NYOLCADIK FEJEZET • Pesten nem divat az emlékkönyv
NYOLCADIK FEJEZET • Pesten nem divat az emlékkönyv
Rezeda Kázmér ezután máskor is elkísérte sétáiban Krónprinc Irmát.
Irma a városligeti tavon korcsolyázott, mint egy fátyolkép. Rezeda úr a szeneskályha mellett ült a parton, és sétapálcájával mindenféle figurákat rajzolt a hóba. Többnyire akasztófákat és kulcsokat.
A katonabanda a Rip van Winkle keringőjét fújta. P. R. úrhölgy, a fehér kaméliás hölgy volt a legjobb valcertáncos a jégen, a Jégkirálynő című opusát neki ajánlotta egy fiatal zeneszerző, és a kaszinóban a fiatal grófok pezsgősüveggel verték be egymás fejét miatta. (Ne kutass, figyelmes olvasó, manapság az egykori Pest e romantikus „bukott hölgye” után – mikor még ennek a kifejezésnek: a „tévedt nő”, olyan varázsa volt, mint a heliotrop-parfőmnek –, jelenleg karosszékhez van láncolva ő, naplóját rendezi, és a „nagy Napóleon” nevű patience-kártyajátékkal űzi el unalmát.)
Az urak közül több hírneves francia quadrille-rendező működött ez idő tájt a magyar fővárosban, akik éjszaka a Redout csillárjai alatt vezényelték Pest hölgyeinek a táncát, míg délután a városligeti jégpályán rövid Anyegin-bundában, szűk iramszarvas nadrágban vagy bugyogóban és lakkcsizmában lejtették a korcsolyatáncot. (Rohonczy Gedeonra, nemde, többen emlékeznek az idős hölgyek közül? Később új csillagok jönnek, és őket is hamar felejti a „jégcsalád”.)
Már az egykori Sacher fiú – akit anyja nevén Bárczy Istvánnak neveznek – a polgármesterjelölt, de Pestnek ódon, bájos és romantikus szaga van.
Még elegen élnek a lakosok közül, akik Sugárútnak nevezik az Andrássy utat, ahol szemétdombok, elhagyott telkek között mulattatta a régi Pestet Kara Basi, a keleti bűvész, a Duna 1877 óta nem fagy be, és a budaiak odahaza maradnak téli időben, a „Belvü” divatban van, s Somosinak hívnak egy orfeumot, ahová Danzer bácsi mulatóhelyéről jönnek „le” a lányok.230
De már jelen az új világ, a régi kor felejtve, s a megjelenés a Váci utcai korzón életbevágó napi teendő, itt szellőztetnek a napi pletykák, és az asszonyok bemutatják új kalapjukat, a kikapósabb dámák friss udvarlójukat.
Az urak már nemigen viselik Károlyi István divatját, a felgyűrt nadrágot és a félcipőt, erősen hódít a kamásli, különösen a világos színekben.
Szapáry Pál gróf zsakettben és selyemharisnyában sétál a legsűrűbb hófúvásban; de még az öreg Alapi Salamon télikabát nélküli, ősz alakja is mindennap feltünedezik a Múzeum körúton.
A szép asszonyok (akik már régen azok voltak) örvendeznek, ha Forinyák tábornoknéhoz vagy Erzsébet királynéhoz hasonlítják őket (különösen azóta, hogy Márk Lajos megfestette a Lehullott a rezgő nyárja levele című képet), míg a fiatalok már Fedák Sáriért rajongnak. Monaszterly és Kuzmik neve hangzik még a nők álmában, míg Császár és Szirmay urak apránkint visszavonulnak.
Az emlékkönyv kimegy a divatból, a papírkereskedők londoni portékát kínálnak vevőiknek, tarka skót szövet a viselet a kaszinó környékén, és a legfinnyásabb dámák istállószagú parfőmért kezdenek epekedni. Péchy Andor piros szegfűje hervadóban, angol táncosnők lejtenek az orfeumban Carola Cecília deszkáin, miss Mary Haltonért sokan rajonganak, és Friedman Adolf a csődbe jutott ember elkeseredésével töri a fejét, hogyan kezdhetne új életet.
Blaskovics és Lazarevics pepita nadrágos, kövér fiákeresei már kiveszőben vannak, egy napon Munczy Károly beadja a kulcsot, miután a divatos francia dalocskákat évekig muzsikálta a télikertben.
…Idegenszerű, új világ keletkezik Pesten, ipari és kereskedelmi szaga van minden embernek, fantasztikus ügynökök raja nőtt az aszfaltból, a svindlit büszke mellveregetéssel munkának nevezik, rengeteg új lámpát gyújtanak, és a legszegényebb embernek is van telefonja. Langerman aranybányáit már felejtik, Kunvári thalheimi bányarészvényei még nem indulnak el kalandos útjukra. Haas és Deutsch alatt repedezik a föld, újságvállalatok, házak, ipari vállalatok inognak, míg egy Császár nevű elkeseredett máramarosi erdész pisztolylövéssel a másvilágra küldi a szinte állami kivételességet élvező, milliomos cég egyik főnökét, mire a bukás rohamosan bekövetkezik, és magával rántja a régi világ milliomosai közül Hotzspachot és Weisenbachert.
Bálványok dőlnek így le, hogy új pesti istenségeknek adjanak helyet. Az ifjú Schossberger báró is ez idő tájt mutatkozik a tőzsdén, és Blum231 bizományosnak kifizeti egész vagyonát. Kobrák Mór még dicsősége tetőpontján áll a Mária Valéria utcában. Hirtenstein Ákos ellenben Párizsba költözik, és ottani tőzsdén forgatja meg a német birodalmi polgárok pénzét.
Szinte amerikai verseny keletkezik a hírlapok és egyéb üzleti vállalkozások között is. A kávéházak negyedévenként cserélnek gazdát. Egy ember nagyon komolyan meggazdagodik azon, hogy egy esztendő alatt négy kávéházat vett és továbbadott. A szövetkezetek még az utolsó bőrt igyekeznek lenyúzni klienseikről, de már útban van halálos ítéletük.
Krausz Simon nevét ismét emlegetni kezdik a tőzsdén, és a börziánerek, a legkevésbé konzervatív emberek, rajongva beszélnek sikereiről.
Goldschmidt leborotválja a bajuszát, hogy jenki legyen, és francia apácák menekülnek Magyarországba, hogy a vallástalanságot lebírják. A politikai szenvedélyek a végletekig felizgatják az embereket, a miniszterelnöktől kezdve mindenki meggazdagodáson töri a fejét.
„Üzlet!”
Úgy hangzik ez a szó, mint a trombitaharsogás. Sok pénzt keresni! Ezért ássák a kávéházak padlóját. Az ideggyógyító intézetet megnagyobbítják, Kecskeméti Viktor ellopja a félmilliót, és Surányi átveszi újságját, és naggyá szervezi. Ungerleider már javában mulattatja vendégeit a Király utcai kávéházban a laterna mágika árnyékképeivel. Thekla az orfeumból férjhez megy, és a nevezetes házat építeni kezdik a Magyar utcában. Turf Karolin eltűnik Pestről, mert már alig van ismerőse e városban. Fodor Oszkár belebukik az orfeumvállalkozásba. Vidor is töltögeti már a forgópisztolyt, amellyel a nem sikerült színházi vállalkozás mérlegét helyreállítja.
Sivár, jajgató, kétségbeesett, elégedetlen és csőd szélén álló város ez. Somoskői Géza szeretne lenni itt mindenki, míg a mester maga külföldön bolyong. Az emberek fuldokolnak az adósságoktól, és senkinek nincs hitele. A készpénznek hallatlan értéke van. Az üzleti spekuláció szinte nem is törekszik egyébre, mint készpénzre, amelynek kurzusa csodálatosan emelkedik.
– Mi lesz? Mindnyájan tönkremegyünk! – sóhajtoznak az emberek.
– A mai rossz üzleti és kereskedelmi viszonyok megingatják a legerősebb cégeket! – állapítják meg a közgazdák.
Bár nincs kimondott krach a spekulációban, mindenki úgy érzi, hogy az élet már nem mehet így tovább, reménytelen és elviselhetetlen az élet. Az öngyilkosokon alig csodálkoznak. Még az uzsorások is kiveszőfélben232 vannak Pesten, Hartmannt és Lefkovicsot sajnálkozva emlegetik a pénztelen gavallérok.
Szinte nyitott ablaknál folyik már a pesti élet.
Minden lakosról tudják, hány korona van a birtokában, mennyi hópénzt kapnak a maîtresse-ek, ajándékot a művésznők, kölcsönt a barátok, zsákmányt a játék és háztartáspénzt a feleség.
Csak a provincia foglalkoztatja a pesti információs irodákat; a mindentudó pestiek azt hiszik, hogy ők a legokosabb emberek a földgömbön, akik már azt is tudják, hogy mit mond szerelmi vallomás közben X. úr vagy X. hölgy. Éjjel a kávéházban „bar kochba” nevű társasjátékot játszanak, amely abból áll, hogy egy elgondolt szót kitalálnak a vállalkozók. Az egykori eredmények szerint Szomaházy és Jelinek doktor a sámpiónok, akiket vendégszereplésre visznek a törzskávéházukból.
A fővárosban senki sem csinálja azt, amihez hivatása van. Régi foglalkozásokat elhagynak, hogy új utakon próbáljanak boldogulni. Províziót szeretne kapni az utcai járókelő, mert benépesíti a körutakat. Ingyen csak a bolond beszélget a kávéházban. A hírneves Lantos által alapított mulatóhelyeken az alkalmazott nők külön fizetséget számítanak fel minden egyes szó után, amit a bevetődött vendéggel váltanak. („Hogy van, kisasszony?” – egy vacsorát jelent. „Milyen vidékről való, kisasszony?” – „Ahonnan ön, pasas úr!” – tíz forintot ér.) A szerelem női ügynökei éppen nem fecsérlik hiába az idejüket, mint akár a férfi ügynökök.
Céltalanul, tiszteletből vagy rokonságból már nem köszön senki a városban. Még a vendéglősök és főpincérek is az elköltött összeg latba vetésével „adják le” köszönésüket a helyiségeikben. Bizonyos tolvajnyelv lesz divatossá a városban, amit a Horváth Louis nevű fiatalember honosít meg először Budapesten, miután külföldi barangolásaiból visszatér. „Dohány”-nak nevezik a pénzt, mindenki „link” akar lenni a városban, és előkelő hölgy elvárja az udvarlójától, hogy bevezesse a „jéniss” nyelv titkaiba, miután a Lipótvárosban már másképpen sem tudnak beszélni a hölgyek.
Nádas Sándor megindítja a Pesti Futár-t, és leleplezéseivel meglehetős zavart csinál óvárosban; a „link emberek” és a „link nők” olykor álmatlanul várják a pesti „Fackel”-t.
Dungyerszky György nagy összeget veszít a Báthory kávéházban ama zöldbor mellett, míg Szemere a bécsi Jockey Clubban milliókba menő match-et vív a lengyel gróffal, amelyből győztesként kerül ki.
A Bárczy-fiú polgármester lesz és folytatja régi teendőit: új iskolákat233 épít Pesten, egy hazardőr és egy bankütő elszántságával fog bele a főváros nagyvilági pályájába, közben annyi adósságot csinál, mint a belga király Kongó-papirosaira váró örökösök, ellenben szerencse kíséri lépteit, és a város legszebb hölgyeinek tenyere buzgólkodik, hogy sima maradjon homloka. Zongorázik, énekel, táncol, pohárköszöntőket mond, színésznőket kísér haza, csokrokat küld, nem hagyja ki a születésnapokat, nagyon szeret esketni, jó könyveket szép kötésbe tesz, labdát rúg, és külvárosi tanítók vacsoráján szónokol: – míg a kezében minden értékké válik, ami a város nagyra növekedését jelenti. Csupán egyetlen körülményt hagyott ki pályafutásán. Nem volt önkéntes tűzoltó.
Lehetséges, hogy az új polgármester és a korszellem diktálja azt a kétségbeesett, amerikai vasutak versengő gyorsaságára emlékeztető tempót, amint Pesten az élet folyik. Az emberek három-négy órát alusznak napjában. Reggelig tart a piros és a munkásélet éjszakánként. A hivatásos éjszakázók alig akarnak belenyugodni abba, hogy reggel takarítanak a kávéházban, míg a legszorgalmasabb koránkelők az „Erdélyi borozó”-ba járnak reggelizni, ahol klienseiket még lefekvésük előtt megtalálhatják. A naiv idegenek és az irigy osztrákok azt mondják, hogy Budapest a kontinens leglumpabb városa, züllöttség dolgában túltesz Párizson és Bukaresten; holott itt mindenki csak keresni akart, amikor lumpolt, éjszakai nők körül forgolódott, reggelig tanakodott, számjegyekkel írta tele a márványasztalt, bablevest früstökölt, és a gőzfürdőt látogatta. Ez volt a város élete, és az okos emberek alkalmazkodnak a szokásokhoz.
Némely üzletembert csak éjfélkor lehetett megtalálni az üzletében.
A nevezetes bútorgyárosnak, Mágnás Elza barátjának „fenntartott asztala” van a télikertben; hírneves védőügyvédek éjjeli egy óráig ülnek a kávéházban, a szerkesztők és lipótvárosi urak a Dalszínház utcán hajnalban mennek végig. Egy jó ügynök vagy egy rendes üzletember a telefonszám helyett annak a helyiségnek a nevét írja be jegyzőkönyvecskéjébe, ahol ügyfele az éj óráiban megfordulni szokott. Egy óra után a legjózanabb és legtisztességesebb emberek állítanak be még az orfeumba, hogy megbeszéléseiket folytassák, és egy forró teát felhörpintsenek, mialatt Vörös Elek operaáriákat játszik egy vidéki gavallérnak, aki hazájabeli szokás szerint este nyolc óra óta részeg.
Ismert társaságok vándorolnak kávéházról kávéházra, akik a tojásnál és feketekávénál egyebet nem fogyasztanak, Princesszász cigarettát szívnak, két krajcár borravalót adnak a pincérnek, és józanabban mennek haza, mint ahogy eljöttek. Az úgynevezett könnyelmű nők Andrássy úti234 kávéházaiban irodalomról, zenéről, festészetről, bankalapításról, vállalatokról beszélgetnek szúrós szemű fiatalemberek, amíg nagy nehezen bevetődik a helyiségbe a honvédzenekar őrmestere, akit a Gambrinusban leitattak a nők. A „cúgoscipősök” sohasem rendeltek mást a pincérnél, mint friss vizet. Józan, üzletes világ van a városban, talán éppen azért, mert kevés embernek van felesleges költőpénze ez idő tájt.
A párizsi mintára berendezett kabaré csaknem megbukik, mert ötven krajcárt kérnek egy pohár italért.
Pest olyan, mint egy züllőfélben levő előkelő maîtresse, akit kitartója elhagyott. A hitel mind vékonyabban csörgedez. Ki tudja, mi lesz a vége a lázas, önkívületben folytatott életnek!
(A férfilakosság közül többnyire még csak azok beretválják a bajuszukat, akik börtönbüntetést szenvedtek, vagy a turfról, tőzsdéről ki vannak „harangozva”, és bajusz nélkül, mintegy ismeretlenül óhajtanak megjelenni a felejthetetlen pénzszerző helyeken. De már közeleg az idő, mikor csupa színész jár-kel a városban, mintha a bajuszviselet eltűnése jelentené a határt, amikor a régi Pest a mai Pest kezd lenni.)
Rezeda úr a városligeti jégről többnyire az Andrássy úton ment hazafelé Budára Krónprinc kisasszonnyal. A ligetben kézenfogva mentek – Irmának igen finom és meleg szarvasbőr kesztyűje volt, amelyet néha levont jobbjáról, és egy vérpiros rubin és egy patkószikrás briliánskő közé elhelyezkedett a Rezeda úr szája, mintha ez volna az egyetlen női kéz a világon –, míg más alkalommal befordultak egy mellékutcába, egy elhagyott kapualjba, mert Kázmér rábeszélte Irmát, hogy cipőszalagja felbomlott, és azt csak ő tudja megkötni.
Rezeda úr majdnem mindenkit ismert a városban, de elvből nem köszönt senkinek.
– Annyi gazember lakik Pesten – dörmögte barátnőjének –, hogy istennek kellene annak lenni, aki tudná, hogy ki közöttük becsületes. A régi betyárvilágbeli Ráday bőséges fogást csinálna az Andrássy úton. Néha, úgy látszik, egyetlen tisztességes ember sincs a városban. A szélhámosok, svindlerek, nagyképűek, félkézkalmárok, hamis tanúk városa Budapest. Szégyenlem magam, amikor körülnézek a tramway-n. Ezért inkább menjünk gyalog. Szerencse, hogy az emberek itt nem titoktartók. Hangosan veszekednek az utcán, mint a cigányok; elég egy görbe tekintet, hogy a legszebb rágalmakat kitalálják egymásról. Ha mindaz igaz235 volna, amit itt egymásról beszélnek a lakosok, fegyházba kellene zárni az egész várost.
– Budán sem jobbak az emberek – vélekedett Irma.
– De szemérmesebbek… Tudja, milyen a pesti ember! Mint egy cigánytolvaj, akit bizonyítékok híján felment a bíróság, és most elbizakodottan hánykódik a hatósággal való előnyös összeköttetésével. Itt mindenki magasan hordja a fejét, mert a szomszédjáról azt véli, hogy az még nagyobb gazember. A szegény bolond és hiszékeny asszonyokat gondolkozás nélkül elárulják az itteni férfiak. Még a házat is megmondják, ahol találkoztak. Igaz, hogy az amolyan asszonyok, ezek a beteg nőstény kutyák sem érdemelnek valami nagy kíméletet. Szeretik önmagukat hírbe hozni. Leülnek a szalonban, és szemérmetlenül panaszkodnak udvarlóik csalfaságáról. Egymást rontják, biztatják, eltökélik. A rossz példa oly ragadós! Szinte fehér holló a tisztességes asszony a városban!
– Akiket sohasem látni!
– Úgy van. Ámde azok, akik a premiereken, éttermekben, cukrászdákban henteregnek, oly elvetemedettek, hogy nincs olyan férfi a városban, aki megmentené őket a máglyától, ha még fennállna ez a derék szokás. Pedig a kócsagtollas büszkék, a semmitmondó arcú uszályosak, gőgös delnők, és finnyás előkelősdiek, az áltisztességesek, a sopánkodók, az unatkozók és mindent fitymálók: ruha nélkül olyanok, hogy az egész női nemből kiábrándulnak a férfiak. Hogy még van kedvük Pesten a férfiaknak cserélgetni a barátnőiket, a szívhölgyeiket, a titkos ismeretségeiket! Hisz majdnem mindegyik divathölgy keresztülmegy valamennyi férfi kezén, aki nem sajnál némi fáradságot értük; csak a kanapéról kell fölkelni délután, tíz szót kell megtanulni, és erőszakosnak vagy alázatosnak kell lenni.
– Azt hiszi…
– Régebben eleget próbáltam ólálkodni az ismert pesti mondainek körül, amíg megismertem őket, mint a zsebemet. Már majdnem azt is tudni véltem, hogy mikor mondanak igazat, és mikor van fájdalmuk a cipő, irigység, hiúság vagy szívbéli esemény miatt; mikor sírnak majd otthon egyedül, dühös, színészkedő vagy őszinte könnyeket, és mikor nevetnek fel a setétben, mikor magukra maradnak; mikor dörzsölődik fel a sarkuk a hosszú budai sétától, amelyet lefekvés előtt otthon hosszan nézegetnek, és melyik barátnőjüknek akarnak bosszús fájdalmat okozni, ha minden ok nélkül reánevetnek egy férfira, és randevút adnak a Margit-híd túlsó oldalán; mikor mulattatja őket a szerelem valóban, és mikor236 használják fel apró céljaikra a férfiak bizalmát és gyengeségét… De hiszen ezek csak általánosságok.
– Sohasem szeretnek?
– Azt nem mondhatnám. Szeretnek és szenvednek, de korántsem annyira, amint magukkal azt elhitetni óhajtják. A szerelem körülbelül olyanforma vágy a szívükben, mint az új kalap után való törekvés; a barátnőnek már új tavaszi kalapja van, holott alig írunk áprilt… Ezért az új kalapokért mennyi harc folyik. A pesti kalaposné memoárja nagyon érdekes olvasmány volna. Majdnem olyan fontos korunkban már a csipkés fehérnemű is, holott a pesti nagyvilági asszonyok otthon, leánykorukban hosszú barchent alsót viseltek még. Vörösből volt az alsó, és kék szegélyű háromszögekben végződött; zsineggel kellett megkötni az ártatlan derékon, s a gumiból való harisnyakötő foszladozott, midőn a comb kövéredett. A miedert még sokszor megstoppolják, mielőtt újat vásárolnának tíz forintért, a Király utcában kapni a legjobb halcsontot, és a vászoning vagy egészen rövid, vagy teljesen hosszú, aszerint, hogy melyik városi kerületben született a leányzó. A józsefvárosi nők két alsószoknyával, egy feketével és egy vörössel élik végig az ifjúságukat, míg a Belvárosban már pünkösdkor levetik a barchent alsót, hogy nyáron szellőzzön a test. Így volt ez abban az időben, mikor Rezeda fiatalember volt.
– És mostanában? – kérdezte nevetve Irma.
– Nagyon sokat építkeztek Pesten, a kövezőmesterek jó barátai voltak a polgármesternek, állandóan por és piszok volt az utcákon, maltert kevertek, és követ törtek, a nők nem mehettek sétálni, hogy meg ne teljen az építkezések porával a ruhájuk. A trikóról kitűnt, hogy nem lehet hetekig viselni poros állapotban. A barchent nehezen száradt mosás után. Így jöttek divatba a lengébb kelmék, a gombok, az újfajta miederek; a zárt alsóruhák, a könnyű ingek, változatos alsószoknyák, selyemharisnyák, bár az iskolában még mindig csak a kéz tisztaságára vigyáznak a tanítónők. Mire a barchent szoknyás kisasszonyok férjhez mentek, a félvilági nők már színpadi, csipkés nadrágot hordanak a közéletben is, és annak megy a legjobban a dolga, akinek leghangosabban suhog az alsószoknyája. A régebbi cipőnyikorgatás helyett a szoknyák beszélnek, és figyelmet keltenek. Esős időben csak az merészeli megemelni a szoknyáját, akinek van mit mutogatni. Emlékszem egy asszonykára, aki nedves napokon mindig az Andrássy úton sétált, mert volt egyetlen csipkés nadrágocskája. Egyik menyecske látta a másiktól a változásokat. És nemegyszer237 az első ballépés azért történt, mert meg kell valakinek mutatni az új fehérneműt.
– A szerelem? – ismételte többször Krónprinc Irma, aki makacs volt, mint a legtöbb vízivárosi leány.
– Alszik, mint a vadmacska napközben, lehet, hogy éjjel ébren van.
– A szerelmi öngyilkosságok?
Rezeda úr megállott, hogy alaposan feleljen a kérdésre, amikor nagy ostorpattogással robogott el mellettük a vörös postakocsi. Alvinczi, mint egy halott spanyol király, mereven ült a kocsi belsejében, de lezárt szemével is nyomban észrevette Rezeda urat a gyalogjáró szélén egy hölgy társaságában. (Alvinczit mindig érdekelték azok a nők, akiket a kalandos Rezeda kiásott Budapest földjéből, olykor a legtávolibb külvárosokból csalogatott be új leányokat a városba, akiket végül magukra hagyott, hogy eltévedjenek. Máskor a negyedik emeletig haladt egy kalapskatulyás leányka után. Majd a zeneiskolák körül ólálkodott, és Kelenföld felé, a viharos országúton várakozott egy kis dedósnéra. A bágyadt Alvinczi igen jól tudta, hogy Rezeda úr nem foglalkozik értéktelen nőszemélyekkel, és a mindennapi némbereket oly messzire elkerüli, mint a róka a csapóvasat. Rezeda úrnak természetesen volt annyi esze, mint a kaméleonnak, színét változtatta, csupán azokkal a nőkkel rukkolt ki a nyilvánosság előtt, akiket megunt, mint a régi rongyos cipőjét elejti az átjáróházban a gavallér, amikor új cipőt vett a boltban. Az igazi nőket lakat alatt tartogatta, és titkon, a zsebében vitt nekik eledelt.)
Alvinczi megfújt egy sípot, mire a négy vasderes sallangos szerszámait zörgetve, levegőbe emelt lábbal megállott. A Gizella téri bérkocsisból pandúrnak átöltöztetett lóhajtó régi szokás szerint lekapta fejéről kék szalagos pörge kalapját, míg jobb kezével alányúlt a bakról, hogy a vörös postakocsi ajtaját kinyissa.
Rezeda úr eközben úgy megijedt a gyalogjárón, hogy a háta mögé állította Krónprinc kisasszonyt, és galléros vidékies kabátját kigombolta.
Alvinczi lusta léptekkel közelgett, mint a leopárd.
– Szállj fel a budai társaskocsira – intézkedett az utolsó percben Rezeda úr, de Irma helyén maradt, sőt tagadhatatlan érdeklődéssel figyelte az unott urat, aki még eddig nem nézett fel a földről. Szinte lehunyt szemmel kérdezte:
– Mi újság, tisztelt barátom-uram? Hogy szolgál az egészség? Mit238 csinálnak barátaink Pesten? – így szólt, tunyán eregetve a szókat, míg cobolysapkáját mélyen megemelte a hölgy előtt.
Felnyitotta a szemét, amely olyan fekete volt, mint a pusztai éjszaka.239
