TIZEDIK FEJEZET • A tél
TIZEDIK FEJEZET • A tél
Rezeda úr nagyon szeretett téli időben bajlódni nőkkel.
A tél most is helyén találta, nő oldalán, mint annyi évvel előbb; a havazásban Rezeda úr egyformán érezhette a tél szagát, valamint a hölgy perzsakabátjának illatát. Faust napja egy hét múlva volt megérkezendő, addig Krónprincné reggeltől estig járta a pesti boltokat, hogy az utazáshoz kellőképpen felkészüljenek – Irma kis lábára alig lehetett találni megfelelő nagyságú hócipőt, míg Gráciász úr R. K. részére bejárta egész Pestet, amíg kellő tűzkövet és taplót talált az esetleges szivarra gyújtáshoz, ezalatt Irma és Rezeda még egyszer bejárták azokat a helyeket, ahol boldogok voltak a hegyek között, a kis utcákban, rejtett kiskocsmákban, mintha örökre elbúcsúznának szerelmi emlékeiktől.
A szánkó nem mindig hordott bort Gráciász úr hegyoldali pincéjéből, és a tüzes lovak kedvükre rázhatták a csörgőket. A Duna beállott, és Lágymányos felé, a Kutyavillánál a jégre szökkent az ódon, budai szán, amelyben Gráciász úr ősei messzi utakat megtettek, mikor bort szállítottak a királynak. A nyerges olyan kényeskedve, szinte ifjúságát és erejét fitogtatva emelgette lábait, mint egy táncoló növendék lány, akinek még nem mondott senki rosszat. A rudas olyan hűségesen ment, mint egy megbízható jó barát.
Midőn bealkonyodott, és kigyúltak a lámpák a partokon, a Duna jegén nyargalva Rezeda úrnak eszébe jutott ifjúkori olvasmánya, Anyegin Eugén, és a Névára s Moszkvába képzelte magát. Puskin verseit mondta Irma fülébe, míg a leány úgy simult oldalához, mint a folyondár. Simulni, közel lenni, sarkától a haja száláig Kázmérral érintkezni: úgy tudott Irma, mint egyetlen nő sem a városban. A hosszú pillák alatt alig látszott szeme, mert félig lehunyta őket, és mindenféleképpen jelt adott, hogy istenének látja R. K. urat.
Szép volt a szerelem.
(Nem hiszem, hogy farkascsorda, amely Pest alól előrohan, vagy252 alattomos halászlék a Duna jegén, valamint vadmacska galléros útonállók elbírtak volna Krónprinc Irmával. Rezeda úr karja minden veszélytől megszabadította volna a leányt, akit most olyan megadással szeretett, mint a régi ötvös ritka drágakövét az utolsó éjszakán, miután reggelre már elviszi tőle a vevő, egy szerencsés rablólovag.)
A szerelemnek azon napjai felejthetetlenek, midőn teljes bizonyossággal egyik sem tudja, hogy mi történik körülötte. Az órákon a fekete mutatók oly gyorsan forognak, mint a szemhatáron a szélmalom szárnyai. Az embereket csupán messziről láthatni, mint a középkori várkastély ablakából a fóliánsai között élő könyvtáros látja az ólomkarikás ablakon; – valahol vásár van, és a kanyargó országúton az emberek a vásárra igyekeznek. Koldusok tarka rongyaikban és dús urak cifra öltönyeikben: kétkerekű kocsikon olajárusok és bormérők; fogaton ülnek kövér és pirosra festett arcú nők, akik majd a cingár kötéltáncosra rámeresztik vággyal bevont szemüket és tajtékos szegletű szájukat; bársonynadrágos, piros mellényes lókupecek kehes lovaikba káromkodva töltik a pálinkát; cipót visz a hátán az ősz hajú, sanda szemű vásári tolvaj, míg a fiatal zsebmetsző tarka nadrágjában nyurgán, lengve, tollas kalapjával mulatva méri az országutat; fiatal nők lesütik a szemüket hetykén zörgő, lármás katonák előtt, míg magukban olyanokat gondolnak, hogy nem győzné elég miatyánkra elítélni őket a barát.
Néha így látja a szerelmes az életet, messzire önmagától, és eszébe sem jut, hogy az utcagyerekek szamárfület mutatnak a háta mögött; a templom falából kinyúlik egy halott karja, és a hölgy hajába készül ragadni; míg a bormérés ólommal bevont ivóasztala felett piros orral és csapzott bajusszal teli torokból kacagnak kancsóikba a korhelycimborák, és a drága nőt jól megrágalmazzák.
Rezeda úr és Irma úgy jártak-keltek e téli napokban karonfogózva, mintha többé már sohasem térnének vissza a valóságos életbe; örökké távol maradnak az emberek szavaitól, gondolataitól, világától, disznótortól és temetéstől. Ők már nem jönnek vissza a budai elöljáróságra, sem a sekrestyébe, kapitányságra vagy a halárusok piacára. Elmentek abba a nagy álorcásbálba, ahol az életnek kiválasztottai olyan jelmezt öltenek magukra, amely szerelmesüknek legjobban megnyeri tetszését. Az emberek lármája messzire elmarad útjukban, „mint a sápadt reggel, amelynek szándékait a déli szél harsogva hirdeti, üres sípot fújván a lombok között”. Hattyúk módjára szállnak el a végtelenségbe.
Szerelem, te süket, öreg bolond.253
Miután eltöltötték a boldog napokat a hegyek között, és teleszívták magukat a tél szagával, uzsonnáztak kis, hegyoldali kocsmákban (ahol Rezeda úr már valamikor megfordult, évek előtt, de egy másik nő cipősarkát lesegetve, a keskeny ösvényen felfelé haladva – és most, íme, újra végigjátssza a régi regényt, még a „Trombitás”-beli pirítós kenyeret sem felejtvén el a programból), hegyoldali kocsmák külön kis szobájában, ahonnan tegnap temették el a hektikás kocsmárosnét, és viaszgyertyaszaga van a bornak, a díványnak, az asztalnak, amelyen a koporsó feküdt: egy délután a temetőbe látogattak el, ahol Irmának valamely olyan nagynénje várta az angyalok kürtjelét, amely nagynénitől okvetlenül el akart búcsúzni, mielőtt hosszabb időre elhagyná Budát. („Ő nevelt gyermekségemben, és minden este kártyát vetett sorsomra. Mikor köhögtem ágyacskámban, a tűzbe nézett egész éjszaka” – mondta Irma, és Rezeda úrnak nem lehetett semmi kifogása a halott nagynéni ellen.)
A Farkasréten lakott már egy évtizede az öreg hölgy, és amíg a tüzes szán a temető kapujáig nyargalt velük, R. K. úr kacsalábon forgó kastélynak nevezte boldogságát, ahol éjjel-nappal zenélés hallatszik, a piros lábú tündérek énekelnek, és a hegyes orrú saruban lengedező hopmester mindenkitől megkérdezi, hogy meddig parancsol élni.
– Ameddig szeretni fogsz – felelt Irma, és nyugodt elhatározással nézett Rezeda úr szemébe. – Aztán már nem következik semmi. Mindig veled akarok maradni. Hiszen ha nem látlak egy órára, nem tudok egyébre gondolni, mint arra, hol és merre járnak lépteid, tekinteted kire függeszted, gondolatod merre ballag unott vándor módjára… És mikor az anyám kiejti néha előttem a neved, olyan szeretettel ölelem meg, mint még sohasem az életben. Ha már ez nem lesz: akkor a nagynéni mellé óhajtok költözni.
A temetőt hó borította, és a havas dombok alatt látszólag megállott az élet, mint a hófúvásban a vonat. E csendes, szürkés, felhőtlen délután aligha lehetett elképzelni, hogy éjfélkor itt az Arany Kakas utca régi haragosai ismét birokra kelnek, a szabók tovább varrnak, a kötélverő háttal megy előre, és a hamispénzverő alattomosan fújja a lángot kis tűzhelyén.
A sírdombhoz értek, amely oly fehér volt, mint az emlékezet a régi halottakról. A vaskereszten rozsdás kis táblán gótikus betűk őrizgették még Elisabeth Krómy nevét, akinek sírhalmára most letelepedtek a néptelen temetőben.
– Nagyon szép nő volt… És sokat szeretett és szenvedett… Egy törvénytelen fia volt, néha eljött házunkhoz Pepi, és én mindig vizsgáltam254 Pepit, vajon hasonlít-e hozzám? Nem hasonlított. Egy vizes szemű, kefefejű fiúcska volt, bizonyosan szabó lett belőle. Én a nagynénihez kezdtem idomulni. Már kisleány koromban rövid fürteimet az ő fésűivel hoztam rendbe, hátha hasonlítani fog így hajviseletem az ő romantikus, ábrándos és megindító frizurájához, amilyent azóta csak régi fametszeteken láttam, és mindig egy királyné neve volt a kép alá írva. S ő úgy csókolgatta a hajam, mint ön is olykor, Kázmér.
– A hajad, életem sötét égboltozatán enyhet adó fürtök – felelt Rezeda úr, mert színpadi szavakat mondott, midőn valamit akart.
(A nagynéni olvasóval összefűzött két keze bizonyára nem hanyatlott alá, mert a halottak tudnak megbocsátani.)
Ezután az „Utolsó állomás”-hoz címzett kocsmába mentek, ahol a sírásók szoktak tanyázni. A sekrestyés olykor behavazottan jön Buda felől a megfelelő hírrel, mire a hallgatag emberek megtörlik boros bajszukat.
Rezeda úr füstölt kolbászt rendelt, amely híressége a kocsmának, valamint bort, amelytől felvidámodni szokott a temetési gyülekezet, midőn a halottat már jó helyre eltették.
A sarokban egy vak harmonikás tapogatta vastag poharát; megelégedett öregember, aki tökéletesen rendben találja a létet, midőn néhány pohárral felhajtott a vendégek kontójára, és a gyászolók a mulatság végén el sem verték.255
