HETEDIK FEJEZET • Kázmér a nők kezébe kerül
HETEDIK FEJEZET • Kázmér a nők kezébe kerül
Rezeda Kázmér naponta kétszer borotválkozott ezidőben, korán reggel, hogy idejét valamivel töltse, és a friss vízivárosi pletykákat meghallgassa a csendbiztos-bajuszú öreg borbélylegénytől; valamint estefelé, Pesten, a Kishíd utcában, ahol elolvasta az újságokat, haját szagos vízzel mosatta, többször habozott, hogy haját megfesteti, és a feltűnőbb, szikár fehér szálakat kinyíratta a bajuszából.
Már napok óta egy karosszékben töltötte az éjszakáit, mert amint ágyba feküdt, végtelen elhagyatottságot és életunalmat érzett, mindig az kóválygott a fejében, hogy egy jó pisztolylövéssel el lehetne intézni élete gyanús mérlegét, régi vesebaját és megalázott szívét, amelyet fogadalma megszegésével ismét kitett a templom küszöbére, hogy a gyónni jövő nők reátapossanak, lányok kicsúfolják, asszonyok összekarmolják, vén boszorkányok leköpdössék.
A karosszékben, szarvasbőr mellényben és szattyánpapucsban, hosszú szárú pipa volt a barátja, aki olyan nyugodt és lassú tanácsokat adott, mint egy falusi Deák Ferenc a méhesben.
Az egész élet nem érdemes arra, hogy megváltozzon érte az ember. A vénség bizonyosan rőzseköteget cipel a temető felé, bármilyen tüzes volt az ifjúság. Elkopik a térd rózsaszínű bőre, megritkul a haj, és a szenvedély vackára fekszik, mint a fáradt vadászkutya. Bizonyos, hogy koporsót visznek lefelé egy napon a lépcsőn az unott, fekete inasok, és annyi időnk sincs, hogy megrettenjünk a gödörtől, ahol csak az első éjszaka lehet kellemetlen, amint magához tér a tetszhalott.
Viszont teljesen közömbös, hogy életben vagyunk, ha távol tartózkodunk a helybeli mozgalmaktól. A távollevőt teljes bizonyossággal megcsalják, kijátsszák, elfelejtik, a nevét is letörlik, és a párnájára mást fektetnek. Az a legnagyobb bolond, aki azt hiszi, hogy csak neki sóhajtott még önfeledten az imádott.
Ha a férfiak nem volnának egymással szemben oly titoktartók, gyakran217 kiderülne, hogy némely nő ugyanazon két-három szó elmondásával (a kellő időben) svindlizi végig a szerelmi életét. Kázmér emlékezett egy hölgyre, aki sötétben mindig Henriknek nevezte, mert így megnyugtatta a lelkiismeretét. (Vajon hány Henrikje volt a drágának?)
Ezek a dolgok azonban csak a karosszékben voltak orvosságok, a táblabírós fölénye nyomban elhagyta Rezeda Kázmér urat, amint csak egy kicsit is elgondolta, hogy vajon hány szeretője volt már Irmának őelőtte, valamint bizonyosan csókolózik most is valakivel a félhomályos szobában, és alig érthető szavakat gügyög… Ilyenkor mindjárt sietni kezdett Rezeda Kázmér, nem volt türelme a csöndes pipázgatáshoz.
Máskor hideg nyugalommal vizsgálta az esetet, mintha nem is vele történt volna.
– Nézzük! Él Budán egy unatkozó agglegény, és megismerkedik egy napon egy kancsi polgárlánnyal. Okvetlenül beleszeret, mert nincs egyéb dolga. Mi ez? Tragédia ez? Baj ez? Kinek árt vagy kinek használ? Meg kell hódítani a kisasszonyt. Átviszem Pestre, régi, előkelő barátaimhoz és barátnőimhez. Majd beadja a derekát, ha látja, hogy nemcsak Budán van élet a világon. Elcsábítani, mint egy kalandor a vasúti fülkében, és többet sohasem utazni azon a vonalon. Megmérgezni tudatlan lelkét, felnyitni előtte a titkok szelencéjét, megmutatni az életet, az embereket, kétségbeejteni és megvigasztalni, hogy szaporodjon az okos nők száma. Belopózni az álmaiba, a gondolataiba, lefekvéskor halkan sugdosni, és a reggeli napban mutatkozni, mint egy fotográfián… Aztán mindent megunni, és végleg elutazni. Nemde, ez volna az élet? – kérdezgette magában Rezeda Kázmér józan délutánokon, mikor hideg szél fújt Budán, és a Dunán jégtáblák úsztak, mint megfagyott halottak Pozsony megyéből.
Éjszakánként azonban néha minden ok nélkül elhagyta a lakását, amelynek ablakában piros magyalág volt, amilyennel Angliában ünneplik a karácsonyt, és a piros bogyó körül szardíniásdobozok, olajos pisztrángok, papirosba csavart füstölt húsok és különböző borosüvegek foglaltak helyet, amelyeknek nem árt a tél zordon hidege: elhagyta a kényelmes karosszéket, a filozófiát, és a bölcs könyveket – mint egy hazátlan vándorló bujkált a budai utcákon, és egyetlen öröme az volt, hogy botjával megzörgette a boltok bádog cégtábláit.
A házak lefüggönyözött ablakaira sanda pillantást vetett, odabent boldog családok élnek, tyúklevessel táplált férjek ölelik a fehér bőrű, jó szagú feleségüket, a gyermekek angyallal álmodnak, az öregasszonyok a218 küszöbön macskával, béke, biztonság, drága csönd van, amelyet szinte áhítatosan világít meg a hamvadó parázs; aki nem tud aludni, talál érző fület, amely panaszát meghallgassa; a betegnek a párnáját szerető kéz megforgatja; az óra boldog tiktakolással siet előre útján a reményteljes reggel felé, midőn az asszonyok nesztelenül kelnek fel, és jól megmossák a kezüket, lábukat, mielőtt bárki felébredne a házban; friss, illatos reggelizőabroszt terítenek az asztalra, és a gyermekek és férfiak oly boldogan ébrednek fel, mintha pehelykönnyű lett volna pihenésük, agyuk, szívük, gyomruk rendben van, még a szájuk sem keserű, és örülnek a habzó szappannak, jó szagú kávénak, a sárga teának, a ropogós szalonnának, jóízű sódarnak, kisüstön főtt pálinkának… Az asszonyok haja már megfésülten simul fejükön, és kezdődik a gyönyör teljes, polgári nappal, amelynek majd olyan öröme leend az estve, mint az esztendőnek a karácsony.
Rezeda Kázmér akkorákat húzott a pékbolt bádogtáblájára, hogy visszhangzott bele az utca.
– Eltévedtem! – ismételgette kétségbeesetten. – Eltévedtem. Mi lesz belőlem?
– Polgár, becsületes, tisztességes polgár, nyolcvan évig élhetsz, ha vigyázol magadra, vesédre, szívedre, májadra! – felelt mindjárt önmagának.
Míg egy különösen fagyos, január végi éjszakán, mikor a legtisztább józansággal megállapította ismét, hogy többé nem lehet semmit sem helyrepótolni, rendbehozni, elveszítette végleg a játszmát az élettel, egy ugrás segít a Lánchídról a sötét folyóba – a Krónprinc házon, amely körül többnyire ólálkodott, megnyílott az ablak.
– Miért fagyoskodik? – kérdezte egy hang a magas földszintről.
Krónprincné volt, vagy mint Kázmér magában nevezte: „Vilma anyám”.
A fehér rámájú ablak a sárga házon úgy ingott, lengett, mint a mennyország ablaka.
Rezeda Kázmér sóhajtva a fal mellé lépett.
– Álmatlan vagyok – mormogta olyan hangon, amelybe mély fájdalom vegyült, hogy szinte önmaga is megdöbbent.
– Szegény barátunk! – felelt meleg, halk, visszafojtott szóval Vilma anyám, mintha attól félt volna, hogy a Vízivárosban mindenki meghallja a szavát.
– Örökös katzenjammerem van az élettől – magyarázta most már vígabb219 hangulatban Rezeda úr. – Nagyon elromlott a gyomrom, a szívem, a vesém. Beteg vagyok mindig. S így kitűnt, hogy egy szentimentális, gyönge fickó vagyok magam is, aki olyan keménynek hittem magam, mint az ördög. Nyújtsa le a kezét, drága Vilma anyám. Ha megcsókolom a kezét, talán nyugodtabb leszek.
A jó Krónprincné oly szolgálatkészséggel, mint az orvosságot adják a betegnek, lenyújtotta az ablakból hálóköntösbe bújtatott karját. Rezeda csókot lehelt a helyre, ahol az érverés szelíden, enyhén végezte teendőjét. A kéz végigsimogatta Rezeda úr arcát és szempilláit.
– Menjen haza, feküdjön le, Kázmér, és gondolja azt, hogy erre én kértem magát, aki szereti önt – dudorászott az éji asszonyhang. – Nyújtózkodjon, forduljon a fal felé, tegyen egy selyemkendőt a fejére, és a szívére hideg borogatást. Kérem, hogy megnyugodjon, és bízzon abban, hogy még minden jóra fordulhat.
– Jóra fordul? – ismételte Rezeda Kázmér.
– Művelt, kedves, erőteljes ember. Miért teszi magát szándékosan tönkre? A nők szeretete nem adhatja vissza egészségét, legfeljebb enyhít szenvedésein.
– Félek élni.
– Jöjjön hozzánk többször, mindig… Holnap ebédre várjuk. És ha akarja, holnapután is.
Rezeda úr lehajtotta a fejét.
– Csókolja meg helyettem az aluvó leányát, Vilma anyám.
– Megteszem – felelt meleg kézszorítással Krónprincné, és az ablak halkan bezárult.
Kázmér csendesen kullogott hazafelé, semmi lármát nem okozott útközben, és hosszú idő után először töltötte ágyban az éjszakát.
– Mézeskalácsosnak születtem – vélte félálomban –, és nem kalandornak.
Jobb oldalán aludt, mint az oroszlán.
Soha nem volt még olyan tiszta a lehelete, mint a következő reggelen. Frissen, bizonyos beleegyező jókedvvel ugrott ki ágyából, csodálatosképpen nem fájt a szíve, sem a veséje. Gondosan öltözködött, és a nyakkendőjével többet foglalkozott, mint máskor. Egy régi tűje volt, amelyet fiatalkora óta nem viselt, mióta tudniillik elvált a nőtől, akit legjobban szeretett. Elővette a tizenkét türkizből összeállított tűt, és az ablaknál hosszan, elmerengve nézte. Eszébe jutott, hogy milyen boldog volt, mikor még csak annyit tudott az életről, hogy egy nő a harisnyakötőjébe220 hímezte a nevét. (Milyen ostobaság többet is megtanulni!) Most feltette a tűt, mint valamely szerencsejelvényt. Hisz hasonlítanak; Irma a mása ama régi nőnek, mintha nem múlott volna el tíz esztendő.
Irma az ablaknál ült.
A napfényes januáriusi délben csodálatosan ragyogott a szeme a cserepes téli virágok között. Olyan üde és rugalmas volt, mintha a Duna vizében fürdött volna. Szinte Rezeda úr vállához simult, amint elébe futott a fűtött folyosón:
– Miért nincs bizalommal hozzánk? Valami baja van? Mi jó barátunknak tekintjük önt, mindent megteszünk, hogy a felhőt eloszlassuk szívéről.
– Múló rossz hangulat volt az egész, mint a hideglelés. Az ember másnap látja, hogy nem érdemes annyit szenvednie az életéért. Most már minden jól van. Örülök, hogy magát ismét láthatom, kis barátném – felelt Rezeda úr, és nagybácsi módjára tapsolt a kezével.
– Nagyon rossz éjszakáim voltak egy időben – szólt Krónprinc Irma. – Éjjelente mindig kiitta valaki a vizet a palackból az ágyamnál, és én napról napra fogytam, sápadtam. Majd egyszer elmondom magának, mi történt velem néhány esztendő előtt. Most menjünk ebédelni. Anyám vár.
Még soha ilyen napfényes dél nem volt Pál fordulásának napján. A hosszú földszintes sárga ház fehér ablakai ragyogtak, a világosszürke szőnyegek világítani látszottak, és a bútorok fényesre voltak törülgetve. Két angyal szállott át a függőlámpa fehér ernyőjén, és virág illatozott az asztalkendőben. A húsleves olyan volt, mint az olaj; a zöldséget külön tálban hozták; a cipónak illata volt, és a hideg marhasülthöz egy reggeltől estig hajtó, vörös arcú postakocsis étvágya lett volna megfelelő. Töltött káposzta oldalassal követte társait; az oldalas szétomlott az evők szájában, kár lett volna a csontokért, mert azt is meg lehetett rágni, és a káposztalevél zöld volt és ropogós, mintha reggel hozták volna a kertből. Könnyű borocska jéghidegen sárgállott alacsony pohárban, és az evőkés oly éles volt, mint a beretva. Jómódú polgárház ebédje volt ez, ahol a kamra meg van rakva bőségesen mindenféle élelemmel, és nem jön zavarba a szakácsné, ha egy-két vendéggel többen ülnek le az asztalhoz.
„Vilma anyám” itt érezte jól magát, az asztalfőn, fehér blúzban és vörös szoknyában, amelyet sárga bőröv szorított derekára. Telt fehér kezével, amely mindig ragyogott a tisztaságtól, jóízűen rakott Rezeda Kázmér úr tányérjára; megtörölte a szája szélét, mielőtt koccintott, és a feketekávé221 után megmutatta a díványt – hímzett párnákkal – a szomszéd szobában, ahová „komóció” kedvéért ledőlhet Rezeda úr. A Journal-t és egy doboz Princesszász cigarettát készített egy kis asztalra.
Kázmér elgondolkozott a barátságos házban, midőn a fehér szárnyasajtó bezárult mögötte. Ilyen nyájas napja már régen volt. Testileg is kifogástalanul érezte magát. A szíve láztalanul dobogott, mintha falun volna. A dereka szelíden pihent egy selyempárnácskán.
– Vajon mit csinálnak a drága hölgyek? – kérdezte magában, mintha már hosszú esztendők óta járna a házhoz, és félig-meddig rokonai volnának a ház lakói.
(Anya és leánya a ház fürdőszobájában bizalmas megbeszélést folytatott, ahol ebéd után mindig együtt szoktak lenni, és a napi eseményekről halk gondolatokat váltanak.)
– Azt hiszed, lesz belőle valami? – kérdezte Vilma anya.
Irma szappannal dörzsölte a kezét:
– Talán visszajönne az apám, ha megismerné…
– Mindig az apád! Hagyjad már az öreget, nem tér az vissza soha a Sas-hegyről. Ott érzi jól magát. A magányt már nem tudná felcserélni az élettel.
– Mintha erre láttam volna a múltkoriban. Hosszadalmasan megállott a sarkon, az Oroszlánnál, és a házat nézte…
– Az Gráciász Caspar volt, a Rezeda barátja. Én is szemügyre vettem az alkonyati öregembert – felelt Vilma anya.
– Sűrűn hullott a hó, és már sötétedett. Lehet, hogy tévedtem – felelt sóhajtva Irma.
Vilma anya nem szeretett sokáig időzni a szomorú témánál. Visszatért a kiinduláshoz:
– Mi a te véleményed?… Mit akar ez a kedves ember tőlünk?
– Talán szerelmes beléd, mama… Vagy belém?…
Vilma anya megsimogatta lánya haját:
– Téged szeret. Én tudom. Hisz az elmúlt éjszaka arra kért, hogy csókoljalak meg álmodban, helyette.
– Ez lehet udvariasság. Nagyon nem szeretném, ha belém bolondulna. Az efféle szentimentális férfi könnyen pórul járhatna velem.
– Az istenért, Irma.
– Tudod te azt, mama, nagyon jól, hogy nekem nem való ilyen lágy, érzelmes, ábrándos férfiú, hiszen huszonnégy óra alatt a kútba ugrik, ha szeszélyes napom van. Mit csináljak én egy olyan emberrel, aki nyomban222 azon panaszkodik, hogy a szíve fáj? Eleinte, amíg kalandornak, kóbor lovagnak, gazembernek, elszánt harácsolónak mutatta magát, meglehetősen érdekelt. Szeretem az erőszakos, komisz férfit, aki megszorítja a torkom, és a lábához erőszakol. Én urat, istent akarok látni abban, akinek a szívemet adom, különb legyen, mint én. És sohase jusson eszébe a lábom elé térdepelni, mert belerúgok. Előre sajnálom szegényt, hogy nagy fejjel, vérző kebellel fog szaladgálni a városon: idegen embereknek elpanaszolja baját; a könnyeitől nem látja a közelgő kocsit, a lóhajtóknak kell vigyázni rá, hogy el ne gázolják. Talán agyonissza magát, talán dühében feleségül veszi az „Arany golyó” kasszírnőjét. Kár érte.
Amíg Irma beszélt, hideg vízzel öblítette le az arcát, és durva törülközővel dörzsölte.
Vilma anya csendesen, határozottan csóválta a fejét.
– Én pedig azt mondom, leányom, hogy ez a Rezeda veszedelmes kalandor, akivel nagyon óvatosan kell bánnunk. Ravasz, okos és kiszámíthatatlan. Ez nem kéri meg a kezed tőlem, legfeljebb ellop.
– Ez? – kiáltott fel Irma gúnyolódva. – Akarod látni, hogy a ruhám szegélyét csókolja? Ez egy cukrászdában uzsonnázó polgár, aki név szerint ismeri a tésztákat, krémeket, habokat. Vaníliát iszik, és nőknek gyártott cigarettát szív. A regényeket csak azért olvassa, hogy tudjon mit hazudni a polgárasszonyoknak. Kecskeszakállt kellene hordani és mekegni. Bizonyosan szabó volt az atyja: abból látszik, ahogyan ül.
A bizalmas beszélgetés véget ért.
(A Krónprinc hölgyek elfoglalták helyüket a szalonban. Irma a zongoránál. Vilma anya egy regényt olvasott már évek óta, amelynek ez volt a címe: Ivanhoe – amikor vendég jött a házhoz).
Kázmér csodálkozva nyitotta fel a szemét. Egy másodpercig idegenkedve nézte a csipkefüggönyt az ablakon, mint fiatal korában, midőn ismeretlen házakban aludt, és csupán a különböző házi hangokból tudta megítélni, hogy hol aludt. (Olykor kintorna szólott az udvaron, a hatalmas zongoraverkli nagyot döccent a kapu alatt, és rendesen három nótát játszottak a verkli tulajdonosai. Máskor egy vak ember énekelt bús, szerelmes magyar nótákat, az udvari kútnak vetvén hátát, míg a papirosba göngyölt pénzdarabok jobbra és balra koppantak az udvar közelében. Kis cigánygyerekek muzsikáltak keserves hegedűkön, és fekete szemük égő pillantással tolakodott be a konyhába, míg az üres lakásban a szobafestő élvezettel énekelt. Így volt ez a Dalszínház utcában, ahol a223 17-es szám alatt egy külföldre szökött chantant-énekesnő árva gyermekeit nevelgette Rezeda úr, míg fiatal volt, és unatkozott.)
Kívül halkan, merengve zongorázott valaki, mintha alig hallható melódiákat játszana egy álmodónak.
– Moszkovszkij – gondolta Kázmér, és örült, hogy ráismert a melódiára. – Mégis tisztességes háznál vagyok.
Irma azt indítványozta, hogy menjenek együtt sétálni.
– Odakünn szakad a hó. Ilyenkor nem tudok a szobában maradni.
Rezeda úr beleegyezett a leány kívánságába.
– Majd elvezetem olyan budai utcákba, ahol még sohasem járt, uram. Én egyedül szoktam csavarogni. Van egy lámpás a hegyoldalban, amelyet én gyújtok meg, a lámpagyújtogató nagy csodálkozására.
Vilma anya a dívány közepére ült:
– Vacsorára haza kell jönni, Kázmér – szólt anyáskodva, és megsimogatta Rezeda úr fejét. – Szereti a hideg malacot, fokhagymás uborkasalátával?
Irma, aki nem szokott a háztartás dolgaiba avatkozni, most felvetette sötét szemét.
– A zsíros ebéd után, mama, inkább egy kis száraz sonkával kínálnád meg Rezeda urat.
– Inkább egy hagymás rostélyost sütünk – ellenkezett Vilma anya.
Mielőtt a hölgyek hajba kaptak volna a vacsorán, Rezeda úr indítványozta, hogy Irma készüljön fel a sétához. Irma egy kis asztrakán sapkát nyomott a fejére, mint egy fiúkalapot, beleugrott a bundácskájába, amelyet csak az utcán gombolt össze. Egy hegynek kanyarodó utcácskába fordultak, ahol oly kicsinyek voltak a házak, mint a mesében. Az ablakok derékig értek, és egy helyen öreg anyóka nézett a dudorászó hóesésbe. Valaha, amíg itt a házak nagyobbak voltak, bizonyosan ifjú volt, és molnárlegények jöttek fel a Dunáról, hogy az ablakot megkopogtassák.
– Engedje, hogy megfogjam a karját – dúdolt Rezeda úr, mint annyiszor életében.
– Csak fogja meg, budai sétán ez így szokás. A pesti nők, mikor Budára mennek kalandozni, sokkal elvetemedettebb nőszemélyek, mint otthon, a városukban. Mindegyik azt hiszi, hogy valami újat, ritkát, példátlant cselekszik, mikor a gavallérral elhagyott utcácskában bujdosik. Sokszor megcsíptem őket leeresztett kocsifüggönyök mögül kandikálva, vagy besurranva néma, titokzatos házikóba. A Rácfürdőről könyvet lehetne írni, uram.224
– Nagyon szigorú, kedves Irma.
– Én lehetek – monda nyugodtan. – Én már egy gyermeket hoztam a világra.
A sapkája alól Rezeda úrra pislantott, de nyomban megbánta ezt a színjátékot. Közömbösen, összeszorított szájjal ment a férfi mellett, és némi rezignációval nézett a földre, a mind fehérebbé váló hóra.
– És a gyermek? – kérdezte meglehetős visszafojtott hangon Rezeda úr, bár igen közömbös óhajtott lenni. (Egy hurkot lassan megvontak a torkán, és a veséjében alattomos görcs jelentkezett, amelytől mindjárt a hóra dől.)
Irma egy vörös téglás, bedőlt kerítésre nézett:
– A gyermek az udvarunkban van eltemetve. Nyomban születése után meghalt.
Rezeda Kázmér olyan hosszúkat lépett, mint még soha.
Magában egy halk imádságot mondott, hogy bár vége volna ennek a szörnyű délutánnak. Gráciász csárdájába menekül, és többé soha az életben nem teszi ki onnan a lábát. Miért lenne ezek után tovább is kíváncsi az emberekre? Mit mondhatnak neki még a nők? Hol találja meg azt a hangot, amelyet érdemes volna meghallgatni? Íme, jó, becsületes polgár akart lenni, szakítani óhajtott a könnyelmű életmóddal, léha, kalandori pályával, cinizmussal és az élet megvetésével. Olyan ember akart lenni, mint a többi, Budán, este lefeküdni, hivő imádságot mondani, és éjjel gondolat nélkül aludni, mert a sorson úgysem lehet változtatni.
Negyvenedik éve felé közelgett, és már azt hitte, hogy mindent hallott, és megtudott az életről. Meglepetés néki már csak a mindennapi, közönséges, gondolat nélküli életmód lehetne; polgárok kövér, zsíros, cukros és háziorvossal megbeszélt életmódja…
Felkapaszkodtak a hegyhátra, amelyen a gyalogösvény keskeny korláttal van elválasztva, hogy a részeg emberek a mélységbe ne zuhanjanak. Alant a Tabán havas háztetői, mély udvarai esti aluvásukat kezdték, mintha éjszakára elúsznának valahová messzire a tündérmesékbe. Egy varrógép hallhatólag pergett egy féldiónyi házikóban, és egy sikátorban kis fekete kutya ugatta a katonagomb nagyságú, sápadt holdat a torony mögött.
Irma gyufát gyújtott, és nagy szakértelemmel meggyújtotta a meredély szélén álló faoszlopon a petróleumlámpát.
– Mondja becsületszavára, hogy igazat beszélt az imént! – szólalt meg Rezeda úr.225
A leány baljóslatú szemét a hosszú, titokzatos pillák alól reá villantotta:
– Igazat mondtam – felelt egyszerűen.
– No, majd egyszer – folytatta Rezeda úr megcsukló hangon – nagyon fog szeretni engem, megajándékoz a teljes bizalmával, ugye, elmondja, hogyan történt e rendkívüli esemény?
– Elmondom… Majd elmondom az egész fél esztendőt, mikor rossz éjszakáim voltak, és a palackból mindig kiitta valaki a vizet. A gyerek volt. De ezt sokáig nem tudtam.
Irma halkan bólintott a fejével, amint hátrafont kézzel állott a hegyoldali ösvényen, és a tél kékségébe nézett.
Már elindultak a levegőben az árnyak, amelyek a rác templomnál találkoznak, és Buda felett kiterítik átláthatatlan, fekete köpönyegüket.
A hóesés megritkult, mint a csók bizonyos idő múltán.
Szilvakék füst szállongott a kéményekből. A havon egy nagy csizmás, subás, zúzmarás bajuszú ember bandukolt, mintha estére valakit el akarna vinni Budáról, egy kis házból. Talán egy köhögő öreget visz magával vagy egy mellbeteg kisasszonyt.
– Télen alig látni a városban ezt az embert – mormogta Irma. – A betegségek megfagynak, mint a kiakasztott nyulak az ámbituson. Tavasszal annál sűrűbben jár-kel a Tabánban. Azt mondják, ez a budai temető sírásója.
– Lehet, hogy értem jön, már megértem a kaszára – dörmögte Rezeda úr.
Krónprinc Irma szétnyitotta a bundáját, és teli tüdővel szívta a friss téli levegőt. Felpirult az arca, mintha belül kigyulladna egy ház, és az ablakok világítani kezdenek.
– Milyen gyávaság a halálról beszélni! – kiáltott fel, mintha a láthatatlan személyeknek, álomba merült kis hegyoldali házikóknak szavalna, ahol pedig sokan várják a halált, mint valamely főnyereményt. – Egy sötét kis zugoly a halál, ahová a rosszalkodó gyermeket beállítja az élet. Egy macskát is sajnálnék kidobni a szobámból azzal a gondolattal, hogy meg kell néki halni, mert a halál nem is annyira utálatos, mint megalázó, kicsi, jelentéktelen, nem fontos, szégyenletes esemény, amelyből az emberek a legnagyobb kázust csinálják.
– Élni kell! Pirosan, napsütésben, hófúvásban, csendes szobában és mély pincében: csak élni; enni, szeretkezni, jókat gondolni és egészségesen aludni.
– Hol tanulta ezt? – kérdezte félvállról Rezeda úr.226
– Sokat néztem a holdba, és jó ismerőseim a csillagok – felelt könnyedén Krónprinc Irma. – Mikor a legszerencsétlenebbnek éreztem magam hosszú éjszakákon, kiültem az udvarunk ablakába, és reggelig néztem a csillagos égboltozatot. Milyen csodálatos utazásokat tettem meg: Szindbád, a csodahajós, a keleti mesében egy falevélen kúszó csiga volt. A hajnalcsillagtól, a holdtól, a szikrázó bolygóktól bizony én nem kérdeztem zárdanövendék módjára, hogy miért is élek én. Beléjük néztem hosszadalmasan, és mindig megnyugodtam. Rájöttem, hogy nem szabad oly nagy feltűnőséget csinálni az életből, mint a lírai költők. Ezek az ál-borbélylegények – vagy talán szegény kis ázott madarak – minden tűszúrásból okot kovácsolnak, hogy az élet és a halál rejtelmeit kutassák. Szeretem őket olvasgatni esős délután, mikor nem mehetek el sétálni a hegyek vagy az emberek közé.
Rezeda úr budai gavallér módjára folytatta az udvarlást (mert leginkább gorombáskodni szeretett volna).
– Kik a kedvenc írói?
– Én mondok önnek valamit, amit talán nem is fog mindjárt elhinni. Én sohasem nézem meg az írók nevét, akik a könyveket írták. Miért tömjem meg fölösleges dolgokkal az emlékezetemet? Vagy mulattatnak a könyvek, vagy eldobom őket. A költők olyanok, mint a hóemberek. Elolvadnak a valóságos élet napsugarában. Vagy olyanok, mint Zeitung, a szabó, aki feltűnőség miatt utazott ládában…
– Hideg lélek – dünnyögte Rezeda úr. – Hiszen, ha költők nem volnának a világon, még az is undorító dolog volna, mikor egy nő a cipőjét leveti! Ők mondanak, énekelnek, sírnak mindenféle kábító hazugságokat a nők hajáról, válláról, talpáról és harisnyájáról.
– Holott nem mindegyik nő fürdik – jegyezte meg szárazon Irma.
Rezeda úr nem hagyta magát.
– A lelküket, a gondolatukat, a különös érzésüket ők dicsőnek látják. Nemzedékről nemzedékre azt kalapálják a publikum fülébe, hogy egy nőért meghalni nemes és célravezető dolog. Nem is érdemes másképpen felfogni az életet, mint egy nő gondolatvilágán át. Szeszélye: végzet; kívánsága: elháríthatatlan parancs; sóhajtása: útra kelés a szentföldre csodatevő olajágért; sírása: gyilkosság; és ölelése: kárhozat vagy mennyország. .. A költő szívesen dalol arról, hogy börtönben ülni nőért: a legnemesebb cselekedet. A költők vágyakozása hasonlatos a vakok szomjas érzékiségéhez.227
Krónprinc Irma lehajtotta a fejét, és csendesen megszorította a Kázmér karját:
– A legboldogabbak a hiszékeny férfiak, akik közé ön is tartozik, drága barátom. Azt mondhatnám, hogy némely férfinak sohasem nő be a feje lágya. Hát én megmondom önnek, hogy leginkább megindított az olvasmányaim közül a Trenk Frigyes horvát rabló története, a festmények közül pedig azok a rajzok, amelyeket a börtönök falán láttam krétával meg korommal rajzolva. Például sohasem felejtem el a váci fegyházban azt a falra rajzolt, szénnel bemázolt pipázó asszonyt, aki egy gyereket tartott a kezében, mint egy kukoricacsutkát. Legkedvesebb mulatságom volt a börtönök látogatása. Azóta szeretek élni. Élni szabadon, a hóban taposni, nyakamba ereszteni az esőt, és ködöt harapni.
Rezeda Kázmér rosszindulattal nézett a leányra:
– Ki volt a gyermek atyja? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Érdekli? Egy budai orvos – felelt ridegen Irma. – És?
Már csaknem besötétedett; fehér füstös, szilvakék árnyak kúsztak felfelé a kanyargós utcákon, mintha az emberek bűnei távolodnának el éjszakára a városból.
– És? – ismételte fogvacogva Rezeda úr.
A leány elfordította az arcát, mintha nem is ő beszélt volna, hanem egy hang a setét hegyek mögül, talán a Farkasrétről.
– Otthon azt mondtam, hogy Rohicsra utazom fürdőzni, s az ő lakására mentem este, hogy ott várjam be az eseményt. Senki sem volt mellettem – csupán ő. Egyszer azt álmodtam, hogy ő fojtotta meg a gyermeket, akit egy kalapdobozban aztán hazahoztam, és az udvaron elástam.
– Istenem – rebegte Kázmér.
– És most, ha kedve tartja, menjünk az anyámhoz vacsorázni.
– Mehetünk – felelt Rezeda, és hirtelen kiegyenesedett.
Éjszaka, mielőtt a kapu bezárult volna, Rezeda Kázmér elejtette a küszöbön szarvasagancsból faragott zsebkését. A sváb cselédleány kezében kétszer fordult a kulcs, pattogott a zár, de a kapu nem zárult be. Negyedóra múlva már a holdfényes udvaron állott Kázmér.
A hó világított, és a hold ragyogott. Nappali fény volt a Krónprinc ház udvarán.228
Rezeda Kázmér az este hallottaktól szinte megbűvölve állt az udvar közepén, ahol a kút maradványai voltak, egy márványmedence és a vascső. A fájdalomtól vörösre mart szemmel nézett körül, mintha azt a bizonyos, titokzatos kis sírhalmot kereste volna. Régi temetők, falba ásott kripták, templom küszöbén fekvő sírkövek jártak a képzeletében. Gyermeksírt csupán cserepes virágokkal díszítve látott még. Valami ilyent keresett tekintetével az udvaron.
Egyszerre megroppant a háta mögött a hó, és két forró kar átölelte a nyakát.
– Egyetlenem, bolondom, álmom, vágyam – kezdte Krónprinc Irma olyan meleg hangon, mint a fecskefészek. – Tudtam, hogy itt talállak, ha a háztetőn kell is bemásznod.
Rezeda reszketett, mint a nyárfalevél.
A két kar szorosan tartotta a nyakát, a leányhang bűbájt és vágyat sóhajtott.
– Egy szó sem volt igaz abból, amit beszéltem. Csak meg akartalak próbálni. A szenvedésed nekem gyönyör volt. Akarom tudni, hogy valóban szeretsz.
Egy hókupac állott az udvar közepén, amelyre merőlegesen nézett le a hold. Rezeda úr ide állította a leányt, hogy jobban lássa.
Irma könnyű éjjeli köntösét bibliai nő módjára forgatta. Halovány arca olyan volt, mint Mária Magdolnáé a régi templomi képeken. Széttárta a két karját, és a könnyű füstökkel ékes égre nézett. (Mintha a hold pipázott volna.)
– Esküszöm, hogy olyan tiszta vagyok, mint a liliom.
A térdei összecsuklottak, és leült a hódombra.
Rezeda úr mellé térdepelt, és sokszor megcsókolta az Irma ajkát, mint az örökkévalóságot.
Midőn eltűnt a leány, a hóban a helyét csókolta, ahol ült. A hó meleg volt, és gyöngyvirágillata volt.229
