II
II
Egy tél a máramarosi hegyek között ért, egy isten háta mögötti faluban, ahol oly tudatlanságban éltek a szegény rutének, mint a középkorban. A pappal vadászgattunk a kincstár messzi kiterjedésű erdőségeiben. Egy éjszakát egy lakatlan vadászházban töltöttünk a havasok között, tüzet gyújtottunk, és nagyot hallgattunk, miután a láng furcsa képeket, árnyakat dobált a ház falára.
Vajon hová lesznek e szeszélyes árnyképek, amelyek olykor a felszélben futkosó felhők figuráit, máskor a szenvedélyes emberi érzelmek füstjeit jelképezték? Egykor azt tanultam, hogy semmi sem vész el a természetben. Lám, az árnyék, ember vagy játszi tűzláng árnyéka rövidesen nyomtalanul eltűnik.
Talán van valahol egy ország, ahol az árnyékok tovább élnek? Az emberek napsütéses életből való árnyai tovaillannak a nyár aranygyepén, vándorbotot vesznek kezükbe, amint az ember elhagyja őket, és elbandukolnak folytatni tovább a maguk életét. A messzi tartományba szöknek el a hold árnyai, a torony árnyéka a falu hosszú utcájáról és a fák szendergő árnyképei. Itt a hónak csak különös árnya hulldogál, és a tűzlángnak szeszélye melegít; nyulacskák futnak a mezőn, amelyek akkor születtek, mikor egy apa a gyermekeinek a fehér falra a kézujjaiból árnyékképet csinált; csak a halál kerüli a tartományt, mert neki nincs árnyéka a házak oldalán, amint az utcán tovakullog. Bizonyosan az árnyékországban éldegélnek ők, akik előttünk üldögéltek a vadászházban. Elment velük az akkori tűzláng képe is a falról.
Estefelé már csak a zsarátnok világította a kis szobát, és a vadászház falán mégis egy hatalmas árnyék mutatkozott. Puskás férfi alakot jelképezett a falon levő árnyék. Széles vállával, tarisznyájával mozdulatlanul meredt reánk.
A pap a feje alá tette a két kezét, és nyugodtan mondta:
– A zöld vadász áll leshelyén.
…Körül a néma máramarosi rengeteg; az őserdő téli ruhájában, amikor a fagytól meghökkennek a vén fák, és a hó úgy fekszik a földön, mint a sarkvidéken, hol nem érinti emberi lábnyom. A tölgyek és fenyők, mint megannyi öreg királyok, akik valamikor e tájon vadásztak, és a növekedő fák utánozták kérgükben az arcok mását, derekukban alakjukat, mint az eleven királyokét utánozzák162 az emberek; némelyik tölgynek olyan szakálla van, mint Szent Istvánnak, és a vén fenyők az Árpád-királyok kevélységével emelik bozontos fejüket; a medve, amely szánkázik a lejtőn, talán Andrással, a jeruzsálemivel ment küzdelemre; a gyors szarvasok honfoglalók nyílvesszői elől futottak; a befagyott hegyi patakon léket vágtak, és Rudolf királyfi merített a poharával, aki csaknem annyit vadászgatott e tájon, mint a régi királyok.
A pap vén feje alá nyugtatja a kezét, félig alszik, mormog, sóhajt, imádkozik. Később nyugtalankodva feltámaszkodik, megnézi a bezárt ajtót, és nehézkes mozdulattal hasábfát vet a tűzre. Jó darab idő múlva csap fel a szeszélyes láng, hogy szétterpesztett fénylő ujjaival letörölje a fehér falról a zöld vadász komor árnyékát. A pap megörül a lángnak. Errefelé egyszerű emberek laknak, a tűz és a víz még közeli rokonok, mint az ősember életében voltak. A láng a tűzhelyen oly kívánatos, mint a leány csókja.
– Fiatal koromban néha felhívattak a faluból az urak, és ha mérges medve tanyázott az erdőben, a hajtókat nekem kellett bátorítani. Mindig nagy ivás volt, kupából öntötték belém a hideg bort, egy frufrus kisasszony egyszer befonta a hajamat, és az asztalhoz pecsételték a szakállamat, ha elaludtam.
Később havazni kezdett odakünn. Elhomályosult a fehér táj, mintha pipára gyújtott volna az óriások erdőkerülője, és füstöt pöfékelne a vidékre. A hóesés érzékeny, mozgó függönyét végigvonta a fehér falon, az árnyék lassan távolodott, amint a hóesés sűrűsödött.
– Szerencsére, reggel értünk jön a szán! – sóhajtott a pap.
Még piros volt a fehér fenyők csúcsa, amikor elindultunk a merev, két gerendából összetákolt szánon. Ha nem csúszott oldalvást a szán a hegyi úton, a pap beszélt egy-két szót.
– Csengeri kisasszonyt kellene megkérdezni, uram, most már beszélhet, mert öregasszony. Az elszegényedett kurtanemes leány többet álmodozott, mint a legvénebb fűzfa. Egyszer hétig sem látták otthon. A vadász urakkal mulatott a tanyán. A grófok aztán megjutalmazták, tizenkét inget kapott. Meg férjet.
Most csaknem kifordultunk a szánból, mert az út meredeken kanyarodott. Fagyos jázminillata volt a levegőnek, mintha rózsaszínű volna a lehelet is. Nehéz ilyen helyen végképpen meghalni, még télidőben is.
– Szőke volt és fodros hajzatú, buta kék szemében messzelátás látszott, bezzeg most már barchent alsószoknyát hord, mert ilyen az élet – folytatta a pap. – Az esküvőjén mindig azt várta, hogy megérkeznek a grófok a magas vadászkocsikon. Egy vándorló ment át a falun a lagzi éjszakáján. Ibolya szentül azt hitte, hogy a kóbor királyfi volt. Ilyen bolond volt. Ha kürt zengését hallotta, fülelt, mint a vadászeb. Jobb nem is beszélni az egész dologról.
– Istenem, milyen király lett volna belőle!
Egy keresztúthoz érkeztünk, ahol a bádog Krisztus oly fájdalmasan terjesztette ki karjait a bús világ felett, mintha azt várná, hogy vándorzenész jön hozzá enyhülést, halált, megnyugvást keresni.163
Most nagy csörtetéssel robbant el mellettünk egy szán, amelyet a parasztlónál jobb paripák vittek. Valamikor piros-fehérre lehetett festve a szán oldala. A töpörödött kocsis valami furcsa, városi előkelőséggel tartotta két kezében a szárat.
Egy szürke körszakállas, deres hajú, sápadt, széles vállú és melankolikus tekintetű férfi ült kopott macskabőr bundában az urasági ülésen. A két kezét vadmacskába dugta, és nógatni látszék a kocsist a gyorsabb hajtásra. Egy rozsdás, kétcsövű fegyver emelkedett ki az ülésből.
A pap megragadta a vállam, és az elrobajló szán után mutatott.
– Ezt az embert hiszi a nép – a zöld vadásznak.
Hosszan utánanéztem az utazónak.
Olyan volt, mint egy faluzó körorvos.
(1916)164
