TIZENHATODIK FEJEZET • A vörös postakocsi pihenése
TIZENHATODIK FEJEZET • A vörös postakocsi pihenése
Zúzmarás tavaszi nap vándorol az égboltozaton, a Kos ballag ki a világmindenség hóval borított mezőire, éjszakánkint hideg kis csillagok hullnak a magasból, a háztetők Budán kékek és fehérek, a Vízivárosban egy magányos ablak virraszt: Rezeda Kázmér úr a levelezését megsemmisíti, mintha bársonyzekés sbirrek ólálkodnának lenn az utcasarkon, hogy mindenáron birtokába jussanak a monogramos papirosoknak, amelyekre nők írtak régi bolondságokat s elfelejtett álmokat, találkozásokat és esküvéseket. R. K. úr egy éjszakán mind visszaadta az esküket a tűznek. A regényíró tartozik annak kijelentésével, hogy a sablongentleman meghatottságából mit sem érzett Rezeda úr. Csak a költők és a vénkisasszonyok fantáziájában érzékenykednek a kopasz agglegények. A falról bicskával lekaparta a női neveket, amelyeket az esztendők folyamán oda felírt korommal, véres ujjal, fogai között tartott irónnal. Reggel találkozásra készült Krónprinc kisasszonnyal, s nem is igen gondolt már arra sem, hogy mit fog mondani a búcsú percében Irmának, akivel tagadhatatlanul boldog volt. „Majd eszembe jut valami!” – gondolta, és szokása ellenére elfújta a gyertyát, hogy a budai ház sötétségében mélyet és alaposat aludjon, mint egy halott a sírjában. S álmában egy ismeretlen, kövér, barna nő hajolt szája felé asszonyos kíváncsisággal. Olyan piros volt a barna nő melle és válla, mint az ecetfa dércsípte virága. Savanykás és üde volt a lehelete, mint a francia pezsgő íze. Turbékolt a hangja, mint egy édesanyáé, aki atyja szerelmét mesélgeti fiának. Gömbölyű volt, mint a földgolyó a tanulószobában, ahol gyermekkorában Rezeda úr a világ teremtését tanulta, és arról volt szó, hogy Isten szolgái közé lép, miután nőies volt, és félő, hogy a vívótőrrel való gyakorlatban nem fogja magát kitüntetni. A földgolyó megfordult tengelyén. R. K. úr nagyot lélegzett, és fél szemmel utána nézett az utazó nő fátyola módjára eltávolodó álomnak. Még látta a kövér nő mezítelen alsó lábszárát, amint kilép a küszöbön, ahol hirtelen nőni kezdett, mint Alice a csodák világában.305 Felugrott, és a hideg vízbe dugta a fejét. Odakünn nap ragyogott, mintha ma kezdődne az élet a világon. Az álomról már csak annyit gondolkozott, mint amennyi szalonnázás közben elfért a bicska hegyén.
– Ha hitvallásom nem tiltaná a szerencsejátékot, megtennék némely számokat a linzi kislutrin.
A szalonna ropogott, mint a szűzies jég a hegyi folyón, a kenyérnek olyan illata volt, mint az édesanyja kezének, a Sas-hegy piros nedve, mint az új életet hozó hűvös vér ömlött le torkán. Fekete ruhát vett fel, és a velencei doktor elefántfejű sétapálcáját a kezébe. Derülten, éber agyvelővel lépett a tavaszi utcára, mintha húsvét napja volna.
A Gellérthegy szerpentin útján, ahol tiszta életű, nyugalmazott katonatisztek, elhízás ellen védekező, jómódú agglegények, hosszú élet felé áhítozó idős gavallérok járnak-kelnek az óra pontosságával a reggeli időben, egy sarkig érő bundás, egyetlen fácántollal ékesített, párizsi kalapkás, lila fátyolos, cobolykarmantyús, karcsú hölgy jött szemközt Rezeda Kázmér úrral, mint egy regényhősnő.
– Ó, ön nobilis tünemény! – szólt derülten R. K., s kalapját diákos kedvvel megemelte, mintha észre sem vette volna a hölgy ajkának vonaglását.
– Beszélni akartam önnel, talán utoljára. Ugyebár, mindketten megérdemeljük, hogy megnyugodva, szenvedés és félreértések nélkül váljunk el? – monda Krónprinc Irma, és oly szép és nemes volt e reggelen, mint az előkelő hölgy, akinek ismeretségére a szegény költő vágyakozik. (Antilop kesztyűjének olyan jó szaga volt, hogy R. K. egy percig a kezében felejtette a kis kezet, amíg Irma gyengéden, de határozottan visszavonta.)
– Hallom Gráciásztól, akit az ön tanácsára apámnak, gyámomnak, vagyonom gondozójának választottam, miután szegény édesapám aligha lesz valaha egészséges odafent a Sas-hegyen, hallom tőle csöndesen, hogy barátja utazni készül, messzire, talán nem is jön vissza Budára.
– A nehezen szállítható holmim egy részét már beraktároztam egy szállítónál.
– Miért nem küldte hozzánk? A padlásunkon megőriztük volna könyveit, bútorait, kedves képeit. Még Gráciásznál is jobb helyen lett volna holmija.
– Elég gondot okoztam barátaimnak eddigi életemben – felelt csendesen R. K. – Más ember lettem. Tisztelem az életet és embertársaimat. Azelőtt példának okáért mindig kárörömet éreztem, midőn arra gondoltam,306 hogyan is lesz az, ha meghalok. Ki fizeti a koporsót, kántort, harangozót, sírásót és a többieket, akik a Halál borravalósai? Szegény öreg Gráciásznak bizonyosan sok lótást-futást okoztam volna, amíg a szükséges papirosokat összeszedi; valamint megkönnyebbülést is szereztem volna neki, amint végre egy csöndes őszi délután leül a sírhalmom mellé. – Manapság immár rendben vagyok a szénámmal. Beléptem egy veteránegyletbe, mely Albrecht főherceg indulóját fogja játszani koporsóm mögött, a tabáni és vízivárosi házmesterek katonásdit játszanak temetésemen, és mikor kivonul a menet, a járókelők azt fogják hinni, hogy egy elnök halt meg.
– Önnek talán gondjai vannak? – kérdezte szemérmesen Krónprinc kisasszony. – Gráciász barátjához bizalommal fordulhat. Én tudom, hogy feltárhatja előtte helyzetét, amely miatt el akar utazni innen. Anyámnak nagy megnyugvására szolgálna, ha ön továbbra is a Vízivárosban maradna. Gráciász már öregember, nemigen érti az életet. És nekünk nincsenek barátaink.
Rezeda Kázmér könnyes szemmel megcsókolta a kezét Irmának.
– Ismerem jóságát, kedves Irma. – Mindenki gazember, aki a nőket szidalmazza. Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy a nők érthetetlenül, szinte rejtelmes módon jók voltak hozzám. Mily nemesek, lemondok, önfeláldozók és gondoskodók voltak! Igaz, hogy nem is igen kerültem rossz nők kelepcéjébe, szent anyám ezt kiimádkozta részemre a Máriától. A nők az életem ösvényén olyan áldottak voltak, mint őszkor a gyümölcsfák. Almák, körtvék, aranyszőlők hullottak gallyaikról a kalapomra. Majd elsimították a homlokomról a ráncokat, mint a zene, amely jó szívükből hangzott. Kis karácsonyfák voltak, amelyek lámpásaikkal szeretetet, megértést, családias érzést sugároztak. Amikor távolról olyan árnyékuk volt, mint az akasztófának, amelyen majd befejezem reménytelenségeimet, céltalanságaimat, akkor is, midőn a dombot félénken megközelítettem, kitűnt, hogy gonosz boszorkány varázsolta elém a képet, orgonavirág nyílott a fán, és alatta csermely futott, amelynek vize meggyógyította szívemet. Védelmező lombok voltak, amelyek alatt sokszor megpihentem. Jószívű kutak voltak, amelyeknek tükörében megnemesedve, megszépülve láttam arcom mását. Déli szelek voltak, amelyek elhessegették a szívemből a fájdalom dongóit. A szeretőim egyben édesanyáim is voltak. Ha még egyszer kezdeném az ifjúságomat, kedvesebb úton nem haladhatnék. – Ámde most nincs gondom, sem bajom. Tavasz van. Kóborolni vágyom.307
– Messzire megy tőlünk? – kérdezte némi hallgatás után Irma, mialatt hibás szemét a tavaszi földre szegezte, és foxterrier kutya első lábaihoz hasonló lépése álmodozó és merengő volt a kis szürke betétes cipőcskében.
– Annyira megyek, mint a szél.
– Látni fogom néha?
– Ha behunyja a szemét.
– A hangját hallom?
– Ha fülére tapasztja a két kezét, és arra figyel, hogyan dobog a szíve a magányban.
– Megszoríthatom a kezét?
Rezeda úr nem felelt.
Irma megismételte a kérdést.
– Megfoghatom a kezét?
– Majd egyszer… Talán még visszatérek a régi budai házak közé, ahol boldog, boldogtalan, de ifjú voltam.
– Ha bajba jutok, szerencsém elhagy, szívemben kígyók laknak és az álmomban szörnyetegek: megtudhatom magától azt a szót, amely megszabadít szenvedéseimtől?
Rezeda Kázmér felemelte a fejét. A tekintete nyugodt, derült és éber volt.
– Azt a szót már most megmondhatom önnek. Talán hasznát veheti. Egy vándorló szerzetes volt ő Indiában, és a neve: Buddhó.
Krónprinc kisasszony reménytelenül csóválta a fejét:
– Önök, férfiak, tele vannak babonákkal, rögeszmékkel, jó és rossz ideálokkal, amelyek az élet keserves bajaiban kikötőcölöpök, amelyekre kötelet vetnek. Politika, tudomány, költészet, gyűjtés és játék: mind megannyi rögeszme, amelynek falai közé elvonulnak a mindennapi élet szenvedései elől. De mi, szegény nők, gyengéd, nyitott, szinte mezítelen szívvel járunk-kelünk az életben. Az egyetlen hely a templom, ahol bizonyos időre gyógyító írt találunk szenvedéseinkre.
– Buddhó éppen azt a vallást alapította, amely megszabadít a szenvedésektől – felelte Rezeda úr.
Krónprinc Irma halkan, szinte bocsánatkérőleg folytatta a maga mondókáját:
– Én még élni szeretnék, hisz május havában leszek huszonegy esztendős – szólt szemérmesen.308
R. K. úr gyengéden megfogta a leány karját, és egy útszéli padra vonta maga mellé. Halkan, szenvedély nélkül és mégis derülten beszélt:
– Tíz esztendő előtt öngyilkosságot követtem el, mert még nem voltam harminc esztendős. Egy régi Corvin házban vártam a gyógyulást a Tabánban, és mellettem volt a nő, aki miatt a tettet elkövettem.
„Olykor vendégük is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnyeperen, Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddhó imádatát hozta a földgolyó túlsó feléről. Egy hétig tehervonaton juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a kínai határon, ahol kozák helyőrségek voltak, és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kínai imádságot tanult, és Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhónak új híveket szerezzen ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta fel boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta, hogy miért rongyos.”*
* A vörös postakocsi Első könyv 141. lap
– Ámde még fiatal voltam ez idő tájt – folytatta elmerengve Rezeda Kázmér –, és nemigen tulajdonítottam fontosságot kis barátom tanításának, az élettől való szépséges elborultságának, keresztbe vetett lábakkal, kiegyenesített derékkal és éberen felemelt fejjel való üldögélésének a budai hegyek elhagyott barlangjaiban vagy magányos fák alatt. Pedig hányszor kérdezte, hogy miért nem akarok szenvedéseimtől megszabadulni, a vágyaktól megmenekülni, testemet megvetni és a nyolcrétű útra lépni, amelynek a végén a paradicsom, a Nibbanám van, ahol a láng kialszik! Kedvesemre néztem ilyenkor, és megcsóváltam a fejem. Még nem múltam el harminc esztendős, és örömet leltem abban, hogy én vagyok az a boldogtalan úriember, akinek már semmije sincs, csak a szerencsétlensége mulattatja.
Azóta elmúlt tíz esztendő, és rongyos kis barátom oktatásait nem felejtettem, mind többször idéztem őket emlékezetembe, csöndes délutánokon könyveket olvastam a nevezetes Gótamó Buddhóról, az indiai papról, aki csak egyszer mosolygott életében, midőn apósával találkozott, s az szemrehányást tett neki nő nélküli, elmélyedő, boldog életmódjáért. Amint múltak az évek, mind erősebb lett bennem a gondolat, hogy309 szenvedéseimtől csak Buddhó vallása révén szabadulhatok, céltalan, haszontalan, tunya, szenvedélyes és érzéki életemnek csak úgy vethetek véget, ha rálépek a nyolcrétű útra, amelyet kétezerötszáz esztendő előtt egy homokba és dzsungelbe temetett városban, Lumbini indiai városban született bölcs megjelölt a boldogulás útjának. Derült éberség, megelégedettség, csönd nyugalom, örök béke jár e vallás követésében. Jóság és bőkezűség, földi érzésektől való megszabadulás, örökös tisztaság és tes-tietlenség a jutalmam, ha őt elkísérem. Szenvedni többé nem fogok, ha elgondolom, hogy csak testek vannak itt, csak érzések vannak itt, csak gondolatok vannak itt, csak jelenségek vannak itt, amelyek keletkeznek és elmúlnak, és engem közömbösen érintenek, mert felül vagyok mindenen. Egy fa alatt ülök az erdőben, s azt gondolom magamban, amit akarok. Csak jót, szépet, szenvedésmenteset, s nem törődöm azzal, hogy mit gondolnak szerte a világban az emberek. „Elragadó, testvér, a Gózingam-erdő, isteni a tiszta, holdvilágos éj, a fák teljes virágzásukban vannak, azt hinnéd, égi illatok lengenek körülötted.” S elmélyedtem és meggyógyultam; bévülről már buddhista szerzetes, egy álruhás bikkhu voltam, midőn önnel megismerkedtem, Irma, és kedvéért még egyszer visszatértem a mindennapi életbe. Tudtam, hogy nagy szenvedések várnak itt reám, megpróbáltatások és töprengések, kockára tettem a vallásom által ígért hervadhatatlan életet, lépéseket tettem a megöregedés és a halál falé, amelyet pedig szerzetes létemre sohasem ismertem volna meg ijesztőségében, csak jóságában és szépségében – a maga kancsi szeméért visszajöttem a buddhista paradicsomból, a Nibbanámból.
Itt voltam.
Míg egy napon felkerestem azt a magányos fát a Svábhegyen, amely alatt először ültem keresztbe tett lábakkal, kiegyenesített derékkal és éber gondolatokkal, ahol magamat az indiai istennek felajánlottam: és a köznapi életnek csodálatos, közömbös és megvilágosodott elmém visszatért. A bölcsek és öregek, sokat szenvedők és megcsalatottak istene, Gótamó Buddhó reám lehelt az indiai erdőből. Többé nem fáj az élet, leányom. A nyolcrétű utat ismét bejártam, és ma elutazom a paradicsomba.
– Buddhista lett? – kérdezte Irma meglepetten.
– Mindig az voltam, csak nem tudtam. A legtöbb férfi negyvenedik esztendeje közeledtével buddhista lesz. Ne paráználkodj! – mondja a hitvallásom harmadik parancsolata. Csak az eszelős öregek nem tartják meg e szabályt.310
Krónprinc kisasszonynak egy kemény, elszánt ránc támadott a homlokán, a két szeme között. Elhatározottan felállott helyéről. A kesztyűjével babrált, aztán könnyes, haragos szemével elfelejthetetlenül a Rezeda arcába nézett:
– Mindig tudtam, hogy okos ember – szólt visszafojtott hangon. – De azt sohasem gondoltam, hogy vallásos meggyőződések alapján adja ki az utamat.
Bokáig érő bundájában csöndesen, kissé előrehajlott fejjel és elgondolkozva indult el Krónprinc Irma a szerpentin úton. Válla igen keskeny volt, bizonyosan mellbetegség szokta kínozni, és rövid nyaka volt: és oly kívánatos volt, mint a paradicsomi asszony. R. K. úr Buddhó egyik mondásával vigasztalta magát:
„Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről.”*
* L.J.: Dhammó
A szerpentin út fordulójánál Irma visszanézett. Rezeda úr ekkor már keresztbe rakott lábakkal ült a tavasz közeledését kékes árnyékkal jelző hársfa alatt. S miután reggel volt éppen, két kezét feje fölött összekulcsolva tisztelte a hat világtájat: keletet, delet, nyugatot, északot, a nadírt és a zenitet. Pesten és Budán harangoztak, mintha valamely készülő nagy hangversenyhez stimmelnék össze hangszereiket a toronyőrök. Gazdag embert temetnek délután.
A buddhista emelt fővel, boldogan ült a tavaszi földön.311
