KILENCEDIK FEJEZET • Bánatos estély
KILENCEDIK FEJEZET • Bánatos estély
A Dalszínházban a Don Juan-t játszották Komáromy kisasszony felléptével, és Alvinczi két földszinti páholyban helyezkedett el kíséretével. (Általában csak akkor járt színházba, ha a szomszédos páholyban valaki ült, akivel megbeszélnivalója volt, férfi vagy hölgy; míg ő egymagában gubbasztott, látszólag aludt, a szomszédban víg élet volt: barátai és hívei szolgálatkészségükben csaknem táncra perdültek a hölggyel, aki az estére meghívást kapott. Úr volt; a szolgáival mondatott szépeket a szeretőinek. Az udvarlókat megfizette, végül karon fogta a hölgyet, és megeskette, hogy esze ágában sem volt a csalás. Elkárhozást és gyilkot ígért, míg csengő arannyal fizetett.)
A földszinten helyet foglaltak Rezeda úr és a Krónprinc család, miután előadás után az Alvinczi vendégei voltak ők is a Casino különtermében, ahol a tatár kán egy nagyobb szabású társadalmi akció megindítását ígérte.
Rezeda úr már évek óta nem volt az Operában, mióta Budára költözött, és félt a dunai széltől a hidakon, ahol meggyőződése szerint egyszer kalapjával együtt elröpül. Úgy érezte, hogy frakkja kissé régimódi, mint azoké a távoli atyafiaké, akik a lakodalmon a mellékszobában esznek, és sóvár szemmel várják, hogy nagyot csókolhassanak a menyasszonyon, mielőtt az a nászútra elindul; ők maguk sem tudják bizonyosan az atyafiságot a háznéppel, de szívesen részt vesznek az esküvőn, ahol a nyoszolyólányoknak perkál- és rózsavízillata van, új cipő és harisnya van a lábakon, a násznagy napok óta pödri a bajszát, és az örömanyák szívesen csókolóznak az útszéli fával is; ilyen helyen egyetlen férfi sem kaphat verést, ha bármilyen vakmerően incselkedik is a nőkkel az általános zűrzavarban.
Rezeda úr bizonyosan tudta, hogy Alvinczi azért rendezi a „feminista estélyt”, hogy a Krónprinc kisasszonyt tőle elragadja, ámde már nagyobb veszedelmekkel is szembeszállott életében. Miért ne mulassanak a nők is240 egyszer, midőn napok, sőt hetek óta jól viselték magukat, Budáról el sem mozdultak, és az összes kézimunkákat befejezték?
Sohasem árt a próba a női hűséggel – gondolta magában, bár nemrégiben még megrezzent volna az ilyen kísérlettől. Bízzunk a nőkben próba nélkül, mert a választóvizet csak az arany állja. Sohase akarjuk megtudni, hogy mit gondolnak magukban, és mit cselekednek, mikor egyedül vannak; tegyük fel, hogy csak az új ruhára gondolnak, és megvakarják a helyet, sírt ásnak az elillant szerelemnek, vagy elmerengenek távoli férfiakon.
A Krónprinc hölgyek vadonatúj ruhában jelentek meg. (Miután ebéd közben öltözködni kezdtek, egyedül hagyván Rezeda urat az asztalnál, hogy okvetlenül kóstolja meg a tésztát. A jó Vilma anya még utólag szemrehányást is tett magának, hogy feketekávéról nem gondoskodott, holott a sváb család, aki a leveleket hordta Rezeda úr lakására, tejben-vajban fürösztötte volna a tiszteletre méltó férfiút.)
A pesti fodrász és a fiákeres egyszerre érkeztek. A sárga-kék lótakarókat a délután folyamán látták a Vízivárosban, de senki sem botránkozott meg, hogy a Krónprinc hölgyek ismét Pestre hordják a pénzt; a bölcs Rezeda úr beleegyezésével történik a dolog, tehát rendben van. (Gráciász budai tekintélyéből sokat kölcsönadott Rezeda úrnak. Szívesen nyitottak volna kontót a helybeli takarékpénztárnál e barátság révén.)
Komáromy kisasszony világoskék, fekete bojtos, spanyol szoknyája végleg eltűnt a kárpit mögött, mire Vendéghegyi Algernon harsány hangon megszólalt a földszinti páholyban.
– Direkció a Casino fehér szobája.
A fogpiszkálók kikandikáltak fehér mellénye zsebéből, és ott volt egy zsebben a vadászkés is, amelybe kanál volt kombinálva. Gyomorerősítő szerek a frakkban és a lélekben remények, várakozások, tervek, mint a disznótorra szánkázó falusi uraság keblében.
– Hölgyeim – mondta Rezeda úr.
Krónprinc kisasszonynak valami eszébe jutott.
– Mama – kezdte komoly hangon. – Arra kérlek, hogy ne egyél sokat. Ízléstelen látvány egy kövér öregasszony. Pesten mindjárt rosszra gondolnak az emberek, ha fiatal nőt kövér öregasszony társaságában látnak.
Vilma anya elborult arccal bólongatott, és védelmül a Rezeda úr karjába kapaszkodott, aki titokban megszorította a kezét.
– A lányunk ma szeszélyes kedvében van – súgta Kázmér mentegetőzve.241
– De nagyon szép – susogta Vilma anya.
Krónprinc Irma valóban tündöklött ez estén, megszépült, mint egy színésznő a nagy szerepe előtt.
Élni látszott a hajfodor a homlokán, és tekintete nedves, merengő és elgondolkozó volt, mint a menyasszonyé. Uszályos, fehér ruháját oly gyakorlattal és bájjal emelte, mint egy grófné. Válla oly gyengéd volt, mint az első hó a ribizkebokron. Mezítelen nyakán a sűrű növésű haj félig meglapult, félig göndörödött, mintha reggel felé járna az idő, és ágyában ébredezne egy kedves álom után, midőn tenyerével megsimogatja haját, amelyet álmában szőkének látott. A fehér cipős lába úgy látszott ruhája alól, mint a foxterrier két első lába. Figyelt ez a kis láb ma este, és lámpaláza volt. Vajon merre és hová fog menni, miután elindult a csillogó, óhajtva várt nagyvilág felé?
A pozsonyi hölgyek fekete, csipkés ruhában jelentek meg a „feminista estélyen”. A kis Vecsera lány barackvirágszínű volt. Szilveszter úr a fehér teremben is úgy vigyázott reájuk, mielőtt asztalhoz ültek volna, mint a vonaton, amelyen idáig kísérte őket ura meghagyásából. A Zöldvári grófnők keblük bal felén bizonyos kereszt alakú jelvényt viseltek, amely hasonlított a csillagkereszthez, ámde csupán egy főrangú jótékonyegylet jelvénye volt, amelyet a templomépítés mellett ugyancsak a Zöldvári hölgyek eszeltek ki.
E regény figyelmes olvasói mindenkit ismerhetnek a társaságból, csupán azt a vadászruhás, körszakállas, szótlan férfiút nem, akit Henrik név alatt mutatott be Alvinczi, és megsúgta, hogy az angol úr ma este érkezett a máramarosi havasok közül, hol farkasokra vadászott, és poggyásza elkésett valahol az úton.
Rezeda úr végignézte a néma angliust.
– Hát ez miféle csodabogár megint? – kérdezte barátját, az ál-Szilvesztert.
– Azt hiszem, egy dúsgazdag és különc uraság, méltóságos urunk barátja. Bizonyosan: lord. A velszi herceg látogatójegyével együtt küldte be névjegyét.
Rezeda úr savanyúan volt vállat:
– Ne lássam többé a rác templomot, ha ez is nem olyan svindlerféle, mint az a titokzatos angol, akiért Batthyány Elemér gróf csaknem az egész vagyonát kifizette jótállásban.
Nemsokára ezután Alvinczi megérintette Rezeda úr karját, miután cercle-t tartott a teremben.242
– Étkezés után néhány bizalmas szavam lesz önnel, barátom-uram.
Rezeda alattomosan nézett a fekete kövekbe vésett briliánsokra Alvinczi ingén.
– Parancsára, méltóságos úr.
– Ez az angol… – kezdte Alvinczi, de nyomban szájára tette a kezét, és láthatólag nyugtalanul, felindulva lépkedett tovább, hogy később Zöldvári Izabellát asztalhoz vezesse, míg Szilveszter a másik Zöldvári hölgynek nyújtotta karját, nem kevesebb grandezzával, mint gazdája. Ezután Krónprincné következett Rezeda úrral, Irma Vendéghegyi Aldzsival és Vecsera kisasszony a komoly angollal.
A komornyik feltárta a szomszéd szoba szárnyas ajtaját, ahonnan kivasalt és nagyon tiszta pincérek hordani kezdték a lakomát.
– A hazáért! – mondta szokás szerint Alvinczi, miután egy gyűszűnyi bort ivott, a király mádi pincéjéből valót.
– A hazáért – ismételte Alvinczi, amikor a poharat letette, és Rezeda úr felé fordulva, nyomatékosan mondta:
– Sajnos, a Fóti dal-t napról napra kevesebben énekelik Magyarországon. Elsatnyulnak a nemzeti ideálok.
Kázmér régi szokás szerint nagyot bólintott.
A lakomán ezenkívül nem is történt egyéb, mint a különböző eledeleknek az elfogyasztása, Alvinczi saját kezűleg szeletelte a vadat, Aldzsinak torkán akadt egy ujjnyi szálka (a gombával töltött halból), amelyet az egész társaság élénk érdeklődése közepette vont ki két ujjával a nyeldeklőjéből, és ezután elborult megszokott derült kedélye, szemét egyetlenegyszer sem emelte fel az asztalterítőről, sóhajtozva pakolta bendőjébe a megrakott tányérok tartalmát; a Zöldvári kisasszonyok, mint a családi olajfestmények, mereven és ünnepélyesen ültek, és a legnagyobb szertartásossággal emlékeztették Alvinczit egy régi ebédre, amelyet Trencsén vármegyében főztek; Szilveszter többször elmondta szomszédjának, Krónprincnének, hogy ő nem barátja az ünnepélyes lakomának, a Miakits-féle Kerepesi úti kiskocsmában szeret enni, mióta leánya öngyilkos lett, csupán a söntésben, és egyszerű emberek, bérkocsisok, jövő-menő vidékiek, fehér fejű öreg pesti bérszolgák (kik harminc év előtt a frakkját vitték a zálogházba), a Nemzeti Színház vörös képű házmestere és egyéb becsületes emberek társaságában, akiknek beszélgetését hosszan elhallgatja, és akiknek ismeretségét az igazi Szilvesztertől hagyományba kapta. A minap is meghívták Alvinczi titoknokát a nemzeti színházi házmester243 és annak barátai Rákosszentmihályra, ahol vasárnap délután egy kecskeversenyt akartak rendezni a falun lakó pestiek.
– Sajnos, magas korom miatt már nem távozhatom oly messzire a városból, bár az elnökséget is felajánlották – dörmögte Szilveszter úr.
Ugyancsak a Miakitsnál szokott déltájban megfordulni, egy pohár sörre vagy egy tréfára beugrani a Kerepesi útról az igazi, megholt Szilveszter barátja: gróf Kreith Béla, Seffer László, Pongrátz Béla, Szeles Adorján, Ribiánszky József, vasárnaponként Inczédy László és más nevezetes hazafiak, midőn is a Hentzi-szobor felrobbantását itt is megbeszélték a régi időben.
Krónprincné bal oldalán Rezeda Kázmér foglalt helyet, aki nem győzte kínálni és az evésre bátorítani Vilma anyát. Kis szónoklatokat tartott a budai férfiú a pulyka érdekében, amely nélkül egy farsangi vacsora el nem képzelhető, „ámbátor hidegen és villásreggelire királyoknak való eledel”. Irma néhányszor az édesanyján felejtette a kancsal szemét, amelyben (minden újabb tányérmegrakásnál, amit Rezeda végzett szomszédnőjével), bizonyos megvetés mutatkozott; végül győzött Kázmér szónoki képessége, amelyet a kalocsai jezsuitáknál tanult, midőn szülei szerzetesnek szánták, mert valamennyi nőrokonát jegyesének tekintette. Vilma anya lesütötte a szemét, és olyan csendesen, észrevétlenül igyekezett tökéletesen jóllakni, mint azok az asszonyok szokták, akik állítólag már a konyhán párolgó ételek illatával eltelnek, hogy az asztalnál enni többet nem képesek.
Krónprinc Irma az Alvinczi szomszédságába került, a háziasszonyi tisztet betöltő Zöldvári Izabella intézkedése folytán.
Ez estén egy ránc volt Irma homlokán (amely későbbi életében is néha mutatkozott), orra átlátszó és figyelmező volt, mintha örökké szimatolna; a tekintete látszólag elmerengő volt, de néha olyan villanás mutatkozott szemének setét tükörében, mint a fényjelek, amelyekkel a Mars lakói adnak hírt a földre.
Göndörkés hajának fekete fényében titokzatos, kabalisztikus abrakadabrák csillámló vonalait látta Rezeda úr, mint egykor ama régi nő nemes fején, akiért többször akart öngyilkos lenni életében, mint a többi nőkért élni.
Az Irma fejének lágy, gyermekes, figyelmes előrehajlása, amidőn Alvinczi szólt hozzá; valamint titkos, hosszan elfelejtettnek látszott oldalpillantása Rezeda úrra, amidőn szomszédja alaposan és meggondoltan magyarázott; nagyon fehér, szerelmes kezén (amely csak arra látszott244 hivatva lenni, hogy érintésével a végsőkig nyugtalanítson egy férfit), a rubintgyűrű megforgatása, amely boszorkányos jelnek számított a férfiak hízelkedő beszéde ellen: mind-mind a régi nőre emlékeztette Rezeda urat, akit úgy izgatott e hasonlóság, mint valamely megfejthetetlen álom, amely félig valóságból van összerakva. És a ránc a homlokon, amely a másik nőnél is ugyanazon helyen volt, aggodalmas figyelmet jelentett, amellyel a „szentté válott” (amint Rezeda úr az egykori hölgyet magában nevezte) hol kis aprópénzét gondosan beosztotta, hol Rezeda úr ügyei, bajai, küzdelmei felett gondolkozott, és mindig meg tudta találni a helyes utat.
– Te, kimondhatatlanul értékes, isteni ötvösök vonalaival alkotott, húsból és csontból való ékszer! – rebegte Kázmér a diós palacsintájába, míg Vilma anya átszellemült arccal súgta az asztalkendőnek:
– Annyira szereti?
Kázmér nagyot nyelt, és anélkül hogy észrevette volna, olyan erősen gondolt most a régi asszonyra, hogy a pezsgőspohárban határozottan megérezte a kis párnának az illatát, amelyen a régi nő pihent ez éjszaka. „Milyen jó volna kísértetnek lenni, és bebújni a kulcslyukon a házba, ahol ő felhúzott térdekkel, a hátán alszik az éj e késői órájában!” gondolta Kázmér.
Irma, Alvinczi oldalán, a nők mindennapi ösztönével megérezte, hogy valami baj van kedvese szívében, mire cipőjével az asztal alatt megsimogatta Kázmér térdét. (Rezeda úr ettől fogva nem kívánkozott a kísértet bizonytalan pályájára.)
Miről beszélt Alvinczi Irmával?
Valahogy teljesen érthetetlenül egy olyan témát fedezett fel, amely még Alvinczi szeszélyes gondolatvilágában is szenzációs volt. A nőkérdésről, a feminizmusról folyt a társalgás. Alvinczi többször hangoztatta, hogy milyen hűséges híve a nők mozgolódásának, mert a nők rendszerint eszesebbek, mint a férfiak. Minden követelésüket teljesíteni kell; mindjárt nagyobb rend lesz az országban, ha nők fognak kormányozni.
Krónprinc Irma hirtelen felkiáltott:
– Nem kell nekik semmit sem adni. Semmit, semmit…
Ekkor olyan volt, mint Kleopátra, az egyptusi királynő, jegyezte meg Rezeda úr.
Miszter H. és Vecsera kisasszony szótlanul ültek egymás mellett. A körszakállas vadász szürke szemét nyugodtan szegezte szomszédnőjére, a pozsonyi nénék növendékére. A kisasszony is olyan halkan viselkedett245 mintha nem is tartozna a társasághoz, egy külföldi hotel társasebédjénél ülne ismeretlen emberek között.
– Abból a szilvából szeretnék – mondta angolul az ebéd végén.
H. lord kinyújtotta karját az ezüstedény után, és a csodálatos szilvákat V. Máriának felkínálta.
A leány kettőt vett a tányérjára. Aztán az egyiket röpke mosollyal az angol úr tányérjára helyezte. H. lord sápadt, viszontagságoktól megjelölt arcán piros fény lobbant át, mint a bengáli gyufa tüzes füstje, hogy utána még setétebb legyen a tájon.
Az étkezésnek még egy kisebbfajta eseménye volt a befejezés előtt. Szilveszter úr ugyanis már a gombával töltött halnál szokatlan szomjúságot érzett, és néhányszor a bort töltögető huszárra kacsintott, majd egy Kossuth-bankót csúsztatott a kezébe.
A sült után a kacsintást megismételte, és titokzatosan összedörzsölte mutató- és hüvelykujja hegyét, valamint jelentősen bólintott. Ezen szertartások folytán a palacsinta után hirtelen eszébe jutott, hogy megnézi a csillagos égboltozatot, mert okvetlenül el kell dúdolni egy dalt, amelyet egy Zemplén megyei főbírótól, bizonyos Barthos Józseftől tanult; Krónprincnének megsúghatja, hogy a dal nagyon rövid, egy üveghintóról és egy szolgabíróról van benne említés téve. Ezután a szót tett követte, csupán a feketekávénál mutatkozott ismét az öreg Szilveszter úr, a feketét nagy megelégedéssel fogyasztotta el, mint aki dolgát jól végezte.
– Nem jó mindent észrevenni! – dörmögte magában, mintha valaki érdeklődött volna iránta.
A történeti hűség kedvéért feljegyezzük, hogy Vendéghegyi úr a hosszadalmas szótlanságát váratlanul önmaga helyeselni kezdte, gyanúsan bólintgatott a sajt héjának, mivel mindent elmondtunk Alvinczi lakomájáról.
A feketekávét és a likőröket a szomszéd szobában szolgálták fel. Valamint itt álltak asztalkájukon azok a mesebeli szivarosdobozok, amelyeknek némelyike a kubai köztársaság elnökének a kézjegyével volt hitelesítve.
Rezeda úr unottan harapott bele egy aranypiros derekú, fekete rúdba, midőn Alvinczi bizalmas társalgásra szólította fel, és egy sarokba vonta, ahol egy asztalkán barackpálinka foglalt helyet, amit orvosság gyanánt szokott meginni Kázmér. Ma betegebb volt, mint rendesen, és mielőtt246 Alvinczi kinyitotta volna a száját, három pohárral lökött be nyugtalan bensőjébe.
– Az ördögbe, most veszem észre, hogy kecskeméti – dörmögte kellő meglepetéssel. – Ez az a pálinka, amelynek hatása hasonlatos az ember szeretőjének lába nyomához a frissen hullott hóban, a kertben, midőn utoljára megy el a kedves a titkos házikóból, és a rácsos kiskapu zörrenve becsapódik, mintha valahol nagyon messzire zárnának be egy ajtót.
– Hagyjuk a bolondságokat, tisztelt barátom-uram – felelt Alvinczi, mialatt meggondoltan leereszkedett kissé bőre szabott nadrágjában, és fénytelen, gombos cipős lábát egymásra vetette. (Véleménye szerint csak a ledér nők és a színészek hordanak lakkcipőt.)
– Hagyjuk a bolondságokat – ismételte Alvinczi, őfelsége aranysarkantyús vitéze és felső-magyarországi földbirtokos –, az élet olyan komoly dolog, mint a subagallér.
Rezeda fejcsóválva hajtott fel egy pohárkával. (Néha szeretett ellentmondani Alvinczinak, miután senki sem tudott egyébként vitatkozni a nagyúrral.)
– Az élet egy rendkívüli esemény. Szent Ágoston módjára kell élni. A fiatalságát útonállással, nők elcsábításával és fülönfüggők rablásával tölti a rendes ember, míg csontjai roggyanásával igyekszik bejutni a szentek koszorújába. Az én ideálom Szent Ágoston. Csak azzal nem vagyok tisztában, vajon fiatal ember vagyok még?
Alvinczi gőgösen nézett végig Rezeda úron:
– Maga „szomorú disznó”, mint a francia írót nevezték a kortársai… Mit akar állandóan a nőkkel? Nézzen meg engem… Én már nagyon régen undorodom tőlük, egy-két kivétel híján. Különösen gyűlölöm azokat a nőket, akik másokat szeretnek.
A legtöbb nőt a végén ki kell fizetni, aztán elfelejteni. Nagyon ritka nő az, akinek ölelését, karjának melegségét, térdének különös biztatását és szerelemben eldudorászó hangját életünk végéig nem felejthetjük.
És vajon melyik nőről tételezhetjük fel jogosan, hogy csupán minket egyedül fogadott kegyeiben, és az éji mécsesnél, a szentkép alatt csak érettünk imádkozott, hogy újabb szerelemre ébresszen a jegesmedvebőrön, ahol aludni akarunk? Csak nekünk dúdol a hangja? Csak én tudom hajának rejtelmes növését, lábának görbeségét vagy az anyajegyet a fűzőbe szorított derékon? Nem, tisztelt barátom-uram, ne értsük félre a nőket. Ők kevesebbet gondolnak magukról, életükről, bájaikról, mint mi hisszük. Én mindig nagy leereszkedésnek véltem, ha a legszebb nővel247 is szóba állottam. Csak gyűlöljenek összeszorított ököllel: annál inkább szeretnek, ha eszembe jut meghódítani őket.
…A százesztendős, pergamenné száradt, régi lóbőr módjára nyikorgó Alvinczi szokása szerint hangtalanul nevetett a rövid szónoklat végén, és néhány „boszorkányos!”-t dörmögött a szakállába. Körülnézett a társaságon, és a Zöldvári nők epedő, rajongó tekintetével találkozott, akik mindig mélységesen meg voltak hatva az Alvinczi társaságában.
Közelebb hajolt Kázmérhoz:
– Már tíz Viktória-aranyat ígértem Szilveszternek, ha e szentimentális nők közül egyiket vagy másikat elhódítja. Miért vigyék el a másvilágra tudatlanságukat? Kinek mi haszna van ebből? Szeressenek, csalódjanak és sírjanak ők is, úgy, mint a többi nő. Önnél megkettőzöm a kitűzött jutalmat, tisztelt barátom-uram.
– Ha majd egyszer unatkozom, megkopogtatom az idősebbik hátát, nincs-e a tüdejének valami baja. Szeretem, hogy olyan hervadt, mint ősszel a kankalin – felelt unottan Rezeda úr.
– Aztán a részleteket ne felejtse el, barátom-uram. Most majd bőven lesz alkalma együtt lenni a hölgyekkel. Egy nagyobb utazást tervezek. A Glattfelder kocsigyárban már megrendeltem a második vörös postakocsit. Az egész társaságot meghívom felvidéki kastélyomba, amelyben már Rákóczi Ferenc lakott, és a hársfák hétszáz esztendősek. Az idei telet vadászattal töltjük Medveházán.
Rezeda úr nagy füstöt fújt a mennyezet felé, s a karikák után sandított:
– Az idegen uraság kedvéért? – kérdezte csendesen.
Alvinczi nyugtalankodva nézett körül, nem hallhatják-e szavait. A társaság bánatosan üldögélt. Vendéghegyi Algernon olykor megpróbált valamely cigány vagy zsidó anekdotába fogni, de a felét elfelejtette. „Majd később eszembe jut!” – dörmögte, és körülbelül egy tucat adoma befejezésével maradt adósa Szilveszter úrnak, aki áhítatosan hallgatta a jogtanácsost. Miszter H. és Vecsera kisasszony Mednyánszky László őszi tájképét nézték a falon, amelyen olyan sárgák voltak a falevelek és a lombok, hogy a néző gyermek módjára utánuk nyújtotta a kezét. Az őszi út a végtelenbe nyúlt, ködös hegyhát emelkedett a háttérben, mint egy északkeleti rege. A titokzatos zöld vadász szokott e tájon járni, és az alkonyati hegyhátról hosszan, tompán tülköl kutyáinak. Miszter H. odavetőleg megjegyezte, hogy ő ismeri a helyet, amelyet a magyar festőmester megörökített, Vecsera kisasszony szótlanul bólintott. Míg Krónprinc248 Irma hideg gyűlölettel nézett minden pohárkát, amelyet Rezeda úr gyomorerősítés gyanánt felhajtott. Alvinczi halkan megszólalt:
– Egy nagyérdekű titok birtokába jutottam, amely nagy meglepetést és megdöbbenést idézne elő bécsi barátaim között. Talán a hanyatló század legérdekesebb kalandja központjába jutottam. Nem is merem elhinni a dolgot, hisz oly valószínűtlen az egész ügy. Ha megmondanám önnek, tisztelt barátom-uram, attól félek, hogy némileg megzavarnám polgári nyugalmát.
Rezeda úr erre számtalanszor megerősítette, hogy őt mivel sem lehet megzavarni, bivalytól vette kölcsönbe az idegeit, és a füle mellett elsütött pisztolytól sem rendülne meg. Pazarlóan legyintett a kezével.
– Én már feküdtem hat méter mélységben a befagyott folyóban, és csupán azon bosszankodtam, hogy elfelejtettem, milyen nap van. Mire a parton őgyelgő kékfestők kihúztak a léken a csákányokkal, eszembe jutott, hogy szerda van.
– Titok, államtitok – sóhajtotta Alvinczi nyugtalankodva. – Valaki meghalt egyszer, és most újra visszajött. Valakit elsirattak, két országban is meggyászoltak, aki állítólag az eleven világon van. Valaki titkos, rejtőzködő életet folytat a havasok között, akiről azt hitték, hogy már csak a legendákban, népmesékben fordul elő a neve. Valaki van, aki nincs. Hangja van, holott halott. Látó szeme van, bár koporsóba zárták. A szíve hangosan dobog, holott az orvosok bebalzsamozták a holttestét. Árgirus királyfi jött vissza a Göncölszekéren, és a faderéknak vetve hátát, észrevétlenül hallgatja csillagos éjszakán a nyájőrző emberek róla való mesélgetését… Súlyos titok ez, igen tisztelt barátom-uram – susogta Alvinczi Eduárd.
Rezeda Kázmér mereven rászögezte a szemét, és nyomatékosan, igen lassan mondta:
– Ha úgy gondolja, méltóságos uram, hogy nem vagyok megfelelő elhagyott pusztai kút egy titok megőrzésére, inkább hallgasson előttem.
Alvinczi pattantott az ujjával.
– Boszorkányos! Úgy látszik, még nem tudok a dologról beszélni. Gondolkodni kell, és egyet-mást megállapítani. De hiszen idővel úgyis megtudja titkomat, tisztelt barátom-uram. Most csak arra kérem, hogy jelölje meg karikával a napot a kalendáriumban, mint a nők szokták bizonyos alkalommal, amidőn útra kelni óhajtunk. Faust napján indulnak el a kocsik.249
Rezeda úr bólintott, és közönyös magaviselete jutalmául egy pohárral meglepte magát a kecskemétiből, míg Alvinczi úr Krónprinc Irma mellé telepedett, és átható tekintettel beszélt a nők magaviseletéről, a francia forradalomról, amely dolgokról egy hegyes szakállú márkitól értesült, aki a nyolcvanas években Bécsben megtelepedett, és azt híresztelte magáról, olyan öreg már, hogy gyermekkorában a térdén lovagoltatta XVI. Lajos királyt.
– A franciák majdnem olyan jól hazudnak, mint a spanyolok, holott nincs különösebb okuk. Pedig szakállt viselnek a férfiak, mint keleten az urak – fejezte be Alvinczi tanulságos előadását, amely után a nagyúr még odavetőleg megkérdezte, hogy vajon nem lépett fel titokban a színpadon Krónprinc kisasszony? Ő mintha már látta volna jellegzetes arcát Bécsben vagy Budapesten.
Az összejövetel éjfél után véget ért, miután Alvinczi Eduárd mindenkit ünnepélyesen meghívott a felső-magyarországi téli utazásra. A vendégek egyértelműleg helyeseltek, és R. K. végbúcsút vett az alföldi baracktól.
Gyalog mentek át Budára.
Rezeda úr a Lánchídon megszólalt, miután odáig a benső gondolataival volt elfoglalva.
– Irma, ide hallgasson. Most hídon vagyunk, itt igazat kell mondani. Mondja meg őszintén, sok rosszat beszélt magának énrólam a tatár fejedelem!
Krónprinc kisasszony szórakozottan ingatta a fejét.
– Átkozottul sokat foglalkozott önnel – folytatta Rezeda Kázmér a dörmögést. – Nem szeretem, mikor a házigazda nagyon kitünteti egyik vendégét. Igazi úriember minden vendégével egyformán foglalkozik, mindig neveletlen és félbolond volt Alvinczi. Tudja, mit gondol magában? Hogy ő Kárpáthy János a Magyar nábob-ból. Eszelős, hóbortos figura. Az ördögbe is, mit akar télen a hegyek között?
Krónprincné a féltékenységi jelenet alatt néhány lépéssel előrement, míg Irma azzal nyugtatta meg Rezeda urat, hogy csendesen levonta a jobb kezéről a kesztyűjét, gyengéden megfogta vele Rezeda úr kezét, és hosszan sóhajtva a derekához szorította a férfi kezét. A bundácskán volt egy zseb, ahová fürgén bekúszott Kázmér keze, s ezután csak néha váltottak egy-két suttogó szót hazáig, amelyet hiába jegyeznék fel, úgysem értené meg őket az olvasó.
(Vajon ki tudná, hogy mit jelent Rezeda úr ezen szava:250
– Lótuszvirág?
Majd Krónprinc kisasszony megemlékezése a Bimiről.
Ki és mi volt Bimi? – Ember vagy majom! Vagy talán csak egy furcsa szó, amelynek jelentőségét két ember tudta egyedül a világon? Egy emlék vagy csóknak a cuppanása?
Milyen jó intézkedése a sorsnak, hogy a bőrtárcák és zsebkendők, harisnyakötők és óratartók, amelyekbe mindenféle titokzatos szavakat szoktak hímezni a nők, idővel elrongyolódnak, elvesznek, elpusztulnak. Vajon ki nem szégyenlené nagyapa korában, hogy egykor egy nő házőrző kutyájának nevezte?)
Éjszaka Rezeda Kázmér többször körüljárta a Krónprinc házat, mint az illedelem engedi.
A nők szobájában sokáig égett a lámpás, beszélgettek. Elhatározta, hogy nyitva tartja a szemét.251
