TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Különböző rejtelmes ügyek
TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Különböző rejtelmes ügyek
Az angol úr meglátogatta a környékbeli parasztokat, és furcsa pénzdarabokat felejtett az asztalon, ablakpárkányon, küszöbön.
Egy tallért a kastélyba hozott egy ijedt orosz paraszt. – Talán elvesztette az idegen uraság, és ezért majd ő kerül bajba. Alvinczi úr, a házigazda meghallgatta a paraszt fogyatékos előadását, amelyből Kiderült, hogy már néhány beteget is meggyógyított az idegen úr a völgyben elterülő faluban. Ránézett a betegekre, és megparancsolta nekik, hogy egészségesek legyenek.
Zöldesszürke tekintetére összerázkódtak az öregek, a gyermekek, és a kutyák a köpenyegéhez húzódtak.
A rongyos kis falusi temetőben világosságot láttak a sírokon, amikor az idegen úr egy este, beteggyógyítás után arra elhaladt. Aztán ismét elsötétültek a sírhantok. Cservenka, a falubéli féllábú katona, aki a sírásó teendőjét szokta ellátni, ha valaki éppen meghal Medveházán, esküdözött, hogy mióta az idegen úr a faluban megfordult, a temetői halottak között nyugtalanság észlelhető. A múltkor is, holdas este, a sírdombjára ült a harmadéve eltemetett kovácsmester, és azon iparkodott, hogyan szökhetne el a temetőből. (Szerencsére, lábai már elszoktak a járástól.)
Alvinczi úr füléig belebújt bundájába, amikor tudomására hozták a falusi híreket. Fél szemmel vizsgálta az aranytallért, mintha valamely bűvös pénzt tartana a kezében. Viktória császárné arcképével díszített jó aranyfont volt az. Tömör, alapos, jó zengzetű; mint az angolok pénze.
Ezután a parasztok még azt a mesét is kitalálták, hogy hiába adtak túl a talléron Ungvárott a rőfösnél. Mire visszatértek a hetivásárról, az aranypénz már odahaza volt, az asztal szélén vagy a küszöbön, ahova egykor az idegen úr dobta.
Egy napsütéses délben Krónprinc Irma azt a különös felfedezést tette egy udvari ablakból, hogy az idegen úrnak nincsen árnyéka a havon.
Miszter H. az öles hóember mellett állott, amelyet az udvar közepén287 emeltek a cselédek, egy ócska hajdúsüveget nyomtak a fejére, amelyet leemelt a hóember, midőn az idegen úr mellette elhaladt. A hóembernek kellő árnyéka volt a napsütötte havon, míg miszter H. alakja árnyéktalanul haladt tova az udvaron. Az idegen úr a falu felé tartott a völgybe. Amint az erdőhöz ért, füttyentett, és a múltkori hatalmas medve fénylő szemmel kibaktatott a sűrűségből, és az idegen úr sarkához dörzsölte nagy bozontos fejét.
Máskor – ezt viszont Krónprincné mesélte később Budán, és a Mátyás-templom melletti cukrászdában a kiszolgáló kisasszony hallotta egy alkonyattal, a medveházi napok alatt, két piros nadrágos, lakkcsizmás, derék és fej nélküli lábszár futott fel az országúton, és levelet hozott az idegen úrnak.
A keresztútnál egy kápolna állott, bolthajtásos, kis sárga épület, amelyben egy fára festett Mária-kép előtt vetett keresztet a föld népe.
Olyan volt a behavazott tájon a kis épület, mint egy túlvilági emlék, amelyet égi utasok hagytak hátra, miután egy éjszakát e vidéken töltöttek.
A falak vastagok voltak, és a terméskő nem repedezett. Nyári, jó szagú fagallyak és rozskoszorúk maradványai emlékeztek áhítatos imákra, amelyek azóta bizonyosan beteljesedtek. Egy vándorlegény bocskorát, szegény asszonyok zöld krajcárkáikat, egy régente erre utazott dáma pillangókesztyűjét ajánlotta fel a nyugodalmas Máriának; a kántor, ha erre járt, énekelt egy ködös melódiát, Amerikából visszatérő parasztok elérzékenyedtek. A vándorpiktor, aki valamikor pókhálós szemével, reszkető kezével a vonalakat és színeket felrakosgatta, bizonyosan sokat álmodott fiatal korában fekete asszonyokkal. A bibliai asszony karcsú volt és aranypiros arcú, kék palástja elrejtette kezét, pedig azt sokan keresték.
Vecsera kisasszony néha eltűnt déltájban a kastélyból, korcsolyával karján a folyóra sietett, amely kanyarogva húzódott az országút mellett, mint egy üvegkígyó. Barna és áttetsző jég fedte a folyót, sisteregve futott rajta az acéltalp. A megfagyott kökénybokrok, öregesen álmodozó fenyők között, moha és száraz levél fedte ösvényen a kápolnához lehetett jönni a folyóról.
(Rezeda Kázmér úr a kökénybokrok körül úgy figyelt, mint egy vadmacska.)
A kápolnánál a boltozat alól miszter H. lépett elő, és kezét nyújtotta a leánynak.288
Áhítatosan és hosszadalmasan nézett a leány arcába, miután két kezét fogta, és mély meghatottság tükröződött a máskor közömbös arcon.
Mintha már nagyon régen ismerték volna egymást e találkozás előtt, de a múltról egyetlen szóval sem tesznek említést.
Elfoszlott az, mint a virágszirom; felleg lett napnyugaton; csillag egy távoli égi tájon; imádságos por a templom lámpásán. Múlt: a tegnapi hang. Régmúlt: a tegnapelőtti kézszorítás. Messzi, drágalátos emlék, egy tekintet, amely sohasem ismétlődhetik többet.
– Én elmegyek ma innen, mert időm lejárt. De majd egyszer még visszatérek hozzád, Mária – így szólt a különös idegen, és közel hajolt a leány lehunyt szemeihez, amelyen a pillák nem remegtek, és a fehér arcocska mozdulatlan volt, mint a halottaké.
– Vigyen magával – mondta Vecsera kisasszony.
– Ahová én megyek, te oda nem jöhetsz. Én a másik világba megyek vissza, ahonnan eljöttem, hogy téged lássalak. így tudtalak mindig: fiatalnak, kedvesnek, szívringatónak. Dalnak, amelynek nincsen hangja. Névnek, amelynek nincs betűje. Álomnak, amelynek, nincsen teste. Ismerlek, mióta először jártam e tájon, és a magyar urakkal Kun László módjára poharat ürítettem. Ugyanez voltál: az én lelkemnek a húrja, szívemnek kiválasztottja, akivel bizonyosan kellett találkozni, amíg éltem és szenvedtem. A kürt zengett az erdőn, és mi már akkor is szerettük egymást, amely időre te nem emlékezel. Ilyen volt a hajad, a szemed, az arcod és lábod. A homlokodon csillag volt. Nagyon szerettelek, és visszatértem hozzád.
– Vigyen magával – ismételte Mária, és felnyitotta a szempilláit.
A vadászruhás szőke ember csendesen mosolygott.
– Ha megérinteném a homlokod, ha lezárnám a szemed, ha a szívedre lehelnék: halott lennél te is, mint én vagyok.
– Úgy is halott leszek, ha nem láthatom.
– Mi, halottak, csak az élőket szeretjük, mert ők még szenvednek, mikor mi már régen nem ismerjük a szenvedést és a nyugtalanságot. Szánjuk őket, és egyengetjük útjaikat. Nem hallottál még hangot álmodban? A halottak hangja az, akik körülülik az álmot, és megmutatják magukat szép és különös ruháikban, szenvedés- és ráncmentes arcukkal, pehelykönnyű érintésükkel és a földet többé nem érintő lábukkal. Szegény élők! Mily nehezen tudnak elaludni!
– Én többé sohasem fogok álmodni.
– Nagyon sok álmod van még, Mária. A két szemed mögött a sötétségben289 láthatatlanul élnek az álmok, mint a pusztában a szellemek. A hajfürteid között kis árnyak laknak, amelyeknek meg kell növekednie, hogy valóságos álmokká váljanak. Az ujjaid között láthatatlan rózsalevelek vannak, amelyeknek le kell hullani, hogy utadat bevégezhessed. A füledben zenéknek kis hegedűsei telepedtek, akiknek melódiáit végig kell hallgatnod. És fogaid sövénye mögött élnek a hangok, mint a leheletek, amelyeknek még életre kell ébredni, mint a virágok magvainak.
– Sokáig kell élnem, hogy téged elérhesselek?
– Messzi még a fogadó, amelyből már nem utaznak tovább a vendégek. Térj vissza, kisleányom, az apácákhoz, és majd egyszer ismét várni foglak Pozsonyban egy régi utcában, amint iskoláskönyveiddel sietve mégy a hóesésben. Én előrelépek, és te felismersz. Megfogjuk egymás kezét, és egy percig vagy egy óráig azt hisszük az ódon, sárga épületek között, hogy szeretjük egymást, tehát jogunk van az élethez.
– Miért hagy itt?
– Mennem kell… Már nem maradhatok. Megáldalak, Mária.
A leány térdre ereszkedett, összekulcsolta a kezét.
Az idegen úr keresztet vetett a leányra, aztán önmagára. Csöndesen megsimogatta Mária fürteit. A leány lehunyt szemmel, halálra készen térdepelt.
Mire feleszmélt, már csak a halk déli szél simogatta az arcát.
A leány sokáig térdepelt az útszéli Mária előtt, gondos megbeszélést folytatott nőtestvérével, és aztán láthatólag megnyugodott.
Tűnődve indult el a kastély felé, miután korcsolyáit lecsatolta. A fejét lehajtotta, és kerek kis vállai összehúzódtak. Mind lassúbb lett a lépése. Láthatólag nehezen viselte el a különös élményt.
(Rezeda úr ez idő tájt már a naplóírást is beszüntette. Megállapította azonban, hogy némi csókot, minden órát, minden nőt pontosan feljegyzett, a helyeket és címeket, utcákat, házszámokat, csalódásokat és későbben megvetésre méltó hazugságokat, soha be nem váltott ígéreteket és csalfaságokat, gombokat, szoknyákat és kalapokat. Egy boldogtalan élet. Ez volt a naplókönyvre írva, és bölcsességekkel volt teli, mint az elhervadt férfiúk gondolatai, akik szanatóriumban laknak, és végképpen megszabadultak a nőktől; mielőtt elbúcsúznának a földi léttől, egy-két napig oly világosan látják a disznóságot, amely velük itt történt, hogy megelégedetten fordulnak a fal felé.
Ez idő tájt már oly messzire vélte magát a fájdalmas élettől, hogy elmulasztotta a tanulságokra való feljegyzéseket. Azt gondolta, hogy már290 semmi baj nem érheti többé az életben, miután távol tartja magát annak szélmalomvitorláitól, csendesen ül egy gödörben, és magának fújja a tilinkót. Tehát a naplóírást is beszüntette. Elhatározta azonban, hogy némi följegyzéseket tesz a Vecsera kisasszony ügyéről, amelyet halála után a nemzeti Múzeumnak hagyományoz; hadd csóválják a fejüket a tudósok.)
Alvinczi Eduárd úr ebéd közben ünnepélyesen felemelkedett a fejedelmi karosszékből. (Szilveszter úr a háta mögé állott poharával, hogy majd elsőnek koccinthasson, és kellő időben jelt adjon a tus elvonására. Vendéghegyi Algernon levette az asztalkendőt nyakából, és hátradőlt székén, miután néhány „halljuk!”-ot kiáltott.)
– Nem mulaszthatom el az alkalmat – kezdte Alvinczi remegő hangon, miután tekintetét végigjártatta a társaságon –, hogy poharamat a szép nők egészségére ürítsem. Idézem nemes honfitársamat, Szemere Miklós urat ezen alkalommal: Igyunk, urak, mert nem boldog a magyar.
Taps és pohárcsengésbe mordult a bőgő, és rengett a cimbalom.
Az idegen úr helye üres volt az asztalnál. Senkinek sem tűnt fel távolléte, mert máskor is elmaradt szó nélkül az ebédtől.
Délután Szilveszter úr egy udvarmester komolyságával egyenkint felkereste a vendégeket. Meghatottan jelentette:
– Elhangzott a búcsú-pohárköszöntő. A medveházi szép napok befejeződtek. Reggel indulnak vissza Magyarországba a postakocsik.
Krónprinc Irma kisasszony estig hiába kereste Rezeda Kázmér urat, hogy véle a legközelebbi programját megbeszélje. A megbízhatatlan fiatalember szürkülő bajusza alatt tollszárat rágott egy bezárt szobában. Fekete selyemsapkát tett a fejére, mikor elhatározta, hogy ismét felveszi az írók tollát. Apró betűkkel írt, mint Tóth Bélától vagy Gáspár Imrétől látta fiatal korában, akik már jóformán teljesen megszűntek érző és mindennapi emberi életet élni, elgörbült ujjú írók voltak, akik félelmetes rendszeretettel hajoltak papirosaik fölé. S egészen mindegy volt nekik, hogy odakünn tavasz van vagy tél. (Egy időben minden író Balzac Honoré szeretett volna lenni életmódjában is.)
A mű, amelynek kidolgozásába fogott Rezeda Kázmér úr, ezt a címet viselte: „Rudolf királyfi megjelenése Észak-Magyarországon.”291
