TIZENHARMADIK FEJEZET • Egy különös ember
TIZENHARMADIK FEJEZET • Egy különös ember
– Van medve? Farkas? – kérdezte Alvinczi Eduárd a meggörnyedt, összeszáradt zöld ruhás emberkét, aki sapkáját kezében tartotta, mintha a manók fejedelmének parancsára jött volna elő az erdőségből, amely oly buján környékezte a medveházi vadászkastélyt, mint az őserdő.
– Az orosz parasztok nemigen merészelnek napközben sem a házból kimozdulni. Babonás nép. Azt mondja, hogy nappal a farkascsordák ügetnek át a falvakon. Körülszaglásszák a kocsmákat, fejükkel a mestergerendát verik. A múltkor a templomban lőttek agyon kettőt a farkasok közül.
– Zárják be a templomukat – felelt Alvinczi, és kegyesen elbocsátotta a vadászt.
A vadászkastély természetesen történelmi múltú volt.
Több mint egy évtizedig keresték őt a tönkrement urak, akik birtokok adásvételével foglalkoznak. Barthos József, nyugalmazott főszolgabíró a felső vármegyéből, azt hitte, hogy már mindent tud, amit az északkeleti részekben lakó zsidók és urak tudhatnak: maga is meghökkent, amikor a feltételeket meghallotta.
Rákóczi fejedelem korában építsék a kastélyt, a rengeteg erdőnek, amely körülveszi, már a honfoglalók idejében helyén kellett állni, a Tisza forrása itt eredjen, és kell néhány kísértet, lehetőleg kuruc katona, a kéményekben, akik az unalmas hosszú estéken mulattatják a házigazdát. Könyvtár, képtár, régi ágyak, ahol egy királyné vagy egy király is nyugodtan töltheti az éjszakát. Egy erkély, ahonnan a naplementét lehet nézni, mintha utoljára szállna le a napkorong a hegyek mögött, mint az élet muladozik a piros bor mellett.
És a kastély közelében valahol visszhangnak kell lenni, amely egy Vörösmarty-sort korrektül tudjon. A madárfészkek érintetlenek legyenek, és romlatlan a föld népe.
A magyarországi ügynökök jó kereset fejében megbirkóznak a lehetetlenséggel.277 Az ügynökök egy grófot nyomoznak ki, midőn az éppen pénzzavarban volt.
Állomásról állomásra kergették, fülébe duruzsoltak, eget-földet ígértek, Fábián, az ügynökök öregapja, ki tudná, hányadszor, ismét kikeresztelkedett, mert zsidónak nem eladó a birtok, megmozdult egy asszony is, akinek indiai karika volt a combjára tetovírozva: végül létrejött az üzlet a fuldokló gróffal, és a Rákóczi-féle birtok Alvinczi Eduárd tulajdona lett, bár az ügynökök küzdelméről nemigen tudott a nagyúr. (Télen-nyáron a nagymama lakott itt, amíg élt az öreg asszonyság.) Alvinczi megelégedett annak a tudtával, hogy van valahol egy tölgyfaerdősége, ahol neki hull a makk a százesztendős fákról.
A varjak oly mélán üldögéltek a havas fákon, mint az örökkévaló emlékezet; vajon meghalnak valaha a varjak? A szarkák szitakötők módjára cserélgették helyüket, és a nyugtalan madarak itt is feltűnést keltenek. A Rothschild-sapkás cinke reménykedve mondott egy-két hangot, hogy valahonnan választ kap rá. Nagycsizmás, kék kötényes uradalmi cselédek mentek át néha az öles hóba vájt gyalogutakon, mintha elunták volna az örökös heverést.
És a kályhákat külön lehetett szemügyre venni. Némelyiket kívülről, a folyosóról fűtötték, amikor is a vadonból jött hasábfa akkorát durrant, mint egy ágyú. Mezítláb ment a kályhafűtő, hogy az uraságokat ne zavarja. A sapkáját is a folyosó végén hagyta egy nyaláb havas hasábon, mert a falak telve voltak régen elment urak kihívó arcképeivel, valamint hegyes orrú, piros sapkás papokéval, akik olykor az imádságoskönyvükkel fejbe kólintották a pince körül is ólálkodó kályhafűtőt. (Az igazi uraságoknak lobogó volt a szájukban, amelyre latin szavak voltak írva.)
A kandallókat oly ünnepélyességgel rakták meg az inasok, mintha különös tudomány volna a kályhafűtés. Talpig vadbőrben jöttek ketten, és kis szánkón hozták a fűteni való fát. Az aszaltszilva nagyságú udvarmester néha beleszólt a dologba. Lehetséges, hogy ezzel csak jelenlételét akarta elárulni.
Rezeda úr, miután három napig nem látta Krónprinc Irma kisasszonyt (mióta télinap-pirosságú ruháját levetette), egyszerre nagy szívfájást érzett a könyvtárban, ahová régi bibliák és alkimistakönyvek közé elmenekült, míg a kastély körül a vadászkürt riadozott. Egy párna nagyságú miséskönyvre hajtotta a fejét, amelyben gyermek módjára csodálta az iniciálékat és furfangos betűket, midőn is a régi papok bízvást érezhették a szertartások titokteljességét, midőn elnyomta az álom, és arra278 ébredt fel, hogy a kívülről fűthető kályhában dörömböl a fűtő, majd unottan felnyílott a címeres, alacsony ajtó, amely olyan erős volt, mintha kincsesházat zárna, és a különös idegen, miszter H. lépett a könyvtárba.
Az angol úr az utazás ideje alatt oly közömbösen viselkedett, hogy egyetlenegyszer sem nyitotta ki a száját.
Érdektelenül, fásultan húzódott meg a postakocsi sarkában. A rugalmassága, amellyel olykor leszállott a postakocsi lépcsőjén, a bábok rugalmassága volt. Merev válla, amely a katonatisztek vállára emlékeztetett, meggondolt, határozott lépése és felsőtestének szórakozott ringatása, fejének elgondolkozott felfelé hajlítása és katonásan begombolt köpenyege: ama utazóé volt, aki a világ legtermészetesebb dolgának látja, hogy a Szuezi-csatorna után India következik, Bécs után Budapest.
Spleen nem volt a mozdulataiban (amely spleen a múlt század derekán oly jellemzője volt a kontinensre tévedt angolnak, mint a köszvény, amelynek jelentkezését még manapság is családi lakomával ünneplik Angliában, mint a hosszú életkor jelét; amíg Viktória császárné fia, a velszi Eduárd mindinkább elszoktatta a világot attól a véres húsú típustól, amely életunalomból fejbe lődözi magát, reménytelenül utazik a cirkusz kötéltáncosnője után, mert ott akar lenni, amikor lezuhan a trapézról, és fogadásból beleugrik a Vezúvba; a kakasviadalban gyönyörködő serfőző legények utódai a herceg idejében párizsi pástétomtól, bécsi marhahústól és pesti „sólettől” híztak Európában oly sárgára, mint a kappanok; csak a költők, színészek és ledér nők utánozzák vénségükre is ifjúkori karikatúrájukat, rendes ember változik a korral és az időjárással; a magyar urakhoz oly szívesen jártak vizitbe az Orient-expresszen, mint a kaukázusi főurakhoz a muszka nagyhercegek; túzokként gunnyasztó otthoni semmittevés után vadászattól, kártyától és dáridótól hangos magyar vendégeskedés következett) –, a spleen divatját múlta; miszter H. oly álmodozó volt, mint egy másvilági ember. Egy ócska képről jött valamely templom sötétségéből, ahol legigazibb imáikat mondják el a nők, vagy a céltalan tömegből került ide, ahol medve-táncoltatók és kardnyelők együtt ballagnak a polgárokkal?
Vagy tetszhalott volt egy kriptában, és az utolsó lélegzetvétellel találta meg az utat kifelé a koporsóból, miután körmét lerágta: és odakünn többé már nem csodálkozik semmin, azaz mindenen csodálkozik?
Rezeda úr a könyvtárszoba tornyában aludt, amely olyan magasan emelkedett a polcok felett, hogy onnan a vaskapcsos bibliákkal és furfangos lakatú kódexekkel egy sereg ördögöt agyon lehetett volna verni:279 talán azért is választotta e helyet, amelyről a regebeli határszéli hegyek füzérét lehetett látni; itt futott a csodaszarvas, és egy völgyi malomban reszkető éjszakának idején kacagányos lovagok döngették meg a kaput, akik elmaradtak egy régi vadásztársaságtól; míg másrészről a keskeny csigalépcsőre nem merészelt feljönni a kísértés elhomályosult szemű, ménnyerítésű bakkecske kopogásával.
R. K. úr egy biblián ült, amelynek belső felírása szerint a másvilág annyi ártatlan leánylelket köszönhetett, hogy angyalbőrükkel be lehetett volna kötni a könyveket.
A karjára fektetett fejjel nézte az angol urat, amint a napsütéses könyvtárszobában letelepedett a karosszékbe, amelyre párducbőr volt vetve, és olyan tornyos háta volt, hogy bízvást meghalhatott volna benne egy keleti fejedelem.
A szék karján egy szattyánbőrbe kötött könyv hevert (a régi hóbortos könyvtáros belső lapra írt megjegyzése szerint „Fatime háremhölgy” csillagos papucsából vették a kötéshez a bőrt, ámde a könyvtáros, egy kicsapott pataki deák, nem mindig írt igazat a dédelgetett könyvekbe, meg is ették a farkasok egy télen, midőn mélyebben nézett a kancsóba), miszter H. fölvette a könyvet, és abban lapozgatott. Az Ezeregyéjszaka meséi voltak a papucsbőrbe kötve, Vörösmarty fordításában.
A kandalló lángja és a téli délutáni napfény megaranyozták az angol szőke, ritkuló fürtjeit, valamint körszakállát. R. K. úr félig behunyt szemmel azon gondolkozott, hogy látta már valaha ennek az arcnak a hasonmását. Biztosan tudta, hogy látott ilyen szőke, kék szemű, elhalványuló, a közelségben is messzeségben látszó arcot, amelyen úgy aludtak az arcvonalak, mint az emlékpénzen, amelyet a híd lába alatt elásnak.
R. K. úr megcsavarta a memóriáját, amikor is szálló darumadár alakú ráncok keletkeztek a homlokán, és a földabrosz módjára kiteregetett esztendők emlékezetén sejtve járt a mutatóujja, mintha valamely kis falut keresne. Aztán egy nagy városnál állott meg.
Bécs! – mondta a memória.
Most már könnyebben tájékozódott a botorkáló emlékezet.
Látta magát: amint bandukol rózsaszínű télben vagy vizes tavaszon a belváros nyurga, fehér ablakos bérházai között. A rozsdás lámpavason lila frakkos, fehér nadrágos, magas cipősarkas, szalmával tömött gavallért lógat a szél, ahová egy farsangon vetélytársát óhajtotta elhelyezni. Egy régi emlékkönyv barnaságával nyílnak föl a mellékutcák, és az elsötétedett280 ablakokból, mint az ódon fényképalbum egykor krémszínű kéregpapirosáról, alig sejthető, a múltba, fehéredett szellemalakok virrasztanak.
Már a nevét sem tudta az utcának, ámde mályvaillatra emlékezett; szőke asszonyi hajszálon összehajtogatott papirosszelet lógott egy zsalugáterről, és violaszínű tintával, mint egy remegés, egy napszak és egy óra volt a hártyára írva. A randevú ideje.
Más utcákban tűnődve állott kapubejárat alatt, és a kikoptatott kövek mélyedéseiről azt szerette volna megállapítani, hogy melyiket okozta a császárzsemlyés pék és melyiket a grófné párizsi cipősarka. Ezek a kőbe vájt nyomok évekig érdekelték az ódon városrészben, úgy szimatolt felettük, mint egy rendőrkutya. Mária Terézia császárnő korában hordták először a nagyon magas cipősarkokat a nők. Bizonyosan akkor kezdtek kopni a kövek, mikor a dámák fehér harisnyás lábukat sűrűn lengették a magyar testőrök után. És a régi mélyedésekbe új lábak léptek. Ugyanazon az úton járt a belvárosban a dédanya és unokája; talán ugyanazon kilincset fogták meg az élettelen és az izgalmas, ujjhegyeiben is vágyat, termékenységet és az élet csodálatát remegő kezek; a grádicsfordulónál felsóhajtott a nagymama és az unoka, és a sóhajtások a magasban összenéztek, mint az öreg pók a fiatallal, mielőtt megenné; régi, világos szalmakalapok ellengtek, míg a szegény nők a viharban kiterjesztett karral, siránkozva kapkodtak ifjúságuk után, és megható volt, hogyan meredtek tükrükbe órákon át, arcuk rózsáit kétségbeesve keresve, míg az unoka gyorsan a kamarába zárta őket, mert alulról hangzott a lovag új cipőinek nyikorgása.
A múltba merülve állott a régi belvárosi utcákon Rezeda úr, természetesen, végtelenül sajnálta, hogy nem lehetett jelen az első kőkopogtatásoknál, és ha nem fél vala a büntetéstől, már régen feltörte volna egy hercegi család sírboltját, hogy a képekről és amulettekről ismert, gyöngyházfényű delnőt, S. hercegnőt koporsójában megháborítsa, amint egyszer titokban lyukat szúrt egy képtárban M. A. királyné rokokó szoknyájára.
Aztán megpillantott egy embert a háztetőn, aki közömbösen állott az egész Bécs városa felett, a cserepeket javította, és egyetlen pillantással nem törődött, az alant hempergő és összevissza kuszált élettel. Pipázott, aztán vizet öntött le a háztetőről. A regényes mélyedések megteltek vízzel, és a kényes dámák, a múltak elképzelései ijedten kapták nyakukba habcsipkés szoknyájukat.281
Most egy új kép tűnt fel az álmodozó Rezeda úr előtt. A Hofburg kapuja, amely olyan tágas, hogy nemzetek sora szénásszekereken is megérkezhetik, és a kapuval szemben egy múlt századbeli ház, barokk, mint a legtöbb bécsi épület, és Metastesio Pietro építette. A házban egy képkereskedés, amelynek kirakatában a helyi festők cukrászda ízű elképzelésében jelennek meg az előkelő hölgyek és urak arcképei. Schwarzenberg, Fürstenberg, Kaunitz hölgyek miatt nyugtalankodik a járókelő, hosszan bámészkodik a diák és tenyeres-talpas alföldijét felejtő magyar, és a hercegnők sohasem tudják meg, hogy hasonlatosság alapján szerencsét csinált egy polgárleány.
R. K. úr világosan emlékezett.
Ebben a képkereskedésben látta először miszter H.-t. Akkor világoszöld kesztyű és fehér ezredesi kabát volt rajta. Cinóberpiros nadrágján aranyos sáv és világoszöld szalag a mellén. Ferenc Józsefnek hívták, és 1859-ben festette egy akadémiai piktor.
Mikor ezt a fölfedezést megállapította Rezeda úr, mélyebben nyomta a fejét a miséskönyvbe, és lélegzetét is visszafojtotta.
Apránkint szemügyre vette az idegen úr hosszúkás kezét, amelyeken az ujjak visszafelé hajoltak, és inkább asszonyhaj simogatására és írótoll forgatására látszanak teremtve lenni, mint gyeplőfogásra; bizonyosan tud ez a kéz érintéseket a női testnek is nevezett hegedűn, aminthogy a legnemesebb férfikéz tud a legkegyetlenebb lenni. Vajon szorított már torkot ez a kéz? Az Ezeregyéjszaka meséi halkan simultak el az ódon lapokon a kéz érintésére, mint a fátylak.
Majd a lábat vette szemügyre Rezeda úr. Ennek egyforma idoma volt a kézzel. Hosszúkás volt, és kengyelben megnyúlt e lábnak már ősapja véres tornákon és fáradhatatlan vadászatokon.
A származás különösségét még az apró, szinte nőies fülek is jelentették; a fülcimpa az archoz volt nőve, rabszolga régen nem volt a családban, aki karikát viselt volna, és a szembetegség miatt sem kellett megfúrni a fület.
A homlok úgy dudorodott előre, mint egy márványeresz, és a ritkás hajzat között mély sebesülés nyoma látszott, villám vagy kard beforrott helye.
Az ajkak nem ástak csatornát a környéken, amelyen eltűnjenek; csak némaság ült az ajkakon, mint a sírkertekben a szobrokon.
Talán ez az az ember, aki a legmélyebb erdőségbe megy, midőn beszélgetni akar önmagával? Talán nem is ő volna az többé, aki az alig282 hallható, elejtett szavakon kívül egyéb mondanivalóra is felnyitná a száját. Ez a száj egyformán unja a parancsolást, mint a céltalan beszélgetést. Ámde megvetés nélkül megy el a tájon, mert megvetni is fáradságos az életet. Az ajtó felnyílott.
– Kismadár! – szólalt meg miszter H. magyar nyelven.
A küszöbön hajadonfővel, koszorúba kötött hajjal, fehér zubbonyban, fekete szoknyában Vecsera kisasszony jelent meg. Nedves, szomorkás szeme és nagyon fehér arca tündöklött, mint egy jelenésé. Hegyi patak friss illata ömlött a válláról. A félcipőjén két pillangó volt, azok hozták idáig.
A hóna alatt rajzkönyv volt.
Letelepedett egy zsámolyra, és egy megkezdett vázlatot folytatott, amely miszter H.-t ábrázolta. Ügyesen és formásan rajzolt.
– Az „emlék” holnapra elkészül – mondta bizonyos idő múlva, miután némán rajzolt.
Miszter H. felemelkedett, mosolyogva a rajzra nézett, aztán elhagyták együtt a könyvtárszobát.
R. K. úr a vén miséskönyvet összecsapta:
– Mit szólsz a kis kígyóhoz? – kérdezte.
Ám a könyv nem felelt.
Rezeda úr elhatározta, hogy nyitva tartja a szemét, mint többnyire mindig, midőn valamit későn tudott meg.
Ámbátor R. K. úr ez idő tájt még meglehetősen el volt foglalva a saját szomorúságával, amelyről semmi érdemleges feljegyzést nem talált az álmoskönyvekben, amelyeket a vadászkastély korábbi tulajdonosa láthatólag nagy szenvedéllyel gyűjtött össze az ország minden tájékáról.
Holott azt hihette, hogy már oly gyakorlott szenvedő a szerelemben, mint a gyomorbajos ember, aki frakkja hátulsó zsebében hordja állandó orvosságát. Minden kígyómarásnál elölről kell kezdeni a gyógyító eljárást, és sohasem lehet biztos a beteg, hogy pontosan meggyógyul.
R. K. úr már többszörös kiadásban láthatta magát szembejönni lehorgasztott fővel a nagy állótükörben. És sohasem tudott a drága hölgy gyomrának belsejébe nézni, ami jó szer ábrándozás ellen. Csak az álmoskönyvet nézte, amelyben magos süvegű csalók a felejteni kívánó leánynak283 tiszafüredi bajuszpedrőt, míg a legénynek a „Rote Lampe” krinolinos szolgálóit ajánlották. Csépcsanaki, egy múlt századbeli naptár kiadója, a szívfájásban szenvedő gavallérok figyelmét a szűk csizmaviseletre és „földre szállott angyal”, Hermine szépjuhászné bájaira hívta fel.
Krónprinc kisasszony három napja részt vett a főúri vadászatban, szánkón, lóháton és hajtó hátán közlekedett az öles havakkal borított erdőségben, mint egy örömet, falut és természetet kanalazó pesti úrhölgy, aki még Vendéghegyi úrnak is elhitte, hogy a „dzsentri” mind nemesember, és hivatása a zsidók üldözése és az úri tempó gyakorlása.
„Ah, dzsentri urak!” – sóhajtotta Krónprinc kisasszony.
A vadászat széles kedvvel folyt a medveházi erdőségben. A vadászok többet kürtöltek, mint lövöldöztek. Esténként bíróságot tartottak a hanyag hajtók felett. A tétlen hajdúk nagy buzgalommal osztották ki a megszabott botütéseket. Egyetlen hajtó sem vállalkozott, hogy a gyertyaszentelő óta barlangjában alvó medvét kizavarja. Néhány kopott, csonttá aszott farkas a fegyverdurrogástól a völgyekbe menekült. Vendéghegyi Algernon volt az egyetlen, aki mindennap látott farkast, sőt hiúzt. Szilveszter úr varjakra lövöldözött. Míg Alvinczi Eduárd meg sem töltötte fegyverét. Krónprinc kisasszony úgy lovagolt mint egy cirkuszművésznő. Olykor szánkón ereszkedett le a hegyoldalban, lobogott a haja, ruhája, kedve. Csodálatos változáson ment át az egykor oly merengő hölgy. A szabad levegőn lármás és nyugtalan volt, mint egy rabságából szabadult madár. Mámoros lett a tél levegőjétől, az erdőtől, hűséges szolgáktól, a kastély duruzsoló kályháitól.
– Nem csoda, hogy a grófnők oly szépek és egészségesek – mondotta. – A sportok fiatalítanak.
Alvinczi dermedten és bundáiban alig mozogva bólongatott a tüzes hölgynek. Aggódott érte, ha a leány bemerészkedett az erdő belsejébe. A száraz kis fő vadásznak volt elég gondja, hogy Krónprinc kisasszony nyomából el ne maradjon.
Egy napon miszter H. is megunta a semmittevést, fegyvert vett vállára, és egy parasztfiú társaságában az erdőbe kalandozott.
Délután a legény visszatért a kastélyba. Miszter H. a Bicskának nevezett vadászháznál egy nagy medvét ejtett el.
Faderekakból készült szánkókra ugrott a társaság, és a vastag bundájú parasztlovacskák nagy vígsággal elindultak a Bicska felé.
Rezeda úr a kocsis mellett foglalt helyet, és Alvinczi felhívására egy284 katonafegyvert szorongatott az ölében, mert a medvének párja vissza szokott térni.
Alvinczi úr, Szilveszter és Vendéghegyi urak megrakodtak fegyverekkel és kulacsokkal. Szilveszter úr egy vaddisznótőrt is derekára csatolt, amellyel előbb próbát tett otthon: fél térdre ereszkedett, és tőr markolatát a térdkalácsának feszítette; nincsen olyan vad, mely megmeneküljön a szuronytól. Az állig fegyverzett vadászok egy farkascsordával felvehetnék a küzdelmet. Az öreg kis fővadász lövésre tartott puskával ült a saroglyában. Krónprinc kisasszony otthon maradt.
– Nem szeretem az idegen urat – mondta kedvtelenül.
Míg a Zöldvári hölgyek az izgalomtól magukon kívül voltak, és nem tudtak az eseményhez illő komolysággal viselkedni. Negyedóránkint felmentek a vadászkastély keleti tornyára, ahonnan messzilátón át figyelték a néma erdőséget. – Vecsera kisasszony hímzése felett ült, és egyetlenegyszer sem emelte fel a fejét. Mikor olykor egyedül maradt, a Zöldvári hölgyek ismét felsiettek a toronyba, mert Izabellának csengett a füle: egy Mária-képet vont elő kebléből, amilyent a vizsgákon osztogatnak, és az aranyos, szelíd nőhöz beszélt valamit összefont kézzel. Lépések hangzottak a folyosón. A képet helyére dugta. Csak annyi ideje volt, hogy keresztet vessen, Krónprinc kisasszony lovaglóruhában, lakkcsizmában, ezüstsarkantyút pengetve ment át a napfényes termen.
– Nem volna kedve, Mária, a társaság elé lovagolni? – kérdezte unatkozva.
Vecsera kisasszony szelíden megrázta a fejét, és hímzésébe merült.
Már az alkonyat szállott lefelé, mintha mind sötétebb kerekek futnának lefelé a hegyoldalokon, amelyek végül az erdőkben csapatba gyülekeznek. A kályhafűtők kettőzött buzgalommal fűtöttek, kék kötényes legények hordót gurítottak fel a pincéből, a konyhán izgalommal láttak a vacsora főzéséhez, és a sohasem használt lámpásokat is felgyújtották. Majd szilaj ebek és kiáltozó parasztok kíséretében fáklyás emberek bontakoztak ki az erdőből, a szánok meggyorsították futásukat, a Zöldvári hölgyek az udvarra rohanták.
Az öles termetű medvét deszkákra fektették.
A megölt erdei óriás úgy feküdt ott összefont lábbal, mint egy alvó gyermek. Nagy bolond feje szomorú lemondással hanyatlott hátra. Biztosan megbánta, hogy elhagyta csendes rejtekhelyét.
Körülállották, és csodálkozva nézték.285
– A talpát majd én elkészítem, mert értem a módját – jelentette ki Zöldvári Izabella.
– Hová kapta a golyót? – érdeklődött Krónprincné, aki abbahagyta napok óta tartó főfájását.
Szilveszter úr kijelentette, hogy verset ír a medvéről.
Vendéghegyi Algernon felemlítette a vadászregulát, hogy a puskavesszővel néhány avató ütést kellene mérni miszter H.-ra a diadalom alkalmából, de Alvinczi úr elhallgattatta.
Vecsera kisasszony sokáig szótlanul nézte a barna állatot. Aztán megsimogatta a medve vastag bundáját.
– Szegény mackó! – mondta alig hallhatólag.
– A medvebőr a kisasszonyé – szólalt meg miszter H., és megemelte kalapját.
A Zöldvári hölgyek a következő napon megzavarodottan és gyanakodva suttogtak, amikor Vecsera kisasszony hímzésébe merült. Nem is nyugodtak mindaddig, amíg V. Mária jelenlétükben kijelentette miszter H.-nak, hogy az ajándékot nem fogadhatja el, mert arra nem szolgált rá. Az idegen itt szelíden bólintott.
– Akkor menjen vissza az erdőbe! – dörmögte.
A medve a legközelebbi éjszakán eltűnt a színből, ahol a boncolást és megnyúzást várta.
Az angol úr tétlenkedve ült a könyvtárszobában, de Mária nem nyitotta fel az ajtót, pedig Rezeda úr végleg elrejtőzött méteres nagyságú régi könyvek mögé.
Ebédnél és vacsoránál Lányi bandája szolgáltatta a zenét. Esténként a hölgyek báliasan felöltözködtek, és minden igen előkelő volt. Alvinczi úr a változatosság kedvéért az egész nagyságában felszolgált vadkan combját gyakran mártogatta egy régebbi bordói medoc nedvébe, és juhásznótákat vonatott, mikor is Bakai, a dudás kitett magáért.
Szilveszter úr az öregemberek hűségével ragaszkodott egy szerencsésen puha vesztfáliai sódarhoz, amelyet a kamarában felfedezett; míg Vendéghegyi Aldzsi mindennap megemlékezett egy régen megholt főzőasszonyról, aki úgy ismerte az ember gyomrát, mint egy doktor, és főztjével olyan jókedvre hangolta a vendégeket, mintha csupa nászutas foglalt volna helyet az asztalnál.
Az idegen úr papirosszeletre írta fel a nótáját (még ma is őrzi egy vén cigány): „Édesanyám is volt nékem…” szólt a nóta. S a napok oly unottan folytak, hogy Rezeda úr elhatározta, hogy folytatja azt a lombfűrészmunkát, amelyet a kastély egyik szobájában felfedezett.286
