TIZENÖTÖDIK FEJEZET • Madame Louise kártyái
TIZENÖTÖDIK FEJEZET • Madame Louise kártyái
Pest ebben az időben, tavasz kezdetével már majdnem olyan rossz szagú város, mint nyáron. A dohos, régi házak kapualjából télen megrekedt levegő ömlött ki; az ablakokat kinyitották, és betegszobák levegője áramlott.
Öregemberek bújtak elő, akiket télen nem lehetett látni, csontfejű botokra támaszkodva, zöldre kopott ruhákban ténferegtek a napfényben, amely a belváros utcáit hűvössé és nedvessé tette. Serházszag, mint útonálló, régi pincék, bolthajtásos földszintek, csodálatosan zárt udvarok és gyanús lépcsőházak szaga, mint megannyi odvából előmászó szarvasbogár volt feltalálható a városban.
Mintha sohasem szellőztetnek vala a negyedik kerületben, csak tavaszi napon, ebéd után, mikor már mindenki megebédelt, és lefeküdt szunyókálni. A régi hordár a sarkon életuntan guggolt kis zsámolyán, a zálogház pádimentumára nyolcasokat locsolt a tulajdonos, és a szerelmi levelezésre váró dáma még lompos slafrokban és mezítelen lábára húzott papucsban olvasta a regényfolytatást a hírlapban.
Régente Pest ebéd után mindig elaludt egy órácskára, nyugodt emberek voltak itt, csak az üzletükbe igyekvő iparosok, nőszabók és fűzőkészítők játszottak egy kéglipartit a „Koroná”-ban, Péchy Andor még a „Korona” kávéház belső szobájában bóbiskolt, a púpos markőr, Fridolin, ügyet sem vetett a feketéjüket gyorsan fogyasztó pasasérokra. Ebéd után csak a kölcsönkérő sietett végig az utcákon. Az urak a Nemzeti szállóban késő délután keltek, és előkészítették, megbeszélték az elmúlt éjjel afférjait, párviadalait.
A város területén egy csomó úriember ásítozott, aki más gentlemanek bajából, részeg indulatából, kártyanyereségéből óhajtott megélni.
A titkos kártyabarlangokban estefelé kezdődött az élet, fényesen berendezett lakásokon jelszóra nyílott meg az ajtó a mellékutcában; Bodh Elek roulette-bankja, a „kis doktor” nasi-vasi asztala, Somosy Károly292 délutáni ferblipartija, majd a Terézváros felé „Slió” bankja: a város pénztelen semmittevőit a szerencsekerék közelébe csalogatta. Sárkány, a vidéki földesúr még négy lovon jött Budapestre, és a Császárfürdőtől a „Fehér Ló”-ig, a lóvasúton elvesztett tízezer forintot azon elmés játékon, hogy „fej vagy írás”. A belvárosi kaszinóból dr. Dick hazaküldött a múlt héten viselt harisnyájáért, mert abban szerencséje volt. Az Erzsébet téri kioszkban Lányi Manó adta a bankot, és már Thaisz kapitány idejében tudták, mivel kell elhallgattatni a rendőrséget és öreg Szvobodát, a német újság reporterét. A „Tigris”-ben, „Európá”-ban, „István király”-ban – e régen letűnt szállodákban – kedves vidéki emberek vártak, hogyan adhassanak túl pénzükön. A bűncselekményesek közül: Spangát, Pitélit és Berecet, a posztkisztli tolvaját, Farkas Menyhértet, a temesvári lottóst és későbben Kecskemétit volt szokásban emlegetni mint jeles férfiakat; a Szarvas téri és újpesti bankrablás még ismeretlen volt a pestiek előtt, a legnagyobb tekintély Papakoszta, aki a biztos wertheimszekrényeket fúrni kezdte.
Kitartott nők és feleségek ébren várták a kártyás éjszakák eredményeit, míg a Rostély utcai „Folies Caprice”-ban, a Hajós utcai „Herzmann”-ban vagy az „Imperiál”-ban türelmesen, egymás között kártyázgatva virrasztottak az éj művésznői; a zenekar várakozólag hallgatott; a pincérek és a ház elé érkező fiákeresek jelbeszédet folytatnak; az „Ármin” pincéjében, a „Dobler” bazárban, a „Ferenczi” kávéházban (az éjjeli szerelem helyén vagy a nappali szerelmi találkozóhelyen, a budai „Elipsz” kávéházban); Blau bácsi, mint egy éjféli főfelügyelő minden éjszaka ébren volt, és pontosan tudta, hogy mi történik a város különböző részeiben, ahol az úri társadalom megfordulni szokott (míg a Nemzeti Kaszinó kártyacsatáiról, mulatságairól Madame Louise-hoz mentek a posták a Belvárosba) –, amíg hajnalodni kezdett, és a legizgalmasabb kártyázások is véget értek.
Némely kártyacsatánál, midőn naponta újult erővel mérkőztek az ellenfelek, mintha az egész város érdekelve lett volna. Zsákokban hozták a vidékiek és a bécsiek a játszani való pénzt Pestre, a kártyaasztalról a földre esett egy százas vagy egy ezres, nemigen törődtek vele.
Az első felületes pillantásra úgy nézett ki Pest ez években, hogy itt senki sem akar a munkájából megélni; gazdag emberek megkopasztásán töri fejét mindenki a városban; lutrizók, akik Frankl Móric nevű csodagyermek útbaigazítása nyomán nemegyszer ternót ütnek és lóversenyjátékosok hemzsegnek; Göndöcs Benedek békésgyulai apátplébános a293 Képíró utcai ablakból lógatja le csibukját Luft Rézi házában, ahová vendégként betévedt; a Ciánkáli című élclap kiírja a városbeli hamiskártyásokat; Eduárd, a „Kontinental” szálloda portása először mutat ajtót a bécsi vagabundoknak; Gály Lajos, az egyiptomi kedive váltóival megjelenik az Aranykéz utcai kis kocsmában; Szirmai Imrét pezsgőben fürdeti a vörös milliomos lány; megindul A Nap című újság, és némi ijedtség észlelhető az elszánt városban; a régi szép kastélyban, a Magyar utcában délig szól a muzsika a tükörszobában; Österreicher úr elválik, és egy fekete pincérnőt vesz feleségül; a Gyapjú utcai német színház egykori művésznője, Forinyákné, tábornokné korában is megjelenik a „Bellevue” teraszán; Carola Cecília elpusztul Pestről, és szép asszonyokból öregasszonyok lesznek; ügynökség rikoltoz, és mosolygó csendben dolgozik a nőkkel való kereskedelem; az életben való boldogulás egyik fontos körülményének látszott, hogy ki melyik kávéházba jár, és mennyit hitelez a szabója.
Bánatos, szélhámos, üresfejű Magyarország, amely a nadrágja szabásából és a kártya keveréséből akart megélni. Mégiscsak tiszteletre méltóbbak voltak e kor nagy svindlerei, akik legalább dolgoztak is valamit, hogy vállalatuk sikerüljön.
Nagyon érthető, hogy ebéd után mindenki aludt a Belvárosban, a felgyűrt nadrágos fiatalemberek, valamint szélesujjú dámák pihentették arcuk vonalait, a hordár legfeljebb kölcsönpénz után rohan, szundít a pék és fűszeres, megkopaszodott ügyvédek a Tarnóczy-csőd iratai felett törik a fejüket; Eötvös Károly és Polónyi Géza a szép Brunkaláné pöréről álmodoznak, és a barátságos kiskocsmákban már elfogyott az utolsó főzelék is „feltéttel”, ami húsz krajcárba került.
Nem volt könnyű élete a régi világbeli magyarnak a Belvárosban már a peleskei nótárius óta.
Konok német fészek volt a Belváros harminc esztendő előtt, a Hatvani utcában nem értette meg a boltos a vidéki jogásznak a szavát, aki magyar nyelven kért kokárdát a nemzeti ünnepélyhez, a Váci utcában német volt minden boltfelírás; a „Zrínyi”-ből már kipusztultak a jurátusok és hamiskártyások, és a magyar nem is nagyon csodálkozott azon, hogy a kellner nem tudott magyarul a „Vadászkürt”-nél vagy az „Angol királynő”-nél. Erős vára volt a németségnek a régi Belváros; Isten nyugosztalja régi városatyáinkat, bizony akadékosan forgatták a szájukban a magyar szót. A sajtó Eszlárral meg az öreg Tiszával volt elfoglalva, szunnyadt a magyar érzés a városban, míg a Janszky-féle tüntetés után egyszerre megváltozott294 a világ. Hirtelen, váratlan erős magyar áramlás futott végig a városon, elfelejtik a zsidókat, Verhovayt; az ifjúság zajongani kezd a Kecskeméti házban, a sajtó lármásan agitál a névmagyarosítás mellett, és Feleky Hugó dr. leszakítja az első német cégtáblát a Belvárosban.
Valamely különös láz támad a városban, amely napról napra, évről évre emelkedik, mint egy második forradalom, amelyet március tizenötödike és ócska lőfegyverek nélkül visz véghez az ifjúság, a sajtó és a jóravaló terror.
Magyarosodjunk!
Ez a jelszava a korszaknak. Az Egyetértés-nél Csávolszky Lajos lobogva és szangvinikus, rövid felkiáltásokkal fut görbe lábain, ha tüntetés vagy lárma keletkezik a németség ellen a városban; új lapok alakulnak, amelyeknek egyetlen céljuk az erőszakos magyarosítás; a pincérnek kiütik kezéből a német újságot, és nemzeti hősként jár minden verekedő, aki az osztrák tisztekkel skandalumot rendez az orfeumban a Kossuth-nóta vagy egy német szó miatt. Vérmes, erőszakos, szinte a megfélemlítésben örömét lelő korszaka ez Pesten a magyarságnak. A sajtó vérbe borult szemmel uszít, mindennaposak a csetepaték a belvárosi spiszbürgerek és a lelkes ifjak között, amely harcok többnyire hatósági beavatkozás nélkül érnek véget; Carola Cecília is kibontja az orfeum színpadán a trikolort, mikor a Hölgyzászlóalj utolsó kvadrillja következik; az egész ország tapsol, mikor kísérlet történik a Hentzi-szobor felrobbantására. Közeleg az idő, midőn az egyetemi kör egy zsidó fiatalembert választ alelnökéül, bizonyos Veiszfeld Vilmost, aki (V. V.) jel alatt írogatja demokrata vezércikkeit a Pesti Hírlap-ba. Majd ünnepélyesen Vázsonyira magyarosítja a nevét.
De amíg idáig jutottunk, két kézzel dolgoztak Pesten a hazafiak.
Ezt a régen letűnt korszakot Pesten lehetne az asztaltársaságok korszakának is nevezni.
Ezt a német eredetű szokást hajdanában a spieszek gyakorolták a Belváros kiskocsmáiban; jelvényeiket még láttuk, az elnöki kalapot, a perselyt és a különböző szertartási eszközöket. Nagyokat ittak, és ünnepélyesen elénekelték nótáikat; a bor jó és olcsó volt a Belvárosban, éjfélig mindenki megihatta a maga porcióját.
Nos, a komolyabb hazafiak is, akik nem jártak az utcára meg az orfeumba verekedni a magyarságért, asztaltársaságba gyülekeztek. Tetszetős, ízléses és kényelmes alakulás volt az ilyesmi. Gyorsan népszerű lett a városban. A német polgárok egyszerre azon vették észre magukat, hogy295 a saját kocsmáikból, megszokott sarkaikból és az önállóan befüstölt bolthajtások alól: Kossuth-nótával, magyar pohárköszöntővel, hazafias, harsogó lármával küldik őket hazafelé. Már alig lehet németül megszólalni az „Uhr”-ban vagy a „Komló”-nál, hogy rá ne dördülne egy erőszakos hang valamerről:
– Magyarul!
A „Pipá”-ban, a „Kiskoroná”-ban, „Buda városá”-nál, a „Zenélő órá”-nál, „Csalányi”-nál, „Szikszay”-nál, Vörösmarty egykori kocsmájában, a „Komló”-ban, a „Szőlőtőké”-nél, végig az egész Belvároson lelkes tanárok, ügyvédek, hírlapírók, költők tréfálkoznak egymás között, de a havas kosárral belépő kucséberre is rákiáltanak:
– Magyarul, az ebadtát!
(Ugyanebben az időben a Vígszínház német színészeket szerződtet, akiket csaknem a testi erő fensőbbségénél fogva távolít el a Keglevich színpadáról a magyar közönség; a tüntetést Bartha Miklós rendezte, miközben egy szürke cilinderes urat és Neszmély hírlapírót tizenhétszer vezetett ki a színházból Sajó rendőrkapitány.)
A belvárosi hazafiak sikeres működése éreztette hatását a még félig felépített körutak tájékán, amerre lámpással járt a rendőr. A Józsefvárosban és a Terézvárosban egymás után alakultak hazafias bizottságok, mint Carlyle forradalmi Párizsában. (Gyakran a nők is kokárdát tűznek a mellükre, és Damjanich Jánosné több egyesületnek a vezetője.)
A terézvárosi „Tyúkketrec” vendéglőben hangzik fel először az erőszakos, követelő kiáltvány, régi időknek jelszava:
– Magyarul!
A fogadós, kellnerek, veinbursok, csaposok és vendégek rémülten néznek körül. A Terézia városrész még olyan sült német, hogy germánul ugatják az idevaló kutyák a holdat. Legfeljebb a tolvajnyelvet ismerik még ebben a kerületben, magyarul itt utoljára a lövészek ünnepélyén beszélt egy becsípett jurátus. A hónapos szobákat hirdető német cédulákat kezdik letépni egy idő óta, a cégtáblákat földhöz verik, a boltokban, kocsmákban megdördül az ismeretessé váló jelszó.
A „Tyúkketrec”-beli hazafiak félelmetes lármája felveri a sötétbe merült városrész csendjét. A polgárok ijedten húzzák fejükre a hálósipkájukat, mint akár egy emberöltő előtt, amikor az utolsó jurátusok rángatták meg itt a csengettyűket. Márkus József, a későbbi főpolgármester magyar nótákat énekel a „Tyúkketrec” német törzsvendégeinek, az öreg296 Baintner Imre találja ki a tréfa nevű fröccsöt. Örley Lajos, Dezsényi József, Sümegi Vilmos, Takács Gyula ülik körül az asztalt, és nemegyszer tettlegesen részt vesznek a magyarosítás munkájában.
A néptelen Belvároson hosszú léptekkel sietett át Rezeda Kázmér úr, és egy emeletes barokk épületen, amelynek földszintes ablakait csipkés függönyök fedték, és oly csöndesnek látszott a ház, mintha lakói messze délen töltenék a tavaszt, meghúzta a régimódi csengettyűt. Posztópapucsos csinos házmesterné az orra alatt köszönt.
– Mit csinál a nagyasszony?
– Amit ilyenkor szokott: kártyát vet.
Madame Louise a korai délutáni órákban, midőn körülbelül bizonyos volt arról, hogy senki sem háborgatja, kártyát vetett a szalonban, önmagának, a kisgyereknek, akit örökbe fogadott, Elemér grófnak, Jankovichnak, Szemerének, Milán királynak és a perzsa sahnak, emelt helyettük, és kártyáiból sorsukat nézte.
Szerdai nap volt, és ez különösen kedvezett a kártyavetésnek.
– No, maga vén csámpás! – kiáltott fel harsogó kacagással, amikor Rezeda úr betolta a fejét az ajtón. – Jöhet, szabad az út. Öreg grófjaim még a dezsönénél ülnek. Az aranyparaszt jön leghamarabb, mert korán elálmosodik. Azt majd beteszem a kis szalonba. Ott elalhat. Mi pedig kibeszéljük magunkat. Azon rejtelmes téli éjszaka óta úgysem láttuk egymást, amikor meg akart ölni.
Madame Louise teli tüdőből kacagott, megmutatta ép fogait (valamennyi megvolt), és a kártyavetőszékben megigazította magát, hogy jól szemügyre vehesse R. K. urat. A kezét is felemelte szeméhez, és alaposan megnézte vendégét:
– Azt mondják, valami kancsi kisasszony szoknyájára ültél. Féltékeny vagy, mint egy török. Az ördögbe, úgy lóg az orrod, mint a szerb királyé, amikor Kecskó Natália elkergette, és idejött vizet inni.
R. K. úr nyugodtan helyet foglalt, feketekávét kért a szobaleánytól, rágyújtott egy cigarettára, és megvárta, amíg a Madame a hosszadalmas kacagás után alaposan kiköhögi magát.
– Csődöt mondtam, asszonyom. Tennivalómat a hölgyek körül befejeztem.
– Tehát ismét megcsaltak.
Rezeda úr elpirult:297
– Azt nem mondhatnám.
A Madame nevetett, és legyintett:
– Ismerlek benneteket. Amikor az a bizonyos némber, akit ti hölgynek, istennőnek, életemnek szoktatok nevezni, természetszerűleg unatkozni kezd, és rajt felejti a szemét más férfiak mellény gombjain is, hazudik és szórakozott, a kalapját olyan hosszadalmasan próbálgatja a tükör előtt, mintha ti nem is volnátok a szobában, olykor ismeretlen helyre mereng a tekintete: ti, férfiak, akik egész életetekben tilosban jártok, az ujjatokat az orrotok hegyére teszitek. Hopp, baj van, szakítani kell az egész női nemmel, mielőtt valami szégyenbe keverednénk, mondjátok nagy bölcsen.
Hányan jönnek ide a város távoli részeiből, még Budáról és faluról is, akiknek sebesülése halálosnak látszik, a lépcsőn alig tudnak feltántorogni, és a pisztoly csöve kilátszik a zsebükből – folytatta Madame elmerengve. – „Louise, unatkozom, Louise, beteg vagyok. Louise, nem tudok aludni.” Így kezdik, és gyakran az időjárásról is beszélnek, mikor már dobog a szívük a vágytól, hogy a nővel folytatott csata lefolyását elmesélhessék, ahol a sebesülést kapták. Nevetnek, cinikusak, helyeslik furcsa élceimet, és arra kérnek, hogy könnyelmű nőknek mutassam be őket, akiket nem kell elvenni feleségül. Én csak csendesen szánom őket… Hol rúgott meg a kanca? A hiúságodon vagy a szíveden?
– Az ifjúságomon! – felelt Rezeda Kázmér.
Madame Louise oly szelíden mosolygott, mint egy öregasszony, aki már túlesett az élet valamennyi bolondságain, és harisnyakötésének mondja el nézeteit a legfontosabb dolgokról.
– Az ifjúságodnál sértett meg, fiam? Mi, régi asszonyok, azt tartjuk, hogy nincs is ifjúság a férfiaknál, legfeljebb a nőknél. Bár meg kell jegyeznem, hogy a fiatal nők sokkal komiszabbak, mint a tapasztalt és fájdalmat próbált nők.
– Ezek a mohó fiatalok – tudja, kedves Rezeda úr – mindinkább tűrhetetlenné teszik az életet. Alig bújtak ki a tojásból, még jóformán körül sem néztek a világban, néha repedt a sarkuk, a kezükön, a fehérneműjükön a szegénység szaga, a házmesterrel még fenntartják az atyafiságot, és vasárnap délután rokonaik körében ülnek a cukrásznál vagy a kávéházban: – és már élni akarnak, mohón, szomjasan, szemtelenül, zsarolva és fenyegetőzve. Nem is csodálkoznak, ha egy gróf szóba ereszkedik velük, mint akár én, aki negyven esztendeje élek a magyar mágnások között, és nemegyszer szerencsém volt az öregebb grófnékkal beszélgetni,298 midőn házamban megforduló fiuk vagy férjük magaviselete aggodalomra adott okot. A boldogult Wenckheim Krisztina grófné elhívatott a palotába, és így szólt hozzám: „Louise lelkem, én azt hallottam magáról, hogy jó és okos teremtés, megérti egy anya aggodalmát fia miatt, ismerni akartam önt.” Kezet csókoltam a grófnénak, és sohasem felejtem el, mily megelégedéssel vette tudomásul nem mindennapi műveltségemet, jeles eszemet és lelkem nemes vonásait. – Manapság minden elszánt kóristaleány mindjárt a palotába akarna beköltözni. Mondhatom, nagyon arcátlan lett a világ azóta, mióta én a Szervita téren virágot árultam, és mindig őszintén és igazán szerettem. Csak az öreg nőknek higgyél, savanyú lében úszó barátom.
Rezeda úr összefonta kezét:
– Hisz nemrégen azt hittem, hogy én vagyok a legöregebb ember Pesten, már mindent tudok a hölgyvilág rejtelmeiből, még azt is, amit magukban gondolnak, midőn a tükör előtt fűzik a derekukat.
Madame Louise beszédes kedvében volt:
– Egyikünk sem tud semmit – felelt.
A fogadott gyermek eközben kiskutya módjára bekúszott a szomszéd szobából, kis piros sapka volt a fején és kék ing, mint a parasztgyermekeken.
– Tunyi! – kiáltotta repdesve Madame Louise.
– Ez lesz az én falusi földeimnek az örököse. Parasztnak nevelem. Ez a kis lélek boldog lesz általam. Hisz körülbelül mindenkit boldoggá tettem, akit szerettem. Az első fogadott fiam, akit felneveltem, már bajuszos kereskedő és házasember. Vigyáztam az erkölcseire. Rendes fiatalember lett belőle. Csak addig éljek, míg Tunyit is embernek láthatom. Az eke szarvát fogja odakünn a tanyán, és boldogan danoljon. Az én szívem olyan, Rezeda barátom, hogy szeretet nélkül nem élhetne egy napig sem.
R. K. úr szomorkásan bólongatott.
Madame Louise ölébe vette a gyereket:
– Talán kölcsönpénz kell, te szomorú lovag? Régi barátaim gyakran fordulnak hozzám pillanatnyi pénzzavarukban. Kellemetlen dolog, de utóvégre az ember a társadalomban él.
– Már előbb észrevettem, hogy azért igyekszik szórakoztatni, hogy a nehéz kérést ne merészeljem kimondani – felelt Rezeda úr. – Pedig most csalt az éleslátása, Madame. Pénz dolgában oly korrekt lettem, mint az Osztrák–Magyar Bank.299
Madame kezét nyújtotta és nevetett:
– Bocsáss meg, sokat csalódtam az emberekben. Csalódtam? Rosszul fejeztem ki magam. Mindig tudtam, hogy milyenek, csak nekem hazudoztak, mert szép, fiatal és előkelő voltam. Hízelgett a személyem a szemüknek és hiúságuknak, olykor a vágyakozásuknak; lehet, hogy sokan igazán szerettek. Legalább a falon az a sok merengő, fodrászfrizurás, színészkedő fotográfia, amelyekkel a férfiak megajándékoztak, azt látszik mondani, hogy a fényképész csöve előtt reám gondoltak ők, halni kész lovagjaim. Sohasem csaltam meg őket; tán ezért szerettek… Megajándékoztak ritka aranyaikkal, és aranynál is ritkább érzéseikkel. Aztán egyszerre – nagyon hirtelen jött ez a dolog, még bőgtem is miatta, mint valami kellemetlen meglepetésen, a pénzeket kezdték visszavenni a férfiak.
A kis szerb újságíróért tartottam akkor lakást egy garniszállóban, míg napközben itt kellett ülnie valamelyik sarokban, hogy legyen valaki, akivel ebédeljek, kártyázzak, és a rosszkedvemet a fejéhez vágjam. Esküszöm… Ugye, mily furcsán hangzik ez az én szájamból? Esküszöm még egyszer, egy szó sem volt igaz, amire most te is gondolsz… Hisz éppen ezért mérgelődtem annyit… Ha legalább egy olyan férfiúnak veszek nadrágot, bort, szivart, akit némileg is elviselhetőnek találok: egészen rendben lett volna az ügy. Madame megöregedett, Madame unatkozik, Madame nem tud néha éjszaka aludni… És a többi. Már hallottam ilyesmit. De a szerbnek olyan szaga volt, mint egy ócska pipaszurkálónak. A kedélye olyan volt, mint egy részeges vén házmesternek. Anyósom, gyilkosom és titkárom volt. Vidéki gavallérok kezdtek a ház körül leskelődni, csinosak, festett bajuszúak, gácsértollasok, minden héten megkérte valaki a kezem… Ilics Iván mindenkit elmart a háztól, mint egy régi jogaira féltékeny házibarát. Kinyomozta adósságaikat, a családjukban előfordult gyilkosságokat, börtönben töltött éveik számát, és a kést, amellyel falun elmetszik a torkomat. Elmondott mindennek: vén bolondnak, megzavarodott ledér nőnek, aki nem nyughatik a biztos hajlékában, hűséges öreg barátja társaságában. Mindenki gazember, aki engem feleségül akar venni…
Egyszer a fejéhez vágtam a névjegytartó ezüstdarut. Maga gazember, mondtam neki, maga az első férfi, akinek nadrágot vettem. Legalább viselkedjen tisztességesen. Elment, és hónapokig sétált a ház előtt a gyalogjárón, leveleket írt éjszaka a szomszéd kávéházban, és ígérte, hogy felköti magát. Ehelyett azonban visszatért, kiéhezve, fázva, lerongyosodva, beszimatolt a konyhába, kikérdezte a cselédeimet, rám uszította a régi300 házmesternémet, felbontotta a leveleimet, és szidalmazta az asztalomat. Már javában félni kezdtünk tőle öreg nőcselédeimmel, vártuk mindennap, hogy melyikünket ver meg először… midőn az ördög egy vidéki jegyzőt vetett az utamba.
Odakünn találkoztam vele az öreg bolond embernél a Zugliget végén, ahová eljárogattam, mert az öreg bolond húrtalan zongorán játszott nekem, és érctelen hangon énekelt, télen híres befőttel kínált, és ígérte, hogy meggyógyít, ha egyszer beteg leszek.
A jegyző zöld kalapos, sárga bajuszú, derék külsejű özvegyember volt, és füvekért jött a remetéhez, mert a dereka néha fájt időváltozás előtt.
Nem mondtam meg az okát: mindig a remeténél találkoztunk csak a jegyzővel, amíg megismertem és eljegyeztem vele magam a „Vörös Béká”-nál, Budán.
Ilics Iván semmiről sem tudott.
Ez idő tájt a házmestert akarta kitenni a házból, aki goromba volt egyszer.
Másnap beállít a jegyző, és bemutatom őt Ilics Ivánnak mint vőlegényemet.
Ilics Iván elzöldült, kalapját vette, és soha többé nem láttam.
Így mentem én férjhez, Rezeda úr. Egy vidéki birtokomba került, amíg aztán végérvényesen el tudtam válni a jegyzőtől, aki az esküvő napján megvert.
A tanulságos történet előadása alatt Rezeda úr elkomolyodva hallgatott, és bólintott a kellő helyeken.
– Nem jobb lett volna Ilics Ivánt megtartani? – kérdezte csendesen…
– Az ördögbe! – pattant fel a Madame. – Hisz ő, a gazember, került harmincezer forintomba. Az ő bosszantására mentem férjhez. Sohasem tudtam neki megbocsátani, hogy ő volt az első férfi, akinek a nadrágját én fizettem. Bele is öntettem az aranyamat, ezüstömet a falum templomának a harangjába. Azt lator férfi nem látja többé.
Rezeda úr beleegyezőleg bólongatott.
Madame még elmerengett egy percig az eseten:
– Csakis Ilics Iván az oka mindennek. Ha ő nem viselkedik olyan alattomosan, sohasem vonhatja le nadrágszíját a nótárius, hogy engem megcsapjon, engem, akinek szalonjában Európa legelső gavallérjai fordultak meg!… De hát utóvégre kihez mehettem volna férjhez?… Pest megyei lány vagyok… Nem mehetek férjhez Erdélybe.301
Rezeda úr ismét bólingatott, mire Madame némileg megsértődve vonta végig rajta fekete szemét:
– Hát neked mi bajod van?
R. K. úr a cipősarkának intett a szemöldökével.
– Én – kezdte – olyan bajba keveredtem, amiért tíz esztendő előtt (ma van a napja) katonapuskával a mellembe lőttem. Jelenleg azonban eszem ágában sincs a halál, mert úgy látszik, már megvénültem. Beleszerettem, meg kiszerettem… Kissé komiszul bánt velem egy hölgy.
– Állj bosszút – kiáltott fel a Madame, és fekete szeme nagyot villant. – Én mindig hűséges és jó teremtés voltam. Gyűlöltem a céda nőket – pedig jóformán nem is láttam mást Pesten.
– Én már öregember vagyok – felelt csendesen Rezeda Kázmér. Ezután lesütött szemmel és röviden előadta szerelmi történetét, a medveházi utazást, Alvinczi Eduárd váratlan szerelmét…
Madame Louise mind közömbösebb arcot vágott az elbeszélés alatt, holott élt-halt a szerelmi pletykákért. Elővette kártyáit, és kevergetni kezdte.
– Ismerem az esetet – felelt, ásítást nyomva el. – A minap itt volt Alvinczi úr. Lefeküdt a díványra, és meggyónt mindent, ami azóta történt vele, hogy utoljára erre járt. Kijelentettem neki, hogy sohasem vénül meg, és ma is oly fiatal, mint harminc esztendő előtt, midőn a földszinti ablakon menekültem előle egy szál ingben; megölni akart, a bolond, féltékenységből, vagy az ördög tudná már, hogy miért. És egy kosár déligyümölcsöt, epret, ananászt és narancsot küldött, miután eltávozott.
R. K. úr hümmögött.
– Ami pedig a hölgyet illeti – folytatta Madame elbeszélő hangon –, nem adok neki fél esztendőt, hogy megjelenik szalonomban, és arra fog kérni, hogy vezessem be az előkelő világba. Rendezzek vacsorát, és hívjam meg X-et vagy Y-t, grófot vagy herceget, főpapot vagy színházi kritikust. Ez már így szokott történni azokkal, akik a High Life fogalmát nagy betűvel mondják gondolatban. Előkelő világ! Istenem, mily csábító ő messziről. Palota, orosz bunda, jó kocsi, operai páholy, különös parfőm, kígyótermetű grófok és Festetichek, akik évszázadok óta egyforma szakállt viselnek!
A vörös milliomoslány a haját odaadta volna egy grófért. Leveleket kaptam unatkozó tisztességes dámáktól, akik a barátságomért esengtek, hogy a révemen megismerkedjenek egy valóságos királlyal. Jó családból való kisasszonyok suttogtak a házmesternémmel, és a népszínházi művésznők302 a nyakamba borultak, ha néhanapján színházba mentem. Bolondok a nők, Rezeda fiam. Hölgyed majd néhány évig vágyakozik Medveházára, az előkelő életbe, Szilveszter urat és Vendéghegyit hívogatja vacsorára, olyan kalapokat fog hordani, mint a grófnők, és talán lakást fogad a Belvárosban, mert közel akar lenni a Kaszinóhoz. Aztán majd férjhez megy valakihez. Én sohasem avatkoztam más nőknek a dolgaiba, rég bajom volt mindig a magam szívével. A fehér kaméliás hölgy a saját életét tette tönkre, magamért majd felelek egykor Isten széke előtt. Könnyelmű voltam, ifjú voltam, szerelmes voltam. Kérdezd meg az öreg férfiakat: azt mondják mind, akik ismertek: „jó nő volt Lujza, az Isten áldja meg őt, ahol van”. – Te költő vagy, fiam, bámulj a csillagokba. Van egy Leányszem nevű csillag. Van Szépasszony-csillag. Tündérek tánca és Sellő-csillag. Ott keresgélj az égboltozaton. De van a Kocsmának is csillaga.
– Orvosságot még mindig nem mondott a bajomra, nagyasszony – mormogta Rezeda úr.
Madame Louise emelésre kínálta a kártyát vendégének.
– Utazz el valahová. Valami nőhöz – felelt odavetőleg. Aztán kártyáiba mélyedt.
Pár percnyi hallgatás után felvetette a szemét.
– Tudod-e, hogy háború lesz a világon? A kártyáim, babonáim, csillagaim már egy fél esztendeje mutatják a háborút. A Gellérthegy felett hajnalonként a Halley-ről elnevezett üstököst bámulja a pesti nép, ámde senkinek sem jut eszébe, hogy a farkos csillag megjelenése a világ fennállása óta háborút jelent. A falusi fáim nyaranta különösen zúgnak a hátam körül, és gyakran szinte érthető nyelven beszélnek hozzám. A temetőben, ahol a nagyapám sírja van, gyermekkoromban ismert halottak sírján megszólalnak a forradalmi férfiak. Az elhagyott, régi kút piros vizet mutatott, és a padláson megint kísért az a dzsidás kísértet, aki Königgrätz óta nem mozdult ki a kéményből. Nem veszed észre, hogy az égboltozatnak nem olyan színe van esténként a pusztai táj felett, mint azelőtt volt? A mezei állatok komolyabbak, csendesebbek. A falusi kutyaugatásnak esténként nincs az a megnyugtató hatása, mint azelőtt volt; vadul üvöltenek az ebek, mintha ördögöt szimatolnának a holdban. A lovak harapnak az istállóban, és javakorabeli meg fiatal falusi parasztok arcára látom felírva a halál különös jelét. Az öregek sietnek meghalni, a tél helyett tavasz lett, a nyár szomorú, mint az ősz, és a vándormadarak, a régi világ e pontos órái rendetlenek és megbízhatatlanok. Valami303 igen nagy dolog készül. Vége a régi magyar életnek, rózsám. Csak az vigasztal, hogy a világ, főként ez az ország megérdemli baljóslatú sorsát.
Madame végigsimogatta kerekre kopott kártyáit, amelyeket drága pénzen vett, amely figurákkal állítólag Napóleon és a nápolyi királynő keze játszadozott már.
– Háború áll! Ugyanezért melletted van a Kaszás és a Katona. Még tán katona leszel.
Rezeda Kázmér kicsinylően végigmustrálta a híres kártyákat.
– Öreg katona – dörmögte.
Madame megsértődött, összepakolta kártyáit, és a fiókba rejtette.
– Róza! – hallatszott a szomszéd szobából a bezárt ajtón át egy álmos, rekedt, öreg hang.
– Itt van már az aranyparasztom. A vén bolond Rózának nevez, mert a Louise nevet nem tudja kimondani.
Rezeda úr felemelkedett.
– Tehát…
– Igen. Utazz el. Ha van valami régi nőd, a múlt időben, akire nem voltál féltékeny soha: jó orvosság lehet.
– K. Lujzát, Ferenc József csalogányát és a budai vár fehér asszonyát, akinek képét szívemben hordoztam, nem találhatnám? – kérdezte lesütött szemmel R. úr.
– Tehát ezért jöttél hozzám! Itt már nem lelheted fel őt többé, mert hazudott, és mint jó barátnőhöz illik: öreg grófjaimat akarta elcsábítani.
– Róza! – szólalt meg az előbbi hang.
– Nem tud elaludni, amíg nem olvasok neki újságot.
Madame Louise felkapott egy régi megsárgult hírlapot a sarokasztalkáról. A Vasárnapi Újság volt, 1857-ből.
– Nézzük csak, van-e benne kakasviadalról és régi, öreg fákról szó – mormogta Louise, és feltette a pápaszemét.304
