom. Bosszút állt rajtam az ezüstforintos, amellyel annyi csalafintaságot követtem el.
Szegény öreg – gondoltam pipám füstjében –, többet ivott a kelleténél, és a lelkiismeret furdalja.
Később valaki megérintette a vállam. Bizonyosan tudom, hogy nem Morvai úr volt, mert távolabb ült tőlem, hogysem ezt megtehetné.
– Én voltam – szólalt meg valahonnan a kéményből vagy a háztetőről az előbbi panaszkodó hang. – Időm csakhamar lejár. Kérem, uram, kövessen, hogy titkomtól megszabadulhassak.
Nem szívesen mozdultam meg a helyemről. Azt hittem, hogy a nyugalmazott udvari írnok valamely gyerekes tréfán töri a fejét, amelyet a külvárosi házmesterrel szokott megcsinálni. Az ajtó ellenben lassan felnyílott, és egy szürke árnyék suhant ki rajta, amelynek formája Morvaihoz hasonlított. Felvettem bundámat, és a félhomályos lépcsőn követtem látogatómat.
Odakünn hófúvás nyugtalanította a gázlángokat. Vastag fehér szőnyeg borította a belvárosi utcát, amelyen nesztelenül gördült egy fekete kocsi. A koncipista alakja végleg eltűnt szemem előtt, csupán lábnyomait követtem a néptelen utcán heverő hóban. Addig nem is láttam, amíg a kapucinusok templomához értünk. A templomajtón át világosság szüremlett, mintha tolvajlámpással járna valaki. Morvái hideg keze megérintette a kezemet.
– Kövessen.
A kripta lépcsőin haladtunk lefelé.
Odalenn három csuklyás szerzetes állott fáklyával egy vörösréz szarkofág körül160 amelynek fedele a fal mellé volt állítva. Építőszerszámok, kalapácsok, kötelek hevertek a kőkockákon.
– Nézze! Üres a koporsó – szólt a láthatatlanná lett írnok, aki mint egy hideg téli lehelet bolyongott körülöttem.
A koporsó közelébe mentem. Oldalt megállottam, és szemügyre vettem a felírást. Az árnyékban a fáklyák nyugtalan lángjában betűk kígyóztak a vörösréz koporsón:
RUDOLF…
A következő percben a láthatatlan kéz vaserővel a lépcső felé lódított. Még egy pillanatig láttam a néma szerzeteseket fáklyáikkal az üres koporsó felé hajolni, aztán a hideg utcán találtam magamat, galléromra nedves hó hullott. Egy sötét utcán áthaladva, az István-torony alá érkeztem. A kivilágított óralap X-et mutatott. Most már tájékozódva, gyors, nyugtalan léptekkel igyekeztem hazafelé a „Matschaker Hof”-ba. A lépcsőn felszaladtam, mintha valaki a bundámba kapaszkodna. Hideg és sötét volt a szobám. Idegenszerű kriptaszag borongott az arcom körül. Csupán a második pipa elszívása után tudtam rendbe szedni gondolataimat.
Másnap posta jött Magyarországból, várva várt levelek, kedves hírek, drága üzenetek, amelyek nagyobb dolgot is elfelejttettek volna velem, mint az esti álmodozást a karosszékben.
Utazni készültem, mikor egy közös ismerősünk int az utcán, és közömbösen mondja: „Részeges öreg barátunk, Morvai meghalt.”
– Mikor? – kérdeztem, és lehet, hogy kissé elsápadtam.
– Mödlingben, pénteken délután öt órakor.
Tehát már halott volt, mikor nálam járt.
Keserű dohányfüstöt éreztem a torkomban, félve néztem a sötét lépcsőházra és a zöld kanapéra a szobámban.
A mértéktelen dohányzás megárt – gondoltam vigasztalással. Ám már nem sokáig maradtam a „Matschaker Hof”-ban.161
